2015. június 29., hétfő

Házasság extrákkal 53.rész

Cris

   Éreztem, hogy elcsesztem. Napok teltek el mióta bevallottam az érzéseimet Kendrának, és ő azóta szemmel láthatóan került. Akárhányszor próbáltam vele beszélni róla, lesütötte a szemeit és valami kifogást  motyogva elsietett. Értetlenül álltam előtte. Miért zárkózik el előlem? Talán van valakije? Talált egy férfit, aki mindig mellette tud lenni és nem vonja bele a hülyeségeibe? Nem, nem hiszem, hogy lenne más. Elmondaná. Vagy mégsem?- őrlődtem a kusza gondolataim közt.
 - Cris! - kiáltott rám Iker mire még időben felnéztem, hogy belefejelhessek a felém repülő labdába. - Mi van veled? - nézett rám áthatóan miután a játékszer a kezében kötött ki.
 - Semmi.
 - Na ez az amit nem hiszek el - csóválta meg a fejét. - Napok óta figyellek és valami nem stimmel nálad. Kendrával van gond?
 - Nem...vagyis igen. Áhh, nem tudom - sóhajtottam fel kétségbeesetten. - Nem megy ez nekem.
 - Micsoda?
 - Ez az egész színjátszás - vágtam rá idegesen.
 - Színjátszás? Én azt hittem szereted őt? - emelte meg a szemöldökét.
 - Igen, szeretem, de ez az egész nem ér semmit, ha ő nem így érez. Nem akarok megint abba a hibába esni, hogy valaki olyanra pazarlom az időmet, aki nem érdemli meg.
 - Szerinted Kendra nem érdemli meg? - állított meg a kapus és úgy nézett rám, mint egy őrültre.
 - Miért szerinted mit kéne csinálnom? Megmondtam neki, hogy szeretem, erre ő úgy kerül, mintha pestises lennék. Mi értelme akkor az egésznek? - meredtem magam elé.
 - Te bevallottad neki az érzéseidet? - ámult el Iker.
 - Igen, de sajnos nem volt tőle úgy elragadtatva, mint te - húztam el a számat.
 - Cris, ez hatalmas lépés tőled - tette a vállamra a kezét.
 - Én is azt hittem, aztán látod? - tártam szét a karjaimat.
 Csüggedten ültem le a padok egyikére és kezeimet az arcomra csúsztattam. Az edzésnek vége volt, mindenki elsietett az öltözőbe, hogy minél gyorsabban indulhasson haza a családjához. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség és néztem a pályát. A lelkemben hatalmas vihar dúlt. Nehéz volt elfogadnom, hogy az "aveiros" sármom nem működik a feleségemen. Annyi nő dőlt már be neki, de pont az az egy, aki nekem kéne, immunis rá.
 - Hé - lökte meg a vállamat Iker, aki szintén helyet foglalt mellettem. - Mégis miből gondolod, hogy ő nem szeret téged? - fürkészte az arcomat.
Hatalmas sóhaj után elmeséltem neki az egész történetet, hogy ő is képben legyen.
 - Szerintem csak szarul tálaltad, rossz időpontban és megijedt - mondta halkan.
 - Ugyan mitől? - horkantam fel bosszúsan, mire elvigyorodott.
 - A saját érzéseitől. Hidd el Cris, neki is többet jelentesz egy hülye szerződésnél.
 - Mondott neked valamit? - csillant fel előttem a remény.
 - Nem, de elég csak rátok nézni - csóválta meg most már nevetve a fejét. - Két lüke, akik szerelmesek egymásba, de nem merik bevallani a másiknak az érzéseiket.
 - Gondolod, hogy ő is...? - néztem rá kíváncsian, mire bólintott, engem pedig valami megfoghatatlanul meleg bizsergés öntött el. Lehetséges lenne, amit a kapus mond? Kendra tényleg érez valamit irántam? - De mégis hogyan vegyem rá, hogy bevallja? - pislogtam kérdőn a mellettem ülőre.
 - Tudod, most ki kéne, hogy röhögjelek - vigyorgott egyre szélesebben. - A naaagy CR7, a nők bálványa úgy viselkedik, mint egy kisfiú, aki még soha nem járt senkivel. Amúgy meg összekeversz Sesével, Ő a nagy csajozógép. Miért nem tőle kérsz tanácsot?
 - Maradj már - intettem le. - Neki csak arra kellenek a nők, hogy felmelegítsék az ágyát, de te meg Sara...Ti vagytok a megtestesült álompár, és én is ezt a harmonikus kapcsolatot szeretném elérni Kendrával - vallottam be.
Percekig csak ültünk és néztünk magunk elé. Gondolom Iker még mindig az előző mondataimon agyalt, mert szája sarkában egy halvány mosoly ült, olyan ami csak és kizárólag a szerelmesek arcán látható. Irigyeltem őket, mert én is ezt akartam érezni. Tudni, hogy a nő akit szeretek viszonozza az érzéseimet, és pont ezért nem szégyelltem egy olyan emberhez fordulni tanácsért, akinek ez megadatott.
 - Szóval? Szerinted mit csináljak, hogy a feleségem színt valljon nekem?
 - Először is hódítsd meg, udvarolj - nézett rám. - Emlékszel még hogy kell? - somolygott.
 - Persze - morogtam. - De mi van, a nem jön be neki?
 - Cris! - dörrent rám a barátom. - Ezek csak kifogások. Félsz, hogy beégsz?
 - Igen! Képzeld félek - húztam el a számat. - Sokkal könnyebb volt Irinával - sóhajtottam fel.
 - Te nagyon hülye vagy - csóválta meg a fejét Iker. - Persze, hogy könnyebb volt, mert őt csak a hírneved, a kapcsolataid és a pénzed érdekelte, az érzéseidre magasról tett.
 - De legalább tudtam, hogy egy nyaklánccal vagy egy karkötővel elérem amit akarok - morogtam tovább, mint a bolhás kutya.
 - Jaa, ha te ilyen nőre vágysz, akkor tessék csak! Tele van velük a világ! Nem kell mást csinálnod, csak meglengetni a bankkártyádat és máris tucatjával borulnak a lábad elé vagy másznak az ágyadba - kelt ki magából a kapus miközben felállt mellőlem. - Életedben először akadsz össze egy olyan nővel, aki téged lát, ismétlem TÉGED és nem a pénzedet, de te képes lennél elcseszni, feladni. Tudod az olyan kapcsolatokért amilyen Saráé és az enyém, keményen meg kell dolgozni. Nem fog az öledbe hullani, bármennyire is szeretnéd! Arról nem beszélve, hogy Junior is szereti Kendrát és nem fogja egykönnyen elfelejteni neked, ha elszúrod. Ő nem csak a feleséged, hanem a fiad anyja is lett. Gondolkodj el ezen egy kicsit. Mikor elvetted feleségül azt mondtad, hogy mindent megteszel, hogy boldog legyen és nem akarod elengedni. Akkor most mi változott?
 - Nem tudom - hajtottam le a fejemet, mert nem bírtam a barátom szemébe nézni. Minden egyes szava fájt, mert igaz volt. Olyan dolgokat vágott hozzám, amit az anyámon kívül nem sokan mertek volna.
 - Cris, az életben nem sok minden van, amiért érdemes ennyire küzdeni, de a szerelem az az - paskolta meg a vállamat, majd elsétált, magamra hagyva a kavargó gondolataimmal.
 

2015. június 17., szerda

Házasság extrákkal 52.rész

Kendra

  Miután meggyőztem Crist, hogy nyugodtan magunkra hagyhat minket, elutazott a csapattal, de minden nap felhívott, hogy Juni állapotáról érdeklődjön. A napok csiga lassúsággal teltek. Junior egyre jobban volt, aminek nagyon örültem. Lekötötték a gépekről és a csöveket is eltüntették a közeléből. Dr. Castarelli minden nap saját szemével ellenőrizte a hogylétét. Ahogy erősödött, egyre nehezebben lehetett ágyban tartani.
 - De miért? - nézett rám hatalmas barna szemeivel, amiktől mindig elolvadtam, akárcsak az apja esetében.
 - Mert a doktorbácsi azt mondta, hogy még nem lehet - simítottam meg az arcát.
 - De én annyira unatkozom - nyafogott, amit meg is értettem, mert mióta én ismerem, azóta nem feküdt ennyit egyfolytában.
 - Tudom kicsim, de hidd el csak jót akarunk neked.
 - Haza akarok menni - csillantak meg az első könnycseppek a szemeiben. - Apát akarom - folytak végig az arcán.
 - Apa holnap már itt lesz - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam. - Azt ígérte, hogy siet hozzád és tudod, hogy amit ő megígér, azt be is tartja - csókoltam meg a feje búbját.
Fáradtan sóhajtottam fel, mert hiába volt nekem is egy ágy a szobában, én a kicsié mellett virrasztottam végig az éjszakákat. Néha az ő ágyára borulva pihentem pár órát. Be kellett vallanom magamnak, hogy rettenetesen hiányzott a portugál. Junival megnéztük a válogatott meccsét, amit Cris mesterhármasával nyert meg a csapat. Baromi büszkék voltunk rá.
 - Most akarom - durcáskodott a kicsi és a könnyei még mindig csorogtak.
 - Értsd meg édesem, hogy apa még a repülőn ül és csak holnap ér haza - masszíroztam meg az orrom tövét, hátha elmúlik tőle a fejfájásom.
 - De én akkor is most akarom! - csücsörítette össze a száját és a kezeit durcásan összefonta a takaró fölött.
 - Juni... - sóhajtottam fel fáradtan, de nem tudtam befejezni.
 - Úgy hallom jobban vagy - szólalt meg az ajtóból a portugál megnyugtató hangja.
 - Apa! - ugrott ki a kisfiú az ágyból és a focista nyakába vetette magát.
 - Hiányoztam prücsök? - nyomott puszit a kicsi szájára Cris.
 - Nagyon - szorította meg a nyakát a kezecskéivel. - És én neked?
 - Te is nagyon - ölelte magához nevetve és szemeiből sütött a megkönnyebbülés.
Mosolyogva figyeltem a kettősüket. Melegség öntötte el a szívemet, ahogy figyeltem őket. Összebújva ölelték egymást, mintha a másik közelségéből merítenének erőt. Az újságok és a média szerint a portugál egy öntelt, beképzelt focista és aki nem ismeri, az könnyen el is hiszi a viselkedése miatt, de én tudom, hogy ez csak egy álarc. Egy maszk ami mögé elbújhat, hogy megvédje a szeretteit és a magánéletét.
 - Szia - nézett rám azokkal az elbűvölő, sötét barna szemeivel.
 - Szia.
 - Fáradtnak tűnsz - simított végig az arcomon, kezében még mindig a fiával. 
 - Annak is érzem magam - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.
 - Apa - vette az apja arcát a két pici keze közé Juni - mikor mehetek haza?
 - Hááát - vigyorgott rá Cris. - Idefele találkoztam Dr. Castarellivel és azt mondta, bejön, megnézi a legutolsó labor eredményeidet és ha jók, akár még ma is - borzolta össze a kicsi haját, aki nevetve tapsikolt örömében. 
Nagyon lassú fél óra volt, mire a doki végre megjelent az ajtóban és mosolyogva közölte a diagnózist.
 - Meggyógyultál nagylegény! Most már haza mehetsz, de vigyázz magadra - fogott vele férfiasan kezet. Amíg én felöltöztettem az örökmozgó fiúcskát, Cris elintézte a papírokat az orvossal. Összepakoltam  és még egyszer körülnéztem. Kemény másfél hét állt a hátunk mögött, amit ebben a szobában vészeltünk át. Megnyugodott szívvel és abban a tudatban indultam el a két Aveiro után, hogy most már minden rendben lesz. Ezt is túléltük. A parkolóban egy taxi várt minket, amin kicsit meglepődtem.
 - Korábbi géppel jöttem és még nem volt időm haza menni - mondta a focista, mintha a gondolataimban olvasott volna.
 - Értem - bólintottam, majd beültem hátra, ahova Juni után Cris is betette magát. Megadta a sofőrnek a címet, majd magához húzta a kicsit, aki alig bírt magával. Mozgásigénye a sok fekvés miatt a duplájára nőtt, így alig tudtuk visszatartani, hogy ne másszon előre a vezetőhöz, de a kérdéseit így sem tudta magában tartani. Végre haza értünk. Sofőrünk kedvesen mosolyogva búcsúzott el a cserfes gyermektől. Cris hatalmas borravalót adott neki, amiért elviselte Junior inkvizícióját.
Nevetve követtük a kicsit, aki azonnal felszaladt a szobájába és üdvözölte a rég nem látott játékait. Én kipakoltam a táskámból és levittem a mosókonyhába a szennyest.
 - Miért nem pihensz? - jött utánam a portugál. 
 - Nem vagyok fáradt - motyogtam halkan.
 - Kendra - állított meg a kezemnél fogva. - Beszéltem a nővérekkel és a dokival. Azt mondták egy percet sem aludtál az ágyadban, mert el sem mozdultál Junior mellől...
 - Nem igaz, aludtam csak... - sütöttem le a szemeimet zavartan. Hogyan mondhatnám el neki, hogy csak akkor éreztem jól magam, ha foghattam a kicsi kezét és érezhettem, hogy minden rendben van vele.
 - Köszönöm - hallottam meg a férjemet, mire felnéztem rá. - Soha nem fogom tudni meghálálni neked, amit értünk tettél - hajolt egyre közelebb hozzám. - Szeretlek - súgta a számba mielőtt megcsókolt volna. A szívem hevesebben kezdett dobogni a szótól, de a józan eszem azonnal leállította. Ne legyél már ennyire naiv! Csak azért mondta mert hálás, hogy végig ott voltál a fia mellett, amíg ő nem tudott. Nem igaz, mert ha nem érezne így, akkor most nem csókolna ilyen hevesen - ellenkeztem azonnal magamban. Ugyan már! Túl rég volt nővel és most itt a lehetősége rá - figyelmeztetett az eszem, én pedig nem tudtam melyikükre hallgassak.
 Levegőért kapkodva váltam el a portugáltól majd teljesen összezavarodva az érzéseimtől, magára hagytam, felszaladtam a szobánkba és elfeküdtem az ágyon. Lehunytam a szemeimet és próbáltam lenyugtatni a bennem kavargó érzéseket, ami annyira jól sikerült, hogy néhány percen belül már mély álomba merülve szuszogtam. Még arra sem ébredtem fel, hogy valaki bejött a szobába és betakart.

2015. június 13., szombat

Házasság extrákkal 51.rész

Cris

   Ijedten kaptam Kendra után, aki úgy csuklott össze mellettem, mint egy játékbaba. Felnyaláboltam és kérdőn néztem az orvosra, aki egy üres kórteremhez vezetett.
 - Ide fektesse - mondta, miközben megfogta a lány csuklóját és figyelte a pulzusát. - Leesett a vérnyomása.  - sóhajtott fel.
 - Doktor úr, mi van a fiammal? - szegeztem neki a kérdést, aminek a válasza félbe maradt a folyosón.
 - Sajnálom, hogy magukra ijesztettem és azonnal a kórházat javasoltam, de igazam lett. Juniornak nagyon csúnya tüdőgyulladása van...
 - De mitől?  - túrtam a hajamba.
 - A gyermekkori esetekben leggyakrabban egy pneumococcus nevű baktérium okozza. Hirtelen magas lázzal kezdődik, így nincs különösebb előjele, hiszen a többi tünet egy sima megfázáshoz hasonlít. Ez ellen sajnos nem tudunk védekezni - tárta szét a karját. - Juninál az volt a gond, hogy a szervezet le volt gyengülve, így sokkal keményebben tudta megtámadni őt. Volt mostanában beteg?
 - Igen - bólintottam. - Körülbelül két hete megfázott, de azt hittük, hogy pihenéssel és a rengeteg teával meggyógyult.
 - Nos, szerintem nagyon hasznos terápia volt, de az immunrendszere akkor is legyöngült és nem volt még ideje felvérteznie magát egy újabb kórokozó ellen, így a szervezete kicsit megijesztett minket, amikor összeomlott a vizsgálóban.
 - De már jól van ugye? - néztem rá rémülten miközben a felét sem fogtam fel annak amit mondott.
 - Most már igen - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Viszont szüksége van egy antibiotikum kúrára, folyadékpótlásra és egy pár napra, míg kellően megerősödik a szervezete ahhoz, hogy haza mehessen.
 - Mennyi az a pár nap? - kérdeztem rosszat sejtve.
 - Egy, legfeljebb két hét. Attól függően, hogy mennyire gyorsan reagál a kicsi immunja a gyógyszerekre és a vitaminokra.
 - Bassza meg! - szűrtem ki halkan a fogaim közt.
 - Valami baj van?
 - Előselejtezőnk van a jövő héten és már holnap el kéne utaznom az edzőtáborba - nyögtem ki. Idegesen túrtam a hajamba. Most mit csináljak? A csapatnak szüksége lenne rám, de Junior az első az életemben. Soha nem hagynám magára, főleg nem ilyen betegen.
 - Menj nyugodtan, én itt maradok vele - hallottam meg Kendra gyönge hangját. Csodálkozva kaptam rá a tekintetemet.
 - Jobban vagy? - simítottam végig a még mindig sápadt arcán.
 - Igen, csak még nem reggeliztem és az idegeskedés sem tett jót, de Juni hogy van? - pislogott félve az orvosra, aki megint a pulzusát nézte.
 - Minden rendben van vele. Most alszik, kimerült, le van gyengülve, de már megkapta az első adag gyógyszerét. Higgyék el, pár nap és olyan ördögfióka lesz, mint eddig. A kisgyerekek sokkal hamarabb átvészelik ezt az időszakot, mint a felnőttek.
 - Bent maradhatok vele? - nézett rá a lány reménykedve.
 - Szerintem semmi akadálya - bólintott a doki. - Van külön szoba, ahol a szülő a gyermekével lehet a kezelés alatt. Gondolom az megfelel? - nézett rám.
 - Tökéletes - jelentettem ki.
 - Akkor én most megyek és intézkedek - biccentett felénk, majd magunkra hagyott.
 - Te mit csinálsz? - kérdeztem mérgesen Kendrától, mikor láttam, hogy fel akar kelni az ágyból.
 - Nem látszik? Rock koncertet adok - húzta el a száját, miközben szédelegve belekapaszkodott az ágy szélébe.
 - Ülj csak le nyugodtan a fenekedre. Nem hiányzik, hogy megint elájulj - fogtam meg a karját és ülő helyzetbe segítettem.
 - Nem lenne gond, ha ettem volna - morgott és mint egy végszóra Iker jelent meg az ajtóban, egy tálcával a kezében.
 - Hoztam egy kis muníciót - vigyorodott el. - Nem tudom, hogy meddig kell várni, de úgy gondoltam egy pár szendvics és egy kis kávé sose árthat.
 - Egy isten vagy - adott neki cuppanós puszit a lány, amitől enyhe féltékenység kezdte mardosni a belsőmet. Nagyon hiányzott nekem, hogy én is megérinthessem, magamhoz ölelhessem, hogy megcsókoljam a feleségemet, de a múltkori pánikolása óta nem mertem közeledni hozzá. Még mindig magam előtt látom a szemeit, mikor elmesélte mit érzett a pozitív teszt láttán. Fájt, hogy ennyire megrémült a gondolattól, hogy esetleg terhes lehet tőlem. Azt hittem sikerült egy kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz, de aztán rájöttem, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Szerettem, de ő ezt nem viszonozta.
 - Te is kérsz? - nyújtott felém a barátom egy szendvicset.
 - Nem kösz.
 - Mikor ettél utoljára? - fúrta gyönyörű íriszeit az enyémekbe Kendra.
 - Reggel - vallottam be.
 - Akkor most leülsz ide és eszel - parancsolt rám. Elmosolyodtam a hangsúly hallatán, de szót fogadtam.
Csendben elfogyasztottuk az Iker által hozott tálca teljes tartalmát. Mire végeztünk, Dr. Castarelli üzent, hogy áthelyezték a fiamat. Óvatosan nyitottunk be hozzá és még mi is meglepődtünk a látottakon. A helység sokkal inkább hasonlított egy szállodai szobára, mint egy kórteremre.
 - Azt hiszem lelépek - köszönt el tőlünk a kapus. - Ne aggódjatok, most már minden rendben lesz - mosolygott ránk biztatóan.
 - Kösz mindent - intettem neki, de nem álltam fel az ágy mellől, amiben Juni feküdt. Olyan mélyen aludt, tele mindenféle csövekkel és gépekkel, hogy egy pillanatra sem akartam magára hagyni. Rossz volt így látni az örök mozgó fiamat.
 - Gondolom ez sok minden csak az elővigyázatosság miatt szükséges - szólalt meg Kendra, de hallottam ahogy megremeg a hangja a látványtól. Leült velem szemben, egyik kezével megszorította Junior kezét, a másikkal a kicsi homlokába hulló tincseket simította ki. Annyira természetesnek hatott ez a mozdulat, hogy a szívem összeszorult. Ha valaki így tudja szeretni más gyerekét, miért fél attól, hogy sajátja legyen?

2015. június 8., hétfő

Házasság extrákkal 50.rész

Kendra

   Hetek teltek el a nőgyógyásznál eltöltött nap óta. Mivel nem akartam Crisnek hazudni, így bevallottam neki, hogy hol voltam a kapussal és a barátnőjével. Egy pillanatra mintha csalódottságot láttam volna átsuhanni az arcán mikor közöltem vele, hogy mit mondott az orvos, de az is lehet, hogy csak hallucináltam. Most így visszagondolva rá, akkor változott meg valami köztünk. Cris távolságtartóbb lett. Hiába aludtunk együtt, már nem közeledett felém. Olyanok voltunk, mint a szerződés előtt, csak barátok, annyi különbséggel, hogy közben beleszerettem a portugálba. Szenvedtem, de megértettem, hogy én nem vagyok hozzá való. Tudtam, hogy még néhány hónap és újra visszakapja a világ a facér Ronaldot. 
Gondolataimba merülve léptem be a gyerek szobába, ami a mentsváram lett az utóbbi időben. Junior volt az egyetlen aki mellett jól éreztem magam és nem foglalkoztam a mindent összekuszáló érzéseimmel. Most is mosolyt csalt az arcomra, mikor megpillantottam a sötét barna fürtjeit, amik alig látszódtak ki a takaró alól. 
 - Jó reggelt álomszuszék! - ültem le az ágya szélére és automatikusan végig simítottam az arcán, de azonnal vissza is kaptam a kezemet, mert a kisfiú bőre olyan forró volt, hogy szinte égetett. - Jézusom, kicsim te lázas vagy! Fáj is valahol?
 - Ühüm - bólogatott bágyadtan.
 - Hol?
 - Itt - mutatott a mellkasára.
Ijedten nyúltam a telefonomért és már tárcsáztam is Dr. Castarellit, Junior orvosát. Néhány mondatban elhadartam neki, hogy mi a problémám, ő pedig biztosított róla, hogy ahogy a forgalom engedi, máris itt van nálunk. Amíg rá vártam, hideg vizes borogatással próbáltam levinni a kicsi magas lázát. Szegénykémnek csak nyöszörögni volt ereje. Elkeseredve figyeltem, ahogy a mellkasa egyre szaporábban emelkedik és süllyed a láztól. Csak addig hagytam magára, míg beengedtem az orvost és felkalauzoltam a gyerekszobába. Riadt tekintettel figyeltem ahogy a doki meghallgatta a tüdejét, belekukkantott a torkába, majd száját egy keserű mosolyra húzta.
 - Seňora Aveiro, sajnálom, de Juniort kórházba kell vinni - közölte miközben már hívta is a mentőket.
 - De miért? Mi baja van? - kérdeztem aggódva, könnyes szemekkel.
 - Nagy valószínűség szerint tüdőgyulladása van...
 - Tüdőgyulladás? - emelkedett meg a hangom. - Hogyan? Mitől?
 - Seňora elfogom magyarázni, de most először be kell engednie a mentősöket - terelt az ajtó felé.
Mint egy robot, tettem amit mondott. Kitágult szemekkel néztem ahogy Junit felteszik egy hordágyra majd elindulnak vele.
 - Vele mehetek? - ocsudtam fel hirtelen.
 - Természetesen - tette a vállamra a kezét megnyugtatásul Dr. Castarelli. - Az autóban felhívhatja Cristianot - mosolygott rám halványan. - Mire beérnek, én is ott leszek - ült be az autójába majd magamra hagyott a mentősökkel. 
Szótlanul indultunk el a célunk felé. Egyik kezemmel a fiúcska kezét fogtam, míg a remegő másikkal megpróbáltam felhívni a portugált. A harmadik csengés után hallottam meg egy hangot a vonal másik végén, de nem a férjemét.
 - Szia Kendra baba! - kiáltott bele a fülembe Sergio. - Csak nem hiányzik a férjecskéd?
 - Serg, kérlek add Crist - sóhajtottam bele a telefonba, figyelmen kívül hagyva a spanyol védő hülyéskedését.
 - Baj van? - komorodott el a hangja.
 - Igen - hagyták el az első könnycseppek a szememet, hogy végig szánkázzanak az arcomon. - Kérlek add őt.
 - Oké, mindjárt - hallottam a hangját és azt is, hogy elhagyja az öltözőt majd vízcsobogás ütötte meg a fülemet. Tehát pont edzés után vannak. - Cris, Kendra az - mondta Sergio, majd már hallottam is a portugálom jól ismert hangját a fülemben.
 - Mi a baj Kicsim? 
 - Cris, Juni... - zokogtam fel és percekig nem jutottam szóhoz. 
 - Kendra! Mi van a fiammal? - hallottam a focista rémült hangját, de nem tudtam válaszolni, mert a sírástól levegőt is alig kaptam. A mentőorvos felé nyújtottam a telefont, hagy beszéljen ő vele.
 - Seňor Ronaldo, Dr. Morientes vagyok. A fia úton van La Paz felé. Dr. Castarelli tüdőgyulladást állapított meg nála. Néhány perc múlva megérkezünk a kórházba, a nővérek majd eligazítják, ha ide ér. A többit inkább személyesen. Igen...Természetesen - bólogatott komoly arccal a férfi, majd visszaadta a telefont a kezembe. - Magával akar beszélni.
 - Itt vagyok - nyeltem le a könnyeimet.
 - Kicsim, nyugodj meg, nemsokára ott vagyok - magyarázott idegesen. Ő próbált engem nyugtatni, miközben sütött a hangjából, hogy milyen zaklatott. 
 - Jó - nyögtem ki ami épp eszembe jutott. - Cris! - emeltem fel a hangom mikor hallottam, hogy le akarja rakni.
 - Igen?
 - Vigyázz magadra! - kértem halkan.
 - Rendben - sóhajtott fel. - Sietek - tette le a telefont. Magam elé bámulva néztem az apró kezet, ami szinte elveszett az enyémben. 
 - Seňora, jól van? - simított végig a vállamon a doki aggódva. Összerezzentem az érintésétől.
 - Minden rendben - nyögtem ki. - Mikor érünk oda?
 A férfi kinézett az ablakon.
 - Most - mondta és már éreztem is, hogy az autó lassult majd megállt. Az ajtó kivágódott és néhány kórházi dolgozó segített kiemelni a hordágyat. Pillanatok alatt eltűntek az épületben, én pedig alig bírtam lépést tartani velük. Senki nem szólt hozzám, mindenki tette a dolgát. Legalább ezért nem kellett idegeskednem. Juni jó kezekbe került. A vizsgálóban leültettek az ágy mellé, mert nem voltam hajlandó elengedni a kicsi kezét. Fogtam, hogy érezze ott vagyok vele. Könnyes szemekkel pislogtam a sápadt arcára, melyet a magas láztól vékony verejték borított. Hirtelen valami élesen csipogni kezdett és valaki elszakított Juniortól.
 - Seňora Aveiro, most ki kell mennie - karolt belém egy nővérke és az ajtóhoz kísért, miközben a fiam ágyát egyre több fehér köpenyes állta körül.
 - Mi...mi történt? - pislogtam riadtan a nőre miközben próbáltam valamit kivenni a történtekből.
 - Nem tudjuk - ültetett le a folyosón. - A kisfiú összeomlott, de mindent megteszünk, hogy stabilizáljuk az állapotát.
 - Összeomlott? - ismételtem meg hitetlenkedve. - Az mit jelent? - szorult össze a szívem.
 - Még mi sem tudjuk, hogy mi történt - magyarázta. - Most vissza kell mennem, hogy segítsek a többieknek. Ígérem, ahogy tudok valamit, azonnal szólok - hagyott magamra.
A rémülettől kitágult szemekkel néztem az ajtóra, ami mögött az én kicsikém feküdt és az életéért harcolt.
 - Kendra! - hangzott fel egy feldúlt kiáltás a folyosón.
 - Cris! - ugrottam fel és a portugálhoz szaladtam. Szinte becsapódtam a mellkasába.
 - Hol van Juni?- ölelt magához.
 - Bent - mutattam az ajtóra és a könnyeim újból folyni kezdtek. 
 - Mi történt? - emelte fel az államat, hogy a szemeimbe nézhessen.
 - Ott ültem vele és egyszercsak összeomlott - zokogtam fel.
 - Összeomlott? - szólalt meg a portugál háta mögött Iker. - Mégis mi az isten van vele?
 - Nem tudom - fakadtam sírva még jobban. - Nem mondtak semmit, csak kitessékeltek mellőle és azt mondták, hogy majd szólnak, ha tudnak valamit.
Felnéztem a férjem szemeibe amik meggyötörten meredtek a semmibe. Ahogy felfogtam, hogy neki most nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá, erőt vettem magamon, és letöröltem a könnyeimet. 
 - Gyere, üljünk le - vezettem az előbbi helyemre.
Tenyerembe vettem a kezét és apró simogatásokkal próbáltam nyugtatni.
 - Én körbe nézek, hátha megtudok valamit - hagyott magunkra Iker.
Feszült hallgatásba burkolózva vártunk. Szemünket egy pillanatra sem vettük le a nyílászáróról. Nem tudom mennyi ideig szorongattuk egymás kezét, de azonnal felpattantunk mikor végre kinyílt az ajtó és felbukkant benne a rettenetesen fáradt Dr, Castarelli. Szemei alatt sötét karikák virítottak és mikor ránk nézett az arcán látott érzelmektől sikítani szerettem volna. Olyan erősen markoltam meg Cris kezét, hogy felszisszent.
 - Doktor úr, mi van a fiammal? - szegezte neki a kérdést a mellettem álló.
 - Sajnálom Cristiano... - hallottam a szavakat, de más már nem jutott el a tudatomig, mert a sötétség maga alá temetett.