A mai napom emléke

A sokadik :D

Las Puertas de Infierno 80.

Kimi

   Furcsán éreztem magam mikor kiszálltunk a gépből. Le sem tudtam venni a pillantásomat a velem együtt utazókról. Figyeltem minden reakciójukat és szinte rimánkodtam magamban, hogy tetszen nekik a hazám.

  Ana, mint egy tyúkanyó úgy terelgette a gyerekeket a terminálon át. Én még megköszöntem a pilótámnak és a személyzetnek a zökkenőmentes utazást, majd újdonsült családom után siettem. Családom? Milyen fura volt kimondani, mégis annyira jó. Ösztönösen fontam  a karomat Anabell derekára és így irányítottam őt a parkolóban várakozó autóm felé. Ha nem is tetszett neki a mozdulatom, egy szóval sem említette, csak vezette a két kicsit, hogy minél előbb biztonságban tudja őket. Beülve a kocsiba Ana nagyot nézett, mert a hátsó ülésen két vadonatúj gyerekülés terpeszkedett.

 - Ezt hogy csináltad? - kérdezte döbbenten miután segített a kicsiknek becsatolni magukat.

 - Titok - vigyorogtam sejtelmesen, de aztán mégis válaszoltam. - Tudod néha jól jön, ha van az embernek egy bátyja, aki gyakorló apuka és akinek elég egy telefon és már meg is csinálja amit kérek.

 - Rendes volt tőle - nevetett fel a lány és ettől a gesztustól megbolondult a ketyegőm.

 - Többet kéne mosolyognod - szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam, mert Ana elkomorodott. Tudtam, hogy régen mikor együtt voltunk rengeteget nevetett és éreztem, hogy ennek az elhagyása velem kapcsolatos.

 - Mikor érünk már oda? - nyafogott Nico, amit nem is csodáltam, hiszen mint megtudtam soha ennyit nem utazott egy huzamban.

 - Fél óra és ott vagyunk - néztem hátra a tükörbe bátorítólag.

 - Az még nagyon sok - görbült le a pici szája. Ijedten néztem Anabellre.

 - Kicsim - fordult hátra a lány - mit szoktunk csinálni, ha nagyon unatkozunk?

 - Nem tudom - rázta a fejét szomorúan a fiam.

 - Gondolkodj egy kicsit - mosolygott rá halványan Ana.

 - Én tudom - kiáltott fel Lina, amin elcsodálkoztam, mert eddig szinte a szavát sem hallottam. - Énekelünk - csapta össze a kis kezeit izgatottan.

 - Úgy van - bólintott a mellettem ülő. - Ilyen hosszú útra csak egy ének jut eszembe - mondta, majd halkan bele kezdett. - Egy üveg alma...

 - Két üveg alma, három üveg alma - sorolták a kicsik jókedvűen. Ana visszafordult hozzám.

 - Kíváncsi vagyok, hány üveg almátok lesz mire megérkezünk - szólt még hátra.

 Mosolyogva hallgattam a gyerekek lelkes számolását.

 - Kösz - pillantottam a mellettem ülőre lányra. - Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem vagy itt.

 - Biztos sikerült volna megoldanod valahogy - biccentett felém.

 - Miből gondolod?

 - Valahol olvastam, hogy Rami fiait is úgy szereted, mintha a sajátjaid lennének.

 - Te olvastál rólam? - döbbentem le.

 - Csak néha - pirult el. - Nico nyúzott vele, mert ő mindent tudni akart rólad - fordította el a fejét és kifelé kezdett bámulni az ablakon.

 - Annyira hihetetlen, hogy anélkül is rajongott értem, hogy tudta volna az igazságot. Mintha érezte volna...

 - Igen - suttogta Ana, de nem fordult felém.

  Az út további részében csendbe burkolóztunk, csak a gyerekek éneklése, számolása hallatszott hátulról, ami bensőségessé tette számomra az utazást.

  A házunk előtt leparkolva a gyomrom borsónyira zsugorodott az idegességtől. Ahogy megállt az autó az örök mozgó Nico már pattant is ki az üléséből.

 - Hű, de szép - mondta, miután végig nézett a házon, és ettől dagadni kezdett a mellkasom a büszkeségtől. - Gyere Lina, nézd! - rángatta ki a húgát is a kocsi belsejéből.

 - Nico, légyszíves viselkedj - szólt rá Ana. - Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy egy vadembert neveltem fel - nézett rá szigorúan.

 - Bocsi anya - hajtotta le a fejét a fiam. Lenyűgözött, hogy mennyire jól neveli a gyerekeket.

 - Gyere, hagy igazítsam meg a kabátodat - lépett elé már mosolyogva az anyja és egy puszit nyomott a kicsi fejére.

 - Mehetünk? - türelmetlenkedtem, mert már be akartam őket mutatni a számomra legfontosabb személynek.

 - Persze - fogta kézen a gyerekeket, majd észre vettem, hogy idegesen kifújja a levegőt.

 - Megjöttünk! - kiáltottam el magam miután beléptünk a házba.

 - Na végre! Már el sem tudtam képzelni, merre vagytok - hallottam meg édesanyám hangját, majd ő is felbukkant, kezét éppen a kötényébe törölte.

 - Lassabban jöttem, mert nem akartam száguldozni - öleltem magamhoz majd a vendégeink felé fordultam. - Anya, hagy mutassam be neked Anát és a gyerekeimet. Nico és Lina - terült szét hatalmas vigyor az arcomon.

 - Jó napot! - nyújtott kezet a lány anyának zavartan. - Anabell Montgomery. Köszönjük a meghívást.

 - Paula Raikkönen, de hívj csak Paulának - fogadta a köszönését, miközben jól megnézte magának az előtte állót. - Ne köszönd lányom, mert ha jól tudom, mostantól ti is a családhoz tartoztok - mosolyodott el. - Na és hol vannak az én unokáim? - fordult a két kicsi felé, akik megszeppenve nézték őt az anyjuk háta mögül.

 - Édeseim, mutatkozzatok be szépen - kérte tőlük Ana, mire a fiam felbátorodott.

 - Nicola Matthias Montgomery.

 - Nagyon szép neved van - hatódott meg anyukám, egy kérdő pillantást vetve rám, mire én bólintottam. Tudtam, hogy neki is apa jutott eszébe. - És ezt a gyönyörű hercegnőt vajon hogy hívják? - fordult a lányom felé.

 - Lina Emma Montgomery - suttogta halkan a kicsilány, de el nem mozdult volna az anyja mellől.

 - A tiéd is csodálatos - mosolygott rájuk, ellágyult szívvel. - Mondjátok csak szeretitek a sütit?

 Erre a szóra mindketten felkapták a fejüket. Nemhiába na, a Raikkönen vér...

 - Úgy látom igen - nevetett fel anya. - Ha anyukátok megengedi, akkor mindjárt kaphattok valami finomat - nézett kérdőn Anára, aki bólintott.

 - Jöttök velem? - nyújtotta nekik a kezét, amit a kicsik rövid habozás után megfogtak. - A mama sütött nektek valami finomat - magyarázta miközben eltűnt velük a konyhában.

 - Azt hiszem levették a lábáról az öreglányt - kuncogtam fel.

 - Kimi - nézett rám Ana felháborodva. - Hogy beszélhetsz így az anyukádról?

 - Tudja, hogy így hívom - nevettem el magam - és azt is, hogy attól még imádom.

 Néhány pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Kedvem lett volna magamhoz szorítani és addig csókolni, míg el nem felejtetem vele azt a portugál majmot, de nem tehettem. Nem akartam elijeszteni. Ana olyan volt nekem, mint vadásznak a zsákmány. Szép lassan, élvezettel akartam becserkészni, hogy aztán a meglepetés erejével terítsem le.

 - Szeretnék elmenni a mosdóba - mondta halkan, de így is kizökkentett a beteges fantázia világomból, ahol csak ő és én voltunk, na meg egy franciaágy.

 - Basszus, de udvariatlan vagyok - kaptam észbe. - Gyere, megmutatom a fürdőszobát és azt is, hogy hol fogtok aludni - vigyorogtam perverzül.

 Fellépcsőztünk az emeletre.

 - Itt a fürdő, az ott szemben a bátyám volt szobája, de most a kicsik fognak ott aludni. Ez pedig - nyitottam ki a mellettünk lévő ajtót - az én szobám.

  Figyeltem az arcát, ahogy felfogta a mondottakat majd először elpirult, utána elsápadt.

 - És én...hol fogok aludni? - nyelt nagyot miközben szemei a szoba közepén terpeszkedő ágyra tapadtak.

 - Sajnos csak az én szobámban van hely - haraptam az ajkaimba, hogy el ne áruljam magam egy ide nem illő vigyorgással.

 - Mi? - emelkedett meg a hangja. - Az nem...nem lehet - dadogta. - Én nem fogok veled aludni - emelte fel a fejét dacosan.

 - Ana, kérlek - tettem az ártatlant. - Értsd meg, nincs több szobánk.

 - Akkor inkább a kanapén alszom, nekem az is megfelel - jelentette ki.

 - Nem engedhetem - csattantam fel. - Bell - léptem közelebb hozzá - megígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád. Így jó lesz? - fúrtam a tekintetemet az íriszeibe. Láttam rajta, hogy valami más megoldáson töri a fejét, de aztán feladta. - Rendben - sóhajtott fel. - De ha egy ujjal is...

 - Megígértem, hogy nem - tettem a szívemre a kezem, de magamban vitus táncot jártam, ugyanis a számat egy szóval sem említettem.

10/10. 82.rész

Cris

   Percekig csak bámultam a kerítést, ahol a lány eltűnt a szemem elől a vizes ruhájában. Bele sem akartam gondolni, hogy mi történhetett volna, ha ő nincs.
 - Cris - térített magamhoz Irina érintése. - Összeszedtem néhány ruhát Juninak.
 - Kösz - eszméltem fel, majd én is besiettem átöltözni. Percek múlva már az autómban ültünk és a kórház felé száguldottunk.
  A recepciónál elmagyaráztam, hogy a fiamat keresem akit nem rég hoztak be. A nővérke kedvesen útbaigazított, így a barátnőmmel kézenfogva nemsokára megtaláltuk a keresett folyosót.
 - 324-es - olvastam le a szobaszámot majd benyitottam. Kicsi fiam ott feküdt az ágyban és ijedt tekintettel nézett ránk.
 - Itt vagyok - léptem hozzá és a karjaimba zártam. Úgy ölelt át, mintha többé nem akarna elengedni. - Most már nem lesz semmi baj, itt vagyok veled - pusziltam a hajába.
 - Jó napot! - nyitott be egy orvos. - Dr. Antonelli vagyok - nyújtott kezet. - Én vizsgáltam meg a nagylegényt és örömmel jelenthetem, hogy az ijedtségen és a homlokán lévő puklin kívül semmi baja sem lett. Szerencse a gyors és szakszerű elsősegély nyújtásnak - mosolygott a fiamra.
 - Köszönjük - sóhajtottam fel megkönnyebbülve majd leültem az ágy szélére.
 - Jól ránk ijesztettél - simított végig Juni arcán Irina.
 - Nem direkt volt - pislogott még mindig rémülten. - Csak futottam és megcsúsztam. Beütöttem a fejem és semmire sem emlékszem csak arra, hogy Lola megcsókolt - suttogta a mondat végét pipacs piros arccal majd értetlen tekintetünket látva fejére húzta a takarót.
  Először semmit nem értve pislogtam rá, majd leesett a tantusz. Juni az újraélesztésre gondolta azt, hogy Lola megcsókolta. A szám magától húzódott széles mosolyba.
 - Kicsim, neked tetszik Lola? - kérdeztem két vigyorgás közben.
 - Apa, hagyjál már - fordult el durcásan, ezzel is elárulva magát.
 - Nem tudom, kiről van szó - szólt közbe a doki -, de ha arról, aki újraélesztette a kisfiút, akkor meg kell hogy mondjam, megmentette az életét. Sajnos az ilyen esetekben nem mindig van ott az emberrel olyan valaki, aki nem veszíti el a lélekjelenlétét. Néha csak perceken múlik, hogy a dolgok olyan jól süljenek el, mint ebben az esetben.
  Hatalmasat nyeltem, hiszen az orvos most tudatosította bennem, hogy akár el is veszíthettem volna a fiamat. Könnyes szemekkel néztem a kicsi arcára. Bele is őrültem volna a fájdalomba, ha többet nem láthatom. Önkéntelenül húztam közelebb a mellkasomhoz és magamban hála imát rebegtem annak a nőnek, akinek rettenetes dolgokat vágtam a fejéhez, mégis neki köszönhetem, hogy még van értelme az életemnek.
 - Mikor mehetek haza? - kérdezte Junior az orvost.
 - A biztonság kedvéért még éjszakára bent tartanánk - magyarázta nekem -, ha nem lesz gond, akkor holnap már haza is mehetnek. - Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. - Most megyek, mert még mások is várnak rám - köszönt el a férfi.
 - Felhívom anyukádat - simított végig a hátamon Irina majd magamra hagyott a fiammal, akivel csak szótlanul néztük egymást. Nem tudom, meddig ültünk így, de egyszer csak csörögni kezdett a telefonom, megtörve a ránk nehezedő csendet.
 - Igen? - szóltam bele, meg sem nézve, hogy ki keres.
 - Cris, Iker vagyok - hallottam meg a barátom aggódó hangját. - Minden oké?
 - Nem mondhatnám, de miért? - tettem közben a kezem Junior hajára és simogatni kezdtem, mert láttam rajta, hogy elálmosodott.
 - Sara szólt, hogy tele van a net Junival ahogy kiveszik egy mentőből. Mi történt?
  Lehunytam a szemeimet és felidéztem a képeket, amiktől még most is megborzongtam.
 - Kint futkározott, megcsúszott, beverte a fejét a medence szélébe és ha nincs Lola... - csuklott el a hangom.
 - Lola? - kérdezte kíváncsian a kapitány.
 - Ő élesztette újra - suttogtam megint a történtek hatása alá kerülve.
 - Úristen - halkult el Iker. - De ugye minden oké?
 - Most már igen. Holnap már haza vihetem.
 - Az jó - sóhajtott fel a kapus. - Akkor gondolom holnap ne várjunk?
 - Ne, és ha lehet mond meg Lolának, hogy nem megyek edzésre...
 - Nyugi - higgasztott le Iker. - Szerintem ő sem várja el, hogy gyere, de ha téged az megnyugtat, akkor beszélek vele.
 - Köszönöm - hálálkodtam, mert nem akartam bevallani neki, hogy nincs pofám felhívni a lányt.
  Elbúcsúztunk  majd kinyomtam a telefont és tekintetemet Juniorra függesztettem, aki a simogatásomtól elaludt és most halkan szuszogott, elveszve a hatalmas takaró alatt. Annyira kicsinek és törékenynek tűnt, pedig mikor elemében volt, a tűzön sem égett volna meg. Halványan elmosolyodtam mikor eszembe jutott, hogy mit szoktak leművelni Enzoval és Ivanoval. Megint a szívembe mart a gondolat, hogy majdnem elvesztettem őt. Késztetést éreztem rá, hogy mellé feküdjek és belélegezzem az illatát, ami már rég nem volt az az igazi baba illat, de számomra mégis nagyon finom volt. Lerúgtam a cipőimet és végig dőltem az ágyon. Juni mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, addig fészkelődött míg teljesen az ölembe nem bújt. Elmosolyodtam hiszen mikor kisbaba volt, akkor is mindig ezt csinálta.
  Halkan kinyílt az ajtó és belépett rajta Irina. Halvány mosolyra húzta a száját, mikor meglátott minket.
 - Szia - suttogta.
 - Szia.
 - Beszéltem anyukáddal, holnapra itt lesz - bólintottam, hogy értettem.
 - Haza jössz éjszakára?
 - Nem , itt maradok vele, mert nem akarom, hogy ha felébredne, akkor megijedjen. Miért? - néztem rá érdeklődve.
 - Reggel megy a gépem - nyögte ki.
 - Nem tudnád lemondani, most az egyszer?
 - Nem lehet. Tudod, hogy...
 - Tudom - vágtam a szavába mérgesen. - Első a karriered.
 - Ne haragudj - pislogott rám ijedten.
 - Nem haragszom - néztem az alvó fiamra -, de így soha nem fogod átérezni a felelősséget, ami az anyasággal jár.
 - Cris, én még nem akarok anya lenni - motyogta az orra alatt, amivel szinte tőrt döfött a szívembe és amivel eszembe juttatta Lolát, aki bármit megtett volna egy kisbabáért, de számára ez már lehetetlenné vált. Az agyam egy pillanat alatt szállt el és nem titkolva az érzéseimet néztem a barátnőmre.
 - Most jobban teszed, ha elmész! - szóltam, fejemet elfordítva róla.
 - Cris...
 - Menj már! - dörrentem rá, mire Junior megmoccant az ölemben.
  Irina szomorú szemekkel pislogott rám, de mikor látta, hogy nem foglalkozom vele, összeszedte a cuccait és lelépett. Sóhajtva hunytam le a szemeimet. Majdnem felnevettem kínomban mikor rájöttem, hogy milyen igazságtalan is az élet. Az egyik nő bármit megtenne azért, hogy anya lehessen, de nem lehet neki kisbabája, míg a másik minden követ megmozgat, hogy még csak véletlenül se kelljen felelősséget vállalnia egy másik életért. A sors kegyetlen tréfája - horkantam fel magamban. Zavaros gondolataimmal a fejemben merültem álomba, a fiammal a karjaim között.

Házasság extrákkal 35.rész

Kendra

   Nevetgélések és ölelkezések következtek, amit én mosolyogva a figyeltem a háttérbe húzódva.
 - Az a hír járja, hogy megnősültél - szólalt meg az egyik lány, mire az egész bagázs kérdőn nézett a portugálra.
 - Igaz is - kapta el a kezemet Cris. - Bemutatom nektek Kendrát, a feleségemet. Ők pedig itt Stella, Gaby. Lucas és Martin - mutatott az előttem állókra.
 - Örülök, hogy megismerhetlek - ölelt át hirtelen a Stellaként bemutatott barna hajú szépség. - Remélem boldogok lesztek - mosolygott rám kedvesen amivel azonnal a szívembe lopta magát.
 - Már azok vagyunk - nyomott egy apró csókot az ajkaimra a csatár, majd levakarhatatlan mosollyal az arcán járatta a szemét a barátai közt.
 - Ú-ú! Rendesen elkapták a töködet Cris - húzta fel a szemöldökét röhögve Lucas.
 - Tudom, de nem bánom - nézett rám olyan tekintettel, hogy egy pillanatra még én is elhittem, hogy érez valamit irántam.
 - Üljünk már le - szólalt meg Gaby akinek a szeméből kétkedést olvastam ki.
  Ahogy helyet foglaltunk, megkezdődött az anekdótázás. Figyelmesen hallgattam a régi történeteket és hatalmasakat nevettem egy-egy vicces sztorin.
 - Nincs kedved táncolni? - vigyorgott rám Marcos, akitől még a hideg is kirázott.
 - Én... - kezdtem volna szabadkozni, de Cris közbe szólt.
 - Menj csak nyugodtan - simított végig a karomon.
  Nagyot nyelve, félve néztem az előttem önelégülten vigyorgó férfira, de nem tehettem mást, hiszen nem akartam megbántani a férjem barátait, így felálltam.
 - Ne félj, nem eszlek meg - poénkodott Marcos, de még a hangszíne sem tetszett.
  Kelletlenül követtem a táncparkettre, ahol azonnal magához húzott és hiába próbáltam távolabb tolni magamtól, nem ment.
 - Jó bőr vagy cica - nyalta meg az ajkait, amitől a gyomrom is felfordult. - Cris egy baromi nagy mázlista. Az eddigi barátnői is jól néztek ki, de te túl szárnyalod mindet - suttogta vészesen közel a fülemhez. - Tudtad, hogy eddig csak barna női voltak? - kérdezte hirtelen.
 - Nem érdekelnek az elődeim - fészkelődtem a karjai közt, amik úgy tartottak fogva, mintha bilincsek lennének. - Én amúgy sem a barátnője vagyok, hanem a felesége - néztem dacosan a férfi szemébe.
 - Mert ügyes kiscica vagy - vigyorodott el megint. - Mondjuk én azt hittem, hogy Irina is ügyes lesz és elveteti magát vele, de úgy látszik néha az én megérzéseim is csalhatnak.
 - Mire akarsz kilyukadni? - pislogtam értetlenül rá.
 - Ó, semmire. Csak tudod Irinával volt egy megállapodásunk de most, hogy ő kikerült a képből ez sajnos megszűnt.
 - Megállapodás? - kérdeztem, nem sok jót várva ettől a beszélgetéstől.
 - Bizony. Minden hónapban átutal egy kisebb összeget, én pedig nem árulom el Crisnek, hogy megcsalta - nevetett, mintha az év poénját lőtte volna el.
 - Mégis kivel? - bukott ki belőlem.
 - Természetesen velem - kacsintott rám. - Tudod, az én drága barátom rengeteget utazik a meccsek miatt és sajnos magára hagyta a barátnőjét, aki ez miatt nagyon-nagyon szomorú volt, de én mint jóbarát segítettem neki enyhíteni a hiányt - ecsetelte olyan élvezettel a hangjában, hogy a gyomrom dupla bukfencet vetett és félő volt, hogy telibe hányom Marcost.
 - Miért...miért mondod el ezt nekem? - kérdeztem dadogva.
 - Mert te is erre a sorsra fogsz jutni cica - simított végig egyik kezével az arcomon amit én azonnal elütöttem. - Gondoltam jó ha tudod, hogy én itt leszek neked és ha akarod, szívesen kisegítelek egy kis plusz pénzért cserébe.
 - Te megőrültél! - téptem ki magam a kezei közül. - Most megyek és elmondom Crisnek!
 - Úgysem hinne neked - nevetett rám. - Én régebb óta vagyok mellette, mint te. Nem hiszem, hogy elhinné neked ezt a dajka mesét. Nyugi - vigyorgott rám gúnyosan. - Higgadj le és gondolkodj el az ajánlatomon.
 - Soha! Érted? Soha nem csalnám meg a férjemet, pláne nem egy ilyen utolsó görénnyel - sziszegtem a férfi arcába. - Én nem Irina vagyok! - fordultam meg, hogy otthagyjam, de bele ütköztem egy izmos mellkasba. Cris szemei sötéten csillantak meg miközben a barátjára nézett.
 - Mióta vagy itt? - kérdeztem halkan, szemeimet lesütve.
 - Elég régóta ahhoz, hogy halljam, a Keselyű mindig is dögevő marad - húzta el a száját.
  Ahogy felnéztem rá, láttam átsuhanni a fájdalmat az arcán, amit a barátjában való csalódás okozott.
 - Cris, csak hülyéskedtem - hallottam a hátam mögül a szánalmas magyarázkodást.
 - Ó. persze - húzta gúnyos mosolyra a száját. - Én is csak hülyéskedek, mikor azt mondom, ne kerülj többet a szemem elé - nézett dühösen a férfira.
 - De nem én tehetek róla. Irina akarta - jött az újabb nyomorult hazugságával.
 Mielőtt bármit tehettem volna, Cris meglendítette az öklét és behúzott egyet a férfinak, aki hátra esett.
 - Ne - fogtam le a focistát és az arcára simítottam a kezeimet. - Nem éri meg.
 - Igazad van - nézett rám meggyötört arccal, majd kézen fogott és visszavezetett a többiekhez, akik megkövülten, ülve nézték végig az egészet.
 - Ne haragudjatok, de nekem mára elég volt - köszönt el a tőle telhető legkedvesebben. Végre az asztalnál ülők is felocsúdtak, így mindenki felállt és megölelgetve a focistát biztosították róla, hogy megértik a tettét.
  Sietve távoztunk a szórakozóhelyről és egy taxiba vágva magunkat, haza mentünk. Cris egész úton szótlanul meredt maga elé. A szívem belefájdult, hogy így kell látnom.
 A lakásba lépve első útja a hűtőhöz vezetett, ahonnan kivett néhány jégkockát és egy konyharuhába tekerve a kezére nyomta. Most vettem csak észre, hogy az ökle amivel behúzott Marcosnak, feldagadt.
 - Cris - léptem elé. Szemeivel a padlót vizslatta, így kénytelen voltam felemelni a fejét. - Ne emészd magad rajta, nem a te hibád.
 - De ha többet vagyok vele... - sóhajtotta elgyötörten - akkor eszébe se jut...
 - Figyelj rám! - fúrtam íriszeimet az övébe. - Ha egyszer megtette lehet, hogy többször is képes volt rá.
 - Tudom, de annyira szar. Egy jelentéktelen pöcsnek érzem magam. A volt barátnőm az egyik barátomnál keresett vigaszt.
 - Az ilyen ember nem barát - jelentettem ki haragosan. - Tudod ki az? Sergio, Iker, Pepe és a többiek, akik azt nézik, hogy mivel tudnak neked segíteni.
 - És te, aki képes voltál egy ilyen hatalmas lúzerhez hozzámenni - fordította el a fejét.
 - Igen, én is a barátod vagyok, és te nem vagy lúzer - simítottam végig a karján. Éreztem, hogy most csak egy dologgal tudom meggyőzni, ezért elővettem minden bátorságomat és belenéztem a szemeibe. - Te a férjem vagy, akit mióta elindultunk talán még foglalkoztat a kérdés, hogy hány ruha darab is van rajtam összesen? - haraptam be az ajkamat kacéran. Az ötletem bevált, mert apró mosolyra húzta a száját és a szemei csillogni kezdtek.
 - Elárulod? - nyelt nagyot.
  Füléhez hajoltam és úgy súgtam meg neki: - Kettő!
  Egy pillanat alatt a konyhapulton találtam magam.
 - Ez a masni órák óta izgatja a fantáziámat - nyúlt az inge ujjához és lassan elkezdte kibontani. Úgy éreztem magam, mint egy karácsonyi ajándék, amit épp kicsomagolnak.
 Ahogy sikerült a művelete, ujjai a gombjaimra vándoroltak, de már elfogyott a türelme, így egy egyszerű mozdulattal széttépte az Armanitól vásárolt ruhadarabját.
 - Annyira gyönyörű vagy - csókolt a melleim közé.
 - Ne pofázz - húztam magamhoz a fejét, mert az előző tettével teljesen beindított - csak csókolj!
  Nem kellett győzködnöm. Ajkaink vadul tapadtak egymásra, feledtetve velünk az elmúlt órák történéseit. Egész éjjel szeretkeztünk, újra és újra átélve a gyönyört amit egymásnak nyújtottunk. Valamikor hajnalban, az első napsugarak felbukkanásával merültünk álomba. Fáradtan, boldogan egymás ölelő karjaiban.

Las Puertas de Infierno 79.

Ana

   - Kérsz valamit? - kérdezte kedvesen a mellettem ülő férfi, mire csak megráztam a fejemet. Gondolataimba merülve töprengtem azon, hogy kerülök én egyáltalán ide? Egy magángépen repültünk Finnország felé. Mellettem Kimi ült, velünk szemben pedig a gyerekeink, akik még mindig nem fogták fel, hogy mi is történik velük. Az előző pár napban a pilóta szinte minden percét velük és így velem töltötte. Nico hamar megszokta az új helyzetet, míg Lina még mindig idegenkedve fogadta a férfi közelségét.

 - Most az anyukádhoz megyünk? - kérdezte a kisfiam az apjától.

 - Igen. Ő a ti mamátok és már nagyon kíváncsi rátok - mosolyodott el halványan Kimi.

 - És az apukád is ott lesz? - cserfeskedett volna tovább a kicsi.

 - Nico! - szóltam rá hiszen tudtam, hogy a finn már elveszítette az édesapját.

 - Hagyd csak - kért szomorúan Kimi, majd a fiához fordult. - Tudod, az én apukám már az angyalok közt van.

 - Akkor örülnöd kéne - szólalt meg halkan Lina.

 - Miért? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a finn.

 - Mert most közel vagy hozzá - mutatott ki a kislányunk az ablakon. Mikor kinéztünk egyből rájöttünk mire gondol, hiszen alattunk minden csupa felhő volt. Úgy gondolhatta, hogy közel vagyunk a mennyországhoz.

 - Erre még sosem gondoltam, de igazad van - simított végig a lánya haján Kimi.

Lina szégyenlősen dőlt vissza az ülésébe majd lehunyta a szemeit és néhány perc múlva már édesen szuszogott. Nico először körbe-körbe forgatta a fejét és mindent alaposan megvizsgált majd mikor elfáradt, ő is becsukta a szemeit. Mosolyogva figyeltem ahogy a fejüket egymásnak nyomták és még álmukban is érezhető volt az a testvéri szeretet, ami összekötötte őket.

 - Gyönyörűek - szólalt meg mellettem a finn miközben telefonjával egy rakás képet készített a kicsikről.

 - Igen - válaszoltam, de mint eddig most is zavarban voltam a társaságában.

 - Kérdezhetek valamit? - fordult felém.

 - Persze - sütöttem le a szemeimet.

 - Nico második neve...

 - Igen - vágtam közbe, mert tudtam, hogy hova akar kilyukadni. - Az apukád után kapta.

 - Miért? -szegezte nekem a következő kérdést. Felnéztem az arcára és a szemeim megakadtak a pilóta különleges színű íriszein.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Mikor a kezembe adták és ránéztem, azonnal láttam, hogy mennyire hasonlít rád. A te nevedet mégsem adhattam neki, hiszen abból azonnal következtethettek volna az apja kilétére, így inkább apukádét kapta. Azt szerettem volna, ha valami köti őket valamennyire a gyökereikhez, ezért is kaptak mindketten finn neveket.

 - Köszönöm - szorította meg a kezemet. - Nem is tudom, hogy mennyit jelent ez nekem és nem csak ez, hanem az is, hogy vállaltad és felnevelted őket egyedül. Tudom, hogy nem volt egyszerű, de te mégis megtetted.

 - Igazad van, nem volt könnyű - húztam el a kezemet tőle -, de megérte - néztem mosolyogva a két szőke hajú tündérre.

 - Ana - sóhajtott fel Kimi. - Gondolod, lehetünk barátok? Már csak a kicsik miatt is - magyarázkodott. - Nekik is jobb lenne, ha azt látnák, hogy a szüleik jól kijönnek egymással.

  Megütközve néztem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is itt ülök vele és ilyen dolgokról beszélgetünk. Eszembe jutottak Cris szavai amiket a búcsúzásnál mondott. "Vigyázz vele, mert nekem már az sem tetszik ahogy rád néz!"

  Halványan elmosolyodtam az emléktől majd egy apró sóhaj hagyta el a számat. Hiányzott, de nem csak ő hanem a többiek is.

 - Valami baj van? Rosszat mondtam? - figyelte az arcomat a finn.

 - Nem - ráztam meg a fejemet - csak tudod annyira furcsa ez az egész - mutattam kettőnkre. - Pár napja még nem is tudtál róluk aztán megfenyegettél most meg azt kéred, hogy legyünk barátok. Nekem ez annyira hihetetlen.

 - Már ezerszer bocsánatot kértem tőled azért - szűrte szavait a fogai közt idegesen.

 - Nem erről van szó - állítottam le. - Csak... te nem érzed ebben a visszásságot?

 - Nem tudom miről beszélsz - fordult az ablak felé és a felhőket kezdte tanulmányozni.

 - Mindegy - sóhajtottam fel. - Lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgokat - zártam le a témát, de valahol legbelül tudtam, hogy igazam van. Valami nem stimmelt, de egyenlőre nem tudtam rájönni, hogy mi.

  A repülő út további része csendben telt. A gyerekek jóízűen aludtak. Kimi lehunyt szemekkel ült mellettem, de mérget vettem volna rá, hogy nem alszik. Unalmamban elővettem a füzetemet és újabb számolásokba kezdtem. Felirkáltam, hogy még miket kell elintéznem ahhoz, hogy végre megnyithassam az üzletemet. Annyira belemerültem a számolásba, hogy nem is vettem észre a felém hajoló finnt csak amikor megszólalt a fülem mellett.

 - Ezek mik? - rekedtes hangja felborzolta a nyakamon lévő pihéket amitől megborzongtam. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nézett rám pimasz mosollyal a szája szélén.

 - Mégis sikerült - nyeltem nagyot, mert a közelségétől a múlt furcsa képei kezdtek peregni a szemem előtt.

 - Szóval? Mit csinálsz? - húzódott ki az aurámból.

 - Kiszámoltam, hogy mennyit kell még dolgoznom, hogy minden tökéletes legyen - hadartam el.

 - Ezt nem értem - nézett rám kíváncsian.

 - Mit nem értesz rajta? - csóváltam meg a fejemet. - Minden estéért kapok egy bizonyos összeget. Eddig világos? - pislogtam rá kérdőn mire bólintott. - Na már most, kiszámoltam, hogy még hány estét kell végig táncolnom ahhoz, hogy végre meglegyen a pénz amiből megtudom nyitni az éttermemet.

 - Én azt hittem... - lepődött meg.

 - Mit? Hogy hetven éves koromig egy rúd mellett fogok vonaglani? - csattantam fel ingerülten.

 - Nem, én arra értettem, hogy mivel te és Ronaldo... szóval, hogy ő tudna támogatni a pénzével - fejezte be.

 - Na látod, ebben teljesen igazad van. Az az Ő pénze, ez pedig az enyém és Cris tudja a legjobban, hogy soha semmilyen körülmények között nem fogadnám el az anyagi segítségét.

 - De miért? Hiszen annyira kézenfekvő dolog lenne - értetlenkedett.

 - Neked lehet, meg másnak is, de nekem nem. Mióta elvesztettem a szüleimet, mindenemért egyedül küzdöttem meg. Akárcsak értük - mutattam a gyerekeimre. - Soha nem engedném senkinek, hogy kitartott nőt csináljon belőlem és pont ezért nem fogadnám el senki pénzét sem - néztem a finn szemeibe, ahonnan először csodálkozást majd elismerést olvastam ki.

 - Még akkor sem, ha én adnám? Mondjuk, mint elmaradt gyerektartás - kérdezte puhatolódzva.

 - Nem - húztam ki magam. - A te pénzed sem kell.

 - Pedig sokkal könnyebb lenne. Már most abba hagyhatnád a munkát - nézett rám.

 - Tudom, de nem érdekel. Az az én éttermem lesz, az én álmom, amit a saját két kezemmel teszek össze és soha senki nem vághatja az arcomba, hogy nélküle nem ment volna.

 - Oké, felfogtam - adta fel a győzködésemet. - Tudod - meredt maga elé elgondolkodva - rengeteget változtál - emelte rám a tekintetét. - És nem csak külsőleg - mosolyodott el - bár régen is csinos voltál, de most... nagyon jól áll az anyaság.

 - Köszönöm - pirultam el a hirtelen jött bóktól.

 - Amikor megismertelek - folytatta - egy naiv kislány voltál, aki rajongással szeretett. Most pedig már egy komoly, céltudatos nő vagy, aki nem hagyja magát befolyásolni senkinek. Ez tetszik nekem.

 A döbbenettől tágra nyílt szemekkel néztem a finnre, aki az egyik kezét rásimította az arcomra és úgy folytatta.

 - Az sem elhanyagolható tény, hogy szültél nekem két gyereket, de még ha nem is lenne így - nézett merően a szemembe - akkor is el kellene ismernem, hogy hatással vagy rám.

  Rémülten figyeltem ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Ajkait már csak néhány centi választotta el az enyémektől. Úgy éreztem magam, mint a vad, akit ledermesztett az autó fényszórója. Moccanni sem bírtam.

 - Anya, mikor érünk már oda? - térített vissza a kábultságomból Lina hangja. Kimi néhány finn káromkodást elnyomva az orra alatt fordult tőlem el és kezét végre elvette az arcomról.

 - Nem sokára kicsim - néztem a lányomra, aki még álmosan dörzsölgette a szemeit.

 - Kb. fél óra és a földön leszünk - nézett az órájára a finn majd rám mosolygott.

  Pirulva fordultam el tőle. Nem akartam a szemébe nézni, de nem is tudtam volna. A bennem tomboló érzések maguk alá temettek, mint egy cunami. Kérdések százai villantak fel előttem. Miért csinálja ezt velem? De ami a legjobban foglalkoztatott, az az volt, hogy miért lódult meg a szívem egy pillanatra mikor hozzám ért?

10/10. 81.rész

Lola

   Reggel valamivel pihentebben ébredtem, de még mindig tompának éreztem magam. Ennek orvoslása képpen, egy gyors öltözés után úgy gondoltam., hogy elmegyek egyet futni. Felvettem a futócipőmet és az övtáskámba a mobilom mellé pottyantottam a kulcsomat. Benyomtam  a fülesemet és elindultam a szokásos útvonalon. Szerettem volna kiüríteni a fejemből a negatív gondolatokat, ami egy idő után sikerült is. Nem tudtam, mennyit futottam, de az órámra nézve döbbenten vettem észre, hogy mindjárt tizenegy óra és én hétkor indultam útnak. A korgó gyomromnak engedelmeskedve elindultam hazafelé, ahol az udvaron nyújtó és levezető gyakorlatokkal fejeztem be a reggeli edzésemet. A terasz felé igyekeztem, mikor a szomszédból sikítást hallottam.
 - Juni! - sivított végig Irina hangja a levegőn. Ahogy átnéztem a kerítésen megláttam az orosz modellt a medence szélén állni, teljesen lefagyva, kezében a mobiljával és a vízre meredve. Nem teketóriáztam, átugrottam az elválasztó sövényt és egy óriási sprint kivágása után a vízbe vetettem magam. Lemerültem a medence aljára és a ruhájánál fogva megragadtam a kis testet majd a felszínre úsztam vele. Február lévén a víz kegyetlen hideg volt, de nem foglalkoztam vele. Hatalmas erőfeszítésembe került míg kihúztam a partra a kicsit, mert Irina olyan szinten sokkot kapott, hogy mozdulni sem tudott.
 - CRIS! - ordítottam ahogy a torkomon kifért majd neki kezdtem az újraélesztésnek. Levegő be, mellkas nyomás. - CRIS! - kiabáltam még hangosabban, de nem hagytam abba a tevékenységemet, aminek meg is lett az eredménye, mert a kisfiú köhögni kezdett és mikor oldalra fordítottam jó adag vizet öklendezett fel.
 - Mi van már? - hallottam meg a portugál álmos morgását, aki amint meglátta a fiát, hozzánk rohant. - Úristen, Juni jól vagy? - ölelte magához a reszkető fiúcskát.
 - Irina hívd a mentőket! - szóltam rá a már síró nőre, aki bólintott egyet majd tárcsázott is. Körül néztem a teraszon és a szemem megakadt egy takarón, amit felkapva szétnyitottam és a vacogó kicsi köré terítettem.
 - Mi történt? - nézett rám a csatár könnyes, rémült szemekkel.
 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Csak Irina hangját hallottam és láttam, hogy a vizet nézi.
 - Futkározott és megcsúszott - hallottuk meg a modell rekedt hangját. - Beütötte a fejét, de minden annyira gyorsan történt - zokogott fel a nő újra.
 - Nyugi - néztem rá bíztatólag. - Most már nem lesz gond - hunytam le a szemeimet és kifújtam a tüdőmbe egyre nehezebben jutó levegőt. Még csak most kezdtem felfogni, hogy mi is történt. Időközben megérkeztek a mentősök akik megvizsgálták a kicsit majd további megfigyelésre bevitték a kórházba. Engem is beakartak, de nem engedtem, mert teljesen feleslegesnek tartottam. Kutya bajom nem volt a fáradtságon kívül. Ahogy a mentő elhúzott, Irina bement a házba, hogy összeszedjen pár dolgot Juniornak. Cris megtörten állt előttem.
 - Lola... én nem is tudom... - nyelte le a könnyeit. - Fogalmam sincs róla, hogy mi lett volna, ha te nem vagy itt. Köszönöm - sírta el magát majd leült az egyik nyugágyra, mert a lábai megrogytak.
 - Csssh - léptem hozzá és mint anya a gyermekét úgy próbáltam megnyugtatni. Fejét a mellkasomhoz vontam és a haját simogattam, míg sírása alább hagyott.
 - Soha nem fogom tudni meghálálni neked - nézett rám vöröslő szemekkel.
 - Nem is kell - húztam halvány mosolyra a számat. - Más is megtette volna.
 - Sajnálom - suttogta a fejét leszegve. - Nagyon sajnálom amit mondtam. Nagyon jó anya lettél volna - fúrta a fejét a hasamhoz. Mondatától elállt a lélegzetem, ledermedt a testem és menekülni akartam.
 - Mennem kell - toltam el magamtól majd megkerülve a medencét haza indultam. - Csináltass rá egy tetőt - mutattam a vízre.
  A sövényt újra átugorva, besiettem a házba. Remegő kezekkel szabadultam meg a vizes ruháimtól és fogalmam sem volt róla, hogy a hidegtől vagy az idegtől vacogok. Beálltam a forró zuhany alá és utat engedtem a feltörő zokogásomnak. Lecsúsztam  a fülke oldalán és hagytam, hogy a víz eláztassa a testemet. Mikor megnyugodtam, megtörölköztem és bebújtam az ágyamba. Nem egészen így képzeltem el a mai napomat. Behunytam a szemeimet és néhány perc múlva magával ragadott a sötétség.

Házasság extrákkal 34.rész

Kendra

   Gyorsan teltek a napok, amiket igyekeztünk tartalmasan eltölteni. Kirándulni jártunk és várost néztünk. Cris megmutatta, honnan indult el annak idején. A régi klubjánál a Sportingnál olyan szeretettel fogadták, hogy még az én szemeim is könnybe lábadtak. Junior nagyon élvezte a velünk töltött időt, de mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Doloresnek vissza kellett mennie Spanyolországba, mert az egyik üzletben gondok adódtak, és vitte magával a kisfiút is.

 - Élvezzétek ki az utolsó napokat - búcsúzott sejtelmes mosollyal az arcán. Fülig pirultam, mert Cris elmesélte az anyukájával folytatott beszélgetését. Azóta nem is engedtem közel magamhoz a focistát, mert féltem, hogy Dolores vagy Juni meghallják.

 Furcsa volt a ház nélkülük. Szabályosan unatkoztam a kicsi nélkül.

 - Tudod mit nem csináltunk még? - kérdezte pimasz mosollyal az arcán a portugál.

 - Nem pihentünk? - pislogtam rá huncutul.

 - Azt sem, de én másra gondoltam - rázta nevetve a fejét. - Még nem voltunk bulizni!

 - Ö.ö... bulizni? - kérdeztem értetlenül.

 - Ja, táncolni, lazulni - magyarázta hevesen gesztikulálva. - Gyerünk Kendra, öltözz!

 - Mit vegyek fel?

 - Nem tudom. Lepj meg, de szexi legyen - hagyott magamra egy apró csókkal a számon.

 - "Lepj meg" - utánoztam a hanghordozását és elhúztam a számat, de aztán a szekrényhez léptem. Először tanácstalanul álldogáltam a kitárt ajtók előtt, majd egy kósza ötlettől vezérelve benyúltam és kiakasztottam Cris egyik kedvenc fehér ingét. Jókedvűen mentem zuhanyozni és hajat mosni. Gyorsan elkészültem. A hajamat csak kifésültem és kicsit átszárítottam. A sminkemmel nem fukarkodtam, mégiscsak bulizni megyünk, így a sötét, füstös szemek mellett döntöttem. Belebújtam egy fehér francia bugyiba és felvettem Cris ingét. Beálltam a tükör elé és addig próbálkoztam míg sikerült a két ujját egy csinos masniba megkötnöm a derekamnál. Így léptem ki a folyosóra, ahol már a falnak dőlve várt rám a csatár. Szemei elkerekedtek ahogy meglátott. Tekintete elsötétedett ahogy fel-le pásztázta a testemet.

 - Úh, Baba - lökte el magát a faltól, hogy elém léphessen. - Ez az enyém? - futtatta végig az ujját a gombsoron.

 - Gondolom nem bánod, ha kölcsön veszem? - néztem rá kacéran és még én is elcsodálkoztam magamon. Nem voltam én ilyen. Mi változott meg? Azonkívül, hogy feleségül mentél egy istenhez? - kérdezte a belső hangom gúnyosan.

 - Rajtad jobban áll - nézett a szemembe. - Talán mégsem kéne elmennünk, vagyis inkább máshogy - közelített az ajkaival hozzám, de kiléptem a bűvköréből.

 - Elhitted, hogy azért készülődtem ennyit, hogy most meg azt mond, hogy nem megyünk sehova - indultam el a bejárathoz mikor meghallottam a taxi dudálását. Útközben magamhoz vettem a táskámat majd kérdőn fordultam vissza a portugálhoz.

 - Basszus - túrt a hajába idegesen. - Igazad van, hosszú még az este - vigyorodott el és követett az utcára. - Egyet azért elárulhatnál - stírölte a dekoltázsomat - van rajtad melltartó?

 - Titok - nevettem fel. - De ha jó fiú leszel, talán elárulom - paskoltam meg az arcát és beültem az autóba. Morogva foglalt mellettem helyet majd bemondta a címet. Jót kuncogtam morcos arcát látva.

 Nem kocsikáztunk sokat, mikor alkalmi sofőrünk megállt egy neon reklámokkal kivilágított klub előtt. Mikor kiszálltunk, Cris birtoklón átölelte a derekamat és a bejárathoz kormányzott. Elég volt egy pillantás a biztonsági őröktől és máris kinyílt előttünk az ajtó. Ahogy ez megtörtént, megcsapott a bentről kiáramló fülledt levegő, ami keveredett az alkohol szaggal. Telt háznak tűnt. Cris erősen fogta a kezemet nehogy elszakadjak tőle, így léptünk a pulthoz, ahol meg se kérdezve engem, mindkettőnknek rendelt egy-egy italt.

 - Cris? - hallottunk meg egy számomra ismeretlen hangot a hátunk mögül, mire mindketten oda fordultunk.

 - Marcos? - lepődött meg a mellettem álló.

 - Úristen, de rég láttalak - ölelte meg egymást nevetve a két férfi.

 - Hát, nem most volt az igaz - bólintott a portugál. - Bocsánat - nézett rám hirtelen -, de udvariatlan vagyok. Kicsim, ő itt Marcos Castello egy régi barátom. Ő pedig itt Kendra Aveiro, a feleségem - mutatott be minket egymásnak.

 - Üdvözletem szép hölgy - hajolt a kezemre, hogy aztán egy nyálas csókot leheljen rá. Abszolút nem volt szimpatikus nekem, de nem mutathattam ki, hiszen ő a férjem barátja. - Az én Cris barátom mindig is piszok mázlista volt a barátnőit illetően, de most vagyok rá először igazán féltékeny - mondta perverzül vigyorogva rám, amitől még a hideg is kirázott. - Mit csináltok itt? - fordult vissza Cris felé.

 - Nászúton vagyunk - ölelt magához a portugál és egy puszit nyomott a hajamba. 

 - Basszus, sose hittem volna, hogy valaha is megnősülsz - vigyorgott - bár ezt a kislányt én sem hagytam volna futni - nézett megint végig rajtam.

  Már kezdtem bánni, hogy nem valami többet takaró ruhát vettem fel, mert Marcos tekintete szinte leégette rólam az inget.

 - De hülye vagyok - csapott a homlokára, amivel én legbelül teljesen egyetértettem. - Itt vannak a többiek is.

 - A többiek? - kerekedtek el Cris szemei.

 - Jaja, Lucas, Martin, Stella, Gaby - sorolta a számomra ismeretlen neveket, de ahogy ránéztem a csatárra, az arcáról leolvashattam, hogy neki sokat jelentenek. - Gyertek, üljetek hozzánk - vette el a rendelését a pultról. - Kíváncsi leszek az arcukra, ha meglátnak.

  Ránéztem Crisre, aki kimondatlan kérdéssel a szemében fürkészett engem. Tudtam, hogy ma este csak kettesben akartunk lenni, de láttam rajta, hogy mennyire szeretne találkozni az ismerőseivel, így rábólintottam. Hatalmas mosollyal nyugtázta és vidáman fordult a barátja felé.

 - Mutasd az utat Keselyű!

 - Keselyű? - kérdeztem a füléhez hajolva miközben követtük Marcost a tömegen keresztül nyomakodva az egyik boxig.

 - Minden nőre lecsapott, akivel csak összehozta a sors - adott nevetve választ Cris.

 - Találó név - húztam gúnyos mosolyra a számat.

 - Fiúk, lányok nézzétek kibe botlottam bele - kurjantotta el magát az előttünk haladó.

 - Cristiano! - hallatszódott több torokból is egyszerre a kiáltás.

 - Ezer éve meg egy napja nem láttunk már, te csavargó - ugrottak a nyakába az asztalnál ülők. Mosolyogva néztem a férjem arcára kiülő boldogságot. Látszott rajta, hogy ezek az emberek tényleg sokat jelentenek neki.

Las Puertas de Infierno 78.rész

Kimi

   Szótlanul tettük meg az utat vissza a szállodába. Mark már ismert, ezért csendben várta, hogy megemésszem a történteket, hiszen tudta, hogy nemsokára úgyis neki öntöm ki a szívemet.

  A recepciónál elkértem a kulcsomat, majd lifttel felmentünk a szobámig. Ledobtam a kulcsot az asztalra és első utam a minibárhoz vezetett.

 - Kérsz? - emeltem meg a vodkás üveget a barátom felé.

 - Nem, és neked sem kéne - nézett rám összeszűkített szemekkel. Megvontam a vállam és úgy válaszoltam.

 - Muszáj, mert különben nem bírom ki ezt az egész szarságot - húztam meg az üveget.

 Mark csak áthatóan nézett, de csendben maradt, várta a kitörést, ami nem is váratott magára.

 - Láttad azt az önelégült pofát? Úgy tapadt Anára, mint légy a légypapírra - fújtattam dühösen majd újabb kortyot tüntettem el a torkomban. - Méghogy szeretni fogja a gyerekeimet? Az ÉN gyerekeimet! Érted? - pislogtam idegesen a barátomra. - Meg amúgy is minek kellett az a sok vadidegen ember oda? Ez a mi magánügyünk! Úgy éreztem magam, mintha ha az inkvizíció előtt állnék.

 - Csak aggódtak érte - dőlt hátra Mark, kezeit a tarkójára kulcsolva. - Szeretik, amit nem is csodálok, mert szinte sugárzik belőle a kedvesség. Nehéz elhinni, hogy valamikor odáig volt érted a csaj - vigyorodott el.

 - Kapd be! - közöltem vele miközben elhúztam a számat.

 - Most miért? - röhögött fel. - Azt is nehéz elhinni, hogy azt a két tündéri kölköt te hoztad össze.

 - Ugye milyen szépek? - lágyult el friss apai szívem. - Nico olyan kis vagány, míg Lina egy szépséges hercegnő - sóhajtottam fel.

 - Nem is vagy elfogult - veregetett vállba Mark -, de megértem, mert igazad van. Amúgy le sem tagadhatnád őket, tiszta Raikönnen mind a kettő.

 - Még mindig annyira hihetetlen számomra - meredtem magam elé. - Eltudod képzelni? Két kis Raikönnen, akik már három évesek. Kibaszottul idegesítő, hogy kimaradtam az eddigi életükből - csaptam a fotel karfájára frusztráltan, majd néhány percig csak a történteken kattogtam. - Belegondoltál már, hogy mekkora volt az esélye annak, hogy összefutok Anabellel? Hogy pont itt vagyok, hogy pont most megyek el Sebivel bulizni, lekövetem és rájövök a kis titkára? Mi ez, ha nem a sors keze?

 - Szerintem meg csak baromi nagy mákod volt.

 - Lehet, de ne vedd el tőlem az illúziót - mordultam rá.

 - Oké - csóválta meg somolyogva a fejét az edzőm. - Tényleg magaddal akarod őket vinni anyukádhoz? - kérdezte kíváncsian Mark.

 - Igen. Szeretném, ha minél hamarabb megismerné a kicsiket - dőltem neki a fotel háttámlájának. - Sose tudhatjuk, mennyi időnk van rá - komorodtam el, mert eszembe jutott az apám.

 - Kimi, ne emészd magad, nem tehettél semmit - olvasott a gondolataimban.

 - Tudom, de akkor is rossz, mert úgy érzem, nem töltöttem vele elég időt köszönhetően a forma 1-nek - rejtettem az arcomat a kezeim közé.

 - Kims! Apád büszke volt rád és teljes szívéből örült, hogy azt csinálod amit szeretsz - tette a vállamra a kezét Mark.

 - Kösz - húztam mosoly szerű grimaszra a számat. - Szeretném, ha a gyerekeim is büszkék lennének rám.

 - Azok lesznek, csak adj egy kis időt, hogy megismerjenek. Nekik is ugyan olyan új érzés ez, mint neked. Nem tudják, hogy kezeljék a helyzetet, miszerint az ölükbe pottyant egy apuka. Még ők is tanulják ezt.

 - Hah - mordultam fel. - Majd a kis bájgúnár megmutatja, hogyan kell apának lenni.

 - Istenem, még mindig itt tartasz? - sóhajtott a barátom.

 - Hogy a fenébe ne! - csattantam fel. - Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy Ana és ő, mármint hogy a gyerekeim közelében van.

 - Te féltékeny vagy? - nézett rám döbbenten Mark.

 - Nem - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt és még nekem is leesett, hogy úgy viselkedek, mint egy durcás kisgyerek.

 - Úristen! - kerekedtek el az edzőm szemei. - Ezt is megértük! Vannak érzéseid. Jenny után azt hittem, örökre elvesztek.

 - Jól van, lehet leakadni rólam - motyogtam. Nem tetszett, hogy felhozta a volt feleségemet.

 - Bocs haver, nem úgy értettem. Csak tudod, régen láttalak így kiborulni egy nő miatt. El kell ismernem, Ana nem akármilyen csaj.

 - Hát nem - sóhajtottam nagyot. - De az a hajó már elúszott - húztam el a számat.

 - Honnan veszed?

 - Ott voltál, láttad! Én nem tudok versengeni a "szépfiúval" - csöpögtek gúnyosan a szavaim.

 - Dehogynem. Nem a kinézet számít - vigyorodott el Mark.

 - Hanem mi? - néztem rá, mintha megőrült volna.

 - A kötelék, ami kettőtök közt van, felülír mindent.

 - Ezzel azt akarod mondani, hogy mert gyerekeket csináltam neki, előrébb vagyok a rangsorban, mint a focista?

 - Igen - bólintott. - Gondolkodj egy kicsit. Annak idején te voltál az első szerelme és azok az érzések ott lapulnak valahol benne - mutatott a szívére Mark. - Csak elő kell csalogatni őket.

 - De hogyan?

 - Kimi baszd meg! Ne én mondjak már meg mindent. Mit tudom én? Udvarolj, vagy bókolj neki. Ajánld fel a segítségedet, a barátságodat. Legyél vele türelmes. Bizonyítsd be neki, hogy rád mindenben számíthat - sorolta Mark a közhelyeket.

 - Te - néztem rá vigyorogva miután átrágtam a szavait - ez nem is rossz ötlet. Ha sikerülne közel férkőznöm hozzá és közben a gyerekeket is magam mellé állítanám, még akár sikerülhetne is.

 - Egyet viszont ne felejts el! Ha ezt elszúrod, nem lesz több esélyed.

 - Megértettem - bólintottam komolyan. - Nem fogom, mert akarom őket. Megpróbálom Anát meggyőzni afelől, hogy mi egy család vagyunk. Nem engedem, hogy más nevelje fel a gyerekeimet - néztem elszánt tekintettel a barátomra, aki csak somolyogva bólogatott.

10/10. 80.rész

Lola

   Ahogy visszatértünk Bilbaoból, újabb kemény edzéseket iktattunk be, hogy legyőzhessük a városi riválist. Cris és köztem még mindig hatalmas volt a feszültség és erre még az is rátett, hogy mostanában Sergio is egyre gondterheltebb arccal jelent meg köztünk. Február ötödikén a feszültség a tetőfokára hágott. A Bernabeaut elfoglalták a "matracosok" szurkolói.
 - Lolita - nézett rám szigorúan a bácsikám. - Remélem mára nem tervezel semmi botrányosat.
 - Én? - néztem a legártatlanabb tekintetemmel rá, de aztán elvigyorodtam. - Amíg Cholo nem basztat, befogom a számat, de ha megint piszkál akkor nem fogom vissza fogni magamat.
 - Ettől féltem - sóhajtott fel Flo bácsi. - Kérlek, kicsim - nézett rám szinte könyörögve - legalább a klub hírnevére gondolj.
 - Megpróbálok, de nem ígérhetek semmit.
 - Nekem ennyi is elég - mosolyodott el megkönnyebbülten mikor kiléptünk az irodájából és elindultunk a pályára. - Bale jobban van? - kérdezte hivatalos hangon, amit mindig elővett, ha más is volt a környezetünkben.
 - Még nem - ráncoltam össze gondterhelten a homlokom. - Idegesítő, hogy megint kiújult a sérülése, pont most amikor már kezdett beilleszkedni a csapatba.
 - Reméljük hamar rendbe jön - nézett rám, majd kezet fogott velem a rengeteg újságíró előtt, akik nem győzték kattogtatni a gépüket. Erőltetett mosollyal az arcomon néztem a kamerákba. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor végre kimehettem a kispadhoz. A fiúk már felsorakoztak és elhangzott a Madrid himnusza is. Amíg a csapatom lekezelt az ellenféllel, addig én jó vendéglátó módjára, a kamerák kereszttüzében, széles mosollyal az arcomon ellépdeltem a másik kispadhoz.
 - No nézd csak - pislogott rám rosszindulatúan Simeone - milyen szemetet fújt ide a szél?
 - Elég nagyot - vigyorogtam rá töretlenül - és ahogy elnézem zsírosat - utaltam a lenyalt frizurájára.
 - Kicsinállak te szuka... - borult el a tekintete és én nem is akartam mást, minthogy premier plánba lássa mindenki, hogy nem én kezdem az ellenségeskedést, mégha nem egészen így is van.
 - Nono Cholo - mosolyogtam rá fogaimat kivillantva - vigyázz, hogy viselkedsz mert minden kamera téged vesz. Szóval sok szerencsét - húztam vissza a kezemet, amit még mindig nem fogadott el majd hátat fordítva neki visszasétáltam az enyémekhez.
 - Ügyes húzás volt - dicsért meg Zizu majd lepacsiztunk.
  Megszólalt a síp és onnantól már csak a meccsnek éltünk.
 - Remélem nem most szakad meg a szériánk - mormogta maga elé a francia miután a tizenharmadik percben Ikernek óriásit kellett védenie.
 - Miről beszélsz? - fordultam felé értetlenkedve.
 - Már huszonegy meccs óta veretlenek vagyunk.
 - Honnan tudsz te ilyeneket? - ráztam meg nevetve a fejemet.
 - Internet, édes Lola, internet - nevetett fel, de aztán fel is ugrottunk, mert Pepe megszerezte nekünk a vezetést.
 - Ez az! - boxoltam a levegőbe örömömben. Mindig szerettem nyerni, de az Atlético ellen külön öröm volt.
  Innentől kezdve a játék jobban hasonlított egy pankrációra, mint focimeccsre. A sárga lapok egymást követve villantak fel a bíró kezében, minket sem kímélve. A szünetre 1-0-val mentünk le, de ez is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, mint az Atletisek. Az öltözőben megdicsértem a csapatomat és megkértem őket, hogy próbálják visszafogni magukat, hogy ne kelljen senkinek se idő előtt zuhanyoznia. Magabiztosságot sugározva mentünk ki a folytatásra. Ellenfeleink arcán is elszántság tükröződött, ami csak még jobban feltüzelte a fiúkat. Amíg a focisták a pályán vívtak kemény harcot, addig én az oldalvonal mellett állva ordítottam ki a tüdőmet, taktikai tanácsokat osztogatva.
  A hetvenharmadik percben lecseréltem a fáradtnak tűnő Benzemát Moratára ami szinte azonnal meghozta a gyümölcsét, mert az ő asszisztjából Di Maria 2-0-ra növelte az előnyünket. Mi örültünk, de innentől fogva az ellenfél elvesztette a fejét. Simeone megpróbált kihozni a sodromból, de ezt egy apró trükkel megakadályoztam. Hallgattam a nagybátyámra és csak mosolyogva figyeltem, ahogy az argentin sárgalapot kap. A játék végét jelentő sípszó után jókedvűen indultunk az öltözőbe, de út közben belebotlottunk Flo bácsiba.
 - Büszke vagyok rád - veregette meg a hátamat kedvesen, majd le is lépett.
 - Szerintem is le a kalappal előtted - karolta át a vállamat Zizu. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire higgadt tudsz maradni.
 - Miért? - néztem rá meglepettséget színlelve.
 - Mert Diego nem túl kedves szavakkal illetett - nézett rám elbizonytalanodva .  - Vagy te nem is hallottad?
 - Nem - nevettem fel, majd benyúltam a zsebembe és elővettem a headsettemet. - Muszáj volt bedugnom a fülemet, hogy kibírjam balhé nélkül - vigyorodtam el.
 - Aj, te lány - röhögött fel Zidane - ha nem volnál ki kéne találni.
  Hangosan nevetve léptünk be az öltözőbe ahol megköszöntem a srácoknak a mai teljesítményüket.
 - Lola! - szaladt utánam Benzema a folyosón.
 - Igen? - néztem rá kíváncsian.
 - Ha nem gond, akkor kihagynám a holnapi edzést...
 - Miért is?
 - Chloé most hívott, már a kórházban van és...
 - Karim! - vágtam a szavába. - Miért nem ezzel kezdted?
 - Akkor nem gond?
 - Nem, de mit keresel még itt? - néztem rá szigorúan. - Nyomás, segíts az asszonynak, ha már bevállalta, hogy szül neked egy gyereket.
 - Köszi - vigyorodott el majd már ott sem volt. Futólépésben tűnt el a szemem elől, az arcomról pedig leolvadt az eddig ott ülő mosoly. Persze, hogy örültem a boldogságának, de belül irigykedtem. Először Iker most Benzema. Lassan mindenkinek összejön a gyerek, csak én maradok egyedül, örökre. Az irodámba érve felkaptam a táskámat és az autómhoz siettem. Ahogy beültem, csengeni kezdett a mobilom. A kijelzőn Pepe neve villogott.
 - Mondd! - szóltam bele a készülékbe miközben elindítottam az autóm.
 - Lola, drága, egyetlen, édes, aranyos edzőnk - kezdte a hízelgést.
 - Hűha, valamit nagyon szeretnél - nevettem fel. - Na, gyorsan nyögd ki!
 - Szóval a fiúkkal szeretnénk elmenni bulizni és eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha te is velünk tartanál.
 - Ez rendes tőletek - mosolyodtam el -, de most inkább kihagynám.
 - Biztos? - kámpicsorodott el a hangja.
 - Teljesen. Fáradt vagyok és nem vágyom másra, csak az ágyamra.
 - Értettem - sóhajtott fel a védő -, de az nem baj, ha mi...?
 - Nem, megérdemlitek - nevettem fel miközben úgy éreztem magam, mint egy tanárnéni, akitől a kisdiákok engedélyt kérnek a bulizásra. - Csak kérlek szépen titeket, hogy ésszel legyetek, mert egyiktek seggét sem szeretném mentegetni a média előtt.
 - Megígérem, hogy jók leszünk - jött a válasz. - Jó pihenést főnök!
 - Nektek is - nyomtam ki nevetve a telómat.
 Ahogy hazaértem, lezuhanyoztam és bezuhantam az ágyba, hogy kipihenjem az elmúlt időszak fáradalmait.

Házasság extrákkal 33.rész

Cris

  - Mit tervezetetek mára? - nézett ránk mosolyogva anya. Szinte sugárzott az arcáról, hogy tisztában van vele, hogy mi történt köztem és Kendra közt és nagyon is elégedett a dolgok alakulásával.
 - Pihenést - csúszott ki a lány száján majd rám kapta a tekintetét és mélyen elpirult.
 - Hallottad - vigyorodtam el - Ha a feleségem pihenni szeretne, akkor azt tesszük.
 - De azért fagyizni elmegyünk? - pislogott ránk Juni kétségbeesett tekintettel.
 - Persze - vágtuk rá egyszerre Kendrával.
  Miután befejeztük a reggelit, elindultunk a szobánkba, de anya megállított.
 - Menj csak - néztem bátorítóan a lányra - mindjárt megyek én is.
  Bólintott majd magunkra hagyott minket a konyhában.
 - Ugye nem csak szórakozol vele? - vont felelősségre jóanyám miután hallotta becsukódni a szobánk ajtaját.
 - Nem - ráztam meg a fejem. - Nekem ez már rég nem a szerződésről szól.
 - Helyes - nyugodott meg anya. - Ez a kislány nem érdemelné meg, hogy összetörd a szívét.
 - Vigyázok rá - fogadkoztam. - Annyira szeretném tudni, hogy ő mit érez - sóhajtottam fel.
 - Valamit biztos, ha ágyba bújt veled.
 - Honnan? - néztem anyára döbbenten.
 - Az arcotokra van írva - nevetett fel - na meg elég vékonyak a falak kisfiam és nem voltatok valami halkak - vigyorgott rám.
 - Anya! Basszus, ne nézz így rám, mert zavarba hozol - forgattam meg a szemeimet.
 - Szerinted én mennyire voltam zavarban, mikor meg kellett Juninak magyaráznom, hogy nincs semmi baj, csak te és Kendra...khm szeretgetitek egymást?
 - Úristen! Ő is hallotta? - temettem a kezeim közé az arcomat.
 - Nyugi, még elég kicsi, így beérte az én magyarázatommal, de legközelebb azért halkabbak legyetek - kacsintott rám majd otthagyott lefagyva.
  A gondolataimba merülve lépkedtem fel a lépcsőn, hogy benyitva a szobánkba elmosolyodjak a látványtól. A szőke lány az ágyon feküdt összegömbölyödve, mint egy kiscica és aludt. Jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy miattam és az éjszakánktól fáradt el ennyire. Óvatosan másztam mellé és közel bújtam hozzá. Vigyorogva konstatáltam, hogy amint megérezte a jelenlétemet, közelebb kúszott és lábát az enyémek közé tolta. Mélyet szippantottam az illatából ami körülölelt minket. Lehunytam a szemeimet és azon kezdtem agyalni, hogy miként kerültünk ebbe a helyzetbe. Azt hiszem köszönetet kell mondanom Irinának, mert ha ő nem kezd el hazugságokat terjeszteni akkor soha nem jövök rá, mekkora kincs van az orrom előtt. Mert Kendra az, egy igazi drágakő. Jó lenne tudni, hogy ő hogy gondolja a köztünk lévő kapcsolatot, mert én nagyon is komoly vagyok kettőnket illetően. Minden egyes szó amit a fogadalomban kiejtettem a számon, a szívemből jött. Én tényleg úgy érzem, hogy ő az a nő aki mellett le tudnám élni az életemet. Nem utolsó szempont az sem, hogy Juni is szereti. Bár ki nem? Az egész lényéből árad a kedvesség, a közvetlenség. Nem is tudom, hogy miért nem vettem észre előbb?
  Imádom nézni ahogy nevet. A szemei olyankor égszínkékek lesznek és az arcán megjelennek a gödröcskéi, amik ellenállhatatlanná teszik a mosolyát. Szeretem az apró kezeit is, amik sokszor segítettek, hogy elfelejtsem a mindennapok szarságait mikor esténként a tévé előtt a vállaimat masszírozta.
  Szemeim kipattantak, mikor mocorogni kezdett. Érdeklődve figyeltem ahogy lassan felemeli rám a tekintetét és halványan elmosolyodik.
 - Szia - suttogtam halkan majd egy puszit nyomtam a hajára.
 - Szia - sóhajtott fel. - Bocs, hogy elaludtam, de nagyon fáradt voltam - fordult a hátára, amivel elérte, hogy hiányozzon a közelsége.
 - Ugyan mitől? - könyököltem fel és nevetve figyeltem a reakcióját.
 - Cris - ütött a mellkasomra elpirulva. Elkaptam a kezeit és vigyorogva magamra húztam.
 - Igen? - néztem rá mint egy ártatlan óvodás.
 - Lehetne, hogy nem emlegeted fel ami történt? - hunyta le a szemeit miközben szabadulni próbált a fogságomból.
 - Megbántad? - komolyodtam el egy pillanat alatt. Kíváncsian néztem a lány arcát, hátha letudok olvasni róla valamit, közben pedig idegesen vártam a válaszát.
 - Nem - suttogta - csak szarul érzem magam a tudattól, hogy én lettem az újabb numerád.
 - Kendra! - csattant a hangom idegesen. - Ne beszélj hülyeségeket! Te nem egy numera vagy, hanem a feleségem...
 - Az álfeleséged - javított ki halkan.
 - Nem mindegy? Feleség és kész!  - csóváltam meg a fejemet. - Nem azért feküdtem le veled, hogy elmondhassam, megvoltál, hanem azért mert kívántalak. És mielőtt a múlt időn kezdenél lovagolni, most is kívánlak - fordítottam magam alá majd lecsaptam az ajkaira. Nyelvemmel pillanatok alatt megtörtem az ellenállását, így birtokba vehettem a forró száját és érzéki párbajra hívhattam a nyelvét. Zihálva, levegőért kapkodva szakadtunk el egymástól. Szemeibe néztem, amik most sötétkéken világítottak a vágytól. Arca kipirult és megduzzadt ajkai hívogatóan meredtek rám, de mielőtt újabb rohamra indulhattam volna ellene, kivágódott az ajtó és Juni szaladt be rajta.
 - Mikor megyünk már? - mászott fel mellénk az ágyra és ugrálni kezdett. Elhúzódtam a lánytól, de közben oda súgtam neki:
 - Később folytatjuk - kacsintottam rá majd elkaptam a fiamat és felborítottam, hogy megcsikizhessem. Junior sikítva próbált menekülni a kezeim közül, de hiába.
 - Kendra, segíts! - kiáltotta a lánynak, aki eddig mosolyogva figyelt kettőnket.
 - Oké - emelte rám huncut tekintetét a szőkeség majd kezeivel közelíteni kezdett az oldalamhoz.
 - Meg ne próbáld! - néztem rá szigorúan, de ő csak kinyújtotta rám a nyelvét és ujjait az oldalamba bökte. - Én figyelmeztettelek - kaptam el a kezeit és újra magam alá gyűrtem. - Ezért most véged, asszony! - kezdtem el csikizni, amit kacagva fogadott.
 - Mi ez a hangzavar? - állt meg anya az ajtóban nevetve.
  Kendra alattam vergődött, sikított, míg Junior felmászott a hátamra és most ő próbálta megmenteni a lányt.
 - Eh...he...lég! - könyörgött a feleségem levegőért kapkodva.
 - Rendben - mosolyogtam rá. - Remélem megjegyezted, hogy mi vár rád ezentúl, ha ellent mondasz uradnak és parancsolódnak? - fenyegettem meg játékosan az ujjammal, mire megforgatta a szemét.
 - Apa, gyia! - ugrált Juni a hátamon. - Menjünk fagyiznííí!
 - Kapaszkodj prücsök! - vettem a hátamra teljesen, majd futásnak eredtem. Végigszaladtam vele a folyosón, le a konyhába, megkerültük az asztalt majd vissza fel a lépcsőn a szobánkba miközben Junior édesen kiabált és biztatott, hogy gyorsabban. Lihegve eresztettem le az ágyra majd én is lerogytam.
 - Azt hiszem kezdek eltunyulni - sóhajtottam fel levegő után kapkodva.
 - Én is úgy látom - nézett rám Kendra pimaszul. - Sőt, mintha egy kis pocakot is eresztettél volna - nevetett fel felháborodott arcomat látva majd felugrott és az ajtóhoz szaladt.
 - Ez bosszúért kiált - vontam össze a szemöldökömet és rákacsintottam a fiamra, aki csak vigyorgott kettőnkön. Felpattantam és a lány után eredtem, aki egy apró sikkantás után lefutott a lépcsőn, de nem volt elég gyors, így hamar utol értem és magamhoz rántottam.
 - Megvagy - vigyorogtam rá. - Tartozol egy bocsánatkéréssel a hasamra tett megjegyzésed miatt - suttogtam az ajkaira, amik elnyíltak a közelségemtől -, de természetben is fizethetsz - néztem rá pimaszul, mire elhúzódott tőlem és a mellkasomra csapott.
 - Bolond vagy!
 - Te teszel azzá - járattam a tekintetemet a szája és a szemei közt, amit ő is észre vett. Legnagyobb megdöbbenésemre ő volt az aki csókot kezdeményezett. Felmordultam mikor megéreztem forró nyelvét kutakodón végig simítani az ajkaimon. Nem haboztam, azonnal elmélyítettem a csókot. Kezeimmel a hajába túrtam és a falnak löktem. A vágy úgy söpört végig rajtam, mint a sebesvonat, mikor ágyéka az enyémnek préselődött. Oxigén után kapkodva váltam el tőle.
 - Te nő, megőrjítesz - döntöttem a homlokomat az övének.
 Apró lábak dobogása hallatszódott fel mögülünk, így elléptem a lánytól és kíváncsian fordultam a fiam felé.
 - Menjünk már - durcáskodott, de azonnal felcsillant a szeme, mikor biccentettem, hogy indulunk. - Hurrá! - kiáltotta és szélsebesen az ajtóhoz rohant.
 - Juni várj meg minket! - szólt utána Kendra és gyorsan megigazította a haját, amit én kócoltam össze.
 - Gyönyörű vagy  - mosolyogtam rá.
 - Köszönöm - sütötte le a szemeit zavartan. - Menjünk, mert képes és elcsatangol egyedül - lépett ki az ajtón.
  Szorosan egymás mellett lépkedtünk, követtük a fiamat, aki végig beszélte az utat és ugrándozva sietett a céljához. Egy kósza ötletet követve Kendra keze után nyúltam és összefűztem az ujjainkat. A lány meglepődött, de nem húzódott el. Egy bolt előtt sétáltunk el, melynek a kirakatában megláttam magunkat és a látvány mosolygásra késztetett. Teljesen úgy néztünk ki, mint egy igazi család és akkor eldöntöttem, hogy mindent elfogok annak érdekében követni, hogy így is legyen.

Las Puertas de Infierno 77.

Ana

   - Jobban vagy? - kérdezte aggódva Cris.

 - Semmi gond, csak kicsit sok volt ez így mára - eresztettem meg egy halvány mosolyt miközben összepakoltam az ebédlőt és neki álltam a mosogatásnak.

 - Pihenned kéne - állt a hátam mögé a portugál és a hajamat arrébb tolva a nyakamba csókolt. Jóleső sóhajjal dőltem a mellkasának, majd elpirultam  a gondolattól, hogy mit is csinálunk éppen. Soha nem éreztem még ilyet. Olyan voltam, mint egy tinédzser aki életében először lett szerelmes. Az érzések amiket az érintései váltottak ki belőlem, annyira újak és mások voltak, mint azok amikkel eddigi életem során találkoztam, hogy szinte megrémültem tőlük.

  Mikor Cris szorítása erősödni kezdett a csípőmön és szája után a nyelve, majd fogai is beszálltak a bőröm kényeztetésébe, nem bírtam tovább és megfordultam az ölelésében. Ajkaim sürgetőn tapadtak az övéire, hogy nyelvét megérezve a számban felnyögjek az érzéstől. Nem vallottam be, de én is sokat gondoltam a Brazíliában történtekre. Mióta Cris először megcsókolt, azóta vágytam újra átélni ezt az érzést.

 - Annyira finom vagy - szakadt el tőlem a portugál, majd kezeit óvatosan becsúsztatta a pólóm alá, de eközben szája már megint a nyakam érzékeny bőrét ostromolta.

 - Cris - suttogtam vágytól elfúló hangon és a hajába túrtam. Mikor tenyereivel beborította a melleimet, fejemet hátravetettem és a konyhaszekrénynek dőltem.

 - Istenem, annyira tökéletes minden porcikád - fúrta tekintetét az enyémbe majd hüvelykujjával végig simított a már keményen meredező mellbimbóimon. - Kívánlak és legszívesebben most a magamévá tennélek, de nem akarom elkapkodni - húzta ki a ruhám alól a kezeit, majd közéjük fogta az arcomat. - Azt akarom, hogy te is száz százalékosan kész legyél rá - csókolt meg érzelmesen.

  A szívem hevesebben kezdett dobogni a vallomásától. Én is akartam őt, de még nem voltam biztos magamban és hálás voltam neki, hogy ezt észre vette. Elfelhősödött tekintettel néztem fel markáns arcára, melyen most egy apró mosoly játszadozott. Én is elmosolyodtam.

 - Anyuci, Kimi elment? - hallottam meg fiam kérdését amitől összerezzentem,

  Milyen anya vagyok, hogy teljesen megfeledkeztem a gyerekeimről akiket Molly felvitt az emeletre játszani, hogy ne zavarjanak minket a beszélgetésben? Cris is zavartan nézett az ajtóban lecövekelt fiamra.

 - Igen - találtam meg a hangomat -, de azt mondta, hogy holnap megint eljön - guggoltam le az elkámpicsorodott törpémhez, akinek ettől a mondattól viszont felcsillantak a szemei. Le sem tagadhatta volna, hogy örül az apja látogatásának. Sóhajtva simítottam végig az arcán. - Örülsz neki?

 - Igen - sütötte le a szemeit-, de ha te nem akarod, akkor nem - motyogta.

 - Miért mondod ezt? - emeltem fel döbbenten a kis fejét, hogy belenézhessek a meghatározhatatlan színű szemeibe.

 - Lina azt mondta, hogy Kimi miatt sírtál - suttogta, de kíváncsi tekintetét rám emelte. - Nem akarom, hogy szomorú legyél.

 - Édesem - öleltem magamhoz, hogy időt nyerjek és kitaláljak valami apró füllentést, hogy ne érezze rosszul magát azért, mert az apjával szeretne lenni. - Nem vagyok szomorú.

 - Akkor miért sírtál? - kérdezte okosan.

 - Mert... - pislogtam segélykérőn Crisre.

 - Anya örömében sírt - vigyorodott el a portugál, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. Miről beszél?

 - Miért? - adott hangot kíváncsiságának Nico.

 - Mert megkértem, hogy legyen a barátnőm - mosolyodott el Cris, miközben megfogta a kezemet és magához húzott.

 - Ez azt jelenti, hogy te leszel az apukánk? - pislogott rá csodálkozva a kisfiam.

 - Nem - jelentette ki határozottan a focista. - Egyenlőre nem, később talán...

 - Akkor Junior a tesónk lesz? - vágott a szavába Nico boldog csillogással a szemében.

 - Hát - vakarta meg a tarkóját Cris - valami olyasmi.

 - Szuper - adta áldását ránk a törpe. - Itt is fogtok lakni? - állt elő újabb hajmeresztő kérdéssel, de leállítottam.

 - Kicsim, még nem beszéltünk róla - néztem a fiamra komolyan. - De megígérem, hogy ti lesztek az elsők akik megtudjátok, jó?

 - Jó - vigyorodott el, majd egy nagy ölelés után szaladni kezdett. - Ezt el kell mondanom Linának.

  Mosolyogva néztem utána.

 - Könnyebben fogadta, mint hittem - sóhajtott fel a focista megkönnyebbülten. - Mármint...

 - Cris? - néztem döbbenten rá. - Te félsz a fiamtól? - kuncogtam fel.

 - Nevess csak ki - durcázott be -, de nekem igenis számít, hogy mit gondolnak rólam a gyerekeid.

 - Édes vagy - simogattam meg az arcát, mire elkapta a kezemet és megcsókolta.

 - Cris - olvadtam el a gesztusától. Számomra hihetetlen volt, hogy egy apró érintésével mennyire lázba tudott hozni. Keze a derekamra kúszott, közelebb vonva magához majd ajkait óvatosan az enyémeknek nyomta. Finoman játszadozni kezdett a nyelvemmel, apró nyögéseket kicsalva belőlem.

 - Látod, mondtam, hogy szerelmesek - szólalt meg Nico, mire szétrebbentünk. A lépcső felé nézve megláttuk a két kicsit, akik vigyorogva figyeltek minket. Ó, te jó ég, még jó hogy nem gabalyodtunk újból egymásba.

 - Azt hiszem lebuktunk - kacsintott rám Cris, mire zavaromban a mellkasához bújtam és egy aprót a vállába boxoltam. - Mennem kell - suttogta a fülembe.

 - Máris? - néztem rá elkeseredve. Régen éreztem magam ilyen jól és ezt neki köszönhettem.

 - Igen, Juni nem sokára otthon lesz és szeretnék neki eldicsekedni az új barátnőmmel - mosolygott rám pajkosan.

 - Új nő? - tettem a meglepettet. - Nem is mondtad, hogy becsajoztál.

 - Mert még friss a dolog - vette ő is a lapot. - Ki tudja, lehet hogy pár nap aztán lapátra tesz - biggyesztette le a száját.

 - Nem hiszem, hogy a "nagyCR7-tel" - macskakörmöztem a levegőbe - megmerné ezt tenni.

 - Szóval szerinted csak a hírnév miatt viselnek el a nők? - horkant fel megbántottan.

 - Én nem ezt mondtam - néztem rá ijedten, de mikor megláttam a sunyi vigyort az arcán, elöntött a megkönnyebbülés. - Te szórakozol velem? - csaptam csípőre a kezeimet.

 - Nem jobban, mint te velem - ölelt magához. - Egy-egy!  - nyomott puha csókot a számra, mire elmosolyodtam.

 - Két szerelmes pár, mindig együtt jár - énekelte Nico és Lina nevetve. - Egy tányérból esznek, mindig összevesznek! - ugrottak fel a helyükről  majd feltrappoltak a lépcsőn.

 - Úgy látszik megunták a bámulásunkat - néztem utánuk jókedvűen.

 - Igen - nevetett fel Cris is. - Sajnálom, de tényleg mennem kell - simított ki egy rakoncátlan tincset az arcomból és a fülem mögé tűrte.

 - Puszilom Juniort - kísértem ki az ajtóig.

 - Átadom, ha odaadod - mutatott az arcára. Szememet forgatva hajoltam felé, de hirtelen elfordította a fejét és a puszi a száján landolt. Mohón kapott az ajkaim után és birtokba vette azokat. Hevességétől a falnak ütköztem, de ez se engem, se őt nem zavarta. Szinte felfalt a szájával. A csók mély volt, szenvedélyes, tele tűzzel és ki nem mondott ígéretekkel.

 - Baromira hiányozni fogsz - lihegte mikor elszakadtunk egymástól.

 - Te is - biztosítottam róla.

 - Nem tudom, hogy holnap tudok-e jönni, mert holnapután meccs és...

 - Ne magyarázkodj - tettem az ujjamat a szájára. - Jössz, ha ráérsz - mosolyodtam el, majd a levegőm is bent rekedt mikor fogai közé vette az ujjamat és végignyalt a hegyén.

 - Nem akarok menni - nézett rám vággyal teli szemekkel.

 - Muszáj - lökdöstem a kijárat felé, mert tudtam, hogy még egy ilyen és elvesztem az önkontrollom.- Junior már vár - hoztam fel a legésszerűbb érvemet.

 - Tudom - sóhajtott fel. - Ha nem tudok jönni holnap, akkor hívlak. Vigyázz magadra! - lépet ki az ajtón.

 - Te is - integettem neki. - És Cris... - szóltam a kocsijához lépkedő focista után, aki felém fordult, mielőtt beszállt volna az autójába - sok szerencsét a meccshez!

 - Köszi - mosolyodott el majd beült és szép lassan elhajtott. Egy darabig bámultam utána, aztán visszamentem a házba és jókedvűen néztem bele az előszobai tükörbe. A látvány megdöbbentő volt. Az arcom kipirult, a szemeim csillogtak és a szám folyton mosolygásra állt. Úgy éreztem, hogy soha senki nem tudja többé letörölni onnan.

 - Mit teszel velem Cristiano? - kérdeztem a tükörképemtől, ami csak egy újabb mosollyal válaszolt a költői kérdésemre.

10/10. 79.rész

Lola

   A meccs előtti edzésen nagyon kemény voltam a fiúkkal akik csak értetlenül pislogtak rám, de nem merték szóvá tenni. Zizuval összeállítottuk a kezdő csapatot, majd megint sajtótájékoztatót tartottunk. Az idő gyorsan eltelt anélkül, hogy a portugállal egy szót is váltottunk volna, pedig láttam rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani. Ilyenkor mindig hátat fordítottam neki és elsiettem. Tudom, hogy gyerekes viselkedés, de úgy éreztem csak így tudom megvédeni magam tőle.
  A meccs gyászszünettel kezdődött, majd a sípszó után Cris már a huszonkilencedik másodperceben kapura lőtt, de mellé ment. Idegesen pislogva figyeltem, ahogy az ellenfél egyre nagyobb nyomás alá helyezte a kapunkat. Diego Lopeznek hála, még egyszer sem rezdült meg a hálónk. A huszonnegyedik percben Karimot szájba vágták, amitől vérezni kezdett az ínye, de mikor leakartam cserélni, csak megrázta a fejét, hogy marad. Nem sokra rá Xabinak osztott ki a bíró egy teljesen felesleges sárga lapot, amit már nem tűrtem szó nélkül és a negyedik játékvezető mellé lépve számon kértem rajta, hogy miért engedik leamortizálni a focistáimat, de ő csak csendre intett. Az első félidő hatalmas csalódásunkra 0-0 lett.
 Az öltözőben próbáltam rendet tenni a fejekben és elmagyarázni az új taktikát, amivel talán feltörhetjük a Bilbao atombiztosnak tűnő védekezését. A fiúk hevesen bólogattak, hogy felfogták a lényeget. Ők is nyerni akartak. Ahogy kifelé indultunk a második játék részre, Cris elkapta a karomat és visszarántott.
 - Ne csináld ezt - nézett rám könyörgő szemekkel. - Sajnálom amit mondtam, nem úgy gondoltam. Nem volt igazam.
 - De igen - jelentettem ki a szavaim után döbbenten hallgató focistának - igazad volt. Ugyanolyan szívtelen vagyok, mint Marco, de leszarom. És tudod miért? Mert így jó nekem!
 - Nem Lola - próbált rám hatni Cris - te nem akarhatsz olyan lenni...
 - Nyugi - ütögettem meg gúnyosan az arcát. - Nézd a dolog jó oldalát. Az egyezségünk még áll és közben nem fenyeget a veszélye, hogy akaratodon kívül felcsinálsz - léptem el mellőle faarccal, de belül üvöltöttem a fájdalomtól.
 - Baszd meg! - ordította el magát a luzitán és öklét belevágta az ajtóba.
 - Ha megkérhetlek, ne rongáld az öltözőt, mert velünk fizettetik ki - hagytam magára, hogy kisiethessek a kispadhoz.
 - Minden oké? - pásztázta aggódva végig az arcomat Zizu.
 - Persze - erőltettem egy mosolyt magamra, majd a pályát kezdtem figyelni. Cris ekkor lépett ki a fűre és tekintetével szinte ölni lehetett volna. Először gondolkodtam el rajta, hogy talán nem most kellett volna megbeszélnünk a dolgokat, de már késő volt.
  Folytatódott a játék. A két csapat nehezen bírt egymással, ezzel is felőrölve a már így is vékony jégen táncoló idegeimet. Az ötvenedik percben Cris gólt lőtt, de les miatt érvénytelenítették a találatot. Szentségelve álltam fel a padról, hogy számon kérjem a döntést a bírótól, aki ennek ellenére sem foglalkozott velem. A gyógyszerem akkor gurult el csak igazán, mikor három perc múlva a mezénél fogva visszahúzták a portugált és Di Mariát büntetlenül felrúgták. Válogatott szidalmakat kezdtem ordítozni az ellenfél játékosainak, amivel csak annyit értem el, hogy a negyedik játékvezető megint figyelmeztetett, hogy higgadjak le, mert nem lesz jó vége, ha így folytatom.
  Morgolódva ültem vissza a helyemre miközben szemforgatva figyeltem, hogy a játékosok rendre elcsúsznak a túllocsolt gyep miatt.
 - Ezt nem hiszem el! - csóváltam meg a fejem miközben Ramost néztem ahogy lefejelte az ellenfél egyik játékosát. - Mi a faszt csinál? Ki akarja állítatni magát?
  Néhány perc múlva azonban már örülhettünk, mert Cris gyönyörű gólpasszt adott Jesének, így megszereztük a vezetést, de az örömünk nem tartott sokáig, mert a csereként beállított Ibai Gomez kiegyenlített. Ez volt az a pont, amikortól elszabadultak az indulatok és a meccs kicsúszott az eddig sem remekelő bíró kezéből. Itturaspe felrúgta Ronit és besárgult, de Gurpegui ezt nem nézte jó szemmel és belekötött a portugálba. Az ellenfél két játékosa Oscar-díjas alakítást nyújtva játszotta el a hattyú halálát, amit a bíró ki is használt és legnagyobb megdöbbenésünkre piros lapot mutatott fel Crisnek.
  Idegesen kaptam a negyedik játékvezető kezéhez és őt vontam felelősségre a pályán történtek miatt.
 - Nincs szemük ember? Maga is látta, hogy ők kezdték és szabályosan provokálták a játékosomat! Miért nekünk ad pirosat, mikor azoknak a köcsögöknek kéne?!
  Úgy látszik a férfi megunta, hogy őt csesztetem, mert valamit mondott a fülesébe mire a játékvezető végre méltóztatott észre venni és elindult felém.
 - Seňora, vagy helyet foglal a fenekén, vagy maga is követheti a sztárocskáját az öltözőbe - köpte nekem a szavakat.
 - Sztárocska? - kerekedtek el a szemeim és az agyamra szép lassan leszállt a vörös köd. - Mondja, magának nem pártatlannak kéne lennie? Én úgy tudom, nem alkothat véleményt a pályán játszó egyik játékosról sem - csaptam csípőre a kezem.
 - Nem is szoktam - nézett rám vészjósló tekintettel.
 - Nem úgy veszem észre - húztam el gúnyosan a számat. - Milyen jogon mer így beszélni egy világszerte elismert futballistáról? Talán valaki a háttérből bábozik magával?
 - Befogtad? - tegezett le gyilkos pillantásokkal kísérve, de csak annyit ért el vele, hogy teljesen bekattantam.
 - Na ide figyelj te szarházi, korrupt kis senki... - kezdtem volna bele, de Zizu befogta a számat, így a szidalom özön az ő tenyerében halt el.
 - Lola, ne csinálj balhét - engedett el, mikor érezte, hogy kikiabáltam magam. Viszont válaszolni nem volt időm, mert már repült is felém a piroslap, amit egyszerű módon köszöntem meg, felmutattam a középsőujjam, majd ringó csípővel otthagytam a vörös fejjel levegőért kapkodó bírót. A nézőtér két részre szakadt. A hazaiak füttykoncerttel búcsúztattak, míg a mi szurkolóink vastapsban részesítettek. Mosolyogva, elrejtve az idegességemet intettem nekik oda hálásan. A meccs végéig egy elkülönített irodában húztam meg magam, majd mikor a fiúk lezuhanyoztak, Zizuval üzentem, hogy kivel óhajtok kiállni a hiénák elé. A választásom megint Lopezre és Xabira esett. A kapust azért pécéztem ki, mert rengeteget dolgozott a játék alatt, hogy ne kapjunk gólt, míg a szakállas középpályást az intelligenciája miatt. Sóhajtva foglaltam helyet mellettük és csak a pályán történt kérdésekre válaszoltam. Ahogy befejeztük, visszatértünk a szállodába és a szobatársaim engedelmével bezárkóztam a fürdőbe és addig ki se jöttem a kádból, míg a bőröm tiszta ránc nem lett. Megtörölköztem és felvettem a pizsamámat arra rá pedig a köntösömet. A szobába lépve egy nagyon bosszús franciával találtam szemben magam.
 - Mire volt ez jó? - kérdezte miközben komor tekintetét az enyémekbe fúrta.
 - Utálom, ha valaki lenéz azért mert nő vagyok. Ráadásul azt az ürgét valaki lefizette - vontam meg a vállam.
 - Miből gondolod?
 - Te is hallottad, hogy beszélt Crisről - emeltem fel a hangom és újra el fogott az idegesség. - Már az elejétől fogva arra játszott, hogy Roni elveszítse a fejét és tett is róla, hogy így legyen. Szégyen amit ez az ember művelt. Mégis miből gondolták, hogy hagyni fogom ezt?
 - Lolita - sóhajtott fel a francia az orrnyergét masszírozva. - Láttam, hogy mit csinált és tudom, hogy igazságtalan volt,  és egyet is értek veled, de ezt akkor sem így kellett volna előadnod. A meccs után mehettünk volna felsőbb fórumokhoz, így viszont... - legyintett lemondóan. - Miért nem tudsz egyszerűen csöndben maradni ilyenkor?
 - Mert az nem én lennék - vigyorodtam el, majd leültem mellé és fejemet a vállára hajtottam. - Tudod, hogy az életem a foci, meg is őrülnék, ha nem lehetnék itt - sóhajtottam. - Amúgy is edzetnek kell lennem a következő találkozóra, ahol újra szembe kerülünk rég nem látott "kedvenc" argentinunkkal - kuncogtam fel.
 - Basszus, te lány - mosolyodott el Zidane. - Rád még haragudni sem lehet.
 - Tudom, mert olyan kis édes vagyok - pillogtam rá nevetve.
 - Végre visszatért a régi Lola - kócolta össze a hajamat röhögve a francia, nem is sejtve, hogy mekkora örömet okoztak a szavai. Reméltem, hogy más is észre fogja venni a változást és tényleg olyan leszek, mint voltam.