10/10. 75.rész

Lola

  - Ez az! - vigyorogtam fölényesen, miután leelőztem egy versenyezni akaró narancssárga Ferrari tulajdonosát. Elégedetten néztem a visszapillantó tükörbe, ahogy egyre távolabb kerülnek tőlem a fényszórói. Jókedvűen tekertem be a kormányt a megadott cím parkolójába. Kipattantam az autómból és megigazítottam a ruhát magamon. Az ablaküveg visszatükröződéséből megállapítottam, hogy sikerült elég dögösre vennem a figurát. A farmer rövidnadrág kellőképpen feszült a fenekemen míg a fehér ingből amit megcsomóztam a hasam előtt, kikandikált a köldököm. A hajamat laza oldalcopfba fontam és a sminket teljes mértékig hanyagoltam hiszen úgyis csak lemosnák a fotózáskor. Elégedetten húztam ki magam, hiszen sikerült teljesen elrejtenem a tegnapi nap következményeit magamon. Egy kiadós alvás és egy reggeli hideg zuhany, na meg a fogadalmam, hogy újra a régi leszek nagyon sokat segítettek benne. Mosollyal az ajkaimon léptem az információs pulthoz, ahol egy kedves velem egykorú lány eligazított, hogy hova is kell mennem. Néhány perc után megtaláltam a keresett ajtót és bekopogtam.
 - Gyere! - kiáltott ki nekem egy hang, mire beléptem. - Ó, gondolom te vagy az új modell - nézett végig rajtam egy jóképű férfi. - Sajnálom, de nem ma lesz a fotózásod, mert most a Reálos bandát fogom lekapni. Tudom cica, hogy örülnél, ha itt lehetnél - folytatta rám se nézve - hiszen a "nagy" - mutatott macskakörmöket - CR7 és Ramos lesz a mai alanyom, meg az edzőjük, de most nem kértek szerződéses modellt.
  Vigyorogva néztem a pasit, aki fel-le rohangált a teremben és különféle dolgokat pakolt ide-oda miközben nekem magyarázott. Azt már elsőre levettem, hogy gőze sincs a futballról. Megint kopogtak, majd nyílt az ajtó és az előbb említett két focista lépett be rajta. Egy pillanatra mindketten megtorpantak, mikor megláttak. Gondolom nem hitték volna, hogy a tegnapi nap után lesz erőm fotózkodni. Halkan felkuncogtam, mikor Cris ajkait megnyalva pásztázta végig a testemet.
 - Hola - nyögték ki végre, mire az eddig szöcskeként ugráló fényképész eléjük lépett.
 - Hello! A nevem Eduárdo Rodriguez - nyújtotta feléjük a kezét. - Én leszek a fotósotok. Amennyiben az edzőtök végre méltóztatik megérkezni, már kezdhetjük is - nézett idegesen az órájára.
  A két focista már nyitotta száját, mikor rájuk néztem és mutatóujjamat a szám elé tettem, hogy hallgassanak.
 - Nem tudjátok mikor érkezik a luvnya?
  Visszafojtottam a röhögésemet, ami Crissék arca láttán akart kitörni belőlem.
 - Az igazság az... - kezdett bele Ramos.
 - Hogy már itt van - fejeztem be somolyogva a védő mondatát. Eduárdo megállt a pakolászásban majd értetlenkedve rám nézett. - Dolores Faria - nyújtottam neki kezet. - A luvnya - nevettem el magam.
 - Eduardo Rodriguez - lehelt egy csókot a kézfejemre. - Ne haragudj, hogy modellnek néztelek - tartotta továbbra is markába a kezemet. - A fene se gondolta volna, hogy egy ilyen szépség fociedző.
 - Visszakaphatom? - mozdítottam meg a még mindig szorongatott végtagomat.
 - Ja, persze csak... - nézett a szemeimbe és először láttam rajta komoly érdeklődést mióta beléptem a terembe. - Hihetetlen, hogy edző vagy - rázta meg a fejét. - Fiúk, biztos ez a hölgy a főnök a csapatnál? - intézte kérdését Crisséknek, de a szemét nem vette le rólam, amitől kezdtem zavarba jönni.
 - Igen - morogta Ramos kedvtelenül.
 - Kezdhetnénk? - pislogtam a fényképészre, mert akármennyire is próbáltam leplezni magam, még mindig a hideg rázott a fotózás gondolatától is.
 - Persze - bólogatott hevesen. - Megmutatom a szobátokat, ahol a fodrász és a sminkes kezelésbe vesz titeket. Juanita! Carola! - kiáltotta el magát, mire két idősebb hölgy jelent meg az egyik ajtó mögül. - Ők a mai munkáitok. A fiúkat csak a szokásosan, míg a hölgyet - mutatott rám - valami extra szexivé kell varázsolnotok. Na nem mintha most nem lennél az - bókolt újra, de nekem már kezdett felfordulni a gyomrom tőle.
 - Ha lehet nem szeretnék utcalány kinézetet - néztem komolyan a férfira.
 - Egyértelmű - tapsolt egyet, de közben már látszott rajta, hogy különböző koncepciók repkednek a fejében.
 - És semmiféle idióta kreációt nem vagyok hajlandó felvenni - soroltam a feltételeimet.
 - Megértettem - bólogatott most már ő is komoly képpel. Bólintottam, majd követtem a fiúkat az ajtó mögé, ahol ők már javában készültek a két kedves hölgy keze alatt. Egyikük Ramos haját igazította tökéletesre, míg a másik Cris arcának fényét tompította alapozóval és púderral. Leültem egy fotelba és onnan néztem a készülődést. Az egyik sarokban állt feltornyozva a sportcég által küldött új kollekció, amit a fiúk minden szégyenérzet nélkül húztak magukra előttünk.
 - Édes Istenem! - nevettem fel. - Most komolyan? Rózsaszín? - kerekedtek el a szemeim. - Tiszta férfias szín.
 - Ennél még a narancssárga is jobb volt - húzta el a száját Sergio.
 - Azért meg kell hagyni jól áll rajtatok - haraptam be az ajkamat, mikor Ramos mellkasán megfeszült a póló. Annyira elmerültem a bámulásában, hogy nem vettem észre a portugált, aki mellém ült.
 - Minden oké? - nézett rám aggódó arccal.
 - Persze - válaszoltam flegmán, de a torkomban a gombóc megnőtt egy kicsit. Felemeltem a fejemet és kihúztam magam, hogy lássa nem törtem meg a tegnapi nap után. - Újra a régi vagyok - vigyorogtam rá magabiztosságot színlelve.
 - Ennek örülök - csillant meg a szeme, de aztán újra elkomolyodott. - Ha mégis szükséged lenne valamire, vagy valakire...
 - Kösz - vágtam a szavába. - Megoldom - néztem rá fellengzősen.
 - Oké.
 - Fiúk jöhettek! - kiabált nekik Eduardo. - Amíg Dolores elkészül, addig ellövünk pár képet.
 Cris és Sergio magamra hagytak Carolaval a sminkessel és Juanitával a fodrásszal. A két nő profin, összeszokva dolgozott így egy jó tíz perc múlva már én is beléphettem a műterembe.
 - Hűha! - esett le az álluk a bent lévőknek.
 - Lola, ezt muszáj meccseken is hordanod - meresztett rám nagy szemeket a portugál.
 - Miért? - néztem végig kérdőn az egyszerű trikóból és rövidnadrágból álló szettemen.
 - Mert, ha ez van rajtad az ellenfél tuti, hogy nem a meccsre figyel - röhögte el magát.
 - Kapd be! - löktem vállba nevetve.
 - Most komolyan - fordított meg - olyan segged van benne, hogy a Bernabeauban lévő összes férfi a farkával áll majd díszsorfalat neked a meccsek előtt és után.
 - Férfiak - forgattam meg a szemeimet mikor a három hímnemű röhögve összepacsizott. - Úgy látom tele vagytok energiával - húzódott gonosz mosolyra a szám.
 - Ne! - nyögtek fel Sergioék, mert már sejtették, hogy mi következik.
 - De! Holnap dupla munka - rebegtettem rájuk a szempillámat.
 - Uh, kemény kezű vagy csajszi - röhögött rajtuk Eduardo, de a gyilkos pillantásomtól amit rá vetettem azonnal elhallgatott. - Ö...kezdjünk hozzá.
  Nehezen hangolódtunk rá a munkára, de aztán egyre jobban feloldódtunk. Eduardo egyre merészebb pózokat talált ki nekünk, amitől már forrt hármunk közt a levegő. Mire észbe kaptam, már a fiúk fölött álltam, mint valami császár és Crissék a lábaim előtt hevertek.
 - Tökéletes - nevettem fel, majd ráléptem a két focista hátára, mintha kiterített medvebőrök lennének.
 - Elhitted? - gurult ki alólam Sergio, amitől megbillentem és rázuhantam a védőre. Arca csak centikre volt az enyémtől. Forró lélegzete szinte égette a bőrömet.
 - Tökéletes - hallottuk meg a fényképezőgép kattogását. Zavartan tápászkodtam fel a focistáról, majd besiettem az öltözőbe, hogy Carolaék segítsenek felvenni a másik kollekciót, amit mikor megláttam magamon, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.
 - Ezt nem gondoltad komolyan - csattantam fel és kisiettem a fotóshoz.
 - Óh - nézett rám elképedve. - Mi bajod van vele?
 - Semmi, azonkívül, hogy ez nem én vagyok! Nézz rám! Ez nem egy komoly edző ruhája, hanem egy olyan rajongóé, aki arra vár, hogy valamelyik focista megdugja! - hisztiztem jogosan.
 - Hű, baba! - csípett a fenekembe a portugál.
 - Ne! - emeltem fel az ujjamat, hogy belé fojtsam a szót. - Ne szólalj meg!
 - Most miért? Csak annyit akartam mondani, hogy szívesen lennék az a focista.
 - Kuss! - üvöltöttem rá. - Ebben nem fogsz lefotózni!
 - Ne velem kiabálj! - nézett rám megszeppenve a fotós. - Én csak a képeket csinálom. A ruhákat a cég küldte.
 - Oké, bocs - vettem mély levegőt, hogy lehiggadjak.- Akkor én most megyek és telefonálok egyet - léptem az öltözőbe, majd kotorászni kezdtem a táskámban. Ahogy megtaláltam a telefonomat, már hívtam is az illetékest.
 - Hola Lolita! Mi újság?
 - Szia Flo bácsi! Ne haragudj, hogy zavarlak, de ez a dolog nem tűr halasztást.
 - Baj van?
 - Igen. Itt vagyok a fotózáson, de megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó idétlen maskarákban parádézni - emelkedett meg újra a hangom az idegességtől.
 - Nyugi - csitított le. - Vegyél egy nagy levegőt és utána meséld el, hogy mi a gond.
 - Oké - fújtam ki a levegőmet. - Eljöttem a fotózásra, de van egy ruha, amit biztos, hogy nem fogok felvenni. Mire számítsak, ha megtagadom?
 - Nem tudom Lolita - gondolkodott el a telefonba - a szerződésedben benne van, hogy...
 - Mi? Az hogy ribancnak öltöztetnek? - akadtam ki újra.  - Nem hiszem, hogy olvastam benne ilyet.
 - Nem, az nincs - sóhajtott fel. - Tényleg annyira gáz?
 - Tényleg. Nem hiszem, hogy olyan nagy hírű klubnak, mint a Madrid, jót tenne, ha én ebben parádéznék.
 - Rendben, megbízom benned. Ha te úgy gondolod, hogy ezzel árthatsz a klub hírnevének, akkor ne vállald el. Majd én letárgyalom ezt a szponzorokkal.
 - Köszönöm - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
 - Nincs mit. Én köszönöm, hogy elvállaltad a fotózást. Amúgy minden rendben? - kérdezte puhatolózva a tegnapi napra gondolva.
 - Persze. Visszatért a régi Lola. Majd mesélek - zártam rövidre a témát, mert még frissek voltak azok a sebek, amiket megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
 - Jó. Vigyázz magadra kicsim! - köszönt el tőlem. Kinyomtam a telefont majd egy hirtelen mozdulattal megfordultam, hogy kimenjek, de nem várt akadályba ütköztem.
 - Hát te? - néztem elkerekedett szemekkel a betolakodóra.
 - Akarlak! Most! - lökött neki a falnak a férfi és ajkai keselyűként csaptak le rám. Ahogy kezei birtoklón a csípőmbe martak, az ellenállásom egy pillanat alatt szertefoszlott és csak az élvezet maradt, amit érintései okoztak.


                                          A ruha amitől Lola kiakadt. :)

Házasság extrákkal 30.rész

Kendra

  Reggel kipihenten ébredtem. Kíváncsian néztem körül a szobában, ugyanis tegnap csak ledobáltuk a csomagjainkat, majd az egész napot Junival és Doloressel töltöttük. Elmeséltük, hogy miket csináltunk Írországban és megígértem a kicsinek, hogy legközelebb őt is magunkkal visszük, majd egy gyors vacsora után lefeküdtünk aludni. Ezt felidézve tekintetemet a mellettem alvó focistára vezettem, akinek barnára sült bőre teljesen elütött a hófehér ágyneműtől. A mindig precízen beállított frizurája most szénaboglyaként meredezett a feje tetején és nekem kedvem lett volna beletúrni. Arca kisimult, szája picit elnyílt, ami megmosolyogtatott. Ő és a fia, mint két tojás úgy hasonlítottak egymásra.
 - Ne nézz! - szólalt meg hirtelen, amitől megijedtem és a szívem majd kiugrott a helyéről.
 - Bocsi, de azt hittem még alszol - mentegetőztem, kezemet a mellkasomra szorítva.
 - És akkor már úgy gondoltad, hogy titkon lenézheted rólam az ágyneműt? - nyitotta ki a szemeit, miközben száját pajkos mosolyra húzta.
 - Idióta - csaptam csupasz mellkasára és elpirultam. Nevetve kapta el a kezemet és magára rántott.
 - Most miért? Mondd, hogy még soha nem gondoltál rá, hogy mit rejthet a takaró? - nézett rám pimaszul vigyorogva.
 - Pedig nem - ráztam meg zavartan a fejemet - én nem vagyok olyan perverz, mint te.
 - Én sem vagyok perverz - csúsztatta le egyik kezét a fenekemre - csak egészségesen kíváncsi - markolt belém.
 - Cris - sikkantottam fel, miközben a szívem már tüzes szambát járt a mellkasomban az érintésétől és a tudat, hogy csak egy vékony takaró választ el tőle sem segített, hogy lecsillapítsam. - Mit csinálsz?
 - Semmit - pislogott rám ártatlan képpel - csak leellenőrzöm, hogy nem löttyedt-e meg a hosszú út során. - Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. - Most mi van? Én csak a minőségi árút szeretem - csapott rá az előbb még markolt testrészemre.
 - Akkor ez a "minőségi árú" most kicsinál - villantottam rá mérges tekintetemet és az ujjaimmal bökdösni kezdtem az oldalát. Egy ideig nevetve tűrte, de aztán maga alá gyűrt és lefogta a kezeimet. Szája széles mosolyra húzódott kiszolgáltatott helyzetem láttán. Pár centiről nézett a szemeimbe, amitől még levegőt is elfelejtettem venni, de az ő arcáról is leolvadt a mosoly. Tekintetét a szemem és a szám közt járatta. Világosan láttam, hogy mi jár a fejében, de nem ellenkeztem. Megadóan engedtem el magam a karjaiban és mikor közeledni kezdett, lehunytam a szememet. Lélegzete már a számat csiklandozta, majd óvatosan egy puszit nyomott az ajkaimra. Mintha bomba robbant volna bennem, melynek repeszei a bőröm alá furakodva szikrákat hoztak volna létre. Bizsergett a szám érintése nyomán és még többet akartam, de mielőtt bele merültünk volna ebbe a jóleső őrültségbe, kivágódott a szobánk ajtaja.
 - Mondtam, hogy fent vannak! - kiabált ki Juni a mamájának. - Puszilkodnak!
  Elvörösödve, zavartan sütöttem le a tekintetemet, míg Cris csak nevetve legördült rólam. A kisfiú mintha erre várt volna, már mászott is közénk, kezében az elmaradhatatlan macival.
 - Jó reggelt rosszcsont! - nyomott Cris puszit Juni arcára, aki odabújt a portugál széles mellkasához és átölelte. Mosolyogva néztem őket. Annyira intim volt ez a pillanat, hogy kezdtem zavarba jönni és elgondolkodtam rajta, hogy mit is keresek itt, de ez hamar elfelejtődött, mikor a kicsi kinyúlt a szabad kezével és a nyakamnál fogva közelebb húzott, teljesen összepréselve hármunkat.
 - Jól aludtál? - kérdeztem mosolyogva miután engedett a szorításán.
 - Ühüm - bólogatott, de még mindig nem engedett el minket. Crissel találkozott a pillantásunk és megdöbbenve figyeltem a szemeit, amik ellágyulva pihentek rajtam. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, amit ez kiváltott belőlem.
 - Azt hiszem én most... - sütöttem le a szemeimet majd kimásztam az ágyból - megnézem, mi lesz a reggeli. Ruháimat magamhoz vettem és eltűntem a fürdőben. A reggeli rutin után hajamat felcopfoztam és késznek nyilvánítva magam kiléptem a fürdőből. A szám akaratlanul is mosolyra húzódott, mikor megláttam, hogy Juni az apja hátán lovagol, amitől a csatár csak nagyokat nyögött. Az ajtónyitódásra Cris felém fordította a fejét és könyörgőn nézett rám.
 - Lent találkozunk apuci - intettem neki szemtelenül vigyorogva, majd kisétáltam  a
 szobából.
 - Ezt megjegyeztem! - kiáltott utánam a portugál amivel hangos nevetést csalt ki belőlem.
 - Jó reggelt! - toppantam be a konyhába, ahol Dolores már javában készítette a reggelit. A rengeteg zöldséget látva tudtam, hogy Cris nem fog örülni, hogy megint a kötelező étrendet követve kell étkeznie.
  Nevetgélve, beszélgetve készítettük el a finomságokat, majd Dolores elment, hogy felöltöztesse a legkisebb Aveirot. Az utolsó simításokat végeztem a terítésen, mikor két kar fonódott a derekam köré.
 - Te bestia - súgta Cris a fülembe és az érzéstől az egész testem megremegett - képes voltál ott hagyni egyedül egy szörnyeteggel?
 - Az a szörnyeteg történetesen a fiad és ahogy láttam, nagyon lelkesen lovagolt rajtad - nyögtem ki egy épkézláb mondatot nagy nehezen, mert a portugál a fejébe vette, hogy megőrjít. Ajkaival épphogy hozzá érve a bőrömhöz csíkot húzott a fülemtől a kulcscsontomig, izzó, perzselő érzést hagyva maga után.
 - Igaz, de én máshogy és másvalakivel akartam lovagolni - harapott bele a fülcimpámba, amitől egy apró sóhaj szaladt ki a számon és a vérem folyékony lávaként kezdett keringeni az ereimben.
 - Cris kérlek - nyögtem fel, elveszve az érzéseim közt. A szíven hevesen dübörgött a mellkasomban a közelségétől, míg az eszem sikítva utasított, hogy lökjem el magamtól.
 - Mit kérsz cica? - búgó hangjától a hideg és a meleg egyszerre rázta meg a testemet. Lehunytam a szemeimet és szinte a karjai közé omlottam. Ajkai még mindig kínzó játékukat játszották az egyre érzékenyebb bőrömön. - Mond ki és én teljesítem minden vágyad - lehelte rekedt hangon a fülembe, majd maga felé fordított és tekintete az enyémet kereste. Mikor megtalálta, nem tudom mit olvashatott ki belőle, de ajkai azonnal lecsaptak rám és követelőzve feszítette szét számat a nyelvével és támadta le az enyémet. Mély, férfias nyögés tört fel a torkából, mikor testem önálló életre kelve hozzá simult.
 - Fúúj! - hallottuk meg Junior utálkozó hangját az ajtóból, mire észbe kaptunk és szétrebbentünk, mint a rajta kapott tinédzserek. - Mama! Apáék már megint puszilkodnak! - árult be minket a nagymamájának.
  Zavartan hátráltam el a portugál öleléséből, aki kérdőn nézett rám, de én inkább lehajtottam a fejemet és azon voltam, hogy lehűtsem felforrósodott arcomat. Nem volt egyszerű feladat, mert minduntalan felrémlett, hogy mennyire jó érzés volt az amit az előbb tettünk. Úgy látszik, hogy minél távolabb kerültem Cristől, annál józanabbul tudtam gondolkodni. Eszembe villant, hogy nem helyes amit csináltunk, mert ez a házasság nem igazi, csak papíron létezik, így a focista érzelmei sem lehetnek azok. Legalábbis amit a szemeiből kiolvastam, biztosan nem, mert az enyémekben már én magam sem voltam biztos.
  Dolores belépve az ajtón hol Crisre, hol rám pislogott kíváncsian, a szája sarkában bujkáló mosollyal. Szótlanul ültünk le reggelizni, és csak Junior önfeledt magyarázása hallatszódott az asztalnál.

Las Puertas de Infierno 73.

Ana

   Mindenkit felhívtam, akit fontosnak tartottam és a barátomnak gondoltam. Nem is hittem volna, hogy ilyen felszabadító érzés megszabadulni egy titoktól. Sajnos Sergio nem tudott eljönni, mert látogatóba ment a szüleihez, de azt ígérte holnapra hazaér és akkor beszélünk.

  Hogy lekössem magam a többiek érkezéséig, neki álltam főzni. Reméltem, hogy az legalább elvonja a figyelmemet az idegességemről, de Cris tett róla, hogy más is elvonja. Édes csókjainak köszönhetően majdnem odaégettem az ételt. Éppen egy újabb csók közepén tartottunk, Cris keze már a pólóm alatt járt, míg én a gerince mentén simítottam végig, apró nyögéseket kicsalva belőle, mikor csengettek.

 - Porra! - káromkodta el magát a portugál, mire nevetve vállba csaptam, majd rendbe szedtem magamat és elindultam ajtót nyitni.

Iker

  Furcsa volt Húgi hangja a telefonban. Azt kérte, hogy egy órán belül találkozzunk nála és hozzam magammal Sarát is. Az érzés csak fokozódott bennem, mikor megláttam a ház előtt Mest, Lexyvel és Marcelot Clarisseval.

 - Sziasztok - nevettünk egymásra a többiekkel.

 - Mi ez a nagygyűlés? - poénkodott Marci. Megnyugodtam, hogy ő sem tud többet nálam.

 - Nem tudom, de Cris már itt van - mutattam a portugál autójára.

  Megnyomtam a csengőt és vártunk. Néhány perc múlva Ana nyitott ajtót. Szeme vörös volt, de mégis valahogy boldogan csillogott. Egyre furább. Megszorítottam Sara kezét, majd beléptem a házba.

 - Szia Húgi - nyomtam két puszit az arcára. - Nagyon titokzatos voltál. Baj van? - fürkésztem az arcát, hátha letudok olvasni róla valami, hogy mi történt.

 - Majd bent elmondom - sóhajtott egyet, ami nem volt túl biztató, de aztán egy halvány mosolyt is megeresztett. Mindenkit üdvözölt, majd betessékelt minket a konyhába, ahol szokás szerint isteni illatok fogadtak, no meg Ronaldo vigyora.

 - Hola Capitan! - nevetett vidáman, mire nekem derengeni kezdett valami, de nem akartam bakot lőni, így csendben maradtam.

  Mindenki leült, míg Ana megterített. Éreztem rajta, hogy rettenetes zavarban van. Ha az miatt amire gondolok, akkor csak örülhetek, hogy a védőnk ma épp a családjánál tesz látogatást. Némán fogyasztottuk el az elénk tett ételt, mert senki nem mert rákérdezni a jövetelünk okára. Végül Marcelo volt az, aki nem bírta tovább.

 - Bell, most már igazán elmondhatnád, hogy miért kellett ide sietnünk. Nem mintha gondom lenne a főztöddel, mert azt bárhol, bármikor, bármennyit, de látom rajtad, hogy valami nagyon böki a csőrödet. Nyögd ki végre, mert megőszülök a kíváncsiságtól - mutatott a bongyor fejére, mire mindannyian nevetni kezdtünk. Ana leült és kezével idegesen az abroszt kezdte gyűrögetni, de nem nézett ránk. Mindenki döbbenten figyelte ahogy Cris biztatólag megfogta Ana kezét és rámosolygott.

 - Ti...ti együtt vagytok? - kérdezett rá Lexy, aki nem tudta tartani a száját. Bell először a barátnőjére nézett, majd a portugálra, aki vigyorogva bólintott.

 - Igen - válaszolta a lány helyett, aki csak lesütötte a szemeit és mélyen elpirult.

 - Hogyan? Mióta és mikor? - tört ki a lányokból egyszerre. Mi pasik csak nevettünk a reakciójuk láttán, bár azért a mi oldalunkat is furdalta a kíváncsiság. A lány megint a csatárra nézett, mintha tőle várná az engedélyt. Összehúzott szemekkel figyeltem kettősüket. Ana nem mer válaszolni Roni beleegyezése nélkül, vagy mi a szösz?

 - Ma óta - mosolyodott el végre, de a szeme még mindig félelemmel volt tele, ami nem csak nekem, hanem Marcelonak is feltűnt és ő rá is kérdezett.

 - Na jó, ez gondolom a jó hír, de ahogy elnézlek van itt valami más is - pislogott kérdőn a lányra.

  Most, hogy lebuktak, Cristiano az ölébe húzta Anát és biztatón rámosolygott. Ilyen érzelmeket én még nem láttam a portugál arcán, pedig már ismerem egy ideje. Sara megszorította a kezemet, jelezve, hogy ő is észre vette. Ana száját hatalmas sóhajtás hagyta el, majd bele kezdett a mesélésbe.

 - Szeretnék egy nagyon fontos dologról beszélni veletek, mert nem szeretném, ha mástól vagy esetleg az újságokból tudnátok meg. Nekem nagyon fontos a barátságotok, ezért döntöttem úgy, hogy én akarom megosztani ezt veletek - hadarta el egy huzamra. Látszott rajta, hogy nehezére esik erről beszélnie, de aztán belevágott.

 - Gondolom sokszor elgondolkodtatok rajta, hogy ki lehet a gyerekeim apja, de voltatok annyira aranyosak, hogy soha nem kérdeztétek meg - nem nézett ránk, de szerintem jobban is tette, mert ennyi döbbent tekintetet régen láttam és köztük volt az enyém is. - Nos, nem akartam elmondani, mert ő sem tudta és nem akartam, hogy véletlenül a fülébe jusson.

 - Mi történt, hogy meggondoltad magad? - kotyogott közbe Marci, mire mindenkitől egy csúnya nézést kapott. - Jól van na - tette fel védekezőn a kezeit.

 - Egy hülye balszerencse miatt tegnap találkoztunk és felismert, majd nem tudom honnan, de rájött, hogy hol lakom és reggel meglátogatott. Molly mivel nem tudta ki ő, beengedte és ő sajnos meglátta a törpéket - húzta el fájdalmas grimaszra a száját. - Azonnal rájött, hogy a gyerekei. Ultimátumot adott, hogy vagy részt vehet a nevelésükben, vagy elperli őket - csuklott el a hangja.

  Megkövülten ültünk és szinte hallani lehetett háborgó gondolatainkat. Cris eközben nyugtatásképp Ana hátát simogatta.

 - Te ezt hagyod? - csattant fel Lexy a portugálra támadva.

 - Nyugi Lex - csitította Bell. - Én nem engedem, hogy bármit is tegyen, mert abból biztosan óriási botrány lenne. Ugyanis az ikrek apja - hunyta le a szemét, mintha nem akarná látni a reakciónkat - Kimi Raikkönen.

 - Kicsoda? - döbbentünk le egyszerre.

 - Az az elbaszott finn a tegnapi estélyről? - kérdezte Marcelo, mire Ana bólintott. - Pedig semmi jelét nem mutatta, hogy felismert volna.

 - Nem is ott ismert fel - suttogta szégyenkezve a lány.

 - Akkor? - pislogtunk rá értetlenül.

 - Tegnap még este dolgoztam és VIP vendégek jöttek...

 - Raikkönenék - vágott közbe Clarisse, mire Ana bólintott.

 - Sokat fizetett - nézett maga elé. - Először csak az öltáncért, majd a melltartóért, pedig nagyon húzós árat mondtam neki - halkult el a hangja. Láttam Crissen, hogy szép lassan elborul az agya. - Felismerte a tetoválásomat - suttogta már alig halhatóan, majd felemelte a fejét és folytatta. - Elrohantam. Leroy kirakatta őt a klubból, de fogalmam sincs, hogy hogy talált meg. Ahogy már mondtam, reggel itt járt és mikor meglátta Nicoékat, teljesen begőzölt - fejezte be a mondatát.

  Csend telepedett ránk. Mindenki próbálta megemészteni a hallottakat. Cris magához húzta a lányt és gyengéd puszit adott a szájára. Elkerekedett szemekkel figyeltük őket.

 - Most mit néztek? - mordult ránk.

 - Még soha nem láttunk ilyen... - kerestem a megfelelő szót amivel jellemezhetném, de megelőzött.

 - Boldognak? - nevetett fel, majd újra megcsókolta az ölében ülő lányt, aki már vérvörös volt, de azért a szemei neki is csillogtak.

 - Hát persze! - csapott a homlokára mellettem Sara. - Én már elsőre megmondtam, hogy valakire nagyon hasonlít Nico. Kiköpött apja - nyögte ki, majd bocsánatkérőn nézett Anára.

 - Nem utáltok? - emelte ránk szemeit félőn Bell, mire csak értetlen tekinteteket kapott. Cris oldotta meg a problémát.

 - Ana azt hitte, hogy utálni fogjuk, ha kiderül ki az a szemét, aki annak idején bántotta - mondta nyugodt hangon, de láttam rajta, hogy nagyon türtőztetnie kell magát, hogy ne robbanjon fel az idegtől. Szerintem, ha most itt lenne a pilóta, kiadós verésnek nézne elébe.

 - Húgi, ez hülyeség! - nyúltam Ana kezéért, majd áthúztam az én ölembe. - Attól, hogy szar az ízlésed, mi még szeretünk - mosolyogtam rá.

 - Hey! - morrant fel a portugál mellettünk.

 - Nagyölelés! - kiáltotta el magát Marci, majd felpattant és ő is megölelte Anát, aki erre a gesztusra elsírta magát.

 - Szeretlek titeket - szipogta.

 - Mi is téged - simogatta meg Sara a lány arcát.

 - Most mihez kezdesz? - kérdezte meg csendesen Mes.

 - Fogalmam sincs, de a gyerekeknek már elmondtam - sóhajtott fel. Kérdőn néztünk rá.

 - Holnapig kaptam haladékot - húzta el a száját.

 - Volt bőr a pofáján annak a szemétládának és megfenyegette - csapott az asztalra idegesen Cris, majd elnézést kérve kiment a kertbe, hogy lehiggadjon.

 - Utána megyek - álltam fel az asztaltól és átültettem az én ölemből a lányt Marcelo ölébe.

 - Gyere Húgi - mosolygott a brazil - a bátyusod megvéd mindentől és mindenkitől. - Vissza nézve láttam, hogy a jelenlevők mind egy emberként aggódnak a lányért és nem fogják engedni, hogy bármi rossz történjen vele. Ezekkel a gondolatokkal léptem ki a csatár után.

 - Ne haragudjatok - kért bocsánatot azonnal. - Csak ti nem láttátok, hogy reggel mennyire ki volt borulva. Teljesen össze volt törve. Soha nem hallottam még senkit így zokogni. Ha az a rohadék itt lett volna, komolyan mondom már rég nem élne - szorította ökölbe a kezeit.

 - Cris - tettem a vállára a kezem. - Nyugi, most higgadt fejre lesz szükséged. Ha Raikkönen bepróbálkozik bármivel, nekünk ott kell állnunk Húgi mellett. Ha elveszítjük az önkontrollt, azzal csak az ő malmára hajtjuk a vizet - néztem a csatárra, aki láthatólag megértette amit mondtam.

 - Én már felajánlottam neki minden segítségemet - morogta el.

 - Azt vettem észre - löktem meg egy kicsit a vállát és rámosolyogtam. - Annyira segítőkész vagy, hogy egyből le is csaptál rá.

 - Muszáj volt lépnem, mert már lassan megőrültem a gondolattól, hogy akár másé is lehet - komoly volt az arca, de a szemei mosolyogtak.

 - Vigyázz rá, mert ha bármi baja lesz, tudod, hogy az egész csapat mellette áll - fenyegettem meg olyan bátyósan.

 - Tudom - vigyorgott rám -, de hidd el Iker, nem áll szándékomban bántani. Én csak megakarok adni neki mindent, ahogy megérdemli.

 - Itt leszel vele holnap, mikor... - kérdeztem rá a gondomra.

 - Semmiképp nem hagynám vele kettesben - sötétültek el a szemei. - Az a rohadék öltáncot kért, majd a mellein legeltette a szemét - sziszegte a fogai közt.

 - Nyugi - csitítottam le. - Egy darabig még ez lesz a munkája és addig előfordulnak vele ilyenek, de gondolj arra, hogy lassan megnyitja az éttermét és akkor véget ér ez a korszak.

 - Ne is mond. Szívem szerint megsürgetném - mutatta a pénz nemzetközi jelét az ujjaival.

 - Egyszer már majdnem elbasztad, mikor megvetted neki a kocsit - emlékeztettem rá. - Nehogy megint elszúrd! Tudod, hogy nem szereti, ha el akarják tartani.

 - Tudom - bólintott beletörődve. - Ha nem tudnám, akkor ma megbizonyosodhattam volna felőle - bután nézhettem rá, mert felröhögött majd felvilágosított. - Raikkönen elég pénzes, és ha a pénzre utazott volna, akkor már évekkel ezelőtt megfogta volna magának a finnt. De ő inkább eltitkolta a gyerekeket. Soha nem kuncsorgott egy fillérért se senkinek. Tudod, talán ezért is becsülöm őt annyira. Nem egy pénzéhes liba, mint Irina volt. Az, hogy szép és kedves már csak hab a tortán. Mikor két hétig itt laktunk Juniorral, volt időm megismerni és talán akkor kezdtem érezni, hogy kell nekem. Semmi nem esett az ölébe, mindenért keményen megdolgozott. Bármit kap, legyen az ajándék vagy csak egy ölelés, azt ő kétszeresen adja vissza. Annyira jó, hogy teljesen az ujjai köré csavart - sóhajtott fel, háttal az ajtónak, így nem láthatta amit én, hogy Ana végig hallgatta a monológját és könnyes szemmel mosolyodott el a vallomása után. Két lépéssel ott termett Cris előtt és a nyaka köré fonta a karjait, majd ajkait a csatáréra nyomta. Roni magához szorította őt és én ezt a pillanatot választottam, hogy lelépjek mellőlük. Visszamentem a többiekhez, akik még mindig a bejelentés hatása alatt álltak.

 - Hát ez durva volt - nézett rám Sara.

 - Ja - bólintottam.

 - Cris jól van? - érdeklődött Mes.

 - Persze, csak féltékeny Raikkönenre - vigyorodtam el, mikor rájöttem a portugál kitörésének legfőbb okára. A többiek úgy néztek rám, mint akinek elment az esze. - Szerintem szerelmes - vontam meg a vállam és tovább mosolyogtam.

 - Mi lesz Sesével? - kérdezte halkan Marcelo.

 A vigyor azonnal eltűnt az arcomról. A nagy kavarodásban teljesen megfeledkeztem a védőről. A többiek is kérdőn néztek rám, mintha tőlem várnák a megoldást.

 - Nem tudom. Legutóbb azt mondta, hogy ha Ana Crissel lesz boldog, akkor ő félreáll. De hogy komolyan gondolta-e? - nézte rájuk tanácstalanul.

  A ránk telepedett csendet az újdonsült szerelmes párunk törte meg, mikor kézenfogva jöttek vissza hozzánk. Arcukról sugárzott a boldogság. Ahogy végig néztem rajtuk, egyik szemem sírt, míg a másik nevetett. Nem tudom, hogy Sergiot hogyan fogja érinteni a hír, de fel kell készülnöm a legrosszabbra.

  Mivel mindent megbeszéltünk amit akartunk, így elbúcsúztunk. Megállapodtunk még abban, hogy holnap délelőtt átjövünk és támogatjuk Anát a pilótával szemben. Jobb ha tud róla, hogy nincs egyedül a lány és ha valami rosszban sántikál, velünk gyűlik meg a baja, mert mi egy család vagyunk és nem hagyjuk, hogy bántsa a Húgunkat.

Porra! = Bassza meg!

10/10. 74.rész

Lola

   Valami zajra ébredtem. Kinyitottam a szemeimet, amik szerintem csúnyán belehettek dagadva a tegnapi sírástól. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Felültem az ágyamon és ekkor tudatosult bennem, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát. Ijedten néztem a mellettem békésen szuszogó védőre, akinek kisimult vonásai most még jobban emlékeztettek a tegnap este felbukkant focistáéra. Hatalmas önuralmamba került, hogy ne túrjak bele a kócosan meredező tincseibe és ne csókoljam meg enyhén elnyílt telt ajkait. Tekintetemet lejjebb vezettem a testén, amit alig fedett valami, mert a takaró félig lecsúszva lógott le az ágyról. Elmélyülten nézegettem a bőrét fedő tetoválásokat és kedvem lett volna mindegyiket körbe rajzolni az ujjammal. Az egész férfi egy merő izomköteg volt és a testét borító rajzok rosszfiús külsőt kölcsönöztek neki. Én pedig szerettem a rosszfiúkat.
  Újra eljutott hozzám a zaj, ami felébresztett, így meztelen testemre felkaptam egy köntöst és halkan a forrás keresésére indultam. A kapucsengő volt az. Mivel azt hittem, hogy a csapat valamelyik tagja, vagy épp Flo bácsi keres, így megnyomtam a nyitógombot és beengedtem a látogatómat.
  A konyhába csoszogtam, hogy egy finom teát készítsek magamnak, mikor meghallottam a férfi hangját, aki már a saját lakásomban sem hagyott nyugtot nekem.
 - Buongiorno Lolita!
 Úgy perdültem meg a tengelyem körül, mintha darázs csípet volna belém.
 - Te...te mit csinálsz itt? - kérdeztem idegesen. - És hogy találtál meg?
 - Nem volt nehéz - vigyorgott rám. - Madridban szinte mindenki tudja, hogy hol lakik a Real csinos edzője.
 - Mit akarsz? - nyeltem nagyot és, hogy ne áruljam el mekkora vihar dúl a belsőmben, visszafordultam a csészém felé és a teámmal kezdtem szöszmötölni.
 - Még mindig narancs-fahéj a kedvenced - állt meg mögöttem, kezeit két oldalra mellém támasztva, testével nekem feszülve, amitől megmerevedtem.
 - Van ami nem változik - motyogtam az orrom alá és próbáltam elrejteni előle a kezem remegését.
 - Ahogy te sem La mia sola - simította ki a hajamat a nyakamból. - Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen - suttogta a bőrömre. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy erőt tudjak gyűjteni a sármja ellen.
 - Lehet, hogy te így látod, mégis meg kell, hogy cáfoljalak - szorongattam idegesen a teámat. - Én már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Tettél róla, hogy, megváltozzak.
 - Még mindig haragszol Piccole Stelle? - nevetett fel halkan.
 - Ó, dehogy - ironizáltam. - Miért is tenném? Csak leléptél az esküvőnk napján, megaláztál egy csomó ember előtt és tönkre tetted az életemet - tört ki belőlem az eddig elfojtott sérelem.
 - Fiatal voltam és idióta - csókolt a nyakamba.
 - Marco - csattantam fel, majd a csészémet a pulthoz vágva, ingerülten fordultam felé. - Mégis mi a faszt képzelsz magadról?
 - Mióta ilyen piszkos a szád Bello? - vigyorgott idegesítően. - Na nem mintha zavarna. Sőt! - simított végig hüvelykujjával az ajkaimon.
  Elégedetten vettem észre, hogy már semmiféle reakciót nem vált ki belőlem az érintése. Kezei bilincsként csúsztak a csípőmre. Ujjaival keményen vont magához.
 - Eressz el! - sziszegtem felé, de csak nevetett erőtlen szabadulási kísérleteimen.
 - Olyan vagy, mint egy jó whisky. Idő kellett, hogy beérjél - nyalta meg a szája szélét. - Kíváncsi vagyok, vajon az ágyban is fejlődtél-e? - karjaimat hátracsavarta és egyik kezével fogva tartotta őket. Hiába küszködtem, nem tudtam szabadulni tőle. Szabad kezével a köntösöm övéhez nyúlt és kicsomózta.
 - Marco engedj el, vagy sikítok - néztem rá rémülten.
 - Szeretem, ha egy nő hangos - hajolt le a melleimhez. Kétségbeesve vergődtem a kezei közt. - Ne ficánkolj! Az enyém voltál és az is maradsz!
 - Kérlek! - könyörögtem a sírás szélén állva, de nem eresztett. Szája fájdalmasan tapadt a bőrömre és foltokat hagyott rajtam.
 - Nem hallottad, mit mondott? - csattant fel egy mérges hang a lépcső felől.
  Marco megpördült, de nem engedett el.
 - Nocsak, nocsak? - vigyorodott el mikor meglátta Sergiot, akin csak egy boxer volt. - Úgy látom, nem unatkoztál az éjszaka, Mylady - ejtette ki a száján oly régóta hallott becenevemet, amitől az egész testem lúdbőrös lett. Gyerekkorunkban ő, Marcelo és én voltunk a három testőr. Mikor komolyabbra fordult köztünk a dolog, és lefeküdtem vele, azt mondta, hogy olyan vagyok, mint Dumas regényében a Milady, akit megbélyegeztek, csak itt ő tette rám a bélyegét. Buta voltam és szerelmes, szavait kedveskedésnek fogtam fel és csak később jöttem rá, hogy mi volt az igazi jelentésük. - Vajon a kis brazil fiúcskád tud róla, hogy amíg nem találkoztok, addig is van aki melegen tartsa az ágyadat?
 - Úgy hallom, nem volt elég amit tegnap kaptál - lépdelt felénk Sergio nyugodt arckifejezéssel.
 - Alattomos és sunyi voltál Ramos - szikráztak Marco szemei.
 - Csak gyorsabb - somolygott rá a védő nagyképűen a még mindig engem szorongató focistára.
 - Vettem észre - húzta el a száját Borriello. - Gyorsabban bújtál az ágyába. Megelőztél!
 - Takarodj! - tért vissza a hangom és megrántottam magam. Szerencsémre Marco úgy elmerült a Sergioval való szópárbajban, hogy nem koncentrált rám eléggé, így sikerült kiszabadulnom a karjai közül. Ahogy elléptem tőle, köntösöm szétnyílt és a két férfi döbbenten legeltette rajtam a szemeit. Zavartan kötöttem össze az övemet magam előtt.
 - Oké, elmegyek - emelte fel a kezeit mikor észlelte, hogy Sergio megindult felé. - De azt remélem tudod - nézett gúnyosan a védőre -, hogy akárhányszor is dugod meg, én mindig ott lebegek majd a szemei előtt, mert én voltam neki az első és maradandó nyomot hagytam benne.
  Bumm! Sergio ökle lecsapott és Marco hátra esett a konyha asztalnak, lesodorva mindent ami rajta volt.
 - Te utolsó szemét! - kapta el az ingét Sese és úgy emelte fel a földről az ütéstől még mindig kicsit kába férfit. - Tudod mi vagy te? Egy gerinctelen, gyáva féreg. Melyik férfi hagy magára egy terhes nőt az oltárnál? - zihálta magából kikelve, majd mikor rájött, hogy elszólta magát, ijedten rám nézett. Kezem a szám elé kaptam és nem hittem el, hogy megtette. Elmondta a titkomat annak a férfinak, akit a világon mindennél jobban utáltam.
 - Hogy...mi? - pislogott Marco értetlenül. - Lola...te? - nézett rám vérző orral.
  Torkom összeszorult. szemeim elhomályosultak a könnyektől, amik újfent kitörni készültek.
 - Lolita - engedte el Marco ingét és felém lépett. Feltartottam a kezeimet, hogy ne jöjjön közelebb. Minden ízemben remegtem.
 - Tűnjetek el! - suttogtam rekedten. Mindketten értetlenül néztek rám, mintha nem hallották volna mit mondtam. - Azt mondtam, húzzatok a picsába! - kiáltottam most már hisztérikusan. Sergio lehajtotta a fejét majd sietve eltűnt az emeleten. Marco feltápászkodott a földről és kézfejével letörölte a vért az arcáról.
 - Lola, igaz amit Ramos mondott? - állt meg előttem.
  Pár pillanatig gondolkodtam rajta, hogy letagadom, de végül úgy döntöttem, ideje teljesen lezárnom a múltam. Felnéztem és tekintetemet Marco szemeibe mélyesztve válaszoltam.
 - Igen, igaz. Terhes voltam, de a stressz miatt a baba meghalt és vele együtt a lány is aki voltam.
 - Én... - dadogta zavarodottan. - Nem tudtam... Ha tudom...
 - Ne! - szóltam közbe. - Ne mond azt, hogy nem léptél volna le! - húztam el fájdalmasan a számat. - Lehet, hogy akkor nem, de pár év múlva igen és akkor már nem csak engem, hanem egy gyereket is magára hagytál volna. Évekbe telt, míg elfogadtam, hogy nekem ezt osztotta a sors, de valahogy sikerült túl tennem magam rajta. Úgyhogy most megkérlek, tűnj el az életemből és tegyünk úgy, mintha ez a találkozás meg sem történt volna - fordultam el tőle és vártam, hogy lelépjen. Merev tartásomból csak akkor engedtem, mikor meghallottam, hogy egy halk "Dio sia con voi!" után becsukódik a bejárati ajtó. Izmaim elernyedtek és a mosogatónak támaszkodtam. A fejem majd szét szakadt, hányinger kerülgetett, szemeim előtt fekete pontok ugráltak.
 - Lola? - hallottam meg Sergio kérdő hangját. - Jól vagy? - sietett hozzám aggódva.
 - Nem - lélegeztem mélyeket, visszatartva az ingert, hogy kiadjak mindent magamból, de nem jártam sikerrel. Számra szorított kézzel, rohanva tettem meg az utat a fürdőszobáig, ahol nemes egyszerűséggel mindent kihánytam.
 - Segíthetek valamit? - állt meg Sergio a csukott ajtó mögött.
 - Be ne gyere! - kiáltottam két öklendezés közt. - Amúgy is mára már eleget segítettél! - töröltem le a homlokomról lecsorgó verejtéket.
 - Lola...
 - Menj el! - hunytam le a szemeimet egy újabb görcsös öklendezés után.
 - Nem hagyhatlak így itt - ellenkezett.
 - Ramos! Tűnj a fenébe - vesztettem el a türelmemet - vagy holnaptól dupla munkát végzel!
 - Rendben - morogta bosszúsan. - Sajnálom - nyögte még halkan az ajtónak és nekem ekkor kezdtek igazán megindulni a könnyeim, de a kézfejembe haraptam, mert nem akartam, hogy tudja milyen szarul vagyok.
  Hallottam, ahogy lement a lépcsőn és végre ő is magamra hagyott. Erőtlenül csúsztam le a wc. csésze mellé. Fejem teljesen kiürült. Elfeküdtem a hideg csempén és azon elmélkedtem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindent feladni. Könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon, míg én csak meredtem magam elé a semmibe. A fáradtságtól elaludhattam, mert mikor magamhoz tértem, a fogaim vacogtak. A köntösömet ledobva beálltam a zuhany alá és sokáig folyattam magamra a forró vizet, majd fogat mostam és felöltöztem. Újra elkészítettem a teámat és a kanapén ülve megittam. Fejemben a fogaskerekek egyre gyorsabban csikorogtak, míg bennem új elhatározás született. Vissza akartam kapni a régi Lolát, akit egyetlen férfi sem tud megbántani, aki csak kihasználja őket, majd eldobja. Nem akartam érezni, szeretni, mert az elgyengít engem. Újra a kemény picsa akartam lenni, aki kénye kedve szerint játszik a pasikkal. Most, hogy végleg lezártam a múltamat, már nem volt semmi ami megakadályozhatott volna ebben.


La mia sola = Egyetlenem
Piccole Stelle = Kiscsillag
Bello = Gyönyörűm
Dio sia con voi! = Isten veled!

Las Puertas de Infierno 72.

Cris

   - Ana, mi ez az egész? - kérdeztem türelmetlenül, mikor leültünk egymás mellé az asztalhoz.

 - Mindent elmagyarázok, csak várd meg míg elmennek - kérte halkan miközben az ölébe ejtett kezeit nézte.

 - Megijesztesz Bell.

 - Kérlek - pislogott rám könyörgőn és szemeiből sütött a félelem és a fájdalom.

 - Rendben - simítottam végig a karján, amitől összerezzent. Miért reagál így az érintésemre? Ki a fene bántotta? A tegnapi felszabadult, vidám Ana mára semmivé foszlott.

Felkaptam a fejemet, mikor Molly egy apró, biztató mosollyal az arcán kiterelte az ikreket az ajtón. Ana egy ideig nem szólalt meg, gondolom erőt gyűjtött a vallomásához, amit abban a pillanatban meg is értettem, mikor a szavak elhagyták a száját.

 - Itt járt az apjuk - suttogta.

 - Mi? - meredtem rá. - Hiszen azt mondtad, hogy nem tud róluk.

 - Nem is tudott. Engem talált meg és mikor meglátta a gyerekeket, rájött, hogy az övéi - mondta, miközben szemeiből lassan újra megindultak a könnyek.

 - Mi történt Bell? Mit tett veled? - emeltem meg az állát. Nem bírta tovább és felzokogott. Soha életemben nem hallottam még senkit ilyen szívszaggatóan sírni. Karjaimba vontam és a hátát simogattam, hogy megnyugodjon. - Mondd el, hátha segíthetek.

 - Megfenyegetett, hogy elperli tőlem a kicsiket - nyögte ki nagy sokára, amikor már valamelyest megnyugodott.

 - Az a szemét! - szorult ökölbe a kezem. - Ehhez még nekem is lesz egy-két szavam - csattantam fel. - Nem tudom, ki az a pasas, de nem hagyom, hogy tönkretegyen. Beverem a képét - morogtam hangosan.

 - Nem teheted - nézett rám ijedten Ana. - Óriási botrány lenne belőle és az ártana a karrierednek.

 - Miért, ki ez a faszfej? A monacói herceg vagy ki a tököm? - kaptam fel a vizet.

  Ana rám nézett, majd lesütötte a szemeit és úgy árulta el a nevét.

 - Kimi, Kimi Raikkönen.

  Azt hittem, hogy rosszul hallok, de mikor ránéztem Ana elgyötört arcára, leolvastam róla, hogy nem hazudik. Néhány pillanatig csak pislogtam magam elé. Hát persze. Szőke haj, kék szem, tipikus finn ismertetők. De miért pont ő?

 - Aljas szemét! - csúszott ki a számon, mikor eszembe jutott, hogy miket mesélt róla a lány. Most már minden apró momentum a helyére került, akárcsak egy kibaszott puzzleban. A nagy csajozós Iceman. Nemrég vált el, és hogy neki pont Anát kellett kiszemelnie... Egyszerűen forrtam belül a méregtől.

 - Sajnálom, hogy csalódtál bennem - mondta szégyenkezve Bell, mire felkaptam a fejem.

 - Ana, te nem tehetsz róla, hogy rossz emberbe szerettél bele annak idején - láttam a lányon, hogy hitetlenkedve néz rám. - Kicsim - öleltem magamhoz megint - nekem te az maradsz, aki eddig is voltál, az én gyönyörű angyalom - mosolyogtam rá bátorítólag, majd hogy megnyugtassam, hogy nincs semmi baj, egy apró puszit nyomtam az ajkaira. Az eddig édes ajkak most sós ízben áztak és ahogy hozzájuk értem, még többet akartam. Lassan, óvatosan ízlelgetni kezdtem a száját. Apró puszikkal hintettem be a bársonyos puhaságot, majd nem bírva magammal, nyelvemet végighúztam az ajkain. Kezeim közé vettem az arcát és hüvelykujjaimmal cirógatni kezdtem az állát.

 - Anabell - suttogtam a szájába. - Hiányoztál. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna erre Brazília óta.

  Rémülten nyitotta ki a szemeit és szája szólásra nyílt, de inkább elhallgattattam egy édes csókkal. A nyelvünk, mint két rég nem látott ismerős, úgy ölelkezett össze. Szemeimet kinyitottam, hogy lássam az érzelmeket az arcán, de ő is engem nézett. Íriszei belefúródtak az enyémekbe, majd ahogy mélyült a csókunk, úgy hunyta le őket. Soha nem érzett érzelmek borították el a testemet. Szeretni, óvni, becézni, simogatni akartam a kezeim közt tartott lányt, de tudtam, hogy most ennél tovább nem mehetek. Így mikor elfogyott a levegőnk, homlokomat az övének döntöttem és csak csodáltam őt.

 - Olyan gyönyörű vagy - suttogtam rekedten az előbb átélt élménytől.

 - Cris...miattam, én nem... - dadogta és azonnal értettem, mit szeretne mondani.

 - Nem, nem miattad lett vége. Egyszerűen már nem bírtam tovább - szemeiből kiolvastam, hogy nem nagyon hisz nekem. - Ana, Irina egy számító dög volt, amire sajnos csak most jöttem rá. A családom és a barátaim hiába figyelmeztettek, nem hallgattam rájuk, de most végre kinyílt a szemem és kidobtam. Ehhez a döntéshez te is kellettél - vallottam be neki, mire rémülten nézett rám. - Nem, nem úgy ahogy gondolod. Melletted több szeretetet kaptam az elmúlt pár hónapban, mint tőle az egy év alatt. És nem csak én, de Junior is - vetettem be a fiamat is, ami jó ötletnek bizonyult, mert Ana ajkán egy halvány mosoly jelent meg, de aztán újra elkomorult.

 - Téged tényleg nem zavar, hogy ki a gyerekek apja?

 - Édesem - simítottam végig az arcán - igenis érdekel, de nem úgy, mint gondolod. Így, hogy tudom ki az a mocsok, mégjobban szeretném megverni őt azért amit veled tett.

  Szemei elfelhősödtek, majd szorosan átölelt és hozzám bújt.

 - Köszönöm - motyogta. - Köszönöm, hogy nem ítélsz el.

Percekig maradtunk így, ami nagyon jóleső érzés volt.

 - Nehéz volt nekik elmondanod? Hogy fogadták? - csúszott ki a számon.

 - Honnan? - nézett fel rám meglepődve.

 - Nem akartam hallgatózni - pirultam el -, de pont akkor értem az ajtóhoz, mikor Lina a csúfolásról beszélt.

 - Elég jól fogadták - sóhajtott fel. - Főleg Nico, aki akaratlanul is hatalmas Kimi rajongó.

A homlokomra csaptam.

 - Basszus, tényleg. Mikor a szülinapja volt, és megkapta a kisautókat már akkor kijelentette, hogy Raikkönen a legjobb pilóta. Ja és nem elhanyagolható tény, hogy imádja az autókat.

 - A vérében van - húzta el a száját Bell.

 - Mi lesz most? Mit fogsz csinálni?

 - Ultimátumot adott, vagy láthatja őket és része lesz az életüknek, vagy ügyvédhez fordul és elveszi őket. Az én munkámmal nem sok esélyem lenne megtartani őket - csuklott el a hangja. Gondolataimba befészkelte magát egy ötlet.

 - Mi a garancia arra, hogy ha belemész akkor sem teszi meg?

 - Nem tudom - nézett rám rémült őzike szemekkel. - Szerinted megtenné? Képes lenne elvenni őket?

 - Mit szólnál hozzá, ha nem tudná megtenni, mert lenne egy aduász a kezedben? - kérdeztem elmerengve, mert én már tudtam, hogy mit akarok és azt is, hogyan érjem el.

 - Aduász?

 - Bizony - vigyorodtam el. - Lenne melletted valaki, aki szembe tudna vele szállni, ha arra kerülne a sor. Akkor talán kétszer is meggondolná, mit tesz.

  Figyeltem Ana arcát, mikor hámozza ki a mondadómból a lényeget, mikor ez megtörtént döbbenten nézett rám.

 - Kire gondoltál? - kérdezte meg mégis félszegen.

 - Szerinted? - nyomtam puszit édes ajkaira. - Magamra, kis butám.

 - Cris, én ezt nem kérhetem tőled...

 - Cssh. Nem érted a lényeget Bell. - emeltem fel az állát, hogy a szemeibe nézhessek. - Szeretném, ha a barátnőm lennél és szeretném, ha egy család lennénk. Te, az ikrek, Juni és én. Mit szólsz hozzá?

  Néztem elkerekedett szemeit, majd a hitetlenkedő mosolyt a szája sarkában.

 - Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet?

 - Ne gondolkodj rajta - simítottam a kezemet a derekára - csak mond ki, hogy igen és én megóvlak titeket minden rossztól - ígértem neki. Levegőmet visszafojtva vártam a válaszát, ami nem is váratott sokat magára. Beletúrt a hajamba és magához húzott.

 - Igen Cris, leszek a barátnőd - suttogta a legszebb mondatot, amit valaha is hallottam. Azonnal lecsaptam az ajkaira és most már, mint boldog tulajdonos jártam be a szája minden szegletét a nyelvemmel. Ez a nő, akit most a karjaimban tartok, végre az enyém. Egyre szorosabban öleltem magamhoz, mert nem tudtam betelni vele. Lihegve, parázsló tekintettel néztünk egymásra, mikor elváltak ajkaink. Volt valami, amit még megakartam tudni, így ránéztem.

 - El akarod mondani a többieknek is?

Pár perc gondolkodás után bólintott.

 - Az lesz a legjobb, ha tőlem tudják meg és nem valaki mástól.

 - Nem lesz semmi baj - simítottam végig a karján. - Ők is megfogják érteni.

 - Felhívom őket - pattant ki az ölemből amitől nekem már most hiányérzetem támadt. - Jobb előbb túl esni rajta - mondta és kezébe vette a telefonját.

 - Szia Iker! Beszélnünk kell... Jó akkor egy óra múlva - nyomta ki a készüléket és utána sorra hívta a többieket is. Mikor végzett, neki állt főzni. Imádtam benne, hogy mindig szeretettel készült a fogadásunkra. Mikor kész lett a főzéssel, az ölembe húztam és megcsókoltam. Élveztem hogy mostantól bármikor megtehetem, ha kedvem van hozzá.

Las Puertas de Infierno 71.

Ana

   Felértem a szobába, ahol a két törpém ügyesen, csendben játszott. Leültem az egyik ágyra és egy ideig csak szótlanul bámultam őket. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondandómba és a torkomat fojtogató gombóc sem segített benne. Felrémlettek előttem Kimi fenyegető szavai, így vettem egy nagy lélegzetet és belevágtam.

 - Gyertek ide egy kicsit - nyújtottam feléjük a kezemet majd mikor megfogták, az ölembe ültettem őket. - Valami fontosat kell mondanom nektek - nyeltem nagyot és folytattam. - Gondolom kíváncsiak vagytok, mit keresett itt Kimi Raikkönen - néztem a fiamra, aki a név hallatán érdeklődve fúrta a tekintetét az enyémbe. - Nos, ő azért jött, mert... mert... Kimi az apukátok - nyögtem ki nagy nehezen majd figyeltem a két kicsi arcán végbe menő változásokat. Nico szája először elnyílt a csodálkozástól, aztán pedig egy széles vigyor terült szét édes kis arcán. Viszont Lina szemöldökét ráncolva gondolkodott valamin.

 - Akkor elmehetek vele a versenyekre? - lelkendezett a fiam.

 - Nem tudom édesem, ezt majd még megbeszéljük - remegett meg a hangom, mikor arra gondoltam, hogy Kimi ezentúl elviheti őket tőlem.

  Néztem Linát, akin látszott, hogy valami nyomja a kis lelkét, így rákérdeztem és ő végre kibökte a kérdését.

 - Most már senki nem fog minket csúfolni az oviban?

 Magamhoz szorítottam a két kicsit és könnyes szemekkel válaszoltam.

 - Remélem, de azért nem kell vele dicsekedni - cirógattam meg az arcukat. Most már mind a ketten mosolyogtak és nekem elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy mi is maradt ki eddig az életükből. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik nekik az apjuk. Azt hittem, hogy képes vagyok nekik mindent megadni, de most rá kellett jönnöm, hogy valamit nem lehet pénzzel és ajándékokkal pótolni. Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy túl vagyok a vallomáson és jobban fogadták, mint azt vártam volna. De még így is féltem a holnaptól, mert tudtam, most már semmi sem lesz olyan, mint volt. Borus gondolataimból kopogás szakított ki.

Cris

   Úgy indultam el Anához, hogy most már muszáj lesz beszélnünk az Irinával való szakításomról. Féltem, hogy önmagát hibáztatja miatta. Sajnos tegnap este nem volt alkalmunk beszélni róla, mert a finn pilóta megzavart minket.

  Leparkoltam a ház előtt és csengettem. Pár pillanatig vártam, majd mikor senki nem jött ajtót nyitni, lenyomtam a kilincset. Engedett. Az egész házban csend volt, amit furcsáltam, hiszen ilyenkor Ana már a konyhában szokott szorgoskodni, míg a kicsik a nappaliban hangoskodnak. Körülnéztem a házban, de senkit nem találtam, így elindultam fel a lépcsőn. Megkönnyebbülésemre a gyerekszobából hangokat hallottam.

 - Akkor elmehetek vele a versenyekre? - kérdezte Nico az anyukáját, mire fülelni kezdtem.

 - Nem tudom édesem, ezt még majd megbeszéljük - hallottam meg Anát, akinek meg-megremegett a hangja  válasz közben. Értetlenül néztem magam elé. Mi a fene történhetett itt? Hogy képben legyek, tovább hallgatóztam, bár tudom, hogy ez nem szép dolog.

 - Most már senki nem fog minket csúfolni az oviban? - hallottam meg Lina cérna vékony hangocskáját.

 - Remélem. De azért nem kell vele dicsekedni - válaszolt Ana kedvesen.

  A fejemben egy kép kezdett összeállni. Bell apát talált a kicsiknek? Ki lehet az? Sergio? Nem várhattam tovább, tudnom kellett, hogy mi folyik itt, így bekopogtam és be is nyitottam. Ana ott ült az egyik ágyon, ölében az ikrekkel. Feltűnően vörösek voltak a szemei, amik arra engedtek következtetni, hogy sírt.

 - Sziasztok - köszöntem sután, mire rám kapták a tekintetüket.

 - Cris! - ugrottak ki az anyjuk öléből és hozzám futottak.  - Képzeld van ... - nem tudták befejezni, mert Ana rájuk szólt. Láttam rajta, hogy falfehér lett majd mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.

 - Igen? - néztem érdeklődve a kicsikre majd a lányra aki felállt az ágyról és a gyerekekre nézett.

 - Nico, Lina ez felnőtt dolog. Most lemegyek és beszélek Cristianoval, ti pedig addig menjetek, szóljatok Mollynak, hogy vigyen el titeket vásárolni.

 - De úgy volt, hogy együtt megyünk - nézett a kisfiú könyörögve az anyjára.

 - Életem - guggolt le elé Ana - most beszélni valóm van Crissel. De megígérem, hogy valamelyik nap elmegyünk együtt. Jó?

 - Jó - hajtotta le a fejét Nico, majd a húgával kézenfogva eltűntek a folyosó végén lévő szobában.

  Mikor eltűntek, Ana lehunyta a szemeit és kifújta a tüdejében lévő levegőt. Elindult lefelé a konyhába, de láttam rajta, hogy alig tartja magát, így belekaroltam és lesegítettem a lépcsőn. Egyre jobban fúrta a kíváncsiság az oldalamat, hogy mi a fene történt itt.

10/10. 73.rész

Sergio

   A kézfejem sajgott, de ez semmiség volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami Lolából sugárzott. Mint egy engedelmes robot, úgy követett a fürdőszobába, ahol már készen várta a forró, habos víz.
 - Segítek - léptem mögé és óvatosan lehúztam  a ruhája cipzárját. Az anyag elterült a lábainál, de Lola nem mozdult csak meredt előre a semmibe. Ijesztő volt látni a mindig vidám, erős lányt így összetörve. Belegondolni sem mertem, hogy milyen lehetett mikor az a szemét otthagyta. A szavaiban megbújó mérhetetlen fájdalom, hogy többé nem lehet gyereke, befészkelte magát a tudatomba. Az eddigi tettei, a férfiakkal való játszadozása azonnal értelmet nyert, amint a múltja sötét titka felszínre került. A sajnálatomat felváltotta a csodálat. A csodálat, hogy képes volt talpra állni és véghez vinni az álmait.
 - Lolita - szólítottam meg halkan mire összerezzent és rám emelte kérdő tekintetét. - Áztasd ki magad - mutattam a kádra. Lassú mozdulatokkal kapcsolta ki a melltartóját, majd ledobta a földre. A levegő bent rekedt a tüdőmben és mozdulni sem tudtam, csak tovább figyeltem, ahogy lerúgja a magassarkúját és lehúzza a combfixét. Nagyot nyeltem, mikor ujjai az utolsó ruhadarabhoz értek. Még pislogni is elfelejtette, mikor levette a bugyiját. Ott állt előttem anyaszült meztelenül egészen addig, míg be nem lépett a kádba és a habok el nem takarták előlem. Szemeit lehunyva dőlt hátra. Nem tudtam mitévő legyek, így zavartan felvettem a földre dobált ruhákat majd letettem őket a szennyestartó tetejére. Ki akartam lépni a helységből, hogy ne zavarjam őt, mikor meghallottam a hangját.
 - Ne hagyj egyedül! Kérlek!
  Megfordultam és ránéztem. Szemeit könyörgőn fúrta az enyémbe. Nem volt erőm nemet mondani neki, így csak biccentettem egyet. Úgy ahogy voltam, öltönyben, nyakkendőben leültem a kád szélére.
 - Sze...szeretném, ha te is... - nézett rám hatalmasra nyílt szemeivel és én ennyiből is pontosan tudtam, hogy mit szeretne. Felálltam és pillantásai kereszttüzében vetkőzni kezdtem. Nem volt miért szégyenlősködnöm, hiszen nem először látott már így. Mikor végre lekerült rólam a boxerem, beléptem mögé a forró vízzel töltött kádba. Ahogy leültem a víz kicsit kiloccsant, de egyikünk se foglalkozott vele. Mellkasomra vontam és éreztem, hogy görcsös tartása valamelyest enged miután a karjaimat köré fontam. Hajának illata az orromba kúszott amitől a gondolataim elkalandoztak. Testem azonnal válaszolt az ingerre és csak remélni mertem, hogy ő ezt nem vette észre. Kapkodni kezdtem a levegőt, mikor vékony ujjaival a tetoválásaimat simította végig.
 - Szépek - suttogta, majd mikor simogatása az ujjaimra tévedt az élvezettől megremegtem. Ő ezt félre értelmezte. - Fáj? - kapta el a kezét majd egy kis hezitálás után mégis érte nyúlt és az ajkaihoz emelte a zúzódott területet. - Nem szabadott volna verekedned - csókolta végig a sebeimet. Felnyögtem. Ajkai valami olyan érzést váltottak ki belőle, amit még soha nem éreztem, de nem engedhettem a vágynak pedig szívem szerint magamra húztam volna és addig szeretkezek vele, míg el nem feledtetem vele a fájdalmait.
 - Lola - súgtam rekedten mikor megéreztem puha, bársonyos nyelvét a középső ujjamon. Éreztem, hogy teste tüzel, így nem gondolkodtam, kezemet levezettem az öléhez és óvatosan simogatni kezdtem a lába közt. Apró, kéjes sóhajok hagyták el a száját. Csodálatos, törékeny teste vonaglani kezdett mikor egyik, majd néhány pillanat múlva másik ujjamat is belé vezettem. Először csak lassan, majd egyre fokozva a tempót kezdtem pumpálni.
 - Sergio - sikkantotta a nevemet miközben izmai összehúzódása jelezte, hogy csúcsra ért. Pihegve, ernyedten feküdt az ölemben. Éreztem, hogy tűrőképességem határára értem, így kimásztam mellőle és megtörölköztem. Elfelhősödött tekintettel figyelte mozdulataimat.
 - Gyere - nyúltam felé és mikor felállt, egy puha törölközőt tekertem köré. Ölembe kaptam és bevittem a hálószobába, ahol letettem az ágyra. Karjai szorosan fonódtak a nyakamra és nem is akart elengedni. Szemei az arcomat fürkészték.
 - Lola, engedj - kértem kedvesen.
 - Nem - durcázott be, mint egy kislány.
 - Muszáj - simítottam végig az arcán.
 - Miért?
 - Mert ha most nem megyek el a közeledből, olyat teszünk amit holnapra megbánnánk.
 - Én nem bánnám - harapott az alsó ajkába, de tudtam, hogy nem engedhetek a kísértésnek.
 - Dehogyisnem - mosolyodtam el. - Hidd el, csak megutálnál amiért kihasználtam az alkalmat. De én is rühelném magam - néztem a szemeibe.
 - Már nem kívánsz, ugye? - kérdezte elvékonyodott hangon és elengedte a nyakamat. - Most, hogy tudod, nem lehet gyerekem már nem kellek - kiabálta sírva. - De igazad van, kinek is kéne egy ilyen selejt - fúrta a párnájába az arcát és zokogni kezdett. Megdöbbenve néztem rá. Ezt gondolja magáról?
 - Ezt gyorsan verd ki a fejedből! - fordítottam hirtelen magam felé és kisimítottam néhány kócos tincset az arcából. - Attól, mert egy szemétláda miatt nem lehet kisbabád, még nem vagy selejt. Te egy gyönyörű, okos, erős lány vagy, akiért rengeteg pasi ölni tudna. Köztük én is - fúrtam a tekintetemet a szemeibe. - Olyan, aki mindenből a legjobbat érdemli - számat keményen tapasztottam forró ajkaira, amik elnyílva engedtek bejutást a nyelvéhez. Percekig csókoltuk egymást mohón, erőszakosan. A törölköző, ami eddig a lányt takarta kibomlott, így meztelen testünk akadály nélkül simulhatott egymáshoz. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. A barna íriszekbe pillantva még mindig csak a mérhetetlen fájdalmat tudtam kiolvasni, ami azonnal kijózanított. Legurultam a lányról, majd a mellkasomra vontam. Magunkra ügyeskedtem a takarót és belecsókoltam a hajába.
 - Sese? - pislogott rám értetlenül.
 - Semmi baj hercegnőm - simítottam végig a tincsein. - Aludj!
 - Miért? Miért vagy ilyen kedves velem? - nézett rám kisírt szemeivel, amiket néhány másodperc múlva fáradtan hunyt le.
 - Mert te vagy az edzőm és nem szeretnék hónapokig plusz gyakorlatokat végezni - poénkodtam el és örömmel láttam, hogy a szája sarkában felbukkant egy apró mosoly. - És mert szeretlek - súgtam neki mikor már csak az egyenletes légzését lehetett hallani a szobában. Közelebb húztam magamhoz és arcomat a nyakhajlatába temettem. Mélyet lélegeztem az illatából és végül én is elaludtam.

Las Puertas de Infierno 70.

Ana

   Reggel utcai ruhában ébredtem. Fáradtan néztem körül a szobámban, majd visszahanyatlottam, mikor a tegnap történései eszembe jutottak. Felsóhajtottam és erőt véve magamon lebattyogtam a konyhába. Molly és a gyerekek már javában reggeliztek. Megálltam az ajtóban és kihasználtam, hogy még nem vettek észre. Néztem őket és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Nico tömte magába a Nesquiket és teli szájjal mesélt a húgának mindenféle általa kitalált történetet. Lina érdeklődve hallgatta és látszott rajta, hogy issza a bátyja szavait. Egy idő után megérezték, hogy nézem őket, ezért felém fordultak, majd leugrottak a székükről és hozzám futottak.

 - Anyuciii! - sikkantották és hevesen átöleltek.

 - Drágáim - nevettem rájuk. - Jó reggelt!

 - Neked is anya!

 - Szia Molly! - köszöntem halkan a pótanyámnak.

 - Jó reggelt! Baj van? - kérdezte az arcomat fürkészve.

 - Hosszú volt az éjszakám - osztottam meg vele a fél igazságot, de a szemem elárult.

  Molly jelentőségteljes pillantást vetett rám.

 - Később megbeszéljük - sóhajtottam fel és fejemmel a reggelijüket befejező gyerekeim felé biccentettem.

 - Oké - nézett rám gondterhelten. - De ilyen szemekkel már vagy négy éve nem láttalak.

  Ez a nő gondolatolvasó - gondoltam magamban, majd hogy elodázzam  a dolgot inkább eltereltem a témát.

 - Most elmegyek zuhanyozni, aztán reggelizek és ha jók lesztek, akkor elmegyünk együtt vásárolni. Jó lesz? - kérdeztem a kicsiket.

 - De jó, de jó! - kiabáltak. Nagyon szerettek velem vásárolni, mert mindig végig bohóckodtuk az egészet.

 - Addig menjetek, nézzetek valami mesét és én megígérem, hogy sietek - indultam el a lépcső felé. Nico kézenfogta Linát és már el is tűntek a nappaliban.

 - Ana, mi történt? - kérdezte Molly aggodalommal teli hangon.

 - Ha lezuhanyoztam, reggeli közben megbeszéljük - ígértem. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy pótanyám is megtudja az igazságot az ikrek apjáról.

  Beálltam  a zuhany alá és csak engedtem magamra a vizet. Éreztem, hogy kezdek ellazulni és mikor már úgy voltam vele, hogy kellőképp megtisztultam testileg és lelkileg is, elzártam a zuhanyt. Megtörölköztem, a hajamat becsavartam egy törölközőbe és felvettem a köntösöm. Beszaladtam a szobámba felejtett bugyimért és miközben felvettem, hallottam, hogy valaki csenget. Nem vártam mára senkit, de a barátaim képesek voltak a legváratlanabb pillanatokban megjelenni. Főleg Cris. Jókedvűen mentem lefelé a lépcsőn és hallottam, hogy Molly valakihez beszél. Beléptem a nappaliba és teljesen lefagytam, amikor megláttam a látogatóm kilétét.

 - Te mit keresel itt? - csattant a hangom kicsit hangosabban, mint akartam. Rám emelte jégkék tekintetét, amiből teljes zavarodottságot olvastam ki, majd újra visszanézett a gyerekekre.

 - Azt kérdeztem, hogy minek jöttél ide? - sziszegtem elfojtott hangon.

Kimi

   Leparkoltam a ház elé és megigazítva a hajamat, becsöngettem. Az arcomra varázsoltam egy szívdöglesztő mosolyt, ami azonnal le is hervadt, mikor egy idősebb nő jelent meg a nyíló ajtóban.

 - Jó napot! - köszönt barátságosan. - Segíthetek?

 - Jó napot! Igen, Anát keresem - zökkentem ki a szerepemből.

 - Jöjjön csak beljebb - intett. - Most pont zuhanyzik, de mindjárt jön.

  Erre a mondatra érdekes gondolatok kezdtek el keringeni a fejemben. Ana és én meg a zuhany...

  Beértünk a nappaliba, ahol döbbenten meredtem az elém táruló látványra. Két szőke, kék szemű kisgyerek ült a kanapén. Anának gyerekei vannak? Aztán ahogy találkozott a tekintetem a kisfiúéval, megborzongtam. Mintha magamat láttam volna kicsiben. Elkerekedett szemekkel jöttem rá az igazságra. Ők az én gyerekeim. Hát ezért tűnt el a lány annak idején. De miért? Most világosodott meg előttem a tegnapi kiborulásának az oka. Nem akarta, hogy rájöjjek a titkára. Arra az édes titokra, amiért az életemet adtam volna, de Jenny megtagadta tőlem. Most pedig csak hitetlenkedve pislogtam az előttem álló csodára, illetve kettőre. A két kicsi szintén engem figyelt és a házvezetőnő vagy kicsoda szintén köztünk járatta a tekintetét.

 - Te mit keresel itt? - hallottam meg Ana dühös hangját a hátam mögül. Ahogy ránéztem, megláttam  a szemeiben bújkáló félelmet. - Azt kérdeztem, hogy minek jöttél ide? - kérdezte cseppet sem barátságosan.

  Mire válaszolhattam volna, már szólt a Molly nevű nőnek, hogy vigye fel a gyerekeket a szobájukba. Ne, még ne! - akartam kiáltani, de meglepetésemre a kisfiú odalépett hozzám és a kezét nyújtotta felém.

 - Szia! Az én nevem Nicola Mathias Montgomery, és ő a húgom, Lina Emma Montgomery - mutatott a kislányra, aki szégyenlősen bújt az idős nő háta mögé. - Te még nem voltál nálunk. Te is anya barátja vagy? -  mosolygott rám azzal a féloldalas mosollyal, amivel én szoktam levenni a lábukról a nőket. Én pedig csak bambán néztem rá, mert leragadtam ott, hogy a középső neve Mathias, pont mint apa. Kuncogására tértem vissza a jelenbe és én is bemutatkoztam.

 - Kimi Raikkönen.

 - Te az autóversenyző vagy - nézett rám hatalmasra nyílt szemekkel, amik tele voltak csodálattal.

 - Igen - válaszoltam és valamiért melegség járta át a szívemet, hogy ez a csepp emberke tudja, hogy ki vagyok.

  Ana idegesen lépett mellénk és nem engedte, hogy jobban megismerjem őket, mert felparancsolta őket az emeletre. Lina rám sem nézve szaladt fel mellettem, míg Nico még visszafordult a lépcsőről.

 - Megmutatod majd az autódat? - kérdezte olyan csillogó szemekkel, amitől már most elöntött a büszkeség.

 - Nem rajtam fog múlni - jelentettem ki és már tudtam, hogy Ana bármit is mond, elviszem a fiamat a legközelebbi futamra. Igen a fiamat, mert most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy az enyém, ő és a kislány is, de ezt még Ana szájából is hallani akartam. Mosolyogva néztem ahogy eltűnik a szemem elől, de aztán ez leolvadt az arcomról és erőtlenül leereszkedtem a kanapéra, arcomat a kezeim közé temettem.

 - Az enyémek igaz? - tettem fel a számomra oly fontos kérdést és türelmetlenül vártam rá a választ, ami késett. - Az én gyerekeim ugye? - kérdeztem újra kicsit hangosabban. Csak ránéztem az előttem dacosan, némán álló nőre és tudtam a választ. - Most már minden világos. Ezért tűntél el. Miért nem mondtad el? - kérdeztem szemrehányóan és kíváncsian néztem rá. Mindent megadtam volna neki értük. Más ki is használta volna, de ő nem. Ő inkább eltitkolta. Vajon mi mindenen ment keresztül az évek alatt? Hány pótapja volt az én gyerekeimnek? Mennyire lehetett neki nehéz felnevelni két kisgyereket? Ahogy néztem, mindene megvolt a két törpének, de akkor is, ők az enyémek is. Jogom lett volna mellettük lenni amikor cseperedtek. Mérgesen villantottam rá a tekintetemet, de ő nem ijedt meg tőlem.

 - Mit mondtam volna? Kimi, hagyd ott a feleségedet, mert terhes vagyok? Mégis mit vártál volna? - kiéreztem hangjából a fájdalmat.- Amúgy meg el akartam mondani... - halkította le a hangját, de közbe vágtam.

 - De nem tetted!

 - Nem, mert amikor megpróbáltam, a feleséged nyitott ajtót és mikor bemutatkozott, mert azt hitte egy rajongód vagyok, teljesen összetörtem - mondta, miközben szemeiből megindultak a könnyek. - Tizenhét éves voltam. Nem volt senkim és semmim. Ott álltam terhesen, egyedül, mint a kisujjam - éreztem a hangján, hogy nem hazudik, de nem tudtam megbocsájtani neki, még nem.

 - Tudta valaki, hogy ki az apjuk? - tettem fel a következő kérdésem a listámról.

 - Senki. Tegnap estig senki nem tudott rólad. Sőt, ők sem tudják - suttogta.

 - Ha nem futunk össze, soha nem tudom meg, igaz?

  Fejét lehajtotta, hogy ne kelljen rám néznie.

 - Nem, soha. Nem akartam, hogy bármi közöd is legyen hozzájuk.

  Szavai szíven ütöttek és egy pillanat alatt felment bennem a pumpa.

 - De most már tudom és nem tilthatod el őket tőlem!

 - Nem kellesz az életükbe! Eddig is megvoltunk nélküled, ezután is megleszünk.

 - Na azt már nem! - ugrottam fel idegbetegen a kanapéról. - Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! Ők az enyémek is! Az én húsom, az én vérem!

 - Eddig azt se tudtad, hogy a világon vannak! Ne most törjön ki belőled az apai ösztön!

  Elborult az agyam, hogy ki akar hagyni a gyerekeim életéből, hiszen már így is túl sok mindenről lemaradtam, de ez mostantól másképp lesz.

 - Anabell, felőlem csinálhatjuk szépen és csúnyán is. Te döntesz. Vagy én is része leszek mostantól az életüknek, vagy ügyvédhez fordulok és elperlem őket tőled - mondtam ki, ami eszembe jutott. Láttam, hogy lesápadt és alig kapott levegőt. Nem akartam ilyen drasztikus lenni, de nem hagyott más lehetőséget.

 - Nem teszed meg - suttogta félelemmel telt hangon.

 - Csak figyelj, mire vagyok képes - blöfföltem határozottan. - Most elmegyek, mert rengeteg dolgot át kell gondolnom, de holnap visszajövök a válaszodért. Gondold át, hogy mit választasz - hagytam ott a lányt kétségek közt, mielőtt lehullott volna rólam a magabiztosságot sugárzó álarc.

  Kisiettem az ajtón és miután beültem az autómba, a kormányra hajtottam a fejem. Mélyeket lélegeztem. Reggel úgy jöttem el a szállodából, hogy szerzek magamnak pár kellemes napot. Ehhez képest most csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minél több időt tölthessek a gyerekeimmel akiket meg akarok ismerni. Rájöttem, hogy ez nekem sok. Egyedül nem bírom el ezt a terhet, fel kell hívnom valakit. Mielőtt meggondolhattam volna magam, már meg is nyomtam a megfelelő gombot.

 - Szia Rami! Beszélnünk kell...

Ana

  Összerogytam a kanapéra. Vége. Mindennek vége. Mi a fenét csináljak? Pakoljak össze, szökjünk meg? Úgyis megtalálna, főleg, hogy tud a gyerekekről. Mi legyen Ana, törd a fejed. Észre sem vettem, hogy Molly lejött az emeletről és mellém telepedett. Kezét a hátamra vezette és nyugtatólag simogatni kezdett.

 - Ő az, ugye? - kérdezte halkan. - Ő az apja a kicsiknek - bánatosan bólintottam, majd fejemet a nő ölébe hajtottam.

 - Rájött, hogy a gyerekei. Mit csináljak? - sóhajtottam tanácstalanul.

 - Ő mit akar?

 - A gyerekekkel lenni vagy ha nem engedem, elperli őket tőlem - suttogtam, miközben egy kéz erőteljesen szorította a szívemet és minden szónál csavart rajta egyet.

 - Megteheti?

 - Nem tudom, de nem is akarom megtudni.

 - Akkor muszáj leszel engedni neki - simogatta meg az arcomat, ami már megint könnyektől volt maszatos. Újra úgy éreztem magam, mint tizenhét évesen. Elveszve és összetörve.

 - Tudom - nyögtem fel. - Tudom, de hogy mondjam el a törpéknek?

 - Ezt neked kell elintézned egyedül - nézett rám Molly.

 - Igen. Minél előbb lerendezem, annál hamarabb túl leszek rajta - tápászkodtam fel. - Holnapig kaptam tőle haladékot - húztam el a számat.

 - Kitartás - simított végig a kezemen pótanyám. - Hidd el, utána megkönnyebbülsz majd.

 - Remélem, mert most úgy érzem, mintha valaki, aki legalább kétszáz kiló, az én mellkasomat nézte volna ki magának fotel gyanánt.

  Lassan lépegetve indultam el felfelé a lépcsőn. Fejemben Kimi szavai kattogtak.

 - Ana - szólt utánam Molly. - Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz?

 - Köszönöm - néztem rá hálásan.

 - Ja és le se tagadhatná őket - mosolyodott el.

 - Igen, főleg Nico és az ő autó imádata.

 - Nem lesz semmi gond - próbált nyugtatni. - Eddig is ügyesen megoldottál mindent, most is így lesz - nézett rám kedvesen. Már ettől a pár mondatától könnyebb szívvel indultam el a gyerekszoba felé. Igen - húztam ki magam. - Ezt is túl fogom élni. Valahogy....

Házasság extrákkal 29.rész

Kendra

   Cris kedves volt, mert a vacsora után nem kérdezett semmit. Bár láttam rajta, hogy sokszor nézett rám elgondolkodva, de én még nem álltam készen rá, hogy elmeséljem neki a múltam legsötétebb titkait. Az elkövetkező napokban megmutattam neki minden olyan helyet, amihez kicsit is kötődtem.
Őrült gyorsasággal peregtek a napok. Mire észbe kaptam, már a szüleimtől búcsúztunk a reptéren.
 - Vigyázzatok magatokra - szipogott anya elérzékenyülve majd megölelgetett minket.
 - További jó pihenést! - kacsintott ránk cinkosan Phil és kezet rázott Crissel.
  Egy utolsó intés után beléptünk a folyosóra majd néhány perc múlva már a gépen ültünk. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem, hova repülünk és csak a stewardes kedves hangjából tudtam meg az úticélunkat.
 - Madeira? - néztem kíváncsian a mellettem ülőre.
 - Úgy gondoltam, ha már te megmutattad hol nőttél fel, akkor én is megteszem - villantott rám egy szégyenlős mosolyt. - Már ha érdekel és nem bánod.
 - Naná, hogy érdekel. Kíváncsi vagyok hol nőtt fel a kicsi Cris - dőltem hátra az ülésemben.
  A pár órás út alatt zenét hallgattunk és néha egymásra mosolyogtunk. A leszálláshoz készülődtünk, mikor kinéztem az ablakon.
 - Atyaúristen! - suttogtam hitetlenkedve.
 - Mi a baj? - dugta mellém a fejét Cris.
 - Először is, ez csodálatos - pislogtam elképedve a szigetre, ami fentről lélegzetelállítóan festett. - De miért a víz mellett van a leszállópálya? - remegett meg a hangom mikor megláttam a pilléreken álló betoncsíkot.
 - Nyugi - fonta össze az ujjainkat a portugál nevetve. - Nem lesz semmi baj.
  Hittem neki, de szemeimet összeszorítva tartottam egészen a földetérésig.
 - Most már elengedhetnéd a kezem - kuncogott fel Cris és én szégyenkezve tettem eleget a kérésének.
 - Ne haragudj - néztem rá bűnbánóan, míg ő az ujjait dörzsölgette, hogy beinduljon bennük a vérkeringés.
 - Semmi baj, de azért annak örülök, hogy nem a nyakamat szorongattad, mert akkor már halott lennék - vigyorgott rám pimaszul, mire csak megforgattam a szemeimet.
  Lesétáltunk a gépről és a csomagjainkat összeszedve beültünk egy taxiba. A focista bemondott egy címet majd hátradőlt mellém. Kibámultam az ablakon és figyeltem az idegen város forgatagát. Nagyon tetszettek a kis utcák, de főleg a rengeteg virág fogott meg, amik mindenhol ott voltak.
 - Megjöttünk - szakított ki merengésemből a mellettem ülő focista.
 - Ó - léptem ki az autóból elképedt tekintettel. - Cris, ez egyszerűen gyönyörű - meredtem az elém táruló látványra.
 - Nos - jött zavarba Roni - ez mind anya érdeme. Az ő keze munkája az egész kert és a ház felújítása is.
  Mosolyogva pislogtam  a takaros kis "házikóra" ami abszolút nem tűnt ki az utcán sorakozó többi közül.
 - Az ember azt hinné, hogy te csak a luxus palotákban érzed jól magad - szaladt ki meggondolatlanul a számon. Egy pillanatra láttam, hogy Cris szeme elfelhősödik, de aztán mosolyt erőltetett az arcára.
 - Én sem selyem ágyneműbe születtem. Akár hiszed, akár nem, bárhová megyek ez az egyetlen hely, ahová mindig visszavágyok.
  Ahogy néztem őt, megláttam a híres focista álarca mögött megbújó kisfiút, aki bárhol is van a világon, nem felejti el, hogy honnan jött.
 - Gyere - fogta meg a kezemet. - Odabent vár egy kis meglepetés - vigyorgott csibészesen.
 - Mi?
 - Aki kíváncsi hamar megöregszik - poénkodott, mire a vállára csaptam.
 - Na szép - röhögött fel. - Holnap tele lesznek vele az újságok, hogy egy házisárkány a feleségem aki terrorizál engem.
 - Cristiano Ronaldo! - néztem rá gyilkos pillantással és csípőre vágott kezekkel. - Ezt most azonnal vond vissza!
 - Mit? - tette az ártatlant.
 - Hogy házisárkány vagyok - fújtattam mérgesen.
 - Jaa, hogy azt! Nem tehetem - ingatta meg jókedvűen a fejét.
 - Miért?
 - Mert ha most képes volnál rá, már tűzet is okádnál - mutatott rám és újra röhögni kezdett.
 - Te... - forgattam meg a szemeimet, majd én is elnevettem magam. Jó volt Cris önfeledt kacagását hallgatni.
  Átölelte a derekamat és az ajtóhoz kísért. Csodálkozva néztem ahogy lenyomta a kilincset és az engedett, de mielőtt rákérdezhettem volna, már el is kiáltotta magát.
 - Megjöttünk!
  Már éppen kétségbe akartam vonni épelméjűségét, hogy egy üres háznak kiabál, mikor az ajtóval szemben lévő lépcsőről a nyakamba vetette magát egy ördögfióka.
 - Anya! Apa!  - ölelte át szorosan a nyakamat Junior.
 - Úristen mennyire hiányoztál törpikém - pusziltam össze-vissza a kisfiú arcát mikor végre felfogtam, hogy tényleg őt tartom az ölemben. Tekintetemmel Crist kerestem, aki éppen az anyukáját üdvözölte, majd rám vigyorgott.
 - Hogyan...?
 - Azt mondtad, hiányzik - vonta meg a vállát jókedvűen - és én is így voltam vele.
  Nevetve ráztam meg a fejemet. Junior aztán kézen fogott és felvezetett az emeletre, hogy megmutathassa a szobánkat.

10/10. 72.rész

Cris

   A vacsora után unalmas előadások következtek amit Sergioval beszélgetve éltem túl, míg Lola jókedvű csevegésbe merült az exszeretőjével.
  - Nagyon meleg van itt - legyezte a kezeivel magát a lány és kipirult arca igazolta állítását. - Ha megbocsájtotok, kimegyek egy kicsit a levegőre - mutatott a hatalmas kertre nyíló teraszajtóra.
 - Kikísérjelek? - csillantak fel Neymar szemei, de Lola nemlegesen rázta meg a fejét.
 - Maradj csak, most jól fog esni egy kis csönd - mosolygott rá kedvesen, majd elindult az ajtó felé, minden férfi tekintetét magára vonva.
 - Rohadt szerencsések vagytok - húzta el a száját Neymar. - Lolával megfogtátok az isten lábát. Kemény, de igazságos és nem utolsó sorban nő létére remek szakember.
 - Te már csak tudod - morogta mellettem Sergio, mire rákaptam a tekintetemet.
 - Tessék? - kérdezte a brazil csodálkozva.
 - Mármint Lola és te még a Santosban együtt dolgoztatok, így igazán tudod, hogy milyen edző - vágta ki magát a csapattársam.
 - Jaaa. Persze - nyugodott meg a Barca tizenegyese. - Az egy kemény időszak volt számára, mert nem akartuk elfogadni, hogy egy nő diktáljon nekünk, de aztán ahogy kezdtük megismerni, úgy enyhültünk meg iránta. Mindig céltudatos és fáradhatatlan volt. A legvégsőkig kiállt mellettünk és nem félt elmondani a véleményét senkinek. De gondolom ezt ti is tapasztaltátok már - bökött a fejével az Atleticosok felé vigyorogva.
 - Volt szerencsénk hozzá egy párszor - válaszoltam. - Fogadásokat kötünk rá, hogy szezon végére neki vagy Sesének lesz több lapja - löktem vállba a barátomat, aki meredten bámult valamit. Követtem a tekintetemmel, hogy mit néz, de csak egy férfit láttam aki Lola után indult, szinte felborítva az asztalát. Mintha összebeszéltünk volna, úgy pattantunk fel mindketten egyszerre és egy bocsánat kérés után elindultunk mi is a terasz felé.
 - Nem ismerted fel? - kérdeztem a védőt.
 - Nem, de valahogy olyan rossz érzésem van vele kapcsolatban - válaszolt Sergio idegesen.
  Átsiettünk a termen, ahol már mindenki sétálgatott, beszélgetett, így nem keltettünk nagy feltűnést.
  Kilépve az ajtón szinte azonnal megláttuk a lányt, aki falfehér arccal meredt az előtte álló férfira.


Lola

   A vacsora felülmúlta a várakozásomat, főleg, hogy Flo bácsi tett róla, hogy Neymar legyen az egyik szomszédom. Egész vacsora alatt szóval tartott és régi sztorikat mesélt, emlékeztetve a Santosos időkre. Annyira nevettem, hogy teljesen kimelegedtem.
 - Nagyon meleg van itt - legyeztem magam, de semmit sem segített. - Ha megbocsájtotok - toltam ki magam alól a széket - kimegyek egy kicsit levegőre - mutattam a teraszajtóra.
 - Kikísérjelek? - kérdezte huncut csillogással a szemében a kis brazil. Tudtam, mire játszik, így inkább csak nevetve megráztam a fejemet.
 - Maradj csak, most jól fog esni egy kis csönd - hűtöttem le a lelkesedését egy pillanat alatt.
  Ahogy végig vonultam a termen, magamon éreztem a férfiak kíváncsi vagy éppen szexéhes tekintetét. Néhány ismerősnek odaköszöntem, majd kiléptem az ajtón és mélyet szippantottam a kinti friss levegőből. Nem hazudtam Neymarnak, mert tényleg jól esett a csend. Elmélyülten bámultam a csodálatos kertet, aminek a szépségét csak fokozta a lámpák csillogó fénye. Két karommal rátámaszkodtam a korlátra és mosolyogva néztem fel a csillagos égre. Anyára gondoltam, hogy vajon lát-e, büszke-e arra amit elértem?
  Hallottam, hogy kinyílik mögöttem a teraszajtó, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, egészen addig míg az illető mögém nem lépett és bele nem suttogott a fülembe.
 - Még mindig te vagy a leggyönyörűbb La mia sola!
  Testem megmerevedett a hangtól, miközben orromba kúszott az ismerős illat amit már évek óta nem éreztem. Szemeimet lehunytam és próbáltam lenyugtatni magam, hiszen a közelsége, az hogy egyáltalán itt van, teljesen felkavart.
 - Nem is mondasz semmit Bellezza? - becézgetett mosolyogva, mint régen.
  Erőt véve magamon felé fordultam, hogy elküldjem a fenébe, de mikor arca csak pár centire volt az enyémtől, lefagytam. Az álmaimban oly sokszor kísértő férfi, aki tönkretette az életemet most itt állt előttem hús-vér formában.
 - Marco - ejtettem ki a nevét suttogva, míg ő elvigyorodott. Ebben a pillanatban kivágódott a teraszajtó és felbukkant benne az én felmentőseregem: Sergio és Cris.
 - Marco? - kérdezték szinte egyszerre, majd Sese elborult tekintettel rászólt Crisre.
 - Vidd innen Lolát!
  Nem értettem, mi történik velem csak azt éreztem, hogy a portugál átkarolja a vállamat és elnavigál velem a hátsókijárathoz. Még hallottam, hogy a hátramaradt két férfi hangos szóváltásba kezd. Egész testemben remegtem az átélt sokktól.
 - Nincs semmi baj - nyugtatott Cris. Felnéztem az arcára, ahonnan csak sajnálatot és aggódást olvastam le. Hiába akartam neki elmondani, hogy jól vagyok, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Elsétáltunk a Limuzinhoz és beültünk. Néhány némán eltöltött perc után kinyílt az ajtó és Sergio után Flo bácsi is beült mellénk.
 - Lolita, kicsim jól vagy? - pislogott rám aggódó tekintettel. A két focista döbbent arccal nézte ahogy a karjaiba vetem magam. - Bocsáss meg, ha tudtam volna, hogy itt lesz nem erősködöm, hogy elgyere.
 - Annyira váratlanul ért - eredt meg végre a nyelvem. - Egyszer csak ott állt mögöttem és én... Jaj, Flo bácsi! - bújtam közelebb hozzá.
 - Bácsi? - kérdezte elcsukló hangon Sergio.
 - Lola a húgom lánya és egyben a keresztlányom is - világosította fel őket. - De ha ezt valahonnan visszahallom, már szedhetitek is a sátorfátokat a csapattól - nézett rájuk vészjósló tekintettel. - És még véletlenül se jusson eszetekbe olyan hülyeség, hogy ezért esett rá a választásom. A család és a hivatás nálam két különböző dolog. Lola volt a legjobb az előző szezonban és én mindig megszerzem a legjobbakat - magyarázta a fiúknak miközben kezeivel nyugtatólag simogatott. - Kicsim, nekem vissza kell mennem, hogy lenyugtassam a kedélyeket amiket Ramos kellőképp felborzolt.
 - Mit csináltál? - kérdezte kíváncsian a portugál. Sergio csak egy halvány mosollyal az ajkán megvonta a vállát.
 - Összeverekedett Marcoval - ingatta meg a fejét rosszallóan az elnökünk, de a szemei mosolyogtak. - Megkérhetlek titeket, hogy vigyétek haza Lolitát? -nézett a focistákra, mintha ott sem lennék. - És ha lehet, ne hagyjátok magára. Rendben?
 - Persze - válaszolták mindketten komoly képpel.
  Tiltakozni akartam, de még arra sem volt erőm. Bácsikám mégegyszer megölelt majd otthagyott a két testőrnek avanzsált focistával. Cris mondott valamit a sofőrnek, de nem figyeltem rá, mert figyelmemet lekötötte a férfi, aki egy zsebkendőt szorítva az arcához pásztázta végig a parkolót. Egy pillanatra megakadt a szeme a Limuzinon és hiába volt sötétített az üveg, úgy éreztem tudja, hogy nézem. Szemei amik annak idején szerelmet ragyogtak felém, most fájdalommal telve fúródtak az enyémekbe. Elkaptam a tekintetemet és zihálva temettem az arcomat a kezeim közé. Még mindig fájt amit velem tett.
 - Lolita - szólított meg halkan Cris. - Ki volt ő?
  Fájdalmas sóhaj szakadt ki a mellkasomból majd felnéztem a portugálra aki kíváncsian pihentette rajtam a tekintetét. Sergio nem szólt semmit, csak összeszorított szájjal kivett néhány jégkockát a behűtött pezsgő mellől, egy rongyba tekerte és rászorította az öklére. Most vettem csak észre, hogy néhány helyen felhorzsolódott a bőre és fel is dagadt a kézfeje.
 - Miért csináltad? - kérdeztem ijedten miközben a szememet nem tudtam levenni a kezéről.
 - Mert megérdemelte azért amit veled tett - morogta dühösen.
 - Honnan tudsz róla? - pislogtam rá rémülten.
 - Utána jártam - vonta meg a vállát, mintha ez természetes lenne.
 - Miért? - suttogtam elgyötörten, hiszen akkor már tudja, hogy Marco mennyire megalázott engem.
 - Mert tudni akartam, hogy ki miatt viselsz páncélt a szíved körül - nézett rám keményen, de aztán vonásai ellágyultak. - Egy barom volt, hogy lelépett.
 - Hahó, én is itt vagyok! - integetett Cris idegesen mire mindketten ránéztünk. - Na végre! Elmondanátok végre nekem is, hogy ki volt ez a marha?
 - Ez a marha, Marco Borriello - ejtettem ki a nevét évek óta először a számon. Úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom nekik, ha már elrontottam az estéjüket. - A volt... vőlegényem.
 - Ó, akkor övé volt a baba - motyogta Cris maga elé.
 - Te...? Honnan tudsz róla? - kérdeztem elvékonyodott hangon.
 - Öhm... Mikor beteg voltál - kezdett bele zavartan - Marcot hívtad és zokogtál, hogy adják vissza a kisbabádat.
  Döbbenten meredtem a portugálra.
 - Erről én sem tudtam - nézett rám Sergio. - Elmondod mi történt?
  Kibámultam az ablakon, mintha onnan várnám a választ, hogy mit tegyek. A fogaskerekek az agyamban gőzerővel dolgoztak. Szerintem már azt hitték, hogy nem fogok nekik semmit sem mondani, mikor a szám önálló életre kelt és csak úgy ontotta magából az emlékeket.
 - Együtt nőttünk fel, Marcelo, Marco és én. Tizenhat voltam mikor összejöttünk. Hatalmas szerelem volt. Három év múlva megkérte a kezemet és oltár elé vezetett, de aztán még az igen előtt gyáván lelépett. Összetörtem - nyeltem nagyot, mert teljesen kiszáradt a szám. - Napokig nem mozdultam ki a szobámból, majd fogtam magam és elrepültem Londonba, hogy minél messzebb legyek az emlékektől. Felejteni akartam. Egyik éjjel arra keltem fel a szállodai szobámban, hogy görcsölök és minden csupa vér - halt el a hangom és a könnyeim utat törtek maguknak. - Nem... nem tudtam, hogy terhes vagyok - sírtam el magam. - A kórházban tértem magamhoz. Apám volt az egyedüli aki tudott róla, hogy meghalt a kisbabám.
 - Ha ezt tudom, meg is ölöm - morogta dühösen Sergio miközben a kezeit ökölbe szorította.
 - Ne sírj - ölelt át Cris. - Nem éri meg. Egy "ilyen" miatt biztosan nem - ingatta meg a fejét. - Találsz majd valakit, aki megbecsül és szeret. Talán pont Thiago lesz az. Vagy ki tudja? És szülsz neki egy csomó gyereket - próbált vigasztalni, de nem tudhatta, hogy a legfájóbb pontomba trafált bele.
 - Nem lehet... - bicsaklott el a hangom. - A műtét során komplikáció lépett fel és... nekem többé... nem lehet gyerekem - suttogtam el neki, majd újra összetörtem, mint azon az átkozott napon, mikor meghallottam az orvos sajnálkozását.
  Néma csend borult ránk, ahol csak az én elfojtott zokogásom hallatszott. Az autó fékezett, majd megállt. Sergio kisegített, majd mikor érezte, hogy a fájdalomtól és a fáradtságtól már állni sem tudok, ölbe kapott, úgy vitt be a lakásomba és tett le óvatosan a nappali kanapéjára. Használhatatlan állapotban voltam, csak meredtem magam elé miközben a könnyeim már eláztatták az arcomat. A csendet Cris telefonjának pittyegése törte meg.
 - Remek - húzta el a száját. - Irina hazajött és hiányol.
 - Menj csak - hallottam meg Ramos hangját - Én itt maradok vele.
 - Biztos nem kell segítség? - kérdezte tőle a portugál idegesen, de a védő csak megrázta a fejét.
 - Nem. Szerintem mindjárt lefektetem és megvárom, míg elalszik.
  Úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lennék. A két férfi elbúcsúzott egymástól és Cris lelépett. Sergio néhány percre eltűnt a lakásban, majd mikor visszajött a kezét nyújtotta nekem.
 - Gyere, csináltam neked egy forró fürdőt. Jót fog tenni.


La mia sola = Egyetlenem
Bellezza = Szépségem

                                                     Marco Borriello