Corina
Zokogva néztem, ahogy a fiúk a meccs után sorban leveszik a mezüket és egymás mellé állva rakják össze a nekem szánt üzenetet, ami az alatta lévő pólójukra lett írva.
"Hiányozni fogtok! Ne felejts el minket!"
Olalla vállára borultam. Nehéz volt a tudat, hogy holnap már a világ másik felén leszek, tőlük távol. Mikor visszajöttünk Juannal és közöltem a döntésemet velük, először mérgesek voltak rám. David és Eden két napig szóba sem állt velem. Frank és Demba Ba csak szomorúan üldögéltek a szalonban és egymás kezéből kapkodták ki Angiet. Végül egyik este leültem velük és elmagyaráztam nekik, hogy bármit is teszek, Madrid az én otthonom és most, hogy Ramos tud Angieról, több időt akar vele tölteni. Megértették. Most pedig úgy búcsúztatnak, hogy a szívem beleszakad.
- Ez gyönyörű volt - súgta nekem Oli. Én csak bólogattam, mert megszólalni sem tudtam a sírástól.
Az öltözőbe lépve még mindig tartogattak nekem meglepetéseket. A lányom és én is kaptunk egy-egy névre szóló mezt, amit azonnal fel is vettünk, hogy aztán őrültebbnél-őrültebb képek készüljenek rólunk. Döbbenetem csak akkor lett nagyobb, mikor Niňo és Mata lépett mellém.
- Bebě - szólított meg a legjobb barátom és láttam, hogy az ő szemei is vörösek a visszafolytott sírástól. - A fiúkkal úgy gondoltuk - mutatott a csapatra -, nem mehetsz el anélkül, hogy valami maradandót ne adnánk neked, hogy minden pillanatban ha ránézel, mi jussunk eszedbe.
Mata felém nyújt egy pici ékszeres dobozt, amit remegve veszek el tőle. Mikor felnyitottam, a világ legszebb ajándékát láttam meg benne. Egy egyszerű, vékony aranyláncot, rajta egy kör alakú medállal. A medál egyik felén a Chelsea logó, míg a másik felén egy felírat volt. "Never forget that Chelsea!" Ami nagyjából annyit tesz, hogy "Sose felejtsd a Chelseat!"
Könnyes szemmel suttogtam nekik, hogy SOHA. Beszélni nem tudtam, mert a hangom elment a sok sírástól. Egyenként öleltem magamhoz őket. Nando és Juan, már leplezetlenül sírtak, még Frank is törölgette a szemét. Végül eljött a végső búcsú, mikor Angieval, Olival, Niňoval és Juannal kilépünk a Stamford Bridgeből. Integettem a fiúknak, aztán a reptér felé vettük az irányt. Csendben, szomorúan tettük meg az utat. A terminálba lépve Niňo magához ölelt.
- Rohadtul hiányozni fogsz Bebě - suttogta a fülembe.
- Te is nekem Niňo - simítottam végig az arcát. Majd Olallát is magamhoz öleltem és biztosítottan róla, hogy minden héten legalább egyszer leülök a skype elé, hogy megbeszélhessük a dolgainkat. Niňo elvette tőlem Angiet, hogy kiélvezhesse vele az utolsó pillanatokat is. Arrébb húzódva hagyták, hogy Juannal elbúcsúzhassunk egymástól.
- Köszönök mindent - öleltem át és szorítottam magamhoz, amit ő viszonzott. - Nagyon fogsz hiányozni - néztem fel rá, mire szomorúan elmosolyodott.
- Ti is nekem Cor.
- Sajnálom - mondtam neki már vagy ezredjére, mióta Madridban visszatért a sétából.
- Én is, de ez van - simított végig az arcomon, miközben már a beszállásra szólítottak fel. - Rohadt szerencsés ember Ramos - ölelt meg, majd a fülembe súgta -, ha mégse jönne össze, én várok rád.
Belenéztem a szemébe és rámosolyogtam. Egy apró csókot adtam a szájára, majd Angiet a kezembe vettem és elindultam a beszállókapuhoz. Az utolsó pillanatban még visszanéztem egy erőltetett mosollyal az arcomon és intettem neki.
A repülőn az ablak mellett ültem és csak bámultam kifelé. Kezemmel önkéntelenül a medált forgattam a nyakamban. Könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Angiera néztem, aki édesen aludt mellettem. A kezéért nyúltam, hogy erőt merítsek belőle az új életünkhöz, majd a sírástól kifáradva, elaludtam. A stewardes keltegetésére ébredtem, aki jelezte, hogy nemsokára leszállunk. Álmosan pislogtam ki a fejemből és mosolyogva vettem észre, hogy még mindig Angie kezét szorongatom. Leszállás után a csomagjaimra vártam, mikor meghallottam a nevemet.
- Cor - nevetett rám Sara, aki mellett Iker és Sergio állt. - Hát itt vagytok - ölelt át. - Hagy nézzem ezt a kis angyalkát, mert eddig csak képeket láttam róla - csengett rosszallóan a hangja, de aztán elmosolyodott. - Nem hiszem el Sese, hogy te ilyen gyönyörűt is tudsz - olvadt el a lányomtól, aki ahogy rájött, hogy róla van szó, egy huncut mosolyt villantott a nőre. A kapusra néztem, akinek a szemei szerelmesen csillogtak, ahogy a feleségét nézte.
- Átvehetem? - lépett a védő a kicsi mellé és a kezét nyújtotta felé. Angie, ahogy meglátta az ismerős arcot, boldog magyarázásba kezdett babanyelven. Szívemet melegség öntötte el, mikor láttam, hogy Sergio milyen szeretettel ölelte magához a lányunkat.
- Meg van mindenetek? - térített vissza a merengésből Iker. Szótlanul bólintottam, majd elindultam velük az autóhoz. Nagyot sóhajtva szálltam be és szótlanul hallgattam Sergio gügyögését.
- Megjöttünk - riadtam fel a kapus hangjára.
Segítettek becuccolni a házba. Sergio Angiet fektette le a vendégszobába.
- Köszönöm - öleltem meg Sarát és Ikert.
- Fáradt vagy. Pihenj! - nézett rám szeretettel a kapus. Elköszöntek és az ajtót becsukva utánuk, nekem már csak annyi erőm volt, hogy bevánszorogjak a szobámba és az ágyra dőlve, ruhástól adjam át magam a jóleső tudatlanságnak.
2014. január 31., péntek
2014. január 30., csütörtök
A barna szem árnyalatai
Sziasztok!
Meghoztam az ígért novellát. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nézzétek el nekem, ha nem lett a legjobb, de ez életem első ilyen irománya. (remélhetőleg nem az utolsó) :D Nagyon szívesen olvasnék pár véleményt a végén. A +18-as figyelmeztetést tessék komolyan venni. ;P
Köszi: Dolores
Az asztalomnál ültem és csendben néztem, ahogy az előttem helyet foglaló a prospektust lapozgatja. Az oldalak halk suhogással feküdtek egymásra. Nem hallatszott más, csak a férfi hümmögése. Ráérősen nézelődött, ahogy mindig. Én pedig türelmesen vártam, hogy kiválassza a neki tetsző alanyt.
- Ő még nem volt - törte meg a csendet hirtelen és az ujjával rámutatott az egyik képre. Magam elé vettem a füzetet és megnéztem a rajta szereplőt.
- Nekem sem rémlik, hogy lett volna - mosolyogtam illedelmesen rá. - Megfelel, vagy választ másikat? Esetleg többet egyszerre? - érdeklődtem kedvesen, hiszen már elég régóta ismertem és tudtam, hogy nincs tőle félni valónk. Se nekem, se a prospektusban szereplőknek. Elgondolkodva húzta vissza maga elé a lapokat.
- Igazság szerint, kettő közt vaciláltam. Eszembe sem jutott, hogy egyszerre is lehetne. Akkor őt is kérem - lapozott a megfelelő oldalra és én máris nyúltam a telefonért.
- Cassy vagyok - szóltam bele a kagylóba. - Miranda és Olívia a 7-esbe - néztem a férfira, aki vigyorogva bólintott. Letettem a telefont, felálltam és töltöttem magamnak egy pohár szíverősítőt. Vendégemet nem kínáltam meg, mert tudtam, hogy nem fogyaszt alkoholt. Zsebébe nyúlt és elővett egy köteg pénzt.
- A szokásos? - nézett rám, miközben az ujjai közt pörgette a papírlapokat.
- Két lány, kétszeres ár - mosolyogtam rá.
- Rendben - nyújtotta át a kiszámolt összeget, amit én számolás nélkül csúsztattam az asztalfiókomba.
- És ha nem volt annyi? - nézett rám kérdőn, várva a reakciómat.
- Megbízom magában, mert régóta az ügyfelünk - néztem a barna szemeibe, amik vidáman csillogtak, de ha az ember a mélyükre nézett, megláthatta bennük a magányt és a szomorúságot.
- Cassy, annyiszor kértelek már, hogy tegezz, de te nem teszed. Miért? - értetlenkedett.
- Nem keverem a munkát a magánélettel - adtam számomra elfogadható választ. Nem akartam bevallani, hogy így könnyebb volt nem férfiként nézni rá, hanem csak ügyfélként. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy belehabarodjak valakibe, aki hozzánk látogat. Az az én esetemben egyenlő lenne a csőddel, ugyanis Madrid egyik, hírességek körében legkedveltebb, bordélyházának vagyok a madamja. Rengeteg celeb keres magának nálunk alkalmi partnert. Van akit a felesége üldöz el otthonról, van aki a magány elől menekül ide és van, aki csak azért jön, hogy elmondhassa, hogy járt a Felhőtlen Álmok falai között. Nekünk mindegy hogy miért, egy a fontos, hogy elégedetten távozzon. Tudják, hogy nálunk a pénzükért, a legnagyobb diszkréció mellett teljesülhet, szinte minden óhajuk, úgy, ahogy az előttem ülő férfinak is.
- Lassan meg lesz az összes lány a házból - csukta be és tette vissza az asztalomra a mappát. - Már csak egy valaki hiányzik a listámról - nézett rám pimaszul.
- Majd újítok be friss húst, hogy még véletlenül se unatkozzon ha meglátogat minket - néztem rá negédesen. Hozzá voltam szokva, hogy az ügyfelek néha elfelejtik, hogy én a madam vagyok és nem a prospektusban szereplő lányok egyike.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam - állt fel a fotelből és hozzám lépett. - Mondj egy árat és én megadom érted - simított végig a karomon, mire jóleső borzongás futott végig a testemen, amit ő is észre vett és egy kaján mosollyal nyugtázott. Mielőtt másra vetemedett volna, hátrébb léptem.
- Tudja jól, hogy nem lehet.
- Nem lehet, vagy nem akarod? A kettő nem ugyanaz - csillant meg a remény szikrája a szemében, de én gyorsan kioltottam.
- Nem akarom - jelentettem ki határozottan, miközben a szemébe néztem. Rossz ötlet volt, mert sütött belőle a vágy, amit én váltottam ki belőle. A térdeim elgyengültek és az asztallapba kapaszkodva, próbáltam rendbeszedni kusza gondolataimat. Aztán eszembe jutott Barcelona, ahonnan pont egy ilyen megingás miatt jöttem el. Nem követhetem el mégegyszer ugyanazt a hibát.
Ő is észrevette a pillanatnyi gyengeségemet és nekiszorítva az asztalnak hozzám simult. Próbáltam ellökni, de sokkal erősebb volt nálam.
- Tudom, hogy te is akarod - duruzsolta a fülembe. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy akkor engedek neki. - Mióta megláttalak, kívánlak. Egy szavadba kerül és ma veled leszek - suttogta a nyakamba. - Mondj egy árat - csókolta meg a fülem mögötti részt. Ez volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödörnyi jegesvizzel. Minden erőmet összeszedve, hatalmasat taszítottam rajta. Nem számított rá, így sikerült kiszabadulnom a teste fogságából. Kezem magától lendült és egy pofon csattant az arcán. Először meglepődve, majd mérgesen nézett rám.
- Ezt nem kellett volna - sziszegte, miközben az arcát masszírozta.
- Magának nem kellett volna ezt csinálnia - néztem rá. Kívülről nyugodtnak mutattam magam, de belül tomboltam. - Megmondtam, hogy nem vagyok eladó és most kérem fáradjon a 7-es szobába, ahol már várják - léptem be az asztalom mögé.
- Rendben - bólintott. Úgy látszik megértette. - Viszontlátásra, Cassandra - húzta el a száját és tért át magázásra.
- Viszontlátásra, Seňor Ronaldo.
~ o ~ o ~ o ~
Úgy gondoltam, lemondhatok az egyik legjobban fizető vendégünkről, mert az incidens óta eltelt két hétben, egyszer sem jött el a férfi hozzánk. Ez idő alatt próbáltam elfelejteni, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az érintése, a nézése. Barna szemei álmaimban is kísértettek. Éjjelente zihálva ébredtem az ő tekintetétől felaljzva. Mindig a gyengéim voltak a barna szemek, azoknak is egy bizonyos árnyalata. Sajnos úgy látszik ő is ehhez a csoporthoz tartozott. Nem, Cassy, verd ki a fejedből! - intettem le magam.
Beérve a munkahelyemre, beletemetkeztem a papírmunkába, ami abból állt, hogy átnéztem a klubba jelentkező lányok fényképeit és önéletrajzát. Ezekből kiválogattam, akik szóbajöhettek, mint potenciális munkaerő. Nem tudom mióta dolgozhattam, de kopogásra kaptam fel a fejem.
- Tessék - szóltam ki és próbáltam elrejteni a döbbenetemet, amikor megláttam a focistát belépni az ajtómon. - Jó napot, Seňor Ronaldo! - köszöntem udvariasan és csak remélni mertem, hogy nem hallotta meg a hangom remegését.
- Jó napot, Cassandra! - mosolygott rám szívdöglesztően.
- Miben segíthetek? - kérdeztem.
- Magához jöttem - hagyta figyelmen kívül a kérdésem. - Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésemért.
- Már el is felejtettem - biztosítottam róla.
- De én nem - csattant fel. - Soha nem szoktam elveszíteni a fejemet. Nem tudom, hogy mi üthetett belém. Ezért szeretném, ha kiengesztelhetném egy vacsorával - nézett rám várakozón.
- Nem lehet - nyögtem ki az első döbbenetemet legyűrve. - Nem randizok ügyfelekkel.
- Ez nem randi lenne, hanem egy bocsánatkérő vacsora. Kérem - pislogott rám, mint egy kisfiú. - Addig nem tudok megnyugodni, míg meg nem bocsát nekem.
- Az előbb mondtam, hogy már el is felejtettem.
- Akkor bizonyítsa be és fogadja el a meghívásom. Csak egy vacsora - győzködött, méghozzá nagyon hatásosan.
- Rendben - egyeztem bele, de mikor megláttam az arcán szétterülő jellegzetes ragadozó mosolyát, már kicsit sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt e. - Csak vacsora - hangsúlyoztam ki, mire bólintott.
- Melyik este lenne jó magának? - nézett a szemeimbe. Elveszve próbáltam kimászni a barna örvényből, amibe ez a tekintet taszított.
- Ööö... - néztem rá a naptáramra, mintha rengeteg elfoglaltságom lenne. Úgy döntöttem, hogy minél hamarabb túl esek rajta, annál jobb.
- A holnap megfelelne - mondtam, de nem néztem rá.
- Oké, akkor holnap este magáért jövök - vigyorgott önelégülten, majd elköszönt és magamra hagyott.
- Istenem, mibe keveredtem már megint? - sóhajtottam és fejemet az asztallapnak döntöttem.
Reggel összeszorult gyomorral ébredtem. Lezuhanyoztam és a szekrényem előtt állva, azon gondolkodtam, hogy mit is vegyek fel estére.
- Te teljesen hülye vagy - mondtam a tükörképemnek, mikor már a hatodik ruhát próbáltam magamra. - Ez csak egy vacsora - mantráztam folyamatosan, de valahol éreztem, hogy ez magammal szemben is egy nagy hazugság.
Nem emlékszem, hogy telt el a napom, de az íróasztalomnál ülve azt vettem észre, hogy beesteledett. Az irodámba lévő tükörhöz léptem és megigazítottam a sminkemet. Végül is úgy döntöttem, hogy egy egyszerű kosztümöt veszek fel. Így akartam a focista tudomására hozni, hogy ez tényleg "csak" egy vacsora.
Pontosan nyolc órakkor kopogtak az ajtómon, majd egy elegánsan öltözött portugál lépett be rajta. Szemeit végig futatta rajtam és egy idegesítő gúnyos mosollyal biccentett felém.
- Jó estét, Cassandra! Készen van? Mehetünk? - nyújtotta felém a karját, amit nem fogadtam el.
- Magának is Seňor. Igen, indulhatunk - vettem magamhoz a táskám és kiléptem az irodámból. Udvariasan kísért az autójáig, kinyitva az ajtót előttem. Mikor beült mellém, akkor éreztem először, hogy nem is követhettem el ennél nagyobb baklövést. Az autóban vibrált köztünk a feszültség. Akárhányszor a váltóhoz nyúlt, "véletlenül" megérintette a lábamat az ujjaival. Apró kis mozdulatok voltak, de olyan szinten felkorbácsolták a véremet, hogy kénytelen voltam elhúzódni tőle, halántékomat a hűvös ablaknak döntöttem. Nem néztem rá, de szinte biztos voltam benne, hogy önelégülten vigyorog. Fél órás kocsikázás után leparkolt, majd kipattant az autóból és az ajtómat kinyitva, kisegített. Döbbenten néztem körül.
- De hiszen ez nem egy étterem.
- Egy szóval nem mondtam, hogy oda megyünk - vigyorgott magabiztosan, majd kezét a derekamra téve bevezetett a házába. Átlépve a küszöböt, tudtam, hogy elvesztem. Önként és dalolva sétáltam bele a csapdájába. Idegesen ültem le a gyönyörűen megterített asztalhoz.
- Átvert - suttogtam.
- Nem. Én csak annyit kértem, hogy jöjjön el velem vacsorázni. Nem mondtam, hogy hova - nézett rám átható tekintettel.
A vacsorát csöndben fogyasztottuk el. Mind a ketten tudtuk, hogy mi fog történni, ha befejezzük.
- Egy italt? - emelte fel az üveget a csatár és én bólintottam. Nagy szükségem volt most rá. Felálltam és mellé léptem, hogy elvehessem a kezéből. Alig érintettem a számhoz a poharat, mikor teste a hátamnak feszült és a fülembe suttogott.
- Gyönyörű vagy - kellemes borzongás járt át, ahogy lehellete a nyakamat csiklandozta. Megfogta a kezemet és a poharat elvéve, az asztalra rakta azt. Szája a nyakamra tapadt és a legérzékenyebb helyen kezdte szívogatni a bőrt. Nagyon értett a csábításhoz. Felsóhajtottam az élvezettől. Maga felé fordított és ajkával az enyémre tapadt. Nyelve feltérképezte a szám belsejét. Egyre jobban magával ragadott minket a szenvedély. Egy hirtelen mozdulattal az asztalra ültetett és a lábaim közé lépett. Szájával bebarangolta a nyakamat és az idő közben lecsupaszított mellkasomat. Kezei a szoknyám alá csúsztak és a combjaimat simogatták. Ujjai elérték a combfixem szélét és mikor tudatosult benne, hogy mit tapint, vágytól fűtött hangon suttogott a fülembe.
- Annyira kívánlak - és hogy nyomatékot adjon a szavainak, kezemet a nadrágja elejére vezette. Felsóhajtott, mikor tenyeremet rásimítottam a merevedésére. Innentől nem volt megállás. Testünk önálló életre kelt. Gondolatainkat márcsak a másik mielőbbi birtoklása töltötte ki. Téptük, szaggattuk egymásról a ruhát. Kezeink felfedező útra indultak a másik meztelen testén.
- Cassy - nyögte a nevemet, mikor a kezemmel a férfiasságát kezdtem simogatni. Én sem tudtam sokáig csendben maradni, mert megszabadított az utolsó ruhadarabomtól, édes kényeztetésbe kezdett a csiklómon, majd ujjait belém vezette.
- Cris - sóhajtottam a nevét a vállába kapaszkodva. A hasamban lévő pillangók egy helyre gyülekeztek, hogy együttes erővel törjenek ki belőlem egy hangos sikítás kiséretében. Pihegve néztem a portugálra, aki sunyi mosollyal az arcán kapta be az ujjait, lenyalva róluk élvezetem nedveit.
- Mm... Nagyon finom vagy - mondta, majd egy mindent elsöprő csókkal fogott bele az újabb csábításba. Nem akartam adósa maradni, így lecsúsztam az asztalról és a csatár elé térdelve, kényeztetni kezdtem. Kezével a hajamba markolt és csípője lökéseivel adta tudtomra, hogy élvezi, amit csinálok. Egyszercsak felemelt és vágytól csillogó szemekkel fektetett hassal az asztalra. Nem tétovázott, egyből belém vezette magát, mindkettőnkből hatalmas nyögést váltva ki. Először óvatosan, majd egyre gyorsabban kezdett mozogni bennem. Az őrület határáig hajszoltuk egymást, majd felrobbant körülöttünk a világ, mikor egyszerre értük el a megsemmisülést. Percekig tartott, míg újra gondolkodásra bírtam magam. Ronaldo sem volt éppen magánál.
- Cris, nehéz vagy - nyögtem fel, mert még mindig rajtam feküdt.
- Bocs - emelkedett meg és csusszant ki belőlem. - Gyere - nyújtotta a kezét és bevezetett a fürdőszobába. - Zuhany vagy kád? - kérdezte úgy, hogy a tekintetét egy percre sem vette le rólam. A lányoktól tudtam, hogy hatalmas állóképessége van, így meg sem lepődtem, mikor néhány pillanat múlva, már a zuhanykabin falának szorítva találtam magamat. Valamikor hajnali öt körül aludhattunk el, mikor már a kimerültségtől mozdulni sem tudtunk.
Amikor felébredtem, először nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrottak az éjszaka képei. Óvatosan fordultam a mellettem alvó portugál felé. Percekig néztem kisimult vonásait, majd halkan kiaraszoltam a szobából és a nappaliban szétszórt ruháimat felvéve, elhagytam a lakást. Fogtam egy taxit és a munkahelyemre vitettem magam. Az irodába leültem az asztalomhoz és fáradtan a kezeim közé hajtottam a fejem. Tudtam, hogy mit kell tennem. Nagyot sóhajtva nyúltam a telefonhoz és tárcsáztam azt a számot, amit soha többé nem akartam.
~ o ~ o ~ o ~
Esernyőmből kiráztam a vizet és beléptem a ház ajtaján.
- Jó napot, James! - köszöntem a portásnak, aki egyben biztonsági őr is volt.
- Jó napot, Cassandra! Szép napunk van nem?
- Szép? - nevettem fel. - Már megint esik. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt az időjárást.
- Pedig muszáj, mert London márcsak ilyen.
Fejemet csóválva szálltam be a liftbe, ami az irodámba vitt. Levettem a kabátomat és helyet foglaltam az íróasztalomnál. Negyedik hónapja vettem át a londoni Felhőtlen Álmok vezetését. A főnököm nem volt elragadtatva, mikor felhívtam és újra a segítségét kértem. Segített, de most nem egy másik városba, hanem egy másik országba, sőt, egy másik kontinensre helyezett át.
Szomorúan néztem ki az ablakon, mert még mindig esett az eső. A madridi napsütés után nem tudtam megszokni ezt a hideg, nyirkos időjárást. Bátortalan kopogtatás szakította félbe a merengésemet.
- Igen? - szóltam ki, miközben felálltam, hogy udvariasan tudjam üdvözölni a vendéget.
- Jó napot! - lépett be az irodába egy barna, rövid hajú, kölyök képű férfi. - Egy barátomtól kaptam meg a címüket. A nevem Fernando Torres - nyújtotta felém a kezét.
Elfogadtam, miközben a szemeibe néztem. Istenem. Azok a bizonyos barna árnyalatok néztek vissza rám. Rögtön tudtam, hogy ideje új munka után néznem, mert itt sem maradok sokáig.
2014. január 29., szerda
Meglepetés
Sziasztok!
Ma átléptük az 5000-es látogatottságot. Köszönöm! :D Ennek örömére holnap hozok nektek egy novellaszerű kis szösszenetet. Remélem az is tetszeni fog.
Pusszancs: Dolores
Ma átléptük az 5000-es látogatottságot. Köszönöm! :D Ennek örömére holnap hozok nektek egy novellaszerű kis szösszenetet. Remélem az is tetszeni fog.
Pusszancs: Dolores
10/10 Huszonnyolcadik rész
Lola
Szemem a képernyőre tapadt, míg a telefonom kihangosítva feküdt előttem az asztalon.
- Mi a faszomat csinálnak? - hőbörögtem, miközben azt néztem, hogy mennyire szenvednek a fiúk a szokatlan pályán.
- Ne káromkodj, attól nem lesznek jobbak - hallottam meg Zidane hangját a vonal túloldaláról. - Egyszerűen nem érzik se a labdát, se a pályát.
- Látom - sóhajtottam lemondóan, mikor már a huszadik labdát adták el a kapu előtt, veszélyeztetve ezzel a továbbjutásunkat. - Mond meg nekik, hogy nem akarok több sérültet. Elég nekem Fabio, Varane és Sami. Aki lesérül, azt megverem.
- Átadom nekik - nevetett Zizu a telefonba.
- Jé, pont téged mutatnak - vigyorodtam el. - Furcsa, hogy tudom, hogy velem dumálsz, de ahogy a kommentátort hallom, ők is kitalálták, csak azt nem tudják, hogy miért nem vagyok veletek - kuncogtam.
- Ne aggódj, előbb-utóbb úgyis kiderítik.
- Sergionak mond meg, hogy mégegy ilyen belépő és két hétig dupla edzései lesznek - néztem elkomorulva a védő megmozdulását. Alig vártam a félidőt, hogy kioszthassam őket, mégha csak telefonon keresztül is.Végre meghallottam a szünetet jelentő sípszót.
- Most megyek be az öltözőbe - tájékoztatott Zizu.
- Elmondod, mit csinálnak a fiúk? - hülyéskedtem vele, hogy lehiggadjak kicsit, mielőtt leordítom a csapatom fejét.
- Ó, hát persze - vette a lapot. - Na nézzük csak... Iker éppen pólót cserél, Marcelo és Pepe smárolnak, Ramos pedig éppen önkielégít.
Félrenyeltem az ásványvizemet, ahogy a felsorolást hallgattam.
- Baszd meg! - köhögtem fel a tüdőmre szaladt folyadékot. - Meg akarsz ölni?
- Nem csak téged - röhögött a telefonba. - Kár, hogy nem láttad a fiúk arcát, mikor meghallották, hogy mit mondtam neked.
- Ó, igen. Gyere Bongyi! Még, ne hagyd abba! - hallottam meg Pepe hangját.
- Édesem, gyorsabban, mélyebben. Úristen, még sose láttam ekkorát - kontrázott rá a brazil.
Nem bírtam megállni röhögés nélkül. A könnyeim is potyogtak, úgy nevettem.
- Ti nem vagytok komplettek - nyögtem bele a vonalba, mikor már kaptam levegőt. - De azért nem felejtem el, hogy nagyon szarok vagytok - tértem a tárgyra, mert már csak két percem maradt kiosztani őket. - Próbáljatok pontosabb passzokat adni. Ne az ellenfelet rugdossátok, hanem a labdát. Tudjátok, az a gömbölyű sporteszköz, amire ez a játék felépült - húztam az agyukat, miközben magam elé képzeltem a fintorgó arcukat.
- Mennünk kell Lola - szólalt meg Zidane.
- Oké. Fel a fejjel fiúk, ezt is túléljük, ha meg nem, akkor majd a dupla munka jót fog tenni nektek - adtam burkoltan a tudtukra, hogy mire számítsanak, ha veszítenek.
Csengettek, így szóltam, hogy mindjárt visszajövök.
- Miattunk nem kell sietni - hallottam meg Zizu viccesnek szánt mondatát. Megforgattam a szemeimet és elbicegtem az ajtóig. Kinyitottam és egy mosolygós baszk állt előttem.
- Hola, Lola!
- Szia, Xabi - sóhajtottam fel.
- Bocs, hogy késtem, de az asszony kitalálta, hogy most hívja el a szüleit hozzánk. Így volt egy kellemetlen beszélgetésem az apósommal, aki közölte, hogy ha lefekszem veled, akkor elbúcsúzhatok a nemesebbik testrészemtől.
Döbbenten néztem a baszkra.
- Hogy mi van?
- Az öreg látott rólad fotókat és közölte, hogy jó bőr vagy. Ő is meghúzna, ha nem lenne az anyósom.
- Jó fej lehet - vigyorodtam el.
- Az - mosolyodott el Xabi is. - Na mit alakítanak a fiúk? - lépett beljebb és mint aki otthon van, levetődött az egyik fotelba, lábát felrakva az asztalra. Lassabban, de követtem őt. Elfeküdtem a kanapén, lábamat felpockoltam ahogy az orvos mondta.
- Ha kérsz valamit inni, akkor arra van a hűtő - mutattam neki a konyhám felé. - Nem foglak körbe ugrálni, mert én most pihenek - húztam el a számat.
- Helyes - szólalt meg a telefonomból Zidane hangja, akiről teljesen megfeledkeztem. - Gondolom, Xabi érkezett meg. Hola, Alonso - köszönt a focistának.
- Szia, Zizu! - nevetett fel az említett. - A frászt hoztad rám. Azt hittem, hogy Lola pihen és nem dolgozik.
- Úgy ismered? - röhögött a francia.
- Hé, én is itt vagyok - sértődtem be. - Te fogd be - mutattam a mellettem ülőre -, te pedig mesélj, miről maradtam le, amíg beengedtem ezt az ősembert.
- Naa! - horkant fel Xabi. - Kikérem magamnak!
- Kérd, csak el ne csodálkozz, ha egyszer ki is kapod - vigyorogtam rá, majd újra a telefon és a tv felé fordultam. - Mi volt eddig?
Zidane gyorsan elhadarta a történteket, amik semmi jóval nem kecsegtettek. Szenvedtek a srácok. Megkönnyebbülten, de elégedetlenül dőltem hátra, mikor vége lett a meccsnek, ami 0-0-ra végződött.
- Lehetett volna rosszabb is - mondtam mind Zizunak, mind Xabinak. Az utóbbi bőszen bólogatva adott igazat.
- Remélem, hogy csak a pálya miatt volt ez az egész - gondolkodtam hangosan.
- Te is tudod, hogy nem ehhez vagyunk szokva - védte be a csapatot azonnal Zidane, amin mosolyognom kellett. Ahogy nem csíptük egymást az elején, mostanra nagyon megkedveltem a franciát. Rengeteget ökörködtünk az edzéseken és nagyon sok remek meglátása és jobbnál-jobb ötlete volt, aminek jó hasznát vettük. Úgy éreztem, hogy mára már ő is elfogadott, mégha nehezen ment is neki.
- Tudom, de akkor is szar volt látni - szögeztem le. - A tv-n keresztül még feltünőbbek voltak a hibák, de így legalább láttam, hogy mire kell még rágyúrnunk. Mond meg a fiúknak, hogy fel a fejjel és ügyesek voltak. Holnap beszélünk - köszöntem el a segítőmtől.
Kinyomtam a telefont és elgodolkodva dőltem hátra. Mostanában megint szétszórt lett a csapat és nem tudtam, hogy miért. Utoljára akkor láttam őket ilyennek, mikor a Barca ellen készültünk. Frusztráltak és figyelmetlenek voltak. Valamilyen szinten megértettem, mert az ősi riválissal vívott csaták kemények voltak, de a mostani állapot rejtély volt számomra. Mi a fene lehet a háttérben?
- Jól vagy? - hallottam meg Xabi aggódó hangját, akiről teljesen elfelejtkeztem.
- Persze, csak fáradt vagyok. Mivel nem tudok a szobámba fel menni, ezért itt aludtam a kanapén, de nem volt túl kényelmes - fintorogtam.
- Segítsek valamiben? - érdeklődött kedvesen.
- Nem kell, hacsak nem akarsz főzni - vigyorogtam rá.
- Isten mentsen a főztömtől - röhögött. - Te még nem tudod, de én konyhai analfabéta vagyok. Általában a konyha bánja, ha én a közelébe kerülök. Egyszer sikeresen felgyújtottam a sültkrumplit.
- A sültkrumplit? - pislogtam rá meglepetten. - A világ egyik legegyszerűbb kajája és neked sikerült még azt is elrontanod? - hüledeztem.
- A tehetség, az tehetség - legyezte magát bohóckodva.
Elnevettem magam. Megint csengettek, Xabi felpattant és elment ajtót nyitni. Pár perc múlva Clarisseval az oldalán lépett be a nappaliba.
Szemem a képernyőre tapadt, míg a telefonom kihangosítva feküdt előttem az asztalon.
- Mi a faszomat csinálnak? - hőbörögtem, miközben azt néztem, hogy mennyire szenvednek a fiúk a szokatlan pályán.
- Ne káromkodj, attól nem lesznek jobbak - hallottam meg Zidane hangját a vonal túloldaláról. - Egyszerűen nem érzik se a labdát, se a pályát.
- Látom - sóhajtottam lemondóan, mikor már a huszadik labdát adták el a kapu előtt, veszélyeztetve ezzel a továbbjutásunkat. - Mond meg nekik, hogy nem akarok több sérültet. Elég nekem Fabio, Varane és Sami. Aki lesérül, azt megverem.
- Átadom nekik - nevetett Zizu a telefonba.
- Jé, pont téged mutatnak - vigyorodtam el. - Furcsa, hogy tudom, hogy velem dumálsz, de ahogy a kommentátort hallom, ők is kitalálták, csak azt nem tudják, hogy miért nem vagyok veletek - kuncogtam.
- Ne aggódj, előbb-utóbb úgyis kiderítik.
- Sergionak mond meg, hogy mégegy ilyen belépő és két hétig dupla edzései lesznek - néztem elkomorulva a védő megmozdulását. Alig vártam a félidőt, hogy kioszthassam őket, mégha csak telefonon keresztül is.Végre meghallottam a szünetet jelentő sípszót.
- Most megyek be az öltözőbe - tájékoztatott Zizu.
- Elmondod, mit csinálnak a fiúk? - hülyéskedtem vele, hogy lehiggadjak kicsit, mielőtt leordítom a csapatom fejét.
- Ó, hát persze - vette a lapot. - Na nézzük csak... Iker éppen pólót cserél, Marcelo és Pepe smárolnak, Ramos pedig éppen önkielégít.
Félrenyeltem az ásványvizemet, ahogy a felsorolást hallgattam.
- Baszd meg! - köhögtem fel a tüdőmre szaladt folyadékot. - Meg akarsz ölni?
- Nem csak téged - röhögött a telefonba. - Kár, hogy nem láttad a fiúk arcát, mikor meghallották, hogy mit mondtam neked.
- Ó, igen. Gyere Bongyi! Még, ne hagyd abba! - hallottam meg Pepe hangját.
- Édesem, gyorsabban, mélyebben. Úristen, még sose láttam ekkorát - kontrázott rá a brazil.
Nem bírtam megállni röhögés nélkül. A könnyeim is potyogtak, úgy nevettem.
- Ti nem vagytok komplettek - nyögtem bele a vonalba, mikor már kaptam levegőt. - De azért nem felejtem el, hogy nagyon szarok vagytok - tértem a tárgyra, mert már csak két percem maradt kiosztani őket. - Próbáljatok pontosabb passzokat adni. Ne az ellenfelet rugdossátok, hanem a labdát. Tudjátok, az a gömbölyű sporteszköz, amire ez a játék felépült - húztam az agyukat, miközben magam elé képzeltem a fintorgó arcukat.
- Mennünk kell Lola - szólalt meg Zidane.
- Oké. Fel a fejjel fiúk, ezt is túléljük, ha meg nem, akkor majd a dupla munka jót fog tenni nektek - adtam burkoltan a tudtukra, hogy mire számítsanak, ha veszítenek.
Csengettek, így szóltam, hogy mindjárt visszajövök.
- Miattunk nem kell sietni - hallottam meg Zizu viccesnek szánt mondatát. Megforgattam a szemeimet és elbicegtem az ajtóig. Kinyitottam és egy mosolygós baszk állt előttem.
- Hola, Lola!
- Szia, Xabi - sóhajtottam fel.
- Bocs, hogy késtem, de az asszony kitalálta, hogy most hívja el a szüleit hozzánk. Így volt egy kellemetlen beszélgetésem az apósommal, aki közölte, hogy ha lefekszem veled, akkor elbúcsúzhatok a nemesebbik testrészemtől.
Döbbenten néztem a baszkra.
- Hogy mi van?
- Az öreg látott rólad fotókat és közölte, hogy jó bőr vagy. Ő is meghúzna, ha nem lenne az anyósom.
- Jó fej lehet - vigyorodtam el.
- Az - mosolyodott el Xabi is. - Na mit alakítanak a fiúk? - lépett beljebb és mint aki otthon van, levetődött az egyik fotelba, lábát felrakva az asztalra. Lassabban, de követtem őt. Elfeküdtem a kanapén, lábamat felpockoltam ahogy az orvos mondta.
- Ha kérsz valamit inni, akkor arra van a hűtő - mutattam neki a konyhám felé. - Nem foglak körbe ugrálni, mert én most pihenek - húztam el a számat.
- Helyes - szólalt meg a telefonomból Zidane hangja, akiről teljesen megfeledkeztem. - Gondolom, Xabi érkezett meg. Hola, Alonso - köszönt a focistának.
- Szia, Zizu! - nevetett fel az említett. - A frászt hoztad rám. Azt hittem, hogy Lola pihen és nem dolgozik.
- Úgy ismered? - röhögött a francia.
- Hé, én is itt vagyok - sértődtem be. - Te fogd be - mutattam a mellettem ülőre -, te pedig mesélj, miről maradtam le, amíg beengedtem ezt az ősembert.
- Naa! - horkant fel Xabi. - Kikérem magamnak!
- Kérd, csak el ne csodálkozz, ha egyszer ki is kapod - vigyorogtam rá, majd újra a telefon és a tv felé fordultam. - Mi volt eddig?
Zidane gyorsan elhadarta a történteket, amik semmi jóval nem kecsegtettek. Szenvedtek a srácok. Megkönnyebbülten, de elégedetlenül dőltem hátra, mikor vége lett a meccsnek, ami 0-0-ra végződött.
- Lehetett volna rosszabb is - mondtam mind Zizunak, mind Xabinak. Az utóbbi bőszen bólogatva adott igazat.
- Remélem, hogy csak a pálya miatt volt ez az egész - gondolkodtam hangosan.
- Te is tudod, hogy nem ehhez vagyunk szokva - védte be a csapatot azonnal Zidane, amin mosolyognom kellett. Ahogy nem csíptük egymást az elején, mostanra nagyon megkedveltem a franciát. Rengeteget ökörködtünk az edzéseken és nagyon sok remek meglátása és jobbnál-jobb ötlete volt, aminek jó hasznát vettük. Úgy éreztem, hogy mára már ő is elfogadott, mégha nehezen ment is neki.
- Tudom, de akkor is szar volt látni - szögeztem le. - A tv-n keresztül még feltünőbbek voltak a hibák, de így legalább láttam, hogy mire kell még rágyúrnunk. Mond meg a fiúknak, hogy fel a fejjel és ügyesek voltak. Holnap beszélünk - köszöntem el a segítőmtől.
Kinyomtam a telefont és elgodolkodva dőltem hátra. Mostanában megint szétszórt lett a csapat és nem tudtam, hogy miért. Utoljára akkor láttam őket ilyennek, mikor a Barca ellen készültünk. Frusztráltak és figyelmetlenek voltak. Valamilyen szinten megértettem, mert az ősi riválissal vívott csaták kemények voltak, de a mostani állapot rejtély volt számomra. Mi a fene lehet a háttérben?
- Jól vagy? - hallottam meg Xabi aggódó hangját, akiről teljesen elfelejtkeztem.
- Persze, csak fáradt vagyok. Mivel nem tudok a szobámba fel menni, ezért itt aludtam a kanapén, de nem volt túl kényelmes - fintorogtam.
- Segítsek valamiben? - érdeklődött kedvesen.
- Nem kell, hacsak nem akarsz főzni - vigyorogtam rá.
- Isten mentsen a főztömtől - röhögött. - Te még nem tudod, de én konyhai analfabéta vagyok. Általában a konyha bánja, ha én a közelébe kerülök. Egyszer sikeresen felgyújtottam a sültkrumplit.
- A sültkrumplit? - pislogtam rá meglepetten. - A világ egyik legegyszerűbb kajája és neked sikerült még azt is elrontanod? - hüledeztem.
- A tehetség, az tehetség - legyezte magát bohóckodva.
Elnevettem magam. Megint csengettek, Xabi felpattant és elment ajtót nyitni. Pár perc múlva Clarisseval az oldalán lépett be a nappaliba.
2014. január 28., kedd
Las Puertas de Infierno 13. rész
Ana
Hamar eltelt a hétvége. Pénteken, szombaton és vasárnap is dolgoztam. Teljesen kimerültem, így mikor hétfőn délelőtt a telefonom csörgésére ébredtem, mérgesen vettem fel.
- Igen?
- Szia Ana! Felkeltettelek? - szólt bele egy ismerős hang, de mivel négy órát aludtam, így még nem sikerült beazonosítanom. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de anya nem hagyott békén. Szeretné tudni, hogy akkor melyik nap lenne jó az ebéd?
- Szia, Cris! - tértem magamhoz. - Milyen nap van ma? - Teljesen elvesztettem a fonalat a napokkal kapcsolatban.
- Hétfő - nevetett Roni. - Mit csináltál, hogy még ezt se tudod - poénkodott.
- Drága életem, három napja minden este dolgoztam. Össz-vissz, ha aludtam tíz órát, abból ha jól nézem az órát, négyet sikerült ma.
- Bocsánat kisszívem - kezdett el ő is becézgetni. - Hidd el, nem direkt volt - majd mikor eljutott a tudatáig, hogy mit mondtam, le is cseszett. - Nem dolgozol te sokat? Ana, vegyél vissza a tempóból, mert nem lesz jó vége. Teljesen ki fogsz készülni és az nem tesz jót a gyerekeknek, ha lebetegszel.
- Jól van, jól van - szabadkoztam. - Amúgyis, most akartam kipihenni magam, de "valaki" nem hagyta. Mond meg anyukádnak, hogy szerdán ráérek, ha neki is jó. Puszilom őt is és Junit is - tereltem el a témát.
- Én kimaradok? Nekem nem jár puszi? - nyafogott, de még a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Majd ha megérdemled és nem keltesz fel a legszebb álmaimból.
- Csak nem velem álmodtál? - kérdezte.
- Miből gondolod? - forgattam meg a szemeimet, amit ő nem láthatott.
- Azt mondtad, hogy a legszebb álmaidból, ebből következtettem, hogy szerepelek benne.
- Jó ég! - nevettem fel. - Hogy férsz be az ajtón az egódtól?
- Simán, és hidd el, hogy van valami, ami még az egómnál is nagyobb - perverzkedett a telefonba. Én pedig elpirultam, amit ő szerencsére nem láthatott.
- Cris! - pirítottam rá. - Most leteszem, mert fáradt vagyok a hülye beszólásaidhoz.
- Oké, Kicsim - húzta tovább az agyam. - Aludj csak és álmodj az én nagyon nagy... - tartott hatásszünetet - egómmal - fejezte be nevetve.
- Szerdán találkozunk és lefogom törni azt a nagyon-nagy egódat - somolyogtam a telefonba. Nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy csak hülyéskedik.
- Akkor szerdán látlak - mondta reménykedve.
- Igen, feltéve, ha te is meg vagy hívva.
- Gondolod, hogy kihagynám? Ingyen ebéd az én két gyönyörű nőmmel, és három édes kisgyerekkel.
Döbbenten néztem a készülékre. Tényleg azt mondta, amit hallottam, hogy mondott?
- Irina is ott lesz? - kérdeztem.
- Nem tudom, miért? - értetlenkedett most ő.
- Hát mert két gyönyörű nővel szeretnél ebédelni. Márpedig a legutolsó értesülésem az, hogy neked ő a barátnőd - nevettem el magam.
- Ott a pont. De én most rád gondoltam és anyára.
Elpirultam a gondolattól, hogy Cris engem gyönyörűnek talál. Mi a fene van velem? Múlt héten Sergio, most meg Cristiano lepnek meg a bókjaikkal, viselkedésükkel. Én meg pirulok, mint valami 15 éves csitri.
- Ezt most hagyjuk abba, mert mégjobban lefárasztasz - próbáltam keresni a kiutat helyzetből.
- Akkor ne mondj nekem kétértelmű dolgokat, mert hülye lennék nem lecsapni a labdákat. Ja és szívesen lefárasztalak, csak egy szavadba kerül - tudtam, hogy ebből nem jövök ki győztesen, így ráhagytam.
- Oké, ma te nyertél, de leszek én még kipihent és akkor nem hagyom magam.
- Ha hagyod magad előbb szabadulsz - kontrázott rá a hülyeségére.
- Na, jó. Tényleg elég volt. Szia Cris! - nyomtam ki a telefonom, anélkül, hogy megvártam volna a válaszát. Behunytam a szemem és próbáltam visszaaludni, de a telefonom újra csörögni kezdett.
2014. január 27., hétfő
A kor nem számít Harmincötödik rész
Iker
Álltam a kapumban és feszülten figyeltem, hogy mikor jön közelebb az ellenfél, de akárhányszor a 16-os közelébe kerültek volna, Sergio azonnal mentett. A védő brillírozott. Egyszerűen szárnyalt a pályán. A második félidő végén jártunk és 1-1 volt az állás a Malagával. Cris már a fejét verte az ellenfél kapufélfájába, mikor megint kihagyott egy helyzetet. Ez már a nyolcadik volt. Egy Pepétől kapott keresztlabda után Roni megiramodott a kapu felé, egy pillanatra felnézett, hogy lássa kinek tud passzolni, majd odarajzolta a labdát Sese fejére, aki gyönyörű mozdulattal juttatta be azt az ellenfél kapujába. A védő gólöröme nem mindennapi volt. Ujját a szájába vette, majd megcsókolta a bal karján lévő legújabb tetoválását, ami a lánya nevét rejtette. Sokan értetlenül néztek rá, de aztán inkább azzal törődtek, hogy a bíró lefújta a meccset és nyertünk. A mezcserék és a gratulációk után boldogan mentünk az öltözőbe, hiszen újabb három pontot sikerült szereznünk és így közelebb kerültünk a tabellán az ősi riválishoz. Belépve az öltözőbe, óriási káosz fogadott. Mindenki táncolt, énekelt, nevetgélt vagy törölközővel a kezében rohangált és csapkodott vele. Elmosolyodtam, mert tudtam, milyen boldog most mindenki. Sergio már a zuhany alól lépett ki és egy fehér törölközővel szárítgatta magát. Arcáról már egy ideje levakarhatatlan volt a vigyor, aminek az okát senki sem tudta a csapatból csak én. Leült mellém a padra és csillogó szemekkel nézte, ahogy Pepe és Marcelo sorra tréfálják meg a többieket.
- Nagyon jó voltál ma - dícsértem meg.
- Köszi - mosolyodott el még jobban. - Mostanában úgy érzem, hogy ki tudnám fordítani a világot a helyéről.
- Boldog vagy - néztem a szemébe.
- Igen. Nem hittem volna, hogy ennyire felvillanyoz, hogy van egy lányom, de a tudat egyszerűen mesés - vigyorgott rám. - Minden percben rá gondolok és már alig várom, hogy újra a kezembe foghassam - szomorodott el egy pillanatra.
- Nyugi - tettem a kezem a vállára. - Holnap már itthon lesznek, de tudod, hogy Cornak rengeteg az elintéznivalója a költözés miatt. Ne szomorkodj, inkább örülj, hogy visszajön, így mindig láthatod őket.
- Ez igaz - terült el megint egy széles mosoly az arcán. - Nézd! - vette elő a telefonját. - Ezt tegnap csinálta Rina és elküldte.
Néztem a képet, ahol a kishercegnő Chelseas mezben pózol egy csapatnyi focista között, akikről sugárzik, hogy odáig vannak érte.
- Mi az? - vette ki Cris hirtelen Sese kezéből a telefont. - Ó, de gyönyörű! - húzta gúnyos mosolyra a száját, mire Sergio felpattant.
- Add vissza! - nyújtotta a kezét a készülék felé.
- Mi a gond? - dobta át azt, Marci kezébe a portugál, aki szintén megnézte a képet.
- Ez nem a Kölyök keresztlánya? - csillant fel a brazil szeme. - Ha nem tudnám, hogy neked semmi közöd nem lehet hozzá, azt hinném, hogy a tied - nézett vigyorogva a védőre, majd mikor meglátta annak arckifejezését, ledöbbent. - Mond, hogy az ott nem a te lányod!
Sergio büszke apa módjára húzta ki magát és elvigyorodott.
- Azt a kurva - nyögte ki, majd felocsúdva, ütni kezdte a védő hátát. - Te piszok, képes voltál idáig eltitkolni előlünk? Ráadásul hagyod, hogy abban a ronda mezben pózoljon, azokkal az idióta focistákkal? - veszekedett Sesével, aki először nem értette, hogy mi van, majd elkapta Marci kezét és felröhögött.
- Te hülye vagy Bongyi!
Sergio telefonja kézről kézre járt. Mindenki fűzött egy-két mondatot a képhez, mielőtt visszakerült volna a tulajdonosához.
- Fiúk! - intettem őket csendre, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit nem szerettünk volna a címlapokon látni. - Kérlek titeket, hogy amit most megtudtatok, azt kezeljétek bizalmasan. Tudjátok, hogy milyenek a piócák, ha rákapnak erre a hírre, se Sesének, se a kicsinek, se az anyukájának nem lesz egy perc nyugta sem.
Mindenki megértően bólogatott, mire Ramos elmesélte nekik nagyvonalakban a történetet, kihagyva az anya kilétét.
- Piszok mázlista vagy - nézett rá Cris megértően. - Nincs jobb, mint amikor az embernek gyereke születik - vigyorgott már ő is, hiszen neki meg Junior jelenti a világot. A kisgyerekes apukák bólogatni kezdtek.
- Azért megtudhatnánk, hogy ki az a szerencsés vagy szerencsétlen - röhögött a saját poénján Karim -, aki megajándékozott vele?
Sergio rám nézett és erősen elgondolkodott, hogy mit csináljon, de aztán kinyögte a nevét.
- Corina Garcia, Jesus Navas volt felesége.
Döbbent csend telepedett az öltözőre. Mindenki próbálta megemészteni a dolgot. Volt akinek ez könnyebben ment, de volt aki még percek múlva is csak áthatóan nézte Ramost. Ez volt Cris és Benzema. Az álluk a padlón landolt, amikor Sese kimondta a nő nevét.
Lassan kiürült az öltöző és már csak öten maradtunk. A portugál és a francia még mindig nem szólaltak meg. Marcelo viszont annál többet beszélt, talán így akarta oldani a hangulatot.
- Tényleg, Sese, mi a lányod neve? - kezdte a faggatózást a brazil.
Ramosnak mosolyra húzódott a szája, majd a Bongyi orra alá tolta a bal kezét.
- Angel Felicidad.
- De szép - lelkendezett Marci -, akárcsak ő. Mikor láthatjuk mi is?
- Holnap már hazajönnek - sóhajtott fel a védő.
- Akkor számíts rá, hogy lerohanjuk a kishölgyet - pattant fel Marcelo a padról és indult is ki az öltözőből.
- Most meg hová mész? - néztem rá értetlenül.
- Hová-hová? - forgatta meg a szemeit. - Reálos mezt venni a kislánynak. Mégse hagyhatjuk, hogy Chelsea rajongó legyen - húzta be maga mögött az ajtót.
- Ez nagyon hülye - röhögött fel Sese és vele nevettünk mindannyian. Cris és Karim egyszerre néztek Sergiora, majd kezet nyújtottak neki.
- Gratulálunk!
A védő értetlenül nézett rájuk.
- Neked sikerült ágyba vinned - világosította fel Benzema.
- Ezt most felejtsétek el! - csattant fel a védő, mire a másik kettő meglepődött. - Nem a fogadás miatt feküdtem le Corral! - jelentette ki, és valahol én is megnyugodtam egy kicsit. - Egyszerűen csak így jött ki a lépés - nézett maga elé.
- Ó-ó - meresztett rá nagy szemeket Cris, de nem szólt semmit. Jelentőségteljesen rám nézett, mire én egy aprót bólintottam. Elvigyorodott, olyan CR7-es módon, majd szólt Benzemának, hogy ideje indulniuk. Miután leléptek, mi sem maradtunk már sokáig. Megbeszéltük, hogy holnap kimegyek vele a lányok elé. Hazafuvaroztam. Mikor kiszállt a ház előtt, megállt a lehúzott ablak mellett.
- Köszi mindent - nyújtotta felém a kezét, amit megráztam.
- Nincs mit - bólintottam, majd hazasiettem Sarához, hogy tovább dolgozhassunk a babaprojekten.
Álltam a kapumban és feszülten figyeltem, hogy mikor jön közelebb az ellenfél, de akárhányszor a 16-os közelébe kerültek volna, Sergio azonnal mentett. A védő brillírozott. Egyszerűen szárnyalt a pályán. A második félidő végén jártunk és 1-1 volt az állás a Malagával. Cris már a fejét verte az ellenfél kapufélfájába, mikor megint kihagyott egy helyzetet. Ez már a nyolcadik volt. Egy Pepétől kapott keresztlabda után Roni megiramodott a kapu felé, egy pillanatra felnézett, hogy lássa kinek tud passzolni, majd odarajzolta a labdát Sese fejére, aki gyönyörű mozdulattal juttatta be azt az ellenfél kapujába. A védő gólöröme nem mindennapi volt. Ujját a szájába vette, majd megcsókolta a bal karján lévő legújabb tetoválását, ami a lánya nevét rejtette. Sokan értetlenül néztek rá, de aztán inkább azzal törődtek, hogy a bíró lefújta a meccset és nyertünk. A mezcserék és a gratulációk után boldogan mentünk az öltözőbe, hiszen újabb három pontot sikerült szereznünk és így közelebb kerültünk a tabellán az ősi riválishoz. Belépve az öltözőbe, óriási káosz fogadott. Mindenki táncolt, énekelt, nevetgélt vagy törölközővel a kezében rohangált és csapkodott vele. Elmosolyodtam, mert tudtam, milyen boldog most mindenki. Sergio már a zuhany alól lépett ki és egy fehér törölközővel szárítgatta magát. Arcáról már egy ideje levakarhatatlan volt a vigyor, aminek az okát senki sem tudta a csapatból csak én. Leült mellém a padra és csillogó szemekkel nézte, ahogy Pepe és Marcelo sorra tréfálják meg a többieket.
- Nagyon jó voltál ma - dícsértem meg.
- Köszi - mosolyodott el még jobban. - Mostanában úgy érzem, hogy ki tudnám fordítani a világot a helyéről.
- Boldog vagy - néztem a szemébe.
- Igen. Nem hittem volna, hogy ennyire felvillanyoz, hogy van egy lányom, de a tudat egyszerűen mesés - vigyorgott rám. - Minden percben rá gondolok és már alig várom, hogy újra a kezembe foghassam - szomorodott el egy pillanatra.
- Nyugi - tettem a kezem a vállára. - Holnap már itthon lesznek, de tudod, hogy Cornak rengeteg az elintéznivalója a költözés miatt. Ne szomorkodj, inkább örülj, hogy visszajön, így mindig láthatod őket.
- Ez igaz - terült el megint egy széles mosoly az arcán. - Nézd! - vette elő a telefonját. - Ezt tegnap csinálta Rina és elküldte.
Néztem a képet, ahol a kishercegnő Chelseas mezben pózol egy csapatnyi focista között, akikről sugárzik, hogy odáig vannak érte.
- Mi az? - vette ki Cris hirtelen Sese kezéből a telefont. - Ó, de gyönyörű! - húzta gúnyos mosolyra a száját, mire Sergio felpattant.
- Add vissza! - nyújtotta a kezét a készülék felé.
- Mi a gond? - dobta át azt, Marci kezébe a portugál, aki szintén megnézte a képet.
- Ez nem a Kölyök keresztlánya? - csillant fel a brazil szeme. - Ha nem tudnám, hogy neked semmi közöd nem lehet hozzá, azt hinném, hogy a tied - nézett vigyorogva a védőre, majd mikor meglátta annak arckifejezését, ledöbbent. - Mond, hogy az ott nem a te lányod!
Sergio büszke apa módjára húzta ki magát és elvigyorodott.
- Azt a kurva - nyögte ki, majd felocsúdva, ütni kezdte a védő hátát. - Te piszok, képes voltál idáig eltitkolni előlünk? Ráadásul hagyod, hogy abban a ronda mezben pózoljon, azokkal az idióta focistákkal? - veszekedett Sesével, aki először nem értette, hogy mi van, majd elkapta Marci kezét és felröhögött.
- Te hülye vagy Bongyi!
Sergio telefonja kézről kézre járt. Mindenki fűzött egy-két mondatot a képhez, mielőtt visszakerült volna a tulajdonosához.
- Fiúk! - intettem őket csendre, hiszen ez egy olyan dolog volt, amit nem szerettünk volna a címlapokon látni. - Kérlek titeket, hogy amit most megtudtatok, azt kezeljétek bizalmasan. Tudjátok, hogy milyenek a piócák, ha rákapnak erre a hírre, se Sesének, se a kicsinek, se az anyukájának nem lesz egy perc nyugta sem.
Mindenki megértően bólogatott, mire Ramos elmesélte nekik nagyvonalakban a történetet, kihagyva az anya kilétét.
- Piszok mázlista vagy - nézett rá Cris megértően. - Nincs jobb, mint amikor az embernek gyereke születik - vigyorgott már ő is, hiszen neki meg Junior jelenti a világot. A kisgyerekes apukák bólogatni kezdtek.
- Azért megtudhatnánk, hogy ki az a szerencsés vagy szerencsétlen - röhögött a saját poénján Karim -, aki megajándékozott vele?
Sergio rám nézett és erősen elgondolkodott, hogy mit csináljon, de aztán kinyögte a nevét.
- Corina Garcia, Jesus Navas volt felesége.
Döbbent csend telepedett az öltözőre. Mindenki próbálta megemészteni a dolgot. Volt akinek ez könnyebben ment, de volt aki még percek múlva is csak áthatóan nézte Ramost. Ez volt Cris és Benzema. Az álluk a padlón landolt, amikor Sese kimondta a nő nevét.
Lassan kiürült az öltöző és már csak öten maradtunk. A portugál és a francia még mindig nem szólaltak meg. Marcelo viszont annál többet beszélt, talán így akarta oldani a hangulatot.
- Tényleg, Sese, mi a lányod neve? - kezdte a faggatózást a brazil.
Ramosnak mosolyra húzódott a szája, majd a Bongyi orra alá tolta a bal kezét.
- Angel Felicidad.
- De szép - lelkendezett Marci -, akárcsak ő. Mikor láthatjuk mi is?
- Holnap már hazajönnek - sóhajtott fel a védő.
- Akkor számíts rá, hogy lerohanjuk a kishölgyet - pattant fel Marcelo a padról és indult is ki az öltözőből.
- Most meg hová mész? - néztem rá értetlenül.
- Hová-hová? - forgatta meg a szemeit. - Reálos mezt venni a kislánynak. Mégse hagyhatjuk, hogy Chelsea rajongó legyen - húzta be maga mögött az ajtót.
- Ez nagyon hülye - röhögött fel Sese és vele nevettünk mindannyian. Cris és Karim egyszerre néztek Sergiora, majd kezet nyújtottak neki.
- Gratulálunk!
A védő értetlenül nézett rájuk.
- Neked sikerült ágyba vinned - világosította fel Benzema.
- Ezt most felejtsétek el! - csattant fel a védő, mire a másik kettő meglepődött. - Nem a fogadás miatt feküdtem le Corral! - jelentette ki, és valahol én is megnyugodtam egy kicsit. - Egyszerűen csak így jött ki a lépés - nézett maga elé.
- Ó-ó - meresztett rá nagy szemeket Cris, de nem szólt semmit. Jelentőségteljesen rám nézett, mire én egy aprót bólintottam. Elvigyorodott, olyan CR7-es módon, majd szólt Benzemának, hogy ideje indulniuk. Miután leléptek, mi sem maradtunk már sokáig. Megbeszéltük, hogy holnap kimegyek vele a lányok elé. Hazafuvaroztam. Mikor kiszállt a ház előtt, megállt a lehúzott ablak mellett.
- Köszi mindent - nyújtotta felém a kezét, amit megráztam.
- Nincs mit - bólintottam, majd hazasiettem Sarához, hogy tovább dolgozhassunk a babaprojekten.
2014. január 26., vasárnap
10/10 Huszonhetedik rész
Lola
- Lola! - hallottam meg újra a portugál hangját, aminek örültem is meg nem is. Elléptem a védőtől és hátra sem nézve indultam el a kapuhoz.
- Jövök! - jeleztem neki rekedt hangon. Kinyitottam a kaput és Cris vigyorgó képével találtam szembe magam. Meglátott és azonnal elkomorult.
- Mi történt? - lépett beljebb.
- Edzésen volt egy rossz becsúszás és tropára ment a bokám - vázoltam a történteket.
- Melyik marha volt? - csattant fel, nem sejtve, hogy az a marha a garázsomban van.
- Én - lépett ki Sergio a kocsim mellől, majd kezembe nyomta a slusszkulcsot.
- Gondolhattam volna - csóválta meg a fejét Roni és akkor esett le, hogy mit adott a kezembe Sese. - Te vezettél? - kerekedtek el a szemei, de aztán válaszolt is a saját kérdésére. - Megengedted neki, hogy vezesse.
- Amint látod - mutattam a gipszemre -, én nem igen tehetem meg mostanában.
- Mi lesz a meccsekkel?
- A holnapit ki kell hagynom, de az Osasunán már ott leszek - jelentettem ki magabiztosan. - Apropó - néztem Ramosra -, neked tipli van, mert holnap a kezdőben vagy és szeretném, ha kipihennéd magad. Mennyire fekszik a műfüves talaj?
- Utálom - válaszolt őszintén. - Kurva szar, mert a labda nem úgy pattan rajta, ahogy kéne, ráadásul az esések is fájdalmasabbak. Aki kitalálta, azt vasvillával kergetném körbe egy ilyenen. Cipőben sem mindegy, hogy milyet veszek fel - sóhajtott.
- Valahogy éljétek túl. Zidane veletek lesz, fogadjatok szót neki - vigyorogtam és játékosan megfenyegettem az ujjammal. Próbáltam úgy tenni, mintha a garázsbeli eset meg sem történt volna.
- Mit fogsz csinálni holnap? - nézett vigyorogva rám a csatár. - Bele fogsz őrülni, hogy nem lehetsz ott.
Sergio elröhögte magát.
- Ne aggódj, lesz társaságom - hűtöttem le rögtön. - Xabi elválalta, hogy átjön holnap és hogy őt idézzem "jól fogunk szórakozni."
Cris és Sergio érdekes pillantást váltottak egymással. Férfiak!
- Akkor én megyek - szólalt meg Ramos, de nem néztem rá. Testem még mindig az érintése után sóvárgott. - Holnapután én leszek a babicsőszöd - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Holnap ügyesnek lenni! Telefonon tartom a kapcsolatot Zidaneval, tehát mindenről tudni fogok. Ésszel legyetek, mert a pálya nem nagyon fekszik egyikteknek sem.
- Értettem Főnök - vigyorgott továbbra is pimaszul, aztán végre lelépett.
Néhány pillanatig szótlanul néztem a védő után, majd figyelmemet a portugál felé irányítottam.
- Miért jöttél?
- Ja, igen - tért észhez ő is -, szólni akartam, hogy mivel holnap nem játszhatok az eltiltás miatt, ezért hazautaznék, mert lenne pár elintéznivalóm a múzeummal kapcsolatban.
- Te tényleg nem vagy kispályás - ingattam meg a fejemet és szép óvatosan elindultam az ajtó felé, hogy végre leülhessek. Egyre jobban lüktetett a lábam és a fájdalom már kezdett elviselhetetlenné válni.
- Segítsek? - toporgott mögöttem a csatár.
- Csak maradj csendben - sziszegtem a fogaim közül, mert már nagyon szenvedtem.
Beérve a házba, azonnal a konyha felé vettem az irányt, hogy az egyik fiókot kihúzva, elővegyem a jól ismert fájdalomcsillapítót. Hazafelé nem mentünk be a gyógyszertárba kiváltani a recepteket, mert tudtam, hogy a felírt bogyókból mind van itthon.
- Ez nagyon erős gyógyszer - forgatta meg a kezei közt a dobozt, miközben elolvasta a benne lévő hatóanyagokat.
- Nem is tudtam, hogy másodállásban gyógyszerész vagy - gúnyolódtam vele és kivettem a kezéből.
- Én is voltam már sérült - vigyorgott rám. - Tudom, hogy mi mire való. Ez pedig egy lórúgással felér. Tehát mi történt? Pirri miért nyúlt a legerősebb fájdalomcsillapítóhoz? - komolyodott el.
- Mielőtt összeesküvés elméleteket gyártanál, elmondom, hogy azért kaptam ezt, mert nem az első eset, hogy megsérült a bokám. Ha olyan jártas vagy benne, akkor tudnod kell, hogy ami már egyszer eltört, az nehezebben gyógyul és fájdalmasabb is.
- Istenem, hogy lehetett Ramos ilyen béna - nyögött fel lemondóan. - Tud róla, hogy mekkora kárt okozott?
- Nem - ráztam meg a fejem -, és nem is szeretném, ha tudná - néztem rá szigorúan. - Nem akarom, hogy a bűntudata miatt ne tudjon a focira koncentrálni.
- Lola, baszd meg! Miért kell neked mindig másokra gondolni? Te miért nem számítasz magadnak?
- Cris, ezt inkább ne feszegessük - mordultam fel. - Most pedig szeretnék lepihenni - tereltem az ajtó felé, hogy minél hamarabb egyedül lehessek.
- Megyek már - zsörtölődött, mint egy vénember. - Ha bármire szükséged lenne, csak hívj - nézett rám aggódva.
- Köszi, de megbírkózom a helyzettel.
- Ja, persze, jön Xabi - csattant fel élesen.
- Ne kezd el, mert nem vagyok jó hangulatban - ripakodtam rá, elveszítve a maradék türelmemet is.
- Bocs - pislogott rám hatalmas szemekkel -, de nehéz így itthagyni - mutatott a lábamra.
- Nem halálos beteg vagyok, csak eltört a bokám, de azért kösz, hogy aggódsz. Most pedig, tényleg menj, mert érzem a bogyó mellékhatását, ami azt jelenti, hogy rohadtul elálmosodtam.
Végre vette a lapot és lelépett. Visszabicegtem a nappaliba, elfeküdtem a kanapén és lehunytam a szemem. Azonnal elém kúsztak a garázsbeli képek. Az ajkam bizseregni kezdett, mikor Sergio csókjára gondoltam. Ösztönösen simítottam végig a számon. Egyetlen egyszer éreztem ilyet életemben, de abba majdnem belehaltam, mikor vége lett. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Próbáltam relaxálással kiüríteni fejemből a gondolatokat, ami a gyógyszernek köszönhetően sikerült is. Pár perc múlva, már az álmok birodalmában jártam, minden gondomtól megszabadulva.
- Lola! - hallottam meg újra a portugál hangját, aminek örültem is meg nem is. Elléptem a védőtől és hátra sem nézve indultam el a kapuhoz.
- Jövök! - jeleztem neki rekedt hangon. Kinyitottam a kaput és Cris vigyorgó képével találtam szembe magam. Meglátott és azonnal elkomorult.
- Mi történt? - lépett beljebb.
- Edzésen volt egy rossz becsúszás és tropára ment a bokám - vázoltam a történteket.
- Melyik marha volt? - csattant fel, nem sejtve, hogy az a marha a garázsomban van.
- Én - lépett ki Sergio a kocsim mellől, majd kezembe nyomta a slusszkulcsot.
- Gondolhattam volna - csóválta meg a fejét Roni és akkor esett le, hogy mit adott a kezembe Sese. - Te vezettél? - kerekedtek el a szemei, de aztán válaszolt is a saját kérdésére. - Megengedted neki, hogy vezesse.
- Amint látod - mutattam a gipszemre -, én nem igen tehetem meg mostanában.
- Mi lesz a meccsekkel?
- A holnapit ki kell hagynom, de az Osasunán már ott leszek - jelentettem ki magabiztosan. - Apropó - néztem Ramosra -, neked tipli van, mert holnap a kezdőben vagy és szeretném, ha kipihennéd magad. Mennyire fekszik a műfüves talaj?
- Utálom - válaszolt őszintén. - Kurva szar, mert a labda nem úgy pattan rajta, ahogy kéne, ráadásul az esések is fájdalmasabbak. Aki kitalálta, azt vasvillával kergetném körbe egy ilyenen. Cipőben sem mindegy, hogy milyet veszek fel - sóhajtott.
- Valahogy éljétek túl. Zidane veletek lesz, fogadjatok szót neki - vigyorogtam és játékosan megfenyegettem az ujjammal. Próbáltam úgy tenni, mintha a garázsbeli eset meg sem történt volna.
- Mit fogsz csinálni holnap? - nézett vigyorogva rám a csatár. - Bele fogsz őrülni, hogy nem lehetsz ott.
Sergio elröhögte magát.
- Ne aggódj, lesz társaságom - hűtöttem le rögtön. - Xabi elválalta, hogy átjön holnap és hogy őt idézzem "jól fogunk szórakozni."
Cris és Sergio érdekes pillantást váltottak egymással. Férfiak!
- Akkor én megyek - szólalt meg Ramos, de nem néztem rá. Testem még mindig az érintése után sóvárgott. - Holnapután én leszek a babicsőszöd - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Holnap ügyesnek lenni! Telefonon tartom a kapcsolatot Zidaneval, tehát mindenről tudni fogok. Ésszel legyetek, mert a pálya nem nagyon fekszik egyikteknek sem.
- Értettem Főnök - vigyorgott továbbra is pimaszul, aztán végre lelépett.
Néhány pillanatig szótlanul néztem a védő után, majd figyelmemet a portugál felé irányítottam.
- Miért jöttél?
- Ja, igen - tért észhez ő is -, szólni akartam, hogy mivel holnap nem játszhatok az eltiltás miatt, ezért hazautaznék, mert lenne pár elintéznivalóm a múzeummal kapcsolatban.
- Te tényleg nem vagy kispályás - ingattam meg a fejemet és szép óvatosan elindultam az ajtó felé, hogy végre leülhessek. Egyre jobban lüktetett a lábam és a fájdalom már kezdett elviselhetetlenné válni.
- Segítsek? - toporgott mögöttem a csatár.
- Csak maradj csendben - sziszegtem a fogaim közül, mert már nagyon szenvedtem.
Beérve a házba, azonnal a konyha felé vettem az irányt, hogy az egyik fiókot kihúzva, elővegyem a jól ismert fájdalomcsillapítót. Hazafelé nem mentünk be a gyógyszertárba kiváltani a recepteket, mert tudtam, hogy a felírt bogyókból mind van itthon.
- Ez nagyon erős gyógyszer - forgatta meg a kezei közt a dobozt, miközben elolvasta a benne lévő hatóanyagokat.
- Nem is tudtam, hogy másodállásban gyógyszerész vagy - gúnyolódtam vele és kivettem a kezéből.
- Én is voltam már sérült - vigyorgott rám. - Tudom, hogy mi mire való. Ez pedig egy lórúgással felér. Tehát mi történt? Pirri miért nyúlt a legerősebb fájdalomcsillapítóhoz? - komolyodott el.
- Mielőtt összeesküvés elméleteket gyártanál, elmondom, hogy azért kaptam ezt, mert nem az első eset, hogy megsérült a bokám. Ha olyan jártas vagy benne, akkor tudnod kell, hogy ami már egyszer eltört, az nehezebben gyógyul és fájdalmasabb is.
- Istenem, hogy lehetett Ramos ilyen béna - nyögött fel lemondóan. - Tud róla, hogy mekkora kárt okozott?
- Nem - ráztam meg a fejem -, és nem is szeretném, ha tudná - néztem rá szigorúan. - Nem akarom, hogy a bűntudata miatt ne tudjon a focira koncentrálni.
- Lola, baszd meg! Miért kell neked mindig másokra gondolni? Te miért nem számítasz magadnak?
- Cris, ezt inkább ne feszegessük - mordultam fel. - Most pedig szeretnék lepihenni - tereltem az ajtó felé, hogy minél hamarabb egyedül lehessek.
- Megyek már - zsörtölődött, mint egy vénember. - Ha bármire szükséged lenne, csak hívj - nézett rám aggódva.
- Köszi, de megbírkózom a helyzettel.
- Ja, persze, jön Xabi - csattant fel élesen.
- Ne kezd el, mert nem vagyok jó hangulatban - ripakodtam rá, elveszítve a maradék türelmemet is.
- Bocs - pislogott rám hatalmas szemekkel -, de nehéz így itthagyni - mutatott a lábamra.
- Nem halálos beteg vagyok, csak eltört a bokám, de azért kösz, hogy aggódsz. Most pedig, tényleg menj, mert érzem a bogyó mellékhatását, ami azt jelenti, hogy rohadtul elálmosodtam.
Végre vette a lapot és lelépett. Visszabicegtem a nappaliba, elfeküdtem a kanapén és lehunytam a szemem. Azonnal elém kúsztak a garázsbeli képek. Az ajkam bizseregni kezdett, mikor Sergio csókjára gondoltam. Ösztönösen simítottam végig a számon. Egyetlen egyszer éreztem ilyet életemben, de abba majdnem belehaltam, mikor vége lett. Hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Próbáltam relaxálással kiüríteni fejemből a gondolatokat, ami a gyógyszernek köszönhetően sikerült is. Pár perc múlva, már az álmok birodalmában jártam, minden gondomtól megszabadulva.
2014. január 25., szombat
A kor nem számít Harmincnegyedik rész
Corina
Juan mellkasára borulva sírtam. Mióta Sergio elment, megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek a szememből.
- Nyugi Bebé, nem lesz semmi baj - hallottam Niňo hangját.
- Nem értitek? Rájött - nyögtem fel fájdalmasan.
- Miből gondolod? - simított ki egy tincset az arcomból Juan. - Ha tudná, nem ment volna el. Szerintem csak szimplán beijedt, mikor megtudta, hogy gyereked van.
- Gondolod? - néztem reménykedve a páromra, de belül éreztem, hogy hiába. Ramos rájött a titkomra. Az arcára kiült érzelmek elég könnyen leolvashatóak voltak.
- Amúgy sem tud mit csinálni - folytatta Mata. - Holnap hazautazunk és jó messzire leszel tőle - ölelt magához és nekem összeszorult a szívem.
- Igen. Haza - suttogtam alig hallhatóan. De vajon hol van az nekem? Néztem a barátaimat, akik nagyon sok mindent tettek értem már eddig is. Néztem Juant, aki a szívét, lelkét elém tárta. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog, csak itt, Madridban. Szerintem Niňoék kiolvasták fejemből a gondolataimat, mert felálltak. Oli volt az aki megszólalt.
- Elvisszük egy kicsit levegőzni Angiet, addig beszélgessetek - simított végig a karomon bátorítólag.
Halvány mosolyt küldtem neki, és megköszöntem a figyelmességét. Csöndben néztük végig, ahogy lelépnek a kicsivel. Nyomasztó légkör telepedett közénk. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondani valómba. Végül egyszerre szólaltunk meg.
- Juan.
- Cor.
- Kezd te! - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, feloldva a köztünk lévő feszültséget.
- Lányoké az elsőbbség - mutatott rám, mire felsóhajtottam.
- Sokat gondolkodtam - kezdtem bele végül. - Juan, én szeretnék itt maradni - néztem a szemébe.
- Ramos miatt igaz? - sóhajtott fel és a kezemért nyúlt. - Tudtam, hogy egyszer így lesz, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm veletek - mosolyodott el szomorúan.
- Nem miatta - mentegetőztem. - Egyszerűen csak hiányzott Madrid. Hiányoztak az itteni barátaim. Juan, nekem ez az otthonom.
- És mi lesz a fiúkkal? Mit mondjak nekik? Annyira szeretnek titeket - sütötte le a szemeit -, és én is. Mi lesz velem nélkületek?
A szívem összefacsarodott, ahogy néztem őt. Nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele. A szemei könnyesek voltak, a keze idegesen simította végig az enyémet újra és újra. Vele maradhattam volna, de hosszútávon semmiképp nem lett volna jó se neki, se nekünk.
- Túl jutsz rajtunk - simogíttam meg borostás arcát, mire elkapta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - Ne nehezítsd meg a dolgom - gördültek ki az első könnyek a szememből, amiket továbbiak követtek.
- Ne sírj! - ölelt magához. - Már az elején megmondtad, hogy nem tudod viszonozni az érzéseimet. Őszinte voltál velem és ezt köszönöm. Én voltam a bolond, mert reménykedtem benne, hogy belém szeretsz - mondta csalódottan, de aztán folytatta. - Köszönöm ezt a pár hónapot, amit veletek tölthettem és megtapasztalhattam, milyen ha az embernek családja van. Szeretlek és Angiet is szeretem, de elfogadom a döntésedet.
Zokogva öleltem át a nyakát és percekig csak bújtam hozzá. Ő simogatta a hajam és próbált megnyugtatni.
- Szerencsés lesz az a lány, aki majd meghódítja a szíved és hidd el, rá fogsz jönni, hogy sokkal jobb, ha viszonozzák az érzéseidet - töröltem le az arcomról a könnyeket egy idő múlva.
- Hiányozni fogtok - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Te is nekünk - suttogtam, majd utoljára még megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy ennyi jár neki. Igazi búcsúcsók volt, belesűrítve minden érzelem, ami kavargott bennünk. A végén egymás homlokának támaszkodtunk és mélyeket lélegeztünk.
- Azért még maradunk barátok? - kérdezte a szemembe nézve, mire megkönnyebülten elmosolyodtam.
- A legjobb barátok - válaszoltam.
Megöleltük egymást és percekig csak ültünk csendben, összebújva, elmerengve a történteken.
- Mihez kezdesz most? - törte meg a csendet kis idő múlva.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy visszamegyek takarítani - bukott ki belőlem az első gondolatom.
- Szerintem meg nyiss itt is egy szalont. Londonban bejött, itt miért ne sikerülne?
Elgondolkodtam az ötletén. Talán megvalósítható.
- Az jó lenne - sóhajtottam fel -, de ha össze is jön, hiányozni fogtok belőle. Te, David, Frank, Eden, Niňo de még Demba Ba is - futotta el újra a könny a szemeimet.
- Helyettük itt lesz Iker, Cris, Marcelo és... - nem fejezte be, de tudtuk, hogy kire gondol.
- Kötve hiszem, hogy pont ő fog hozzám járni - dőltem hátra a kanapén. - Láthatod, azóta sem jött vissza. Igaza volt Olinak, csak egy kósza numera voltam neki.
Juan rám nézett, majd megrázta a fejét.
- Ha így van, akkor ő a világ legnagyobb marhája.
Hálásan mosolyogtam rá. Egymás kezét szorongatva hajtottuk hátra a fejünket a kanapén és mind a ketten saját gondolatainkba merültünk, mikor zörgött a kulcs a zárban.
- Megjöttek Nandoék - suttogta Juan, de egyikünk se nyitotta ki a szemét.
- Sziasztok! - szólalt meg Niňo hangja az ajtóból. - Vendéget hoztunk.
Mondatára kipattantak a szemeink. Ramos állt a barátom mellett és furcsa szemekkel méregetett minket. Oli ellépett mellőlünk és a kezében lévő lányomat átadta nekem. Átöleltem a hercegnőmet és próbáltam erőt meríteni a közelségéből. Niňo és Ollala felmentek az emeletre, míg Juan felém fordult és megszólalt.
- Elmegyek, kiszellőztetem a fejem.
Bólintottam, mire homlokon csókolt, Anginek pedig a hajába puszilt. Mielőtt kiment volna, megállt a védő mellett és ránézett.
- Nem érdemled meg, hogy ekkora szerencséd legyen - mondta, majd kisétált az ajtón. A szobára kínos csend telepedett, amit csak a kisbabánk gőgicsélése, tapsikolása tört meg. Nem mertem ránézni a férfira, így összerezzentem, mikor mellém ült a kanapéra, Juan helyére.
- Megfoghatom? - törte meg a csendet és nyújtotta a kezét Angiért. Kelletlenül engedtem át neki a kicsimet, majd az arcát fürkészve figyeltem a reakcióit.
- Szia gyönyörűm - lágyult el a tekintete -, hát újra találkozunk - puszilta meg a kezecskéit. - Megismersz még? - kérdezte csillogó szemekkel, mikor Angie végig simított az arcán, bele-bele markolva a szakálába. Ahogy a kicsire mosolygott, az gőgicsélve felkacagott. Soha nem volt még ennyire édes és boldog. Kezével, lábával repkedett.
- Gyönyörű kislány - szólt hozzám, mire összerezzentem.
- Igen - nyögtem ki nagy nehezen.
- Rina! - nézett a szemembe, miközben a kicsit simogatta az ölében. - Szeretném a nevemre venni - közölte velem.
- De hiszen azt sem tudod, hogy a tied-e? Lehet, hogy mással is lefeküdtem utánad és nem is tőled van - próbáltam kibújni a válasz alól.
- Ezt te sem gondolod komolyan? - komorult el az arca. - Csak rá kell nézni, minden vonása én vagyok. Te is tudod, és én is, hogy ő az én lányom - lágyult el a hangja a mondat végére. Szerelmesen nézett az ölében kalimpáló angyalkára és én irigy voltam a saját lányomra.
- Szeretném, ha sűrűbben láthatnám. Nem akarom, hogy csak két havonta egyszer találkozzunk. Látni akarom ahogy fejlődik, ahogy nő, már így is egy csomó mindenről lemaradtam - nézett rám szemrehányón.
- Nem tudom Sergio - bizonytalanodtam el. - Mit vársz tőlem?
- Csak engedd meg, hogy részese lehessek a lányom életének - nézett rám könyörgőn és a szemébe nézve már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.
- Rendben - bólintottam -, de van pár feltételem.
- Feltételek?
- Igen. Az egyik, hogy csak velem viheted el bárhova is Angiet. Még szoptatom és különben sem szeretném, ha teljesen felborulna az élete miattad.
Bólintott, hogy megértette.
- Milyen időközönként jöttök Madridba? - érdeklődött, mivel még nem tudta, hogy nem megyek vissza Londonba.
- Úgy döntöttem, tőled függetlenül, hogy visszaköltözöm - osztottam meg vele a délutáni elhatározásomat. Láttam felcsillani a szemeit, majd új kérdést szegezett nekem.
- Ha te itt maradsz, mi lesz Matával?
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de mégis elmondom - néztem bele a szemeibe. - Juan és én szakítottunk.
Először döbbenet ült ki az arcára, majd valami más, valami amit nem tudtam megfejteni.
Juan mellkasára borulva sírtam. Mióta Sergio elment, megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek a szememből.
- Nyugi Bebé, nem lesz semmi baj - hallottam Niňo hangját.
- Nem értitek? Rájött - nyögtem fel fájdalmasan.
- Miből gondolod? - simított ki egy tincset az arcomból Juan. - Ha tudná, nem ment volna el. Szerintem csak szimplán beijedt, mikor megtudta, hogy gyereked van.
- Gondolod? - néztem reménykedve a páromra, de belül éreztem, hogy hiába. Ramos rájött a titkomra. Az arcára kiült érzelmek elég könnyen leolvashatóak voltak.
- Amúgy sem tud mit csinálni - folytatta Mata. - Holnap hazautazunk és jó messzire leszel tőle - ölelt magához és nekem összeszorult a szívem.
- Igen. Haza - suttogtam alig hallhatóan. De vajon hol van az nekem? Néztem a barátaimat, akik nagyon sok mindent tettek értem már eddig is. Néztem Juant, aki a szívét, lelkét elém tárta. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog, csak itt, Madridban. Szerintem Niňoék kiolvasták fejemből a gondolataimat, mert felálltak. Oli volt az aki megszólalt.
- Elvisszük egy kicsit levegőzni Angiet, addig beszélgessetek - simított végig a karomon bátorítólag.
Halvány mosolyt küldtem neki, és megköszöntem a figyelmességét. Csöndben néztük végig, ahogy lelépnek a kicsivel. Nyomasztó légkör telepedett közénk. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondani valómba. Végül egyszerre szólaltunk meg.
- Juan.
- Cor.
- Kezd te! - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, feloldva a köztünk lévő feszültséget.
- Lányoké az elsőbbség - mutatott rám, mire felsóhajtottam.
- Sokat gondolkodtam - kezdtem bele végül. - Juan, én szeretnék itt maradni - néztem a szemébe.
- Ramos miatt igaz? - sóhajtott fel és a kezemért nyúlt. - Tudtam, hogy egyszer így lesz, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm veletek - mosolyodott el szomorúan.
- Nem miatta - mentegetőztem. - Egyszerűen csak hiányzott Madrid. Hiányoztak az itteni barátaim. Juan, nekem ez az otthonom.
- És mi lesz a fiúkkal? Mit mondjak nekik? Annyira szeretnek titeket - sütötte le a szemeit -, és én is. Mi lesz velem nélkületek?
A szívem összefacsarodott, ahogy néztem őt. Nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele. A szemei könnyesek voltak, a keze idegesen simította végig az enyémet újra és újra. Vele maradhattam volna, de hosszútávon semmiképp nem lett volna jó se neki, se nekünk.
- Túl jutsz rajtunk - simogíttam meg borostás arcát, mire elkapta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - Ne nehezítsd meg a dolgom - gördültek ki az első könnyek a szememből, amiket továbbiak követtek.
- Ne sírj! - ölelt magához. - Már az elején megmondtad, hogy nem tudod viszonozni az érzéseimet. Őszinte voltál velem és ezt köszönöm. Én voltam a bolond, mert reménykedtem benne, hogy belém szeretsz - mondta csalódottan, de aztán folytatta. - Köszönöm ezt a pár hónapot, amit veletek tölthettem és megtapasztalhattam, milyen ha az embernek családja van. Szeretlek és Angiet is szeretem, de elfogadom a döntésedet.
Zokogva öleltem át a nyakát és percekig csak bújtam hozzá. Ő simogatta a hajam és próbált megnyugtatni.
- Szerencsés lesz az a lány, aki majd meghódítja a szíved és hidd el, rá fogsz jönni, hogy sokkal jobb, ha viszonozzák az érzéseidet - töröltem le az arcomról a könnyeket egy idő múlva.
- Hiányozni fogtok - nézett rám kiskutya szemekkel.
- Te is nekünk - suttogtam, majd utoljára még megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy ennyi jár neki. Igazi búcsúcsók volt, belesűrítve minden érzelem, ami kavargott bennünk. A végén egymás homlokának támaszkodtunk és mélyeket lélegeztünk.
- Azért még maradunk barátok? - kérdezte a szemembe nézve, mire megkönnyebülten elmosolyodtam.
- A legjobb barátok - válaszoltam.
Megöleltük egymást és percekig csak ültünk csendben, összebújva, elmerengve a történteken.
- Mihez kezdesz most? - törte meg a csendet kis idő múlva.
- Nem tudom - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy visszamegyek takarítani - bukott ki belőlem az első gondolatom.
- Szerintem meg nyiss itt is egy szalont. Londonban bejött, itt miért ne sikerülne?
Elgondolkodtam az ötletén. Talán megvalósítható.
- Az jó lenne - sóhajtottam fel -, de ha össze is jön, hiányozni fogtok belőle. Te, David, Frank, Eden, Niňo de még Demba Ba is - futotta el újra a könny a szemeimet.
- Helyettük itt lesz Iker, Cris, Marcelo és... - nem fejezte be, de tudtuk, hogy kire gondol.
- Kötve hiszem, hogy pont ő fog hozzám járni - dőltem hátra a kanapén. - Láthatod, azóta sem jött vissza. Igaza volt Olinak, csak egy kósza numera voltam neki.
Juan rám nézett, majd megrázta a fejét.
- Ha így van, akkor ő a világ legnagyobb marhája.
Hálásan mosolyogtam rá. Egymás kezét szorongatva hajtottuk hátra a fejünket a kanapén és mind a ketten saját gondolatainkba merültünk, mikor zörgött a kulcs a zárban.
- Megjöttek Nandoék - suttogta Juan, de egyikünk se nyitotta ki a szemét.
- Sziasztok! - szólalt meg Niňo hangja az ajtóból. - Vendéget hoztunk.
Mondatára kipattantak a szemeink. Ramos állt a barátom mellett és furcsa szemekkel méregetett minket. Oli ellépett mellőlünk és a kezében lévő lányomat átadta nekem. Átöleltem a hercegnőmet és próbáltam erőt meríteni a közelségéből. Niňo és Ollala felmentek az emeletre, míg Juan felém fordult és megszólalt.
- Elmegyek, kiszellőztetem a fejem.
Bólintottam, mire homlokon csókolt, Anginek pedig a hajába puszilt. Mielőtt kiment volna, megállt a védő mellett és ránézett.
- Nem érdemled meg, hogy ekkora szerencséd legyen - mondta, majd kisétált az ajtón. A szobára kínos csend telepedett, amit csak a kisbabánk gőgicsélése, tapsikolása tört meg. Nem mertem ránézni a férfira, így összerezzentem, mikor mellém ült a kanapéra, Juan helyére.
- Megfoghatom? - törte meg a csendet és nyújtotta a kezét Angiért. Kelletlenül engedtem át neki a kicsimet, majd az arcát fürkészve figyeltem a reakcióit.
- Szia gyönyörűm - lágyult el a tekintete -, hát újra találkozunk - puszilta meg a kezecskéit. - Megismersz még? - kérdezte csillogó szemekkel, mikor Angie végig simított az arcán, bele-bele markolva a szakálába. Ahogy a kicsire mosolygott, az gőgicsélve felkacagott. Soha nem volt még ennyire édes és boldog. Kezével, lábával repkedett.
- Gyönyörű kislány - szólt hozzám, mire összerezzentem.
- Igen - nyögtem ki nagy nehezen.
- Rina! - nézett a szemembe, miközben a kicsit simogatta az ölében. - Szeretném a nevemre venni - közölte velem.
- De hiszen azt sem tudod, hogy a tied-e? Lehet, hogy mással is lefeküdtem utánad és nem is tőled van - próbáltam kibújni a válasz alól.
- Ezt te sem gondolod komolyan? - komorult el az arca. - Csak rá kell nézni, minden vonása én vagyok. Te is tudod, és én is, hogy ő az én lányom - lágyult el a hangja a mondat végére. Szerelmesen nézett az ölében kalimpáló angyalkára és én irigy voltam a saját lányomra.
- Szeretném, ha sűrűbben láthatnám. Nem akarom, hogy csak két havonta egyszer találkozzunk. Látni akarom ahogy fejlődik, ahogy nő, már így is egy csomó mindenről lemaradtam - nézett rám szemrehányón.
- Nem tudom Sergio - bizonytalanodtam el. - Mit vársz tőlem?
- Csak engedd meg, hogy részese lehessek a lányom életének - nézett rám könyörgőn és a szemébe nézve már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.
- Rendben - bólintottam -, de van pár feltételem.
- Feltételek?
- Igen. Az egyik, hogy csak velem viheted el bárhova is Angiet. Még szoptatom és különben sem szeretném, ha teljesen felborulna az élete miattad.
Bólintott, hogy megértette.
- Milyen időközönként jöttök Madridba? - érdeklődött, mivel még nem tudta, hogy nem megyek vissza Londonba.
- Úgy döntöttem, tőled függetlenül, hogy visszaköltözöm - osztottam meg vele a délutáni elhatározásomat. Láttam felcsillani a szemeit, majd új kérdést szegezett nekem.
- Ha te itt maradsz, mi lesz Matával?
- Nem mintha közöd lenne hozzá, de mégis elmondom - néztem bele a szemeibe. - Juan és én szakítottunk.
Először döbbenet ült ki az arcára, majd valami más, valami amit nem tudtam megfejteni.
2014. január 24., péntek
Köszönöm, köszönöm, köszönöm! :D
Sziasztok!
3000!!!!!!!!!!! Wáó! Nagyon köszönöm nektek, hogy ennyien olvastok és kíváncsiak vagytok rám. :DLas Puertas de Infierno 12. rész
Sergio
Ledobtam a kulcsom az előszoba szekrényre. A cipőmet lerúgtam és sóhajtva borultam végig a nappali kanapéján. Utáltam a szponzor vacsorákat. Bájvigyor és bólogatás, bólogatás és bájvigyor, erről szól az egész. Nekünk meg úgy kell ülni az asztalnál, mint egy rohadt trófea, ahelyett hogy Anánál vacsoráztam volna. Megmaszíroztam a homlokom. Végig gondoltam a mai napomat. Olyan jó volt az edzés, hogy Ana is ott volt, na meg a gyerekek. Annyira látszik rajta, hogy imádja őket. Egyre többször jut eszembe, hogy ideje lenne nekem is családot alapítanom. Mi lenne, ha Ana és a gyerekek lennének a családom? Olyan szeretettel bánt Juniorral is, na meg Crissel. Ha a portugálra gondolok, elkap az ideg. A csapattársam lesz a riválisom? A barátommal kell versengenem egy nőért, de jó! Miért nem elég neki Irina? Elhiszem, hogy tetszik neki Ana, de nem tudom mit akar, mert már van barátnője. Nem akarom, hogy játszon a lánnyal. Valakivel beszélnem kell erről. Mobilom a kezembe véve görgettem végig az ismerőseimet. Szemem megakadt egy néven és mielőtt meggondolhattam volna magam, már hívtam is.
- Hola, Sese! - hallottam meg csapattársam hangját.
- Hola, Marcelo! Mikor érnél rám, egy kiadós beszélgetésre? - teszem fel a kérdést.
- Neked bármikor. Dr. Marci rendel, reggeltől-estig - nevetett a telefonba.
- Akár most is? - ütöm a vasat, míg meleg.
- Persze. Gond van? - komolyodik el a hangja.
- Nincs, illetve nem tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva - vallom be neki.
- Köze van Anához? - tapintott rá a lényegre.
- Nagyon sok - sóhajtok.
- Tíz perc és ott vagyok - nyomja rám a telefont, mielőtt bármit mondhatnék.
Míg várakoztam, agyalással töltöttem az időm. Minden apró momentumot próbáltam az eszembe vésni. Felidéztem a délután történteket, főleg a búcsúzást. Ha az az átkozott telefon nem csörög, már rég túl lennék életem legjobbnak igérkező csókján.
Megszólalt a csengő és én idegesen mentem ajtót nyitni.
- Gyere csak! - hívtam beljebb a védőt. Nem szólt semmit, csak helyet foglalt az egyik fotelben és rám nézett.
- Hol kezdjem? - kérdeztem tőle.
- Az elején és ne hagyj ki semmit - dől hátra, én pedig neki álltam ecsetelni a gondomat.
Marcelo csak hallgatott, és nekem nem is kellett több, per pillanat. Mikor mondandóm végére értem, ő csak nézett rám és mosolygott.
- Mi van?
- Te teljesen belezúgtál - állapította meg.
- Erre magamtól is rájöttem, baszki. Azt mond meg inkább, hogy mit csináljak. Ana nem olyan, mint a többi nő. Ráadásul Cris is képbe van.
- Na ja. Úgy gondolod, hogy csak szórakozni akar vele? Mi van, ha ő is komolyan gondolja?
Arcul csapásként ért a felismerés. Eddig ez a verzió eszembe sem jutott. Lerogytam a másik fotelbe.
- Most mi a frászt csináljak? Nem akarom elijeszteni, de ha Roni előbb lép, akkor övé lesz. Amúgyis helyzeti előnye van, Junior miatt - fejemet a kezeim közé fogtam és megpróbáltam világosan gondolkodni.
- Ráadásul itt a konföderációs kupa is a nyakunkon. Másfél hét és indulunk Brazíliába, de csak mi, Cristiano itthon marad és ha ezalatt elcsavarja a fejét? - tanácstalanul néztem a Bongyira.
- Akkor így jártál. Bár én nem úgy ismertem meg Anát, hogy csak úgy lelehessen venni a lábáról. Több kell ahhoz, mint Cris bájos pofija. Ez a lány nagyon nagyot csalódott, ezért nehezen fog bízni bármelyiktekben is. Te és Roni felköthetitek a gatyátokat, ha tényleg meg akarjátok hódítani. Jól hallottad, hódítást mondtam. Ana megérdemli, hogy körbe udvarolják és elkényeztessék, ha már az élet nem tette vele. Hidd el, én is nagyon szeretném, ha boldog lenne, mert fura mód megszerettem - idegesen néztem rá. - Nem úgy, mint nőt, hanem mint barátot. Tudod, hogy Clarisset és Enzot nem adnám fel semmiért - nyugtatott meg.
Sokáig beszélgettünk még, de nem jutottunk semmire. Ötletem se volt, hogy mit kéne tennem. Soha nem kellett udvarolnom, vagy ahogy Marcelo mondta, "hódítanom". Elég volt rámosolyognom a kiszemeltemre és máris az ágyamban kötött ki. Tudtam, hogy Anával más lesz, mert keményen meg kell majd küzdenem érte. Talán keményebben, mint a meccseken, de ha sikerül, megéri. Nagyon is.
2014. január 23., csütörtök
10/10 Huszonhatodik rész
Lola
Dühös voltam magamra a tehetetlenségem miatt, amivel kiszolgáltattam magam a védőnek. Az érintése felkavart. Vonzódtam hozzá, már nem tagadhattam le, hiszen ő is észrevette, hogy mit váltott ki belőlem az érintésével. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, hogy lehiggadjak. Ezt még a jóga tanfolyamon tanultam, amikor azt hittem, hogy ez segíteni fog a dühkitöréseimen. Tévedtem. Mankóimat a hónom alá vettem és kiléptem a menedékemből. Úgy éreztem magam, mint a vadász, aki szembe néz az oroszlánnal, csakhogy én most az a vadász voltam, aki otthon hagyta a puskáját.
- Gyors voltál - nézett végig Sergio.
- A rutin és az évek - próbáltam elhülyéskedni a dolgot.
- Hányszor sérültél már meg komolyabban? - érdeklődött, miközben felvette a táskámat és megvárta, míg elindulok a folyosóra.
- Komolyabban? Nézzük csak - morfondíroztam. - Kétszer törtem el eddig a lábam, egyszer a csuklóm, kétszer, nem háromszor ugrott ki a vállam - soroltam fel az eddigi "kalandjaimat". - Mit hagytam ki? - gondolkodtam hangosan. - Ja, kétszer volt agyrázkódásom és háromszor izomszakadásom.
- Ennyi? - hűlt el Ramos.
- Nem elég? - vigyorogtam rá zavartan.
- Az egész csapatnak nem volt annyi sérülése, mint neked - csóválta a fejét. - Úgy látszik, te vonzod a problémákat.
Nem válaszoltam, mert valahol igazat adtam neki. Születésemtől fogva mindig megtalált a baj. Gondolatainkba merülve, szótlanul sétáltunk a kocsimhoz. Ekkor jöttem rá arra, hogy begipszelt lábbal nem fogok tudni vezetni. Mérgesen, fújtatva nyúltam a kulcsomért, amit odanyújtottam a védőnek.
- Érezd magad megtisztelve, mert soha senki nem vezette még rajtam kívül.
Széles mosolyra húzódott a szája és elvette a kulcsot.
- Wáó! - mondta, miután beültünk. Nekem elég nehezen ment, főleg a mankók elhelyezése. Ezt a kocsit nem erre tervezték, na!
- Úgy csinálsz, mintha még nem ültél volna ilyenben - forgattam meg a szemeimet, kisfiús rajongását látva.
- Ülni, ültem, de még soha nem vezettem. Cris sose adta oda az övét - simított végig a kormányon. Megbűvölve néztem az ujjait, ahogy végig siklanak a kormány sima felületén. Elképzeltem, hogy azok az ujjak engem érintenek, simogatnak. Apró sóhaj szakadt ki a torkomból, majd azonnal el is vörösödtem. Sergio fürkészni kezdte az arcom, de én inkább elfordultam. Kinéztem az ablakon és próbáltam lehiggadni. Egyre jobban éreztem, hogy a védő bűvkörébe kerülök, ha nem csinálok valamit.
Ramos kihasználva az alkalmat, hogy vezethet egy Lamboghinit, végig száguldott vele Madrid utcáin.
- Te fizeted ha megbüntetnek - morogtam.
- Nyugi, nem lesz gond! Amúgyis, tied az autó, így neked kell fizetned - vigyorgott önelégülten és odalépett a gázpedálnak.
- Tudod mikor? - néztem rá összehúzott szemekkel, de egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezésem és gonoszul vigyorogni kezdtem.
- Most mi van? - értetlenkedett alkalmi sofőröm.
- Semmi - legyintettem -, csak eszembe jutott, hogyha megbüntetnek, akkor azt az edzéseken fogom behajtani rajtad - mosolyogtam rá negédesen, minek hatására azonnal levette a lábát a gázról.
- Baszd meg! Annyira nem fair, hogy kihasználod a főnökségedet - puffogott, miközben már a házam előtti felhajtóra állt be. Megnyomtam a gombot a kulcscsomón és a kapu kinyílt. Beállt a garázsba és kipattant, hogy segíteni tudjon a kiszállásnál. Megfogta a kezem amíg én a mankókkal bíbelődtem. Elakartam indulni, de az egyik mankó megakadt és én a spanyol karjai közt landoltam.
- Vigyázz! - segített egyenesbe, de nem engedett el. Szemeivel az arcom pásztázta és tekintete megakadt az ajkaimon. Éreztem, hogy a távolság egyre jobban tűnik el közülünk. Szívem felgyorsult, féltem, hogy kiugrik a helyéről. Légzésem szaporább lett, ahogy megéreztem a védőből felém kúszó, férfias illatot. Belenéztem a csokibarna örvénybe és teljesen elvesztem benne. Márcsak milliméterek választottak el minket egymástól. Lehunytam a szemem, hogy átadjam magam az érzésnek, hogy legyőzettettem. Éreztem forró lehelletét az ajkaimon, ami akaratlanul is sóhajt csalt ki közülük, így azok elnyíltak. Megéreztem puha, gyengéd csókját a számon. Mámorító íze volt. Éppcsak összeértek az ajkaink, mikor valahonnan távolról a nevemet hallottam.
- Lola!
Szemeim kipattantak és elvörösödve, zavartan néztem az előttem állóra. Arcáról leolvashattam az értetlenséget és a csalódottságot, de legjobban a szemeiből sütő vágy kavarta fel a lelkemet.
Dühös voltam magamra a tehetetlenségem miatt, amivel kiszolgáltattam magam a védőnek. Az érintése felkavart. Vonzódtam hozzá, már nem tagadhattam le, hiszen ő is észrevette, hogy mit váltott ki belőlem az érintésével. Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem, hogy lehiggadjak. Ezt még a jóga tanfolyamon tanultam, amikor azt hittem, hogy ez segíteni fog a dühkitöréseimen. Tévedtem. Mankóimat a hónom alá vettem és kiléptem a menedékemből. Úgy éreztem magam, mint a vadász, aki szembe néz az oroszlánnal, csakhogy én most az a vadász voltam, aki otthon hagyta a puskáját.
- Gyors voltál - nézett végig Sergio.
- A rutin és az évek - próbáltam elhülyéskedni a dolgot.
- Hányszor sérültél már meg komolyabban? - érdeklődött, miközben felvette a táskámat és megvárta, míg elindulok a folyosóra.
- Komolyabban? Nézzük csak - morfondíroztam. - Kétszer törtem el eddig a lábam, egyszer a csuklóm, kétszer, nem háromszor ugrott ki a vállam - soroltam fel az eddigi "kalandjaimat". - Mit hagytam ki? - gondolkodtam hangosan. - Ja, kétszer volt agyrázkódásom és háromszor izomszakadásom.
- Ennyi? - hűlt el Ramos.
- Nem elég? - vigyorogtam rá zavartan.
- Az egész csapatnak nem volt annyi sérülése, mint neked - csóválta a fejét. - Úgy látszik, te vonzod a problémákat.
Nem válaszoltam, mert valahol igazat adtam neki. Születésemtől fogva mindig megtalált a baj. Gondolatainkba merülve, szótlanul sétáltunk a kocsimhoz. Ekkor jöttem rá arra, hogy begipszelt lábbal nem fogok tudni vezetni. Mérgesen, fújtatva nyúltam a kulcsomért, amit odanyújtottam a védőnek.
- Érezd magad megtisztelve, mert soha senki nem vezette még rajtam kívül.
Széles mosolyra húzódott a szája és elvette a kulcsot.
- Wáó! - mondta, miután beültünk. Nekem elég nehezen ment, főleg a mankók elhelyezése. Ezt a kocsit nem erre tervezték, na!
- Úgy csinálsz, mintha még nem ültél volna ilyenben - forgattam meg a szemeimet, kisfiús rajongását látva.
- Ülni, ültem, de még soha nem vezettem. Cris sose adta oda az övét - simított végig a kormányon. Megbűvölve néztem az ujjait, ahogy végig siklanak a kormány sima felületén. Elképzeltem, hogy azok az ujjak engem érintenek, simogatnak. Apró sóhaj szakadt ki a torkomból, majd azonnal el is vörösödtem. Sergio fürkészni kezdte az arcom, de én inkább elfordultam. Kinéztem az ablakon és próbáltam lehiggadni. Egyre jobban éreztem, hogy a védő bűvkörébe kerülök, ha nem csinálok valamit.
Ramos kihasználva az alkalmat, hogy vezethet egy Lamboghinit, végig száguldott vele Madrid utcáin.
- Te fizeted ha megbüntetnek - morogtam.
- Nyugi, nem lesz gond! Amúgyis, tied az autó, így neked kell fizetned - vigyorgott önelégülten és odalépett a gázpedálnak.
- Tudod mikor? - néztem rá összehúzott szemekkel, de egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezésem és gonoszul vigyorogni kezdtem.
- Most mi van? - értetlenkedett alkalmi sofőröm.
- Semmi - legyintettem -, csak eszembe jutott, hogyha megbüntetnek, akkor azt az edzéseken fogom behajtani rajtad - mosolyogtam rá negédesen, minek hatására azonnal levette a lábát a gázról.
- Baszd meg! Annyira nem fair, hogy kihasználod a főnökségedet - puffogott, miközben már a házam előtti felhajtóra állt be. Megnyomtam a gombot a kulcscsomón és a kapu kinyílt. Beállt a garázsba és kipattant, hogy segíteni tudjon a kiszállásnál. Megfogta a kezem amíg én a mankókkal bíbelődtem. Elakartam indulni, de az egyik mankó megakadt és én a spanyol karjai közt landoltam.
- Vigyázz! - segített egyenesbe, de nem engedett el. Szemeivel az arcom pásztázta és tekintete megakadt az ajkaimon. Éreztem, hogy a távolság egyre jobban tűnik el közülünk. Szívem felgyorsult, féltem, hogy kiugrik a helyéről. Légzésem szaporább lett, ahogy megéreztem a védőből felém kúszó, férfias illatot. Belenéztem a csokibarna örvénybe és teljesen elvesztem benne. Márcsak milliméterek választottak el minket egymástól. Lehunytam a szemem, hogy átadjam magam az érzésnek, hogy legyőzettettem. Éreztem forró lehelletét az ajkaimon, ami akaratlanul is sóhajt csalt ki közülük, így azok elnyíltak. Megéreztem puha, gyengéd csókját a számon. Mámorító íze volt. Éppcsak összeértek az ajkaink, mikor valahonnan távolról a nevemet hallottam.
- Lola!
Szemeim kipattantak és elvörösödve, zavartan néztem az előttem állóra. Arcáról leolvashattam az értetlenséget és a csalódottságot, de legjobban a szemeiből sütő vágy kavarta fel a lelkemet.
2014. január 22., szerda
A kor nem számít Harmincharmadik rész
Iker
Ültünk egymással szemben a nappaliban és figyeltem, ahogy Sergio emészti az előbb hallottakat.
- Szóval azt mondod, hogy te is csak London óta tudod? - nézett rám. - De akkor miért nem szóltál utána? Miért így kellett megtudnom? - masszírozta a halántékát.
- Értsd már meg, Corina könyörgött, hogy ne mondjam el, mert nekem is az volt az első, hogy tudnod kéne róla.
- Nem értem, hogy titkolhatta el? - váltott át mérgesre. - Az a gyerek az enyém is! - csapott az asztalra.
- A berendezés marad! - lépett közénk Sara és én hálásan pislogtam a kezében tartott jegeszacskó miatt. Óvatosan az állkapcsomra tette, majd megsimogatta az arcomat.
- Sese, gondolj bele Cor helyzetébe - kezdte a kioktatást. - Egy éjszakát voltatok együtt, amitől terhes maradt. Te pont nem voltál akkor a kapcsolatok híve. Mit kellett volna tennie? Akkoriban kinevetted volna, ha eléd áll, hogy terhes. Még most sem vagy az a kimondottan pelenkacserélős apuka típus.
Láttam a védőn, hogy tiltakozni akar, de Sara még nem fejezte be, így csendre intette.
- Sergio, most őt nézd és ne magadat. Próbáld átélni azt, amit ő. Ott áll, a pocakjában egy kisbabával, aki az egyik legnagyobb csajozógéptől fogant és nem tudja, hogy mit tegyen. Hidd el, ha én lettem volna a helyében, én is eltitkolom az akkori Sergio elől. Rina már évek óta kisbabát akart. Jesus sokáig hitegette, majd úgy hálálta meg a rengeteg támogatást, amit Cortól kapott, hogy lelépett egy fiatalabb nővel. Teljesen összetört, majd mikor végre talpra állt, jöttél te és teherbe ejtetted.
- Ahogy én Corinát megismertem - szóltam végre bele én is a beszélgetésbe -, milliószor átrágta, hogy mit kéne tennie.
Sergio maga elé bámult és hallgatta, ahogy Sara is és én is védelmünkbe vesszük a nőt. Arcán ezerféle érzelem váltakozott. Végül hátradőlt a fotelben és lehunyta a szemét. Percekig így maradt, majd egy nagy sóhaj után, ránk nézett.
- Mit tegyek? - járatta a szemét köztünk.
- Beszélj vele, de normálisan. Engedd, hogy elmondja, hogy mit, miért tett - ezért jó a nő a háznál. Rámosolyogtam a feleségemre és az ölembe húztam.
- És ha nem akar velem beszélni? Vagy Juan nem engedi? - húzta el a száját.
- Akkor majd ő is kap egy ilyen zacskót - mutattam a kezemben tartott jégre, mire Sara oldalba vágott.
- Ne adj neki ötleteket! - nézett rám csúnyán.
Egy darabig újra csend szállt ránk, amit a védő tört meg.
- Nem akarom, hogy visszamenjenek Angliába. Nem bírnám ki, hogy olyan messze vigye a lányomat. Minden nap látni szeretném. Olyan szép - lágyult el a tekintete. - Ugye? Olyan gyönyörű, mint egy hercegnő.
- Angyalka - javítottam ki autómatikusan, mire mind a ketten értetlenül néztek rám. - Azért Angel, mert december 24.-én született. Corina szerint Jézus küldött neki egy angyalt, hogy vigyázzon rá.
- Mi a teljes neve? - kérdezte Sergio.
- Angel Felicidad Garcia.
- Most már értem az angyalt, a boldogság is érthető, de miért Garcia?
- Ez Corina születési neve: Corina Garcia.
Láttam, hogy Sergio megkönnyebbülten fújja ki tüdejéből a levegőt.
- Miért, mit hittél? - vigyorodtam el.
- Hogy valaki más, a nevére vette az ÉN kisbabámat - hangzott az őszinte válasz.
- Ha már itt tartunk - fordult a védő felé Sara -, te a nevedre akarod venni?
- Ez nem kérdéses - csattant fel Sergio. - Ő az enyém is. Az első dolog lesz, hogy megkapja a Ramos nevet, a többi majd kialakul.
- Angel Felicidad Ramos - mondtam ki a nevet, mire a barátom arcára földöntúli mosoly kúszott.
- Ugye milyen jól hangzik? Szebb nevet nem is találhatott volna neki. Amikor Londonban a kezemben tartottam, már akkor éreztem valami különös kötődést vele.
- Igen, emlékszem - bólogattam hevesen. - Kijelentetted, hogy olyan, mintha a tiéd lenne, mire a Kölyök majdnem megfulladt.
- Tényleg - emlékezett vissza - és utána ki is kapta a kezemből. Nagyon haragszom rá is - mordultam föl. - Hogy tehette ezt velem?
- Pedig ez a világon a legtermészetesebb dolog. Segített a legjobb barátjának.
- Azt hittem, hogy az én vagyok - durcáskodott.
- Te férfi vagy, te más vagy. Cor egy bajban lévő nő volt, akin segíteni kellett. Nandoban pedig feléledt a védelmező ösztön. Amúgy meg, ne vessz össze vele, mert ő a lányod keresztapja.
- Még egy jó pont Rinának - morogta. - Azt hiszem, hogy most megyek és beszélek vele.
- De Sese, "normálisan" - nyomta meg a szót Sara.
Ramos csak ránk nézett és bólintott.
- Megpróbálom.
- Ja és előbb kérdezz, aztán üss - mutattam, a még mindig sajgó állkapcsomra.
- Mondanám, hogy bocs, de megérdemelted - nézett rám, majd kezet nyújtott. - Azért nincs harag?
- Nincs - fogadtam el a mancsát. - Lehet, hogy én is ezt tettem volna.
Ebben maradtunk. Sara vállát átölelve néztem, ahogy beszáll az autójába és elhajt.
- Remélem, sikerül neki rendbe hozni a dolgokat - sóhajtott a mellettem lévő nő.
- Én is, de amíg ezt nem tudjuk meg, addig igazán hasznosan is eltölthetnénk az időnket - pislogtam a feleségemre kiskutya szemekkel.
- Igeen? És mire gondoltál? - mosolygott rám.
- Hááát, szeretném megismételni a nászéjszakánkat, mert sajnos már öregszem és nem túl jó a memóriám. Hogy fogom így elmesélni a gyerekeinknek, hogy mi is történt pontosan?
- Te disznó! - ütött mellbe, mire felkaptam a vállamra és nagy sikítozások közepette felvittem az emeletre, hogy felidézzem az emlékeinket.
Ültünk egymással szemben a nappaliban és figyeltem, ahogy Sergio emészti az előbb hallottakat.
- Szóval azt mondod, hogy te is csak London óta tudod? - nézett rám. - De akkor miért nem szóltál utána? Miért így kellett megtudnom? - masszírozta a halántékát.
- Értsd már meg, Corina könyörgött, hogy ne mondjam el, mert nekem is az volt az első, hogy tudnod kéne róla.
- Nem értem, hogy titkolhatta el? - váltott át mérgesre. - Az a gyerek az enyém is! - csapott az asztalra.
- A berendezés marad! - lépett közénk Sara és én hálásan pislogtam a kezében tartott jegeszacskó miatt. Óvatosan az állkapcsomra tette, majd megsimogatta az arcomat.
- Sese, gondolj bele Cor helyzetébe - kezdte a kioktatást. - Egy éjszakát voltatok együtt, amitől terhes maradt. Te pont nem voltál akkor a kapcsolatok híve. Mit kellett volna tennie? Akkoriban kinevetted volna, ha eléd áll, hogy terhes. Még most sem vagy az a kimondottan pelenkacserélős apuka típus.
Láttam a védőn, hogy tiltakozni akar, de Sara még nem fejezte be, így csendre intette.
- Sergio, most őt nézd és ne magadat. Próbáld átélni azt, amit ő. Ott áll, a pocakjában egy kisbabával, aki az egyik legnagyobb csajozógéptől fogant és nem tudja, hogy mit tegyen. Hidd el, ha én lettem volna a helyében, én is eltitkolom az akkori Sergio elől. Rina már évek óta kisbabát akart. Jesus sokáig hitegette, majd úgy hálálta meg a rengeteg támogatást, amit Cortól kapott, hogy lelépett egy fiatalabb nővel. Teljesen összetört, majd mikor végre talpra állt, jöttél te és teherbe ejtetted.
- Ahogy én Corinát megismertem - szóltam végre bele én is a beszélgetésbe -, milliószor átrágta, hogy mit kéne tennie.
Sergio maga elé bámult és hallgatta, ahogy Sara is és én is védelmünkbe vesszük a nőt. Arcán ezerféle érzelem váltakozott. Végül hátradőlt a fotelben és lehunyta a szemét. Percekig így maradt, majd egy nagy sóhaj után, ránk nézett.
- Mit tegyek? - járatta a szemét köztünk.
- Beszélj vele, de normálisan. Engedd, hogy elmondja, hogy mit, miért tett - ezért jó a nő a háznál. Rámosolyogtam a feleségemre és az ölembe húztam.
- És ha nem akar velem beszélni? Vagy Juan nem engedi? - húzta el a száját.
- Akkor majd ő is kap egy ilyen zacskót - mutattam a kezemben tartott jégre, mire Sara oldalba vágott.
- Ne adj neki ötleteket! - nézett rám csúnyán.
Egy darabig újra csend szállt ránk, amit a védő tört meg.
- Nem akarom, hogy visszamenjenek Angliába. Nem bírnám ki, hogy olyan messze vigye a lányomat. Minden nap látni szeretném. Olyan szép - lágyult el a tekintete. - Ugye? Olyan gyönyörű, mint egy hercegnő.
- Angyalka - javítottam ki autómatikusan, mire mind a ketten értetlenül néztek rám. - Azért Angel, mert december 24.-én született. Corina szerint Jézus küldött neki egy angyalt, hogy vigyázzon rá.
- Mi a teljes neve? - kérdezte Sergio.
- Angel Felicidad Garcia.
- Most már értem az angyalt, a boldogság is érthető, de miért Garcia?
- Ez Corina születési neve: Corina Garcia.
Láttam, hogy Sergio megkönnyebbülten fújja ki tüdejéből a levegőt.
- Miért, mit hittél? - vigyorodtam el.
- Hogy valaki más, a nevére vette az ÉN kisbabámat - hangzott az őszinte válasz.
- Ha már itt tartunk - fordult a védő felé Sara -, te a nevedre akarod venni?
- Ez nem kérdéses - csattant fel Sergio. - Ő az enyém is. Az első dolog lesz, hogy megkapja a Ramos nevet, a többi majd kialakul.
- Angel Felicidad Ramos - mondtam ki a nevet, mire a barátom arcára földöntúli mosoly kúszott.
- Ugye milyen jól hangzik? Szebb nevet nem is találhatott volna neki. Amikor Londonban a kezemben tartottam, már akkor éreztem valami különös kötődést vele.
- Igen, emlékszem - bólogattam hevesen. - Kijelentetted, hogy olyan, mintha a tiéd lenne, mire a Kölyök majdnem megfulladt.
- Tényleg - emlékezett vissza - és utána ki is kapta a kezemből. Nagyon haragszom rá is - mordultam föl. - Hogy tehette ezt velem?
- Pedig ez a világon a legtermészetesebb dolog. Segített a legjobb barátjának.
- Azt hittem, hogy az én vagyok - durcáskodott.
- Te férfi vagy, te más vagy. Cor egy bajban lévő nő volt, akin segíteni kellett. Nandoban pedig feléledt a védelmező ösztön. Amúgy meg, ne vessz össze vele, mert ő a lányod keresztapja.
- Még egy jó pont Rinának - morogta. - Azt hiszem, hogy most megyek és beszélek vele.
- De Sese, "normálisan" - nyomta meg a szót Sara.
Ramos csak ránk nézett és bólintott.
- Megpróbálom.
- Ja és előbb kérdezz, aztán üss - mutattam, a még mindig sajgó állkapcsomra.
- Mondanám, hogy bocs, de megérdemelted - nézett rám, majd kezet nyújtott. - Azért nincs harag?
- Nincs - fogadtam el a mancsát. - Lehet, hogy én is ezt tettem volna.
Ebben maradtunk. Sara vállát átölelve néztem, ahogy beszáll az autójába és elhajt.
- Remélem, sikerül neki rendbe hozni a dolgokat - sóhajtott a mellettem lévő nő.
- Én is, de amíg ezt nem tudjuk meg, addig igazán hasznosan is eltölthetnénk az időnket - pislogtam a feleségemre kiskutya szemekkel.
- Igeen? És mire gondoltál? - mosolygott rám.
- Hááát, szeretném megismételni a nászéjszakánkat, mert sajnos már öregszem és nem túl jó a memóriám. Hogy fogom így elmesélni a gyerekeinknek, hogy mi is történt pontosan?
- Te disznó! - ütött mellbe, mire felkaptam a vállamra és nagy sikítozások közepette felvittem az emeletre, hogy felidézzem az emlékeinket.
2014. január 21., kedd
10/10 Huszonötödik rész
Sergio
- Ezt jól megcsináltad! - nézett rám Arbeloa mérgesen.
- Nem direkt volt - kezdtem mentegetőzni, de hiába, mert nekem esett.
- Hogy a picsába lehetsz ennyire béna? Megint favágót játszottál. Úgy kaszáltad el Lolát, mint egy tank. Eszedbe se jutott, hogy ő egy törékeny nő? - emelte meg a hangját és sajnos mindenben igazat kellett neki adnom.
- Állj már le! - fogta meg a vállát Iker. - Ő is tudja, hogy hülyeséget csinált, nem kell még neked is az orra alá dörgölni. Amúgy meg Lola mondta, hogy kezeljük úgy, mint egy férfit. Ha nem így tettünk volna, már rég a büntető köröket futnánk. Igaz, hogy Sesének nem ez volt a legjobb megmozdulása, de nem direkt csinálta.
Ránéztem a barátomra, akinek együttérzés csillogott a szemeiben. Az indulatokat kellőképp lehiggasztotta, ahogy egy igazi csapatkapitányhoz illik.
- Mi lehet bent? - kérdezte Marcelo. - Elég régen bent vannak már - nyugtalankodott.
- Kopogjunk be - jött az ötlet Benzemától és mielőtt meggondolhattuk volna, már kopogott is. Kinyitottuk az ajtót és óvatosan bekémleltünk. Lola a vizsgálóasztalon ült, míg Pirri a lábát gipszelte.Ránk nézett és hangos nevetésben tört ki. Zidane belépett mellettünk, hogy újfent egymást heccelhessék. Lola már az Osasuna elleni meccsre is jönni akart, de a doki nem tartotta jó ötletnek. Innen látszik, hogy még nem ismeri a lányt. Ha a fejébe vette, hogy ott lesz, akkor az úgy is lesz. Zavarba jött, mikor a doki elmagyarázta, hogy kéne valaki, aki segít neki. Tényleg ennyire nem lennének barátai? Megdöbbenésemre Xabi felajánlotta, hogy holnap vele lesz és segít neki. Elöntötte a szar az agyamat. Hogy jön ő ahhoz, hogy kettesben legyen egész nap a lánnyal? Lola azonnal nemet mondott, aminek én nagyon örültem, egészen addig, míg a doki fel nem világosította, hogy nem csinálhat semmit, ezért kell a segítség. Ráadásul még Perez is megfenyegette, hogy vagy elfogadja Alonso segítségét vagy felhívja az apját. Ez hatott. Nehezen, de beleegyezett, hogy a baszk vele legyen. Az a mocsok vigyorogva jegyezte meg, hogy jól fognak szórakozni és én már fuldokoltam a visszanyelt szitkozódástól. Míg mi "szemmel ölök"-öt játszottunk, Lola leakart mászni az asztalról, de Zizu nem hagyta. Idegesen magyarázta, hogy izzadt és szeretne zuhanyozni. Xabi önelégült vigyorral hallgatta, hogy Pirri szerint nem jó ötlet egyedül hagyni a lányt zuhanyzás közben, de leolvadt a képéről, mikor Lola megtagadta a segítségét. Marcelo ötlete megnyugtatott, hiszen Clarisse mégiscsak nő, így nem gáz, ha segít Lolának a fürdőszobában. Kapva kaptam az alkalmon, mikor közölte, hogy ő már most is zuhanyozni akar. Szinte könyörögtem neki, mert baromi nagy lelkiismeret furdalásom volt a történtek miatt. Nehezen, de belement és most itt ülök, várom, hogy elkészüljön. Hallom, ahogy folyik a víz, amitől képek jelennek meg a szemeim előtt, ahogy meztelen testén végig folynak a cseppek. Nagyot nyelve rázom meg a fejem, eltűntetve belőle a pajzán képeket. Elhallgat a zuhany és én lélegzet visszafolytva várom, hogy meghallom-e, ha baj van. Percekig csak a szöszmötölését hallottam, majd egyszer csak a nevem hallatszódott bentről. Idegesen robbantam be az ajtón, majd kiszakítva azt a helyéről.
- Itt vagyok! Mi a baj? - néztem a lányra, aki a kád szélén ült egy pólóban és egy törölközőben? Elvörösödve nézett rám, majd felém nyújtott egy fekete csipkés francia bugyit.
- Nem tudok lehajolni a gipsztől - magyarázta szégyenlősen, mintha nem is az a lány lenne, akit meglestem Ronaldoval a zuhanyzóban. Szemeim elkerekedtek, de elvettem tőle a fehérneműt és eléguggolva próbáltam nem arra gondolni, hogy a törölköző alatt nincs semmi. Óvatosan segítettem fel rá a térdéig, majd kérdőn a szemébe néztem.
- Fordulj el! Innen már sikerül nekem is - suttogta és én engedelmeskedtem. Hallottam, ahogy a törölköző a padlóra zuhan, majd a csipke súrlódását a bőrén. Eszeveszett vágyat éreztem, hogy megforduljak és neki essek, de uralkodtam magamon.
- A rövidgatyát is segítenél? - kérte halkan.
Megfordultam és a szememet végig járattam a testén. Istenem, Michelangelo nem faraghatott volna szebb testet, mint az előttem álló. Még így, hogy egyik lába gipszben volt, még így is sütött belőle a szexualitás. Nagyot nyeltem és a nadrágot kézbe véve, megint végigcsináltam azt, amit az előbb. Ahogy felfelé húztam az apró ruhadarabot, akaratlanul is hozzáértem a lábához. Selymes bőrén borzongás futott végig, ami megelégedéssel töltött el. Képes vagyok testi reakciót kiváltani belőle egy kósza érintéssel. Szám sarka felfelé kúszott és elégedett vigyorként ült ki az arcomra.
- Innen már megoldom - hallottam meg Lola rekedt hangját és megadón vettem tudomásul, hogy a segítségem itt véget ért. - Köszönöm - suttogta, majd várakozva nézett rám. Feleszméltem, kilépve a fürdőből, vigyorogva gondoltam vissza az elmúlt percekre. Így belegondolva, talán valami jót is ki tudnék hozni ebből a helyzetből - morfondíroztam magamban.
- Ezt jól megcsináltad! - nézett rám Arbeloa mérgesen.
- Nem direkt volt - kezdtem mentegetőzni, de hiába, mert nekem esett.
- Hogy a picsába lehetsz ennyire béna? Megint favágót játszottál. Úgy kaszáltad el Lolát, mint egy tank. Eszedbe se jutott, hogy ő egy törékeny nő? - emelte meg a hangját és sajnos mindenben igazat kellett neki adnom.
- Állj már le! - fogta meg a vállát Iker. - Ő is tudja, hogy hülyeséget csinált, nem kell még neked is az orra alá dörgölni. Amúgy meg Lola mondta, hogy kezeljük úgy, mint egy férfit. Ha nem így tettünk volna, már rég a büntető köröket futnánk. Igaz, hogy Sesének nem ez volt a legjobb megmozdulása, de nem direkt csinálta.
Ránéztem a barátomra, akinek együttérzés csillogott a szemeiben. Az indulatokat kellőképp lehiggasztotta, ahogy egy igazi csapatkapitányhoz illik.
- Mi lehet bent? - kérdezte Marcelo. - Elég régen bent vannak már - nyugtalankodott.
- Kopogjunk be - jött az ötlet Benzemától és mielőtt meggondolhattuk volna, már kopogott is. Kinyitottuk az ajtót és óvatosan bekémleltünk. Lola a vizsgálóasztalon ült, míg Pirri a lábát gipszelte.Ránk nézett és hangos nevetésben tört ki. Zidane belépett mellettünk, hogy újfent egymást heccelhessék. Lola már az Osasuna elleni meccsre is jönni akart, de a doki nem tartotta jó ötletnek. Innen látszik, hogy még nem ismeri a lányt. Ha a fejébe vette, hogy ott lesz, akkor az úgy is lesz. Zavarba jött, mikor a doki elmagyarázta, hogy kéne valaki, aki segít neki. Tényleg ennyire nem lennének barátai? Megdöbbenésemre Xabi felajánlotta, hogy holnap vele lesz és segít neki. Elöntötte a szar az agyamat. Hogy jön ő ahhoz, hogy kettesben legyen egész nap a lánnyal? Lola azonnal nemet mondott, aminek én nagyon örültem, egészen addig, míg a doki fel nem világosította, hogy nem csinálhat semmit, ezért kell a segítség. Ráadásul még Perez is megfenyegette, hogy vagy elfogadja Alonso segítségét vagy felhívja az apját. Ez hatott. Nehezen, de beleegyezett, hogy a baszk vele legyen. Az a mocsok vigyorogva jegyezte meg, hogy jól fognak szórakozni és én már fuldokoltam a visszanyelt szitkozódástól. Míg mi "szemmel ölök"-öt játszottunk, Lola leakart mászni az asztalról, de Zizu nem hagyta. Idegesen magyarázta, hogy izzadt és szeretne zuhanyozni. Xabi önelégült vigyorral hallgatta, hogy Pirri szerint nem jó ötlet egyedül hagyni a lányt zuhanyzás közben, de leolvadt a képéről, mikor Lola megtagadta a segítségét. Marcelo ötlete megnyugtatott, hiszen Clarisse mégiscsak nő, így nem gáz, ha segít Lolának a fürdőszobában. Kapva kaptam az alkalmon, mikor közölte, hogy ő már most is zuhanyozni akar. Szinte könyörögtem neki, mert baromi nagy lelkiismeret furdalásom volt a történtek miatt. Nehezen, de belement és most itt ülök, várom, hogy elkészüljön. Hallom, ahogy folyik a víz, amitől képek jelennek meg a szemeim előtt, ahogy meztelen testén végig folynak a cseppek. Nagyot nyelve rázom meg a fejem, eltűntetve belőle a pajzán képeket. Elhallgat a zuhany és én lélegzet visszafolytva várom, hogy meghallom-e, ha baj van. Percekig csak a szöszmötölését hallottam, majd egyszer csak a nevem hallatszódott bentről. Idegesen robbantam be az ajtón, majd kiszakítva azt a helyéről.
- Itt vagyok! Mi a baj? - néztem a lányra, aki a kád szélén ült egy pólóban és egy törölközőben? Elvörösödve nézett rám, majd felém nyújtott egy fekete csipkés francia bugyit.
- Nem tudok lehajolni a gipsztől - magyarázta szégyenlősen, mintha nem is az a lány lenne, akit meglestem Ronaldoval a zuhanyzóban. Szemeim elkerekedtek, de elvettem tőle a fehérneműt és eléguggolva próbáltam nem arra gondolni, hogy a törölköző alatt nincs semmi. Óvatosan segítettem fel rá a térdéig, majd kérdőn a szemébe néztem.
- Fordulj el! Innen már sikerül nekem is - suttogta és én engedelmeskedtem. Hallottam, ahogy a törölköző a padlóra zuhan, majd a csipke súrlódását a bőrén. Eszeveszett vágyat éreztem, hogy megforduljak és neki essek, de uralkodtam magamon.
- A rövidgatyát is segítenél? - kérte halkan.
Megfordultam és a szememet végig járattam a testén. Istenem, Michelangelo nem faraghatott volna szebb testet, mint az előttem álló. Még így, hogy egyik lába gipszben volt, még így is sütött belőle a szexualitás. Nagyot nyeltem és a nadrágot kézbe véve, megint végigcsináltam azt, amit az előbb. Ahogy felfelé húztam az apró ruhadarabot, akaratlanul is hozzáértem a lábához. Selymes bőrén borzongás futott végig, ami megelégedéssel töltött el. Képes vagyok testi reakciót kiváltani belőle egy kósza érintéssel. Szám sarka felfelé kúszott és elégedett vigyorként ült ki az arcomra.
- Innen már megoldom - hallottam meg Lola rekedt hangját és megadón vettem tudomásul, hogy a segítségem itt véget ért. - Köszönöm - suttogta, majd várakozva nézett rám. Feleszméltem, kilépve a fürdőből, vigyorogva gondoltam vissza az elmúlt percekre. Így belegondolva, talán valami jót is ki tudnék hozni ebből a helyzetből - morfondíroztam magamban.
2014. január 20., hétfő
Las Puertas de Infierno 11. rész
Ana
Nico és Lina már alig várta az indulást, mikor elmondtam nekik, hogy hova fogunk menni. Reggelinél elmeséltem Mollynak, hogy mik történtek tegnap.
- Miért nem jöttél le közénk? - érdeklődtem kedvesen.
- Úgy gondoltam, hogy ők a te ismerőseid, nem akartam zavarni.
- Molly,te vagy a családom, így soha nem zavarsz - öleltem át.
Könnyes szemmel nézett rám. Tudtam, hogy ez sokat jelent neki. Hamar fél 11 lett. Ekkorra beszéltem meg Ikerrel, hogy értünk jön. Hiába tiltakoztam, hogy miattunk ne kerüljön, nem érdekelte. Dudálás törte meg a csendet. Gyerekeim futva tették meg az utat az autóig. Sikeresen beültettem őket, majd beültem a kapus mellé.
- Szia Iker - adtam neki két puszit.
- Hola, Ana - mosolygott kedvesen. - Sziasztok skacok!
- Szia Iker bácsi! - köszöntek jól nevelten.
- Bácsi? - ráncolta össze a szemöldökét. - Maradjunk csak az Ikernél pockok - nevetett rájuk.
- Oké! - kacagtak fel, és utána belefeledkeztek az autókázásba, amiben nem sűrűn volt eddig részük.
10 perc alatt odaértünk a stadionhoz. Útközben megvitattuk Ikerrel a tegnapi napot és újabb bókokat gyűjtöttem be. Lina tátott szájjal nézte a létesítményt.
- Anya, ez óriási - nézte nagyra nyílt szemekkel.
- Gyertek - kapta fel a kapus Nicot, én pedig Linát vettem ölbe. A portán simán bejutottunk. Az öltözőkhöz igyekeztünk, mikor megosztottam Ikerrel a félelmemet, az öltözködő, illetve vetköző, férfiakkal kapcsolatban. Kinevetett.
- Csak nem szégyenlős vagy? - nézett rám és a szeme még mindig mosolygott.
- Mi az a szégyenlős? - kérdezte a kapust a fiam.
- Háát...- vakarta meg a fejét. - Amikor valami olyat látsz, amitől elpirulsz - mondta kis gondolkodás után, majd megállt egy ajtó előtt és kinyitotta.
- Gyere Ana nyugodtan, még nem öltözik senki - nevetett.
Nem volt időm zavarba jönni, mert Cris azonnal bemutatta a családját. Az anyukáját és a kisfiát. Iker poénos jelzése után elhagytuk az öltözőt és a lelátokhoz mentünk. Dolores kedvesen elnavigált minket. Leültünk és beszélgetni kezdtünk. Jókat nevettünk a gyerekek beszélgetéseit hallgatva. Junior nagyon aranyos kisfiú. Sokban hasonlít Crisre. Nagyon összebarátkoztak a kicsivel. Lina, mint egy tyúkanyó dongta körbe, míg Nico a zsebéből autókat halászott elő és azt tologatták.
- Nehéz lehet két gyerekkel egyedül - nézett rám Dolores. - Ne haragudj, de a fiam sok mindent elmondott rólad - szabadkozott.
- Nem gond, és igen nehéz volt, de van egy segítségem, aki olyan nekem, mint ha az anyukám lenne. Ha ő nem lett volna, nem is tudom, hogy mi történt volna velem.
- Nem gondolkodtál még azon, hogy a gyerekeknek apa is kéne? - kérdezett tovább és a hangján hallottam, hogy nem megbántani akar.
- Dehogyisnem. Rengetegszer, csak két gyerekkel nehezen fogadják el az embert. Általában csak "arra" kellenék, de én nem tudok érzelmek nélkül együtt lenni valakivel. Ráadásul meg kéne felelnie az általam felállított szempontoknak.
- Például?
- Szeretnie kell a gyerekeimet, feltétel nélkül. El kell fogadnia a múltammal együtt, mert az is hozzám tartozik. Ne igyon, ne dohányozzon.
- Ezek teljesíthető feltételek - merengett el.
A kicsik ezt a pillanatot választották, hogy hangosan felnevessenek. A játékosok a pályán felénk fordultak. Sergio elbambult és egy labda fejbe találta. Mosolyogva fordultam Cris anyukájához és most én kérdezgettem őt. Így megtudtam, hogy Roninak van két nővére és egy bátyja, akikkel nagyon közel állnak egymáshoz, főleg apjuk halála óta. Észre sem vettük, és elrepült a két óra, véget ért az edzés. Junior megindult az apja felé. Mi is követtük őt. A kicsi felszaladt a pályára és labdázni kezdett. Lina csak vágyakozva nézte, mert nem tudta, hogy felmehet-e. Cris gyorsan megoldotta a dolgot, azzal, hogy magához hívta. Nico inkább velem maradt, mert őt nem izgatta a foci.
- Ana, nincs kedved jövő héten nálunk ebédelni a gyerekekkel? - kérdezte Dolores, miközben a kicsiket figyelte.- Olyan jól összebarátkoztak. Tudod Junior sem tud annyit gyerekek közt lenni, mint szeretném, mert bárhová viszem, ő mindig CR7 fia lesz.
Teljesen megértettem őt és mégis vaciláltam. Nem szerettem eljárni otthonról, viszont most fogadtam meg, hogy nyitni fogok az emberek felé. Ezt végig gondolva adtam választ Cris anyukájának.
- Köszönjük a meghívást, elfogadjuk - Dolores arcára nagy mosoly ült ki.
Közben a focistákat teljesen lefárasztották a gyerekek. Elérkezettnek láttuk az időt az indulásra. Meglepetésemre junior felkéredzkedett az ölembe, majd odabújt hozzám. Láthatóan elfáradt. Cris el akarta venni tőlem, hogy ne legyen a terhemre, de se én, se Juni nem engedtük. Magamhoz öleltem, adtam neki egy puszit és dúdolni kezdtem neki az ikrek kedvenc altatóját. Mire az öltözőkhöz értünk, elnehezült a kis teste, ebből gondoltam, hogy elaludt. Leültem vele egy fotelba és kényelmes pózba helyeztem őt. Lina és Nico a fotel két karfájára ültek és odabújtak hozzám. Halk beszélgetés közepette vártuk, hogy mindenki lezuhanyozzon. Persze, hogy Roni volt az utolsó. Sergio kedvesen felvette az ikreket és úgy vitte őket az autókig. Én Juniort, Cris autójáig vittem és átadtam a mamájának. Sergio szólt, hogy szívesen haza visz minket, és ezt közöltem a portugállal is. Megköszöntem mindent, majd hirtelen ötlettől vezérelve megpusziltam Crist. Nagyon puha volt az arca és a tusolás után, férfias illat lengte körül. Elhúzódtam tőle és zavartan sütöttem le a szemem. Dolores még egyszer megerősítette a jövő heti ebéd meghívást, majd visszasiettem Sergiohoz, aki még mindig az autó mellett állt kezében a gyerekeimmel. Gyorsan beültem és átvettem őket tőle. Becsukta az ajtóm és ő is beült. Mosolyogva nézett hátra ránk.
- Olyan szépek vagytok így együtt, hogy egész nap csak nézegetnélek titeket - indított.
- Jaj, Sese - sóhajtottam.
- Baj van? Rosszat mondtam? - kérdezte, miközben a szeme az enyémbe fúródott a visszpillantótükrön keresztül.
- Nem, nincs. Csak nem vagyok hozzá szokva, hogy ennyit bókoljanak nekem. De azért jól esett. Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Pedig megérdemled. Nagyon jó anyuka vagy. Látszik, hogy értesz a gyerekek nyelvén. Juniort is pillanatok alatt megszelidítetted...
- Mit csináltam?
- Nehezen nyílik meg és fogad el embereket, de te úgy látszik kivétel vagy. Úgy bújt hozzád, mintha ezer éve ismerne.
- Lehet, hogy csak az ikrek miatt - filóztam halkan.
- Szerintem meg ő is érezte a belőled áradó szeretetet, amit mindenki más. Különleges lány vagy Ana - mondta, miközben leparkolt a házunk előtt. Olyan zavarba hozott, hogy megszólalni sem tudtam. Kinyitotta az ajtót és segített kivenni a gyerekeket. Ő Linát vitte, míg én Nicot. Molly ajtót nyitott nekünk, én pedig felvezettem Sergiot az emeletre. Letette a kislányt az ágyába és segített levetkőztetni.
- Rutinosnak tűnsz - suttogtam neki közben.
- Van egy unokahugom, Daniella. Sokat van velem, mert imádjuk egymást - húzódott mosolyra a szája. Annyi szeretet volt ebben a mosolyban, hogy az én szívem hatalmasat dobbant. Betakargattuk a gyerekeket. Behúztam az ajtót magam után és lesétáltunk a konyhába, ahol pótmamám éppen gyümölcssalátát készített.
- Molly, hagy mutassam be neked Sergio Ramost. Sergio, ő pedig Molly Sanchez, a legfőbb támaszom.
Sese kezet fogott Mollyval és mielőtt tiltakozhatott volna, kezet csókolt neki.
- Örülök, hogy megismerhetem, Ana már nagyon sok jót mesélt önről.
- Remélem is - nevetett zavartan -, de szeretném, ha tegeződnénk. Ana barátai az én barátaim is.
Mosolyogva néztem őket.
- Itt maradsz vacsorára? - kérdezte a védőt.
- Sajnos nem tudok, mert már eligérkeztem,de bepótoljuk ígérem - sajnálkozott. - Az igazság az, hogy indulnom is kéne, mert szponzori megbeszélésre vagyok hivatalos - húzta el a száját.
- Köszönöm a fuvart - hálálkodtam, miközben kikísértem. Az ajtóban megálltunk és hálám jeléül adtam egy puszit az arcára.
- Legközelebb nem úszod meg a vacsit - mondtam neki viccelődve.
- Nem is akarom - nézett rám csillogó szemekkel.
Adott egy puszit ő is, majd lassan rám emelte a szemeit. Tekintetét az enyémbe fúrta, elvesztem a csokibarna íriszekben. A telefonja csörgése törte meg a pillanatot. Ránézett a kijelzőre és nagyot sóhajtott.
- Mennem kell. Viszlát Ana - simított végig az arcomon. Beült az autójába és elhajtott. Egy ideig még lefagyva álltam az ajtóban, aztán felocsudtam. Ez mi volt? Gőzöm nem volt róla, hogy mi történt az előbb köztünk. Kavargó gondolatokkal a fejemben csatlakoztam Mollyhoz a konyhába.
2014. január 19., vasárnap
A kor nem számít Harminckettedik rész
Sergio
Gőzöm sincs, hogy sikerült neki felvinnie az emeletre, de az biztos, hogy délkörül ott ébredtem. A kapus jóslata bevált. A fejem majd szét szakadt. Óvatosan, nagyokat nyögve ültem fel az ágyon. Kopogtak, ami úgy hatott rám, mintha ágyút dörgettek volna a fülem mellett.
- Gyere! - szóltam ki rekedt, másnapos hangon.
Kinyílt az ajtó és egy nagyon boldog, nagyon kipihent és jókedvű Sara lépett be rajta. A kezében vizet és fájdalomcsillapítót hozott.
- Istennő vagy - nyögtem, miközben elvettem tőle a gyógyszert és bevettem a vízzel.
- Tudom - kuncogott fel. - Iker is mindig ezt mondja - nézett rám pajzánul és nekem bármennyire is rossz kedvem volt, elmosolyodtam.
- Hogy tudtad így kiütni magad? - kérdezte.
Vállat vontam, mert nem volt kedvem visszagondolni a történtekre.
- Míg el nem felejtem, Pilar küldi - nyúlt a zsebébe és a tenyerembe nyomott valamit. Kinyitottam a kezem és az eljegyzési-gyűrűvel néztem farkas szemet.
- Legalább nem nekem kell visszakérni - csúsztattam a zakóm zsebébe.
- Mondanám, hogy sajnálom, de akkor nem mondanék igazat - nézett rám Sara.
- Ne is mond, mert én sem teszem. Jobb ez így. Tegnap jöttem rá, ahogy elnéztelek titeket Ikerrel, hogy Pilar nem hozzám való. Nem tudnám úgy szeretni, ahogy ti szeretitek egymást.
- Tudod már ki a hozzád való? - somolygott rám Senorita Casillas.
- Sejtéseim vannak, de szerintem róla már lekéstem - sóhajtottam fel és hátradőltem az ágyon.
- Nem ismerek rád! - lökdösött meg Sara. - Te soha nem szoktad feladni. Indíts és szerezd meg! - húzott fel a karomnál fogva. Mint aki delíriumból ébred, úgy világosodtam meg én is. Nem adhatom fel. Vissza kell kapnom őt és meg kell tudnom, hogy vele elmúlik-e az üresség. Hálásan öleltem meg a nőt és két nagy puszit nyomtam az arcára.
- Köszi, Sara - indultam el az ajtó felé, de még utánam szólt.
- Sergio, nyisd ki jól a "szemed"! - nyomta meg a szót. Értetlenül néztem rá, de csak megcsóválta a fejét. - Többet nem mondhatok, mert még ezt sem lett volna szabad.
Hazavezettem, de egész végig Sara utolsó mondatain kattogott az agyam. Miért kéne kinyitnom a szemem? Egy gyors zuhanyzás és ruhacsere után készen álltam, hogy megkeressem a nőt. Először tanácstalanul álltam, hogy mégis hova menjek, mikor eszembe jutott Corina régi háza. Egy próbát megér. Beültem a kocsimba és az ismerős házhoz vezettem. Becsöngettem és vártam. Rina nyitott ajtót. Döbbenten meredt rám.
- Hát te?
- Beszélnünk kell! - néztem rá, mire tiltakozni akart, de ekkor egy ismerős arcú lány lépett elő a nappaliból, kezében Nando keresztlányával.
- Merre van Angie teája? - kérdezte. - Amúgy a lányod egy tünemény - mosolygott a kicsire, mire én lefagytam.
- Lucy, menjetek be - szólt halkan a nő, de a szemét nem vette le rólam. Az alkalmi dajka engedelmesen lelépett. Megkövülten néztem utánuk. Nando keresztlánya, Corina gyereke? Elképzelhető volt, mert nagyon jó barátságban vannak egymással. De ki lehet az apa? Juan? Vagy Jesus? Vagy valaki más? Eszembe jutottak Sara szavai: "Nyisd ki jól a szemed". Miért mondta? Ránéztem az előttem lévő nőre, aki még mindig csak állt, de nem szólalt meg. Belenéztem a zöld szemeibe, amik minden alkalommal elvarázsoltak. Zöld? A kisbabáé barna, ha jól emlékszem. Márpedig Londonban, volt szerencsém a kezeimben tartani és közelről megcsodálhattam azokat a csokibarna szemeket. Olyan érzés volt, mintha tükörbe néztem volna. Felkaptam a fejemet. "Nyisd ki jól a szemed!" - szólt az utasítás. Szemed. Az én szemem és a kislány szeme. Nem, az nem lehet. Vagy mégis?
- Mennyi idős a kicsi? - tettem fel e kérdést.
Corina ijedten nézett rám, majd szinte suttogva válaszolt.
- 8 hónapos.
Osztottam, szoroztam és ha hozzáadtam a kilenc hónap terhességet, körülbelül egybeesett az együtt töltött éjszakánkkal. Elléptem az ajtótól, otthagyva az ijedt nőt és sietve ültem be a kocsimba. Annyira hirtelen történt minden, hogy nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Aztán eszembe jutott valami. Honnan tudta Sara, hogy a kicsi az enyém? És ha ő tudta, akkor biztosan Iker is. A harag pillanatok alatt öntötte el az agyamat. Lefékeztem a kapus háza előtt és kipattantam a kocsiból. Szinte betörtem az ajtót, úgy dörömböltem rajta. Iker nyitotta ki, akinek se szó, se beszéd, behúztam egyet.
- Mióta tudod? - ordítottam rá.
- Meg vagy húzatva? - kérdezte, miközben az állkapcsát tapogatta.
- Azt kérdeztem, hogy mióta tudod? Mióta segítesz neki eltitkolni, hogy van egy lányom?
A döbbenet kiült az arcára.
- Hogyan jöttél rá?
- Én kérdeztem előbb - mordultam rá, de azért elmondtam. - Beszélni akartam ma vele, így elmentem hozzá. Megláttam a kislányt, aki Nando keresztlánya. Aztán aki fogta, az a Lucy, azt mondta Rinának, hogy a lánya egy tünemény. Innen már nem volt nehéz kisakkoznom - füllentettem, mert nem akartam Sarát kellemetlen helyzetbe hozni. - Most te jössz? Mióta tudsz a lányomról és falazol Corinának?
Gőzöm sincs, hogy sikerült neki felvinnie az emeletre, de az biztos, hogy délkörül ott ébredtem. A kapus jóslata bevált. A fejem majd szét szakadt. Óvatosan, nagyokat nyögve ültem fel az ágyon. Kopogtak, ami úgy hatott rám, mintha ágyút dörgettek volna a fülem mellett.
- Gyere! - szóltam ki rekedt, másnapos hangon.
Kinyílt az ajtó és egy nagyon boldog, nagyon kipihent és jókedvű Sara lépett be rajta. A kezében vizet és fájdalomcsillapítót hozott.
- Istennő vagy - nyögtem, miközben elvettem tőle a gyógyszert és bevettem a vízzel.
- Tudom - kuncogott fel. - Iker is mindig ezt mondja - nézett rám pajzánul és nekem bármennyire is rossz kedvem volt, elmosolyodtam.
- Hogy tudtad így kiütni magad? - kérdezte.
Vállat vontam, mert nem volt kedvem visszagondolni a történtekre.
- Míg el nem felejtem, Pilar küldi - nyúlt a zsebébe és a tenyerembe nyomott valamit. Kinyitottam a kezem és az eljegyzési-gyűrűvel néztem farkas szemet.
- Legalább nem nekem kell visszakérni - csúsztattam a zakóm zsebébe.
- Mondanám, hogy sajnálom, de akkor nem mondanék igazat - nézett rám Sara.
- Ne is mond, mert én sem teszem. Jobb ez így. Tegnap jöttem rá, ahogy elnéztelek titeket Ikerrel, hogy Pilar nem hozzám való. Nem tudnám úgy szeretni, ahogy ti szeretitek egymást.
- Tudod már ki a hozzád való? - somolygott rám Senorita Casillas.
- Sejtéseim vannak, de szerintem róla már lekéstem - sóhajtottam fel és hátradőltem az ágyon.
- Nem ismerek rád! - lökdösött meg Sara. - Te soha nem szoktad feladni. Indíts és szerezd meg! - húzott fel a karomnál fogva. Mint aki delíriumból ébred, úgy világosodtam meg én is. Nem adhatom fel. Vissza kell kapnom őt és meg kell tudnom, hogy vele elmúlik-e az üresség. Hálásan öleltem meg a nőt és két nagy puszit nyomtam az arcára.
- Köszi, Sara - indultam el az ajtó felé, de még utánam szólt.
- Sergio, nyisd ki jól a "szemed"! - nyomta meg a szót. Értetlenül néztem rá, de csak megcsóválta a fejét. - Többet nem mondhatok, mert még ezt sem lett volna szabad.
Hazavezettem, de egész végig Sara utolsó mondatain kattogott az agyam. Miért kéne kinyitnom a szemem? Egy gyors zuhanyzás és ruhacsere után készen álltam, hogy megkeressem a nőt. Először tanácstalanul álltam, hogy mégis hova menjek, mikor eszembe jutott Corina régi háza. Egy próbát megér. Beültem a kocsimba és az ismerős házhoz vezettem. Becsöngettem és vártam. Rina nyitott ajtót. Döbbenten meredt rám.
- Hát te?
- Beszélnünk kell! - néztem rá, mire tiltakozni akart, de ekkor egy ismerős arcú lány lépett elő a nappaliból, kezében Nando keresztlányával.
- Merre van Angie teája? - kérdezte. - Amúgy a lányod egy tünemény - mosolygott a kicsire, mire én lefagytam.
- Lucy, menjetek be - szólt halkan a nő, de a szemét nem vette le rólam. Az alkalmi dajka engedelmesen lelépett. Megkövülten néztem utánuk. Nando keresztlánya, Corina gyereke? Elképzelhető volt, mert nagyon jó barátságban vannak egymással. De ki lehet az apa? Juan? Vagy Jesus? Vagy valaki más? Eszembe jutottak Sara szavai: "Nyisd ki jól a szemed". Miért mondta? Ránéztem az előttem lévő nőre, aki még mindig csak állt, de nem szólalt meg. Belenéztem a zöld szemeibe, amik minden alkalommal elvarázsoltak. Zöld? A kisbabáé barna, ha jól emlékszem. Márpedig Londonban, volt szerencsém a kezeimben tartani és közelről megcsodálhattam azokat a csokibarna szemeket. Olyan érzés volt, mintha tükörbe néztem volna. Felkaptam a fejemet. "Nyisd ki jól a szemed!" - szólt az utasítás. Szemed. Az én szemem és a kislány szeme. Nem, az nem lehet. Vagy mégis?
- Mennyi idős a kicsi? - tettem fel e kérdést.
Corina ijedten nézett rám, majd szinte suttogva válaszolt.
- 8 hónapos.
Osztottam, szoroztam és ha hozzáadtam a kilenc hónap terhességet, körülbelül egybeesett az együtt töltött éjszakánkkal. Elléptem az ajtótól, otthagyva az ijedt nőt és sietve ültem be a kocsimba. Annyira hirtelen történt minden, hogy nem tudtam, hogy mihez kezdjek most. Aztán eszembe jutott valami. Honnan tudta Sara, hogy a kicsi az enyém? És ha ő tudta, akkor biztosan Iker is. A harag pillanatok alatt öntötte el az agyamat. Lefékeztem a kapus háza előtt és kipattantam a kocsiból. Szinte betörtem az ajtót, úgy dörömböltem rajta. Iker nyitotta ki, akinek se szó, se beszéd, behúztam egyet.
- Mióta tudod? - ordítottam rá.
- Meg vagy húzatva? - kérdezte, miközben az állkapcsát tapogatta.
- Azt kérdeztem, hogy mióta tudod? Mióta segítesz neki eltitkolni, hogy van egy lányom?
A döbbenet kiült az arcára.
- Hogyan jöttél rá?
- Én kérdeztem előbb - mordultam rá, de azért elmondtam. - Beszélni akartam ma vele, így elmentem hozzá. Megláttam a kislányt, aki Nando keresztlánya. Aztán aki fogta, az a Lucy, azt mondta Rinának, hogy a lánya egy tünemény. Innen már nem volt nehéz kisakkoznom - füllentettem, mert nem akartam Sarát kellemetlen helyzetbe hozni. - Most te jössz? Mióta tudsz a lányomról és falazol Corinának?
2014. január 18., szombat
Öröm a köbön
Sziasztok!
Már 2000-en voltatok kíváncsiak az általam megálmodott történetekre. Köszönöm nektek. :D <310/10 Huszonnegyedik rész
Lola
Nyomomban Sergioval, bedöcögtem az öltözőmbe. Hiába voltam jó kondiba, az orvositól idáig mankózni igencsak fárasztó volt. Szekrényemhez léptem és az ajtajának támasztottam a mankókat. Törölközőt, tusfürdőt és tiszta fehérneműt vettem elő, majd praktikus megfontoltságból, egy rövidnadrágot és egy pólót. Sergio segített felhúzni a zsákot a gipszemre, amit szorosan megkötöttem.
- Rutinos vagy - nézett rám, szemeiben kíváncsisággal telve a védő.
- Nem az első törésem - adtam választ a ki nem mondott kérdésére.
- Tehát törés - sóhajtott fel, majd leült az egyik székre, kezei közé véve az arcát. - Nézd, én tényleg sajnálom. Mond, hogy mivel tudnám jóvá tenni - nézett rám kétségbeesetten.
- Sergio, nem olyan nagy gáz - nyugtatgattam. - Máskor is fordult már elő velem, nem is egyszer. Ha betartom az orvos utasításait, akkor gyorsan meggyógyulok és ott folytatom ahol abbahagytam. - Tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert a rehabilitáció elhúzódhat, de valamivel enyhítenem kellett Ramos lelkiismeret furdalását.
- Akkor legalább azt engedd, hogy segítsek neked a mindennapokban. Nem azt mondom, hogy sztárséf vagyok, de elég jól főzök - mosolygott rám zavartan. - Egy utcában lakunk, ezért nem okozna gondot a dolog - győzködött továbbra is.
- Végül is - morfondíroztam hangosan -, imádok jókat enni. Oké, nem bánom. Kíváncsivá tettél, hogy hogy főzöl - mosolyogtam rá, amit ő megkönnyebbült sóhajjal fogadott. - Most viszont lezuhanyozom, mert már a saját szagomat sem bírom - fintorogtam, majd az ajtóból visszanéztem. - Nem zárom be, de csak akkor gyere, ha hívlak - néztem a szemeibe komolyan és ő bólintott, hogy megértette.
Sergio
Alig lépett be a zuhanyzóba, engem máris képek sokasága árasztott el, ahogy utoljára láttam ott. Önuralmam határait feszegettem, hogy ne menjek utána, főleg, hogy tudtam, nincs bezárva az ajtó. Egyedül az tartott vissza, hogy én voltam ennek az egész helyzetnek az okozója. Hogy lehettem ekkora balfasz? Láttam, hogy nem fogom elérni csak ha becsúszok, és nem gondolkodtam. Még nekem is fájt a találkozás, nem hogy neki, mégsem ejtett egy könnycseppet sem. A földön fekve is az volt a legnagyobb gondja, hogy mit kaphattam volna ezért, ha élesben megy. Marcelo ki is akadt a lány nemtörődömsége miatt. Felállni viszont nem tudott, nekünk kellett segíteni, de amikor megláttam, hogy így se megy neki a mozgás, ölbe kaptam. Vékony karjaival átölelte a nyakam, előhozva belőlem az ősférfit, mert ahogy megéreztem a testét az enyémhez simulni, szívem szerint nem az orvosiba, hanem valamelyik öltözőbe vittem volna és addig szeretkezem vele, míg össze nem esem a fáradtságtól. Illata az orromba kúszott, a haja a karomat csiklandozta. Nem nézett rám, de a fiúknak még kiosztotta a feladatokat. Energikus csaj az biztos. Mindig megtud lepni. A karjaimban tartva kértem tőle bocsánatot, de csak lecseszést kaptam, hogy megint üresen hagytam a jobb oldalt. Itt döbbentem rá, hogy Lola tényleg megszállott. Nem érdekli más, csak a foci. Vajon ezért nincs normális kapcsolata? Mert a portugállal fenntartott viszonya nem normális, de másikról nem tudok, hogy lenne. Az orvosi ajtót belökve, Pirri ijedt tekintetét látva, én is berezeltem, hogy komoly sérülést sikerült összehoznom a lánynak. Ahogy a doki kézbe vette a lábát, szemeit összeszorította a fájdalomtól, de nem adott hangot neki, csak eltorzult arca jelezte, hogy milyen kínokat áll ki. Ott akartam maradni vele, fogni a kezét, de kiküldött. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy senki ne láthassa a gyengeségét. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhetett vele a múltban, ami ennyire keménnyé tette őt. Alig csuktam be magam után az ajtót, megjelent Senor Perez és rettentő idegesen lépett be a vizsgálóba. Nem tudom, hogy mennyi ideje szobrozhattam már kint, de nekem óráknak tűnt, mikor megjelentek a többiek és Zidane is. Kérdezgették, hogy tudok-e valamit, de csak a fejemet ráztam.
Nyomomban Sergioval, bedöcögtem az öltözőmbe. Hiába voltam jó kondiba, az orvositól idáig mankózni igencsak fárasztó volt. Szekrényemhez léptem és az ajtajának támasztottam a mankókat. Törölközőt, tusfürdőt és tiszta fehérneműt vettem elő, majd praktikus megfontoltságból, egy rövidnadrágot és egy pólót. Sergio segített felhúzni a zsákot a gipszemre, amit szorosan megkötöttem.
- Rutinos vagy - nézett rám, szemeiben kíváncsisággal telve a védő.
- Nem az első törésem - adtam választ a ki nem mondott kérdésére.
- Tehát törés - sóhajtott fel, majd leült az egyik székre, kezei közé véve az arcát. - Nézd, én tényleg sajnálom. Mond, hogy mivel tudnám jóvá tenni - nézett rám kétségbeesetten.
- Sergio, nem olyan nagy gáz - nyugtatgattam. - Máskor is fordult már elő velem, nem is egyszer. Ha betartom az orvos utasításait, akkor gyorsan meggyógyulok és ott folytatom ahol abbahagytam. - Tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert a rehabilitáció elhúzódhat, de valamivel enyhítenem kellett Ramos lelkiismeret furdalását.
- Akkor legalább azt engedd, hogy segítsek neked a mindennapokban. Nem azt mondom, hogy sztárséf vagyok, de elég jól főzök - mosolygott rám zavartan. - Egy utcában lakunk, ezért nem okozna gondot a dolog - győzködött továbbra is.
- Végül is - morfondíroztam hangosan -, imádok jókat enni. Oké, nem bánom. Kíváncsivá tettél, hogy hogy főzöl - mosolyogtam rá, amit ő megkönnyebbült sóhajjal fogadott. - Most viszont lezuhanyozom, mert már a saját szagomat sem bírom - fintorogtam, majd az ajtóból visszanéztem. - Nem zárom be, de csak akkor gyere, ha hívlak - néztem a szemeibe komolyan és ő bólintott, hogy megértette.
Sergio
Alig lépett be a zuhanyzóba, engem máris képek sokasága árasztott el, ahogy utoljára láttam ott. Önuralmam határait feszegettem, hogy ne menjek utána, főleg, hogy tudtam, nincs bezárva az ajtó. Egyedül az tartott vissza, hogy én voltam ennek az egész helyzetnek az okozója. Hogy lehettem ekkora balfasz? Láttam, hogy nem fogom elérni csak ha becsúszok, és nem gondolkodtam. Még nekem is fájt a találkozás, nem hogy neki, mégsem ejtett egy könnycseppet sem. A földön fekve is az volt a legnagyobb gondja, hogy mit kaphattam volna ezért, ha élesben megy. Marcelo ki is akadt a lány nemtörődömsége miatt. Felállni viszont nem tudott, nekünk kellett segíteni, de amikor megláttam, hogy így se megy neki a mozgás, ölbe kaptam. Vékony karjaival átölelte a nyakam, előhozva belőlem az ősférfit, mert ahogy megéreztem a testét az enyémhez simulni, szívem szerint nem az orvosiba, hanem valamelyik öltözőbe vittem volna és addig szeretkezem vele, míg össze nem esem a fáradtságtól. Illata az orromba kúszott, a haja a karomat csiklandozta. Nem nézett rám, de a fiúknak még kiosztotta a feladatokat. Energikus csaj az biztos. Mindig megtud lepni. A karjaimban tartva kértem tőle bocsánatot, de csak lecseszést kaptam, hogy megint üresen hagytam a jobb oldalt. Itt döbbentem rá, hogy Lola tényleg megszállott. Nem érdekli más, csak a foci. Vajon ezért nincs normális kapcsolata? Mert a portugállal fenntartott viszonya nem normális, de másikról nem tudok, hogy lenne. Az orvosi ajtót belökve, Pirri ijedt tekintetét látva, én is berezeltem, hogy komoly sérülést sikerült összehoznom a lánynak. Ahogy a doki kézbe vette a lábát, szemeit összeszorította a fájdalomtól, de nem adott hangot neki, csak eltorzult arca jelezte, hogy milyen kínokat áll ki. Ott akartam maradni vele, fogni a kezét, de kiküldött. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy senki ne láthassa a gyengeségét. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhetett vele a múltban, ami ennyire keménnyé tette őt. Alig csuktam be magam után az ajtót, megjelent Senor Perez és rettentő idegesen lépett be a vizsgálóba. Nem tudom, hogy mennyi ideje szobrozhattam már kint, de nekem óráknak tűnt, mikor megjelentek a többiek és Zidane is. Kérdezgették, hogy tudok-e valamit, de csak a fejemet ráztam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)