II. évad 23. rész

Sziasztok!

Elérkeztünk ide is. Ez az utolsó rész. :(
Tudom sokan már örültök neki, hogy megtudjátok, mi a történet befejezése, de nekem egy hatalmas űr marad a szívemben utána. Ahogy a blogom címéből is láthatjátok, ez volt az első sztorim, amit papírra vetettem, majd begépeltem ide. Szereplői az évek alatt a szívemhez nőttek így nagyon nehéz a búcsúzás, de muszáj.
Sokáig nem tudtam, hogy mi lesz a történet legvége és ez menet közben is sokszor változott, de mostanra végre sikerült békét kötnöm magammal. :) Mindig az aktuális hozzászóló kedvence (TeamCris, TeamKimi vagy éppen Team Sergio) alakította ki bennem a végkifejletet. :D Egyszóval volt itt minden. XDDD
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy rendhagyó véget kanyarítok Anáéknak.
Utálok búcsúzni, ezért gyorsan teszem.
Az írásaimnak köszönhetően rengeteg kedves emberrel "ismerkedtem" meg. Jó érzés volt tudni, hogy érdekelt titeket a kissé zavaros elmém még zavarosabb lenyomata és nyomon követtétek "írói" szárnypróbálgatásaimat. :D
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok velem és az én drága szereplőimmel. Baromi jó érzés volt olvasni a kommentjeiteket. Minden egyes szavatok megdobogtatta a szívemet, akár jó akár rossz visszajelzés volt. Próbáltam tanulni a hibáimból és a kritikáitokból is egyaránt. Remélem sikerült.
Most egy kicsit pihenni fogok és befejezem az utolsó még futó blogomat, de....
Rengeteg ötlet van még a fejemben, elkezdett írások a gépemen, szóval nem fogom és nem is tudnám abbahagyni az írást. Valamikor talán még beleszaladtok az általam írt történetekbe, de azok már nem a focihoz fognak kötődni. Legalábbis most ezt tervezem, de aztán ki tudja? ;) :D Nálam sose lehet tudni. Egy biztos: Dolores Faria néven tovább szeretnék munkálkodni, aztán még az is előfordulhat, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy egy könyvesbolt polcáról köszönök vissza rátok. :D
Azt hiszem most már épp eleget fárasztottalak titeket. :D
Jó olvasást a befejező részhez!
Millió puszi és hatalmas ölelés: Dolores <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3





Ana

Magam elé bámulva a semmibe, támasztottam a fejem a repülőgép ablakának. Alattunk már látszódtak a Barajasi reptér fényei. Egész idefele úton próbáltam feldolgozni, amit tettem. Átkozott legyek, ha tudom, hogy miért hagyott el a józan eszem és miért kötöttem ki a finn karjai közt, de megtettem és most mocskosnak, olcsónak éreztem magam. Abban a pillanatban, ahogy az általunk generált szexuális vágy köde felszállt az agyamról, szembesültem tettem súlyával. Felszaladtam a szobámba és reszkető kezekkel dobáltam be ruháimat a bőröndömbe. Könnyeim megállíthatatlanul folytak miközben taxit rendeltem és faképnél hagytam a pilótát. Nem tudtam a szemébe nézni. Nem akartam látni az arcát, hogy mit is gondolhat rólam ezek után. Szerencsémre sikerült jegyet váltanom a következő gépre, így most rajta ültem és vártam, hogy földet érjünk .

...

Torkomban dobogó szívvel léptem be a házba, ahonnan egyből meghallottam a gyerekek zsivaját.

 - Anya! Anya! - Szaladtak elém boldog mosollyal az arcukon, mikor észrevettek az ajtóban. - Úgy hiányoztál! - Öleltek magukhoz, mikor letérdeltem eléjük és a karjaimba zártam őket.

 - Ti is nekem életeim! - fúrtam arcomat a finom illatú, puha, szőke fürtök közé.

 Szemeimet könnyfátyol borította be, ahogy apró kezeikkel átfonták a nyakamat.

 - Miért sírsz? - simított végig Nico az arcomon csodálkozva.

 - Mert nagyon örülök, hogy végre itt lehetek veletek - füllentettem. - Szia, Juni! - köszöntem az előttem toporgó apróságnak is, aki nem tudta, hogy mi tévő legyen. Felé is kitártam a karomat és megöleltem. Édes mosollyal az arcán bújt hozzám, amitől a szívem elfacsarodott. Nem érdemlem meg, hogy szeressen.

 - Szia Ana! - köszöntött Dolores is kedvesen. - Jó hogy újra itthon vagy kislányom. Cris már majd belebolondult a hiányodba - kacsintott rám.

 - Oh, merre van? - Jöttem zavarba, miközben tekintetemmel végig pásztáztam a nappalit, a focistát keresve.

 - Nincs itthon. Azt üzeni, hogy siet vissza, de akadt egy kis gond a szálloda körül. Vasárnap estére itt lesz.

 Elszorult torokkal biccentettem egyet, hogy megértettem. Ez a pár nap haladék talán elég lesz rá, hogy mindent tisztázzak magamban és eldöntsem, hogyan tovább.

...

 Csigalassúsággal teltek a napok a focista nélkül. Úgy éreztem, mintha az idő is összeesküdött volna ellenem és így akarná meghosszabbítani a vívódásomat. Minden nap beszéltünk telefonon, de a történtekről egy szót sem ejtettem. Úgy gondoltam, ez nem telefon téma és mikor elérkezett végre a viszontlátás napja, gyomromban hatalmas görccsel álltam a találkozás elé. A nappaliban ülve vártam rá. Reggel megkértem Dolorest, hogy vigye el a gyerekeket a játszótérre, amibe egy mindent tudó mosollyal az arcán bele is egyezett, így most egyedül vártam az elkerülhetetlenre. Ahogy megláttam belépni az ajtón a focistát, szívem összeszorult. Mekkora egy barom vagyok, Cris nem érdemelte meg, amit elkövettem ellene. Remegő lábakkal álltam fel, kezeimet tördelve.

 - Szia kicsim! - ölelt szorosan magához miután másodpercek alatt áthidalta a köztünk lévő távolságot. - Rohadtul hiányoztál - súgta a számba majd hevesen megcsókolt.

El akartam tolni magamtól, de ajkai érintésétől elvesztettem a fejemet. Ujjaimat a tarkójára csúsztattam és úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe. Nem tudom meddig voltunk így, de kábulatomból a portugál pólóm alá becsúszó keze ébresztett fel.

 - Cris.. - léptem aprót hátra, miközben bűntudattól könnyes szemeimet lesütöttem.

 - Mi a baj Ana? - simított végig az hajamon, majd mutató ujjával felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. Nem bírtam tovább. Könnyeim megállíthatatlanul végigcsorogtak az arcomon.

 - Sajnálom.. - ráztam meg zokogva a fejemet. Az eddig nyelvemen lévő összes mondanivalóm bennem rekedt és csak a bűntudat mardosta a torkomat. A legrosszabb mégis az volt, mikor Cris arcáról eltűnt az értetlenség. Kezei ökölbe szorultak, szemeiben a fájdalom és a düh váltották egymást.

 - Megölöm! - robbant ki belőle. - Megölöm azt a szemetet!

 - Ne, kérlek! - fogtam meg a karját, de gyorsan el is kaptam. Nem volt jogom megérinteni őt. - Én ugyanolyan hibás vagyok, mint ő - vallottam be.

 - Az a szemét! - dühöngött tovább, mintha ott se lennék. - Annyira tudtam! Olyan biztos voltam benne, hogy kihasználja a helyzetet! - rogyott le a kanapéra, fejét a kezei közé hajtva.

Én csak álltam ott megkövülten és vártam, hogy mikor tör ki újra. Hiába, mert nem szólalt meg. Arcát továbbra is rejtve tartotta előlem, vállai rázkódásából jöttem rá, hogy sír.

 - Jaj, ne! - suttogtam magam elé miközben úgy éreztem, hogy a szívem milliárdnyi apró darabra hullik. Kezemet nyújtottam felé, hogy megsimogassam és megpróbáljam elűzni az általam okozott bánatot, de rájöttem, hogy nem tehetem. Én voltam minden rossznak az okozója, nem volt létjogosultságom megérinteni őt.

 - Miért? - emelte fel rám hirtelen megkínzott tekintetét. Könnyáztatta barna szemeitől, melyekből sütött a szomorúság, végleg összetörtem.

 - Nem tudom - suttogtam rekedten. - Fogalmam sincs hogy történt - ráztam a fejem elkeseredve. - Egyszerűen csak.... Nem tudom - próbáltam eltüntetni a gombócot a torkomból, nem sok sikerrel. Nem akartam neki bevallani, hogy a mai napig van egy érzés ami a finnhez köt és ez ellen nem tudok mit tenni.

A köztünk lévő csend nagyon hosszúra nyúlt. Cris leverten bámult maga elé, míg én csak álltam és vártam, hogy kimondja: Vége.

Hirtelen a nappali csendjét gyerekzsivaj verte fel. Ijedten kaptam a fejem az ajtó felé.

 - Apaaaa! Criiiiis! - kiáltottak fel egyszerre a kicsik mikor meglátták a kanapén ülő focistát. Hozzászaladtak és szorosan megölelték. A zokogás újult erővel tört fel a mellkasomból. Istenem, mit tettem! Szám elé kaptam a kezem, hogy tompítsam a fájdalmas kiáltásom, majd sarkon fordulva kirohantam a szobából.

 - Ana! - jutott el még a tudatomig Cris elgyötört hangja, de megállítani már nem tudott. Az ajtót feltépve kifutottam az udvarra onnan az utcára és rohantam, mint az őrült. El innen, el attól az embertől akit szerettem, de megsebeztem és el a gyerekeimtől, akiktől elvettem a lehetőséget, hogy normális családban nőjenek fel. Könnyeim elhomályosították a látásomat. Egy helyet szerettem volna, ahová elbújhatok a lelkiismeretem elől, ahol semmi nem gyötör többé és nem kell látnom a csalódott, megvető arcokat. Ahol nem kell két szeretett férfi közül választanom. Döbbenten álltam meg. Most először tudatosult bennem, hogy tényleg így van. Szeretem őket. Crist és Kimit is egyaránt. Hiába próbáltam elnyomni a finn iránti érzéseimet, kudarcot vallottam. Hirtelen a semmiből fékcsikorgást ütötte meg a fülemet, majd éreztem ahogy a testem a levegőbe emelkedik. Nem volt időm felfogni, hogy mi történt velem, mert egy villanásnyi fájdalom után elöntött a béke. Erre vártam, itt van! Két kézzel ragadtam meg a lehetőséget és kapaszkodtam a fehérségbe.

Cris

Bénultan meredtem az ajtóra. Érzelmeim széles kavalkádja gyűrt maga alá. A fájdalom, az elárultság mellett a félelem is megmutatkozott. Mi lesz most? Mi lesz ezután? Nem akarom elveszíteni a nőt, aki ilyen kis idő alatt is feje tetejére állította a világomat és megmutatta, hogy milyen teljes is lehet az életem. Nem fogom hagyni, hogy a finn győzzön. Gondolataimból egy hangos fékcsikorgás és egy csattanás térített észhez.

 - Ugye nem? - kaptam fel a fejemet, majd őrült módjára rohanni kezdtem az utca felé. Ahogy kiértem a kapun, kisebb csődületet pillantottam meg nem sokkal messzebb tőlem. Idegesen szedtem a lábaimat, hogy az embereket félrelökdösve a szívem ezer darabra hulljon az elém táruló látványtól.

Ana a földön feküdt, feje Sergio ölében pihent. Ahogy oda guggoltam, a védő rám nézett, szemeiből könnyek potyogtak.

 - Épp a kapunál voltam - mondta rekedt hangon, miközben ujjai nem szűntek meg simogatni a lány fehér arcát. - Láttam...- suttogta - láttam ahogy felrepült a levegőbe és egy pillanatra elmosolyodott.. aztán nekicsapódott a betonnak és nem mozdult. Cris - nézett rám halálra vált tekintettel Segio - nem lélegzik - nyögte ki majd felzokogott.

Egy héttel később

Cris

 Könnyektől elhomályosult tekintettel figyeltem, ahogy az ikrek, apjuk kezét szorongatva álltak velem szemben. Lina hercegnős ruhában, míg Nico öltönyben meredt szomorúan maga elé. Sápadtan, szótlanul nézték a hófehér ruhába öltöztetett alakot. Szívem összeszorult a gondolatra, hogy nem ölelhetik többet egymást, nem nevethetnek együtt és Ana nem láthatja, ahogy imádott gyermekei felnőnek. A fájdalom a gyomromon keresztül végig hasított egészen a szívemig. Akarva akaratlan az én tekintetem is megpihent a ravatalon fekvő gyönyörű nőn, aki úgy nézett ki, mintha csak néhány pillanatra megpihent volna. Arca sima volt és ajkain mintha egy halvány mosoly játszott volna. Még így is csodaszép volt. Összefűzött ujjai közt két szál vörös rózsa pihent, emlékeztetve mindenkit Anabell életének legfontosabb szereplőire.

Fájdalmamat tetézte, hogy a mai napnak kellett volna lennie életem legboldogabbikának, mikor végre feleségül vehettem volna a nőt akit szerettem, ehelyett.... Ehelyett csak álltam és a fájdalomtól bénultan figyeltem amint Ana testét elnyelte a sír. 

Ahogy a pap belefogott a búcsúztatásba, úgy hangzottak fel mindenhonnan az elfojtott sírás hangjai. Rengetegen eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Barátok, ismerősök, munkatársak. Sara, a szintén könnyező Iker mellkasához bújva zokogott, Marcelo szemeiből megállíthatatlanul folytak a sós cseppek míg Leroy és az ikrek, Josh és Joe szótlanul álltak a ravatal előtt. Raikkönen pedig csak meredten bámult maga elé míg én...
Én egyszerűen csak ürességet éreztem. Nem tudtam sírni. Azóta a nap óta nem ejtettem egyetlen könnyet sem. Nem tudtam, mert belül én is halott voltam akárcsak Anabell.


Kimi

 Éreztem ahogy Niko és Lina a kezeimbe kapaszkodva próbálják túlélni a lehetetlent. Nálam kerestek menedéket. Pont nálam aki egymaga tehetett erről a szerencsétlenségről.
A tragédia másnapján hoztam el őket a portugáltól és azóta velem vannak. Igen, akartam őket de nem ilyen áron. Ha tudtam volna, mit okozok az önzőségemmel, inkább soha nem megyek Anabell közelébe.
Anabell. A neve is kimondhatatlan fájdalmat okozott a mellkasomban és akaratlanul is elém tolultak az utóbbi napok emlékei.

Az ablakomnál álltam és figyeltem ahogy Ana a bőröndjét maga után húzva beszállt a taxiba. Tudtam, hogy nincs értelme utána menni. Majd megnyugszik - vigyorodtam el. Innentől kezdve csak várnom kell, míg rájön, hogy én vagyok az a férfi aki neki kell- bizonygattam magamnak. De ahogy teltek a napok, úgy kopott el a magabiztosságom. Mi van, ha mégis a portugált választja? Mi van, ha soha többet nem érhetek hozzá, mert mégis feleségül megy Ronaldohoz? Vajon elmondta neki mi történt köztünk? Ő pedig megbocsátott neki? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kergették egymást a fejemben napokon át, míg végre megszólalt a telefonom.
Gúnyos vigyorral vettem a fülemhez és nyomtam meg a fogadás gombot.
 - Ronaldo?
 - Raikkönen. Ana.. - hallatszott a focista elkínzott hangja a vonal másik feléről amiből arra következtettem, hogy mindent tud.
 - Nézd, én megértelek, hogy most mérges vagy rám, de ő mindig is az enyém volt.. - fogtam bele, mert nem akartam drámát miközben a szívem boldogan dobogott a mellkasomban, hogy elértem a célom. -Akartam őt és a gyerekeimet, így megtettem amit tudtam. Ezt meg kell értened...
 - Fogd már be! - vágott a szavamba a focista. 
 - Hé, nem kellene...
 - Halott! Érted? Ana meghalt! - zokogott fel a portugál amiből azonnal levettem, hogy igazat mond.
 - Mi?- nyögtem ki nagy nehezen. A világ megfordult velem. Le kellett ülnöm, hogy ne essek el, mert a lábaim megroggyantak. A nő, aki fényt és melegséget hozott az életembe és megadta nekem a világ legdrágább kincseit, nincs többé. Kinyomtam a telefont és hagytam, hogy kicsússzon a kezemből. Órákig ültem magam elé bámulva a semmibe. Már besötétedett, mikor Mark rám talált és nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mi történt. Ő értesítette a családomat és elintézte, hogy minél hamarabb a gyerekeim mellett lehessek.
 Vége felé közeledett a szertartás, az ikrek egyre jobban szorították a kezeimet. Sokan bolondnak tartottak, hogy elhoztam őket, de én tudtam, hogy nekik is joguk van elbúcsúzni Anától. Nagyon nehéz volt az a pár nap, mire elfogadták, hogy az anyukájuk többé nem jön vissza hozzájuk.
Most ahogy rájuk néztem, fájó beletörődés volt az arcukon.

 - Apa! - rángatta meg a kezemet Nico, így leguggoltam hozzá.
 - Mit szeretnél?
 - Ugye anya az angyalokhoz költözött?
 - Igen..
 - Akkor jó - sóhajtott fel ő is és a testvére is.
 - Miért? - bukott ki belőlem a kíváncsi kérdés.
 - Mert akkor onnan fentről - mutatott apró ujjával az ég felé - figyelni fog minket.
Szememet elfutották a könnyek ahogy édes, reménykedő arcukra pillantottam.
 - Biztos vagyok benne, hogy mindig rajtatok lesz a szeme - és mintha engem akarna igazolni, egy lágy szellő suhant végig a temetőn, végig simítva a könnyáztatta arcokon.
Megsimogattam az egyforma szőke fejüket, hogy erőt gyűjtsek belőlük. Újra belém nyilallt a felismerés, hogy már csak ők maradtak nekem az elképzelt, csodálatos jövőmből, így fogadalmat tettem, hogy nagyon vigyázni fogok rájuk. Sokkal jobban, mint ahogy az anyukájukkal tettem.


                                   ...END...

Kérdezz - Felelek

Halihó!

Szöllős-Filus Andrea küldött nekem pár kérdést, amire szívesen válaszolok. Köszönöm neked, hogy rám gondoltál! ;) <3



1. Mióta írsz?

Megboldogult lánykorom óta írogattam, de ténylegesen csak 2012 óta rontom itt a levegőt a bloggerek közt. :)

2. Ki a kedvenc karaktered és miért ő?

Talán a név választásomból is kitűnik, hogy Dolores vagyis Lola a kedvencem. Miért? Hm. Talán a szabad felfogása, az erős személyisége miatt amivel egy tucat pasit kordában tud tartani. :D

3. Ha valós személy akkor találkoztál már vele?

Sajnos nem valós, de ha az lenne nagyon szívesen tanulnék tőle egysmást. ;)

4. Mi a legnagyobb álmod? 

Kezembe fogni a saját könyvemet. <3

5. Krumpli vagy rizs?

Rizs.

6. Hány blogot viszel jelenleg?

Egyenlőre két történetem fut még, de nemsokára befejezem az egyiket. Talán lesz még időm még egyre. 

7. Mi az ami nélkül nem lépsz ki a lakásból?

Ruha? :D :D :D Na jó, rágó és a Kindlem.

8. Kedvenc parfüm?

Szeretem a pasis illatokat ezért a családom meglepett egy Real Madrid parfümmel. Imádom!

9. Mi az a tanács amit a kezdő bloggereknek adnál?

Soha ne adjátok fel! Ja és ne a közönségnek, hanem magatok miatt írjatok!

10. Blog írás vagy egy könyv olvasás?

Na jó! Ez így nem ér!!!! Mindkettő. Nem tudok meglenni egyik nélkül sem.


Az én kérdéseim:

1. Mi a leghálásabb téma amit eddig írtál?
2. Mennyire tolerálja a környezeted, hogy írsz?
3. Ha választhatnál melyik karaktered bőrébe bújnál szívesen?
4. Füzet vagy word?
5. Előre kitalálod a történet összes pontját vagy menet közben alakítod?
6. Szoktál "nyomot" hagyni magad után egy-egy blogon?
7. Mi volt az első mondat amit leírtál a blogodon? :D
8. Kutya vagy cica?
9. Ki a kedvenc bloggered? Kinek történeteit olvasod legszívesebben?
10. Kivel írnál szívesen közös blogot?


Az én kihívottaim: Lexie Stevenson és Noemi Soler. :D 

Remélem válaszoltok rá lányok.

Ja és persze Andi a te válaszaidra is kíváncsi vagyok. ;)

Csóközön mindenkinek: Dolores <3 <3 <3

Las Puertas II. évad 22. rész

Ana

   A mosogató felett bámultam ki az ablakon, szemeimet a természet sokszínűségén legeltetve. Két napja összezárva éltem a pilótával és ez abszolút nem tett jót a hormonjaimnak. Hiába beszéltem esténként Crissel és a gyerekekkel, a nap többi részében Kimi közelségének túlélése vette el az összes energiámat. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább. A rég elfeledett képek egyre sűrűbben villantak be elém.

 "- Gyere vissza az ágyba gyönyörűm! - suttogta a fülembe, mögém lépve miközben karjai csapdájába zárt és a frászt hozta rám. Izmos mellkasa a hátamhoz simult, bennem pedig apró remegések indultak útnak.

 - Mennem kéne, mert a felügyelők estére bezárják a nagykaput - próbáltam kikerülni a teste vonzásából amit persze most is csak egy melegítő nadrág takart. Mellkasa egy vonalba került az arcommal és én akaratlanul is beszívtam a férfias illatot ami körül lengte őt. Térdeim elgyengültek az érzéstől ami végig rohant a testemen. Szemeimet lehunyva próbáltam újra erőre kapni és elszakadni tőle.

- Kiscica - becézett rekedten miközben kezei közé vette az arcomat és hüvelykujja lágy érintésével simogatta az ajkaimat. Bizsergő érzés áradt szét bennem, elkövettem azt a hibát, hogy tekintetemet felvezettem az arcára és abban a pillanatban elvesztem a jégkék szemekben amik szinte megbabonáztak. - Anabell - szólított újra. Forró lehelete végig perzselte a számat. Olyan volt, mintha engedélyt kérne és én a hallgatásommal megadtam neki. Apró kis nyögés szakadt fel a torkomból ahogy megéreztem az ajkait az enyémeken. Heves, érzéki csókokkal bombázta a számat majd mikor nem ütközött ellenállásba, nyelvével beljebb hatolt. Az érzés teljesen ledöbbentett. Minden idegvégződésem reagált rá. Már nem voltam ura a testemnek, Kimi átvette felettem az irányítást. Kezét a tarkómra csúsztatta és ujjait a tincseim közé fúrta, míg másik kezével magához szorított. Egy percig sem kellett kételkednem a vágyában, hiszen keménysége minden szónál többet mondott.

 - Istenem - szakadt fel rekedten a torkából. - Teljesen elveszed az eszem Kiscica.

 - Kimi - fektettem mindkét tenyeremet csupasz mellkasára miközben megpróbáltam megőrizni a józan eszemet és a szívemet amit már réges-régen az előttem tornyosuló férfi birtokolt.

 - Csshh, csak élvezd - hajtotta le a fejét a nyakamhoz. Orrával végig simított rajta, majd ajkai is bejárták ugyanazt az útvonalat. Önkéntelen sóhaj szaladt ki a számon miközben szemeim újra lecsukódtak."

 - Ana? - szólított újra a hang amitől megborzongtam. Hiperventillálva fordultam az ajtóban álló felé. - Valami baj van? - kérdezte miközben tekintetét végig járatta rajtam.

 - Nem. Miért? - ráztam meg elpirulva a fejemet, hogy kitisztítsam a gondolataimat.

 - Többször is szóltam, de olyan volt, mintha nem is itt lennél - nézett még mindig merően, mintha olvasni tudna a gondolataimban. Elpirulva sütöttem le a szemeimet.

 - Csak..csak a gyerekeimre gondoltam - füllentettem.

 - Gyerekeinkre - javított ki összeráncolt homlokkal. - Mikor fogadod el végre, hogy ők az enyémek is?

 - Tudod jól, hogy már elfogadtam - csattantam fel, frusztráltan a gyanúsítástól.

 - Nem - lépett közelebb hozzám. - Lehet, hogy azt hiszed megtörtént, de látom rajtad, hogy ez nem így van. Még mindig megpróbálsz úgy kezelni, mintha  csak egy régen látott ismerős lennék...

 - Mert az is vagy! - tört ki belőlem. - Nézd, én nem tudom neked megadni amit szeretnél... - sóhajtottam fel bosszúsan.

 - Még mindig nem érted? - nevetett fel cinikusan majd lépésről lépésre közelebb jött hozzám. - Úgy látszik nem voltam elég világos - vette a kezei közé az arcomat miközben pillantásával fogva tartott. - Te az enyém vagy és kész! Soha nem lehetsz azé az idióta portugálé. Se te, se a gyerekek!

Kimi

  Riadt tekintetével egy őzikére hasonlított. Szavaim az elevenébe találtak. Mielőtt meggondolhattam volna, magamhoz rántottam és számat az övére szorítottam. Éreztem ahogy megfeszül a karjaimban, de nem engedtem el. Nyelvem követelőzve jutott be édes ajkai közé és vette birtokba a száját. Ahogy ez megtörtént, Ana teste elernyedt, karjai felemelkedtek, majd ujjaival a hajamba túrt. Elégedett morgással nyugtáztam a tettét. Egyre hevesebben csókoltam és ő egyre hevesebben reagált rám. Levegőért kapkodva szakítottam el magam az ajkaitól, hogy a fülétől kezdve a kulcscsontjáig végig hintsem apró csókokkal a selymes bőrét. Nyelvemmel fényes utat húztam egészen a mellkasáig ahonnan nem tudtam tovább érezni őt az inge miatt. Bosszúsan nyúltam a gombokhoz, de annyira aprók voltak, hogy türelmetlenségemben egyszerűen szétszakítottam az anyagot. 

 - Kims - nyögött fel meglepődve és talán kicsit ijedten is. Hogy elhallgattassam, ajkaimat az elém táruló halmokra szorítottam. Ujjaim gyakorlott mozdulattal távolították el róla a maradék csipkés anyagot.

 - Kaunis (gyönyörű vagy) - nyaltam végig az apróra zsugorodott mellbimbón, majd az egészet a számba véve kiélveztem az ízét. 

Ana homorítva ajánlotta fel magát nekem. Ujjai még mindig a hajamba markolva pihentek, de most erőteljesen szorított magához. Egyik kezem az éppen szopogatott mellét gyúrta, míg a másik felfedező útra indult a tréning alsója alá. Óvatosan lejjebb toltam a nadrágot.

 - Ezt nem lenne sza-aaah.... - sóhajtott fel mikor félretoltam az utamat álló anyagot és ujjammal végig simítottam nedves ölén. 

 - De igen - öleltem át a derekát egy kézzel, ajkaimmal fogságba ejtve az övét, miközben ujjaimmal elmerültem az édes forróságában. Lehunyt pillái meg-megrebbentek az élvezettől. Annyira kibaszottul gyönyörű volt, hogy majdnem a gatyámba élveztem már csak a látványától is. 

 - Kims - rebegte élvezettől csöpögő hangon, majd megfeszült és legnagyobb örömömre egy csodálatos orgazmussal ajándékozott meg. 

Nem tudtam tovább türtőztetni magam, így felültettem a konyhapultra és nadrágomat lehúzva azonnal belé csúsztattam magam. 

 - Dear God!(Édes Istenem!) - nyögtem fel a forróságát megérezve magam körül. - Kibaszott szűk vagy Szerelmem! 

Először lassú, megfontolt mozdulatokkal merültem el benne, de aztán megéreztem az összehúzódásait amik a következő orgazmus jelei voltak, így gyorsabban és mélyebben kezdtem lökni. 

 - Kimi - karolta át a nyakamat, szemeit az enyémekbe mélyesztve könyörgött az enyhülésért.

 - Tudom Kicsim - lihegtem - én is mindjárt...

Nem tudtam befejezni a mondatot. A gerincemen végig futó zsibbadás olyan erővel robbant ki belőlem, hogy felkiáltottam. Számat Ana nyakára szorítva élveztem el miközben éreztem ahogy körmeit a hátamba vájva ő is követett a csillagok közé. 

Percekbe telt, mire újból lassabban vert a szívem. Arcomat felemelve felnéztem Bellre. 

 - Kicsim - szorult el a szívem a látványtól. - Ne sírj! Kérlek - simítottam végig az arcán.

 - Engedj! - könyörgött szívet tépő zokogással.

 - Nem - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam, persze sikertelenül. - Ana, kérlek ne csináld ezt - esdekeltem. - Csodálatos voltál. Olyan régóta vágytam már erre - szakadt ki belőlem a vallomás. 

 - De nekem ezt nem.. nem lett volna szabad - rázta meg a fejét.

 - Miért? - értetlenkedtem az előbb átéltek után még mindig ködös aggyal.

 - Hát nem érted? Megcsaltam Crist! - kiáltotta el magát majd lecsúszott a pultról és elrohant. Döbbenten meredtem utána. Valahogy eszembe se jutott az az átkozott portugál. Kedvem azonnal a béka segge alá süllyedt. Az előbbi eufórikus hangulatot felváltotta a harag. 

 - Vittu perkele! Ezt nem hiszem el! - csaptam ököllel a pultra, ami hangos döngéssel válaszolt a hideg és néma konyhámban.

Las Puertas II. évad 21. rész

Ana

 - Nem hiszem el, hogy elmész - háborgott a portugál a hívás óta.

 - Cris, ne csináld - sóhajtottam fel szomorúan, miközben a bőröndömet csomagoltam. - Beteg lett és szüksége van rám. Nem mondhattam neki nemet.

 - Miért nem kéri meg az anyját vagy a bátyjáékat? Ők is tudnának neki segíteni.

 - Paula a szíve miatt nem utazhat, míg Ramiék a gyerekek miatt vannak megkötve. - Léptem az ágyon gubbasztó szerelmemhez. - Hé! - Emeltem meg az állát, hogy lássam a szemeit. - Sietek vissza! Néhány nap és rendbe hozom azt a bolondot - nyomtam apró csókot Cris ajkaira. 

 - Tudom, csak azt nem értem még mindig, hogy miért neked kell ezt megtenned? - ölelte át a lábaimat míg fejét a hasamhoz szorította. Most sokkal jobban hasonlított egy durcás kisgyerekhez, mint egy sztárfocistához.

 - Mert amilyen hülye, elüldözte maga mellől Markot. Nem tudom, hogy min vesztek össze, de most teljesen magára maradt - vontam meg a vállaimat. Nekem sem volt kerek a történet, de Kimi annyira szenvedett a telefonba, hogy megsajnáltam és igent mondtam a kérésére, hogy segítsek neki a gyógyulásban. 

Összecipzároztam a közben megtelt bőröndömet és útra készen álltam. Fájó szívvel búcsúztam el a gyerekeimtől, hosszan ölelve őket magamhoz.
 - Mond meg apának, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb - pislogott rám könnyes szemekkel Nico.
 - Megmondom - nyomtam hatalmas puszit a fejére. - Vigyázzatok magatokra és fogadjatok szót! - kértem meg őket, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam és beültem a kapu előtt várakozó taxiba.
 - Siess haza! - hajolt be az ablakon Cris és ajkait keményen az enyémekre nyomta. Úgy csókolt, mintha soha többet nem tehetné. Teljesen elolvadtam a karjaiban.
 - Igyekszem - válaszoltam kifulladva miután elengedett. - Szerintem egy-két nap és itthon leszek - ígértem.
Az autó elindult, én pedig addig integettem, míg el nem tűntek a szemem elől. Szomorúan dőltem hátra az ülésben.

(...)

  Magángéppel utazni sokkal gyorsabbnak tűnt. Ahogy leszálltam a svájci reptéren, azonnal körbeugráltak. Nem tudom, Kimi mit mondott nekik ki vagyok, de úgy éreztem magam, mint egy királynő. Minden kívánságomat lesték.
 - Köszönöm - mondtam miután a sofőr kiemelte a bőröndömet a csomagtartóból és letette a finn házának ajtajában. Elképedve néztem fel a monumentális építményre. A rengeteg üveg és beton nem nyerte el a tetszésemet, ennek ellenére mégis volt valami  az épületben, ami megfogott. Talán a különleges tagoltsága, vagy lehet, hogy inkább a kilátás, ami lélegzetelállító volt, ahogy körbe fordultam a tengelyem körül.
 - Helló! - szólalt meg az ismerős rekedtes hang a hátam mögül, mire ijedten fordultam felé.
 - Ó, szia! Neked nem ágyban kéne feküdnöd? - néztem összehúzott szemekkel a kócos hajú finnre.
 - De igen - vigyorodott el halványan -, de akkor nem lett volna senki, aki beenged.
 - Teljesen egyedül vagy? - pislogtam rá meglepetten.
 - Mint a kisujjam - vágta rá, miközben beengedett az ajtón. Nyúlni akart a bőröndömért, de nem hagytam, hogy kivegye a kezemből.
 - Te beteg vagy, ne emelgess és mars vissza az ágyba! - parancsoltam rá.
 - Igenis mama! - vágta haptákba magát. - Gyere, megmutatom a szobádat - indult el az emelt felé, én pedig követtem. Valahogy fura érzésem volt vele kapcsolatban, de nem tudtam miért. A lépcsőzés után benyitott egy ajtón, ami egy csodálatos szobába vezetett.
 - Hűha! - néztem elképedve körbe. - Te aztán tudsz élni! - simítottam végig a selyem ágyneművel ellátott franciaágyon, ahol akár öt ember is simán elfért volna. Bizonytalan lépteim elvezettek a hatalmas ablakhoz, ahonnan eszményi kilátás nyílt a ház mögötti természetre. Szinte éreztem az erdő illatát, csalogatását, hogy felfedezzem.
 - És ez csak a vendégszoba - kacsintott rám pimaszul. - A melletted lévő az enyém. Ha gondolod szívesen befogadlak. Ott van jakuzzi is.
 - Kösz, de nem - sütöttem le a szemeimet a burkolt célozgatást felfogva. - Elsőnek kipakolok, aztán főzök neked egy finom, gyógyító levest. Te pedig bebújsz az ágyba, mert így soha nem fogsz rendbe jönni!


Kimi

 Imádtam nézni, ahogy gyönyörű szemeivel végig pásztázta a szobát. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, mert emlékeztem rá, hogy régen - bár akkoriban a testén kívül nem sok minden érdekelt -  rengeteget mesélt arról, hogy mennyire szeret a természetben barangolni. Ezért is választottam az elcsábításához ezt a házat. Ahogy figyeltem a lépteit, miközben szemrevételezte a szobát, majd az árulkodó boldog sóhaját, amit a kilátás szakított fel belőle, egyre jobban elöntött az érzés, hogy ő idetartozik, ebbe a környezetbe, hozzám. Nem tudtam megállni, hogy ne szúrjak oda neki, mert ha nem érzem az elutasítását, képes lettem volna azonnal az ágyra dönteni és addig szeretkezni vele, míg a nevét is elfelejti.
Parancsának engedelmeskedve visszasétáltam a szobámba és bebújtam az ágyamba. Kaján vigyorral az arcomon dobtam az egyik székre a pólómat. Előre élveztem a zavarát. A várakozástól ellustultam, szemeim lecsukódtak. Fogalmam sincs mennyi ideig aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki óvatosan kisimítja a hajamat a homlokomból. Álmos szemekkel pislogtam a tündérre, aki az ágyam mellett állt.
 - Ébresztő álomszuszék! - mosolygott rám úgy, hogy kisKimi azonnal vadász szezont jelzett. - Kész a leves - mutatott a tálcára, ami az éjjeliszekrényemen gőzölgött és isteni illatokat árasztott magából.
- Ezt meg tudnám szokni - ültem fel a paplant ledobva magamról és látványosan nyújtózkodni kezdtem. Szám sarkába gúnyos vigyor ült ki, mikor láttam, hogy a tervem bevált. Ana szemei néhány pillanatig a mellkasomra tapadtak, majd arca bíbor színűre váltott és szemeit lesütve próbálta elrejteni zavarát.
 - Egyél amíg meleg, úgy használ a legtöbbet - fordította el a fejét.
 - És te? - pislogtam rá érdeklődve. - Egyedül nem esik olyan jól.
 - Én már ettem - harapta be az alsó ajkát, ami újabb lökés hullámot indított el a testemben. Félő volt, hogy az ölemben lévő tálca felborul a farkam mocorgásától.
 - Akkor legalább ülj ide, amíg végzek - mutattam az ágy szélére. - Utálok egyedül enni.
 - Oké - sóhajtott fel, miközben óvatosan elhelyezkedett a lábamnál.
Maga a tudat, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem, beindította a fantáziám. Képek peregtek le előttem, ahogy rávetem magam és letépve róla a ruhát, a magamévá teszem, miközben ő a nevemet nyögve élvez el újra és újra.
 - Kimi, hahó! - jelent meg egy apró kéz a látómezőmben. - Jól vagy?
 - Mi? Ja, persze - makogtam visszatérve a jelenbe.
 Amilyen gyorsan csak lehet meg kell kapnom Annát, mert ha nem, beleőrülök - döntöttem el magamban. Hogy eltereljem a gondolataimat, kezembe vettem a kanalat és neki láttam elpusztítani a gőzölgő levest, ami mondanom sem kell, isteni volt.

Ana

 Megkönnyebbülve siettem a tálcával, rajta az üres tányérral a konyhába. A testem bizsergett az átélt izgalomtól, amit a finn közelsége okozott. Nem lehetett nem észre vennem, hogy szemei szinte felfaltak, miközben ott ültem mellette. A kétértelmű megjegyzései, a közelsége, mellkasának látványa elfeledett érzéseket szabadított fel bennem. Olyanokat, amikről azt hittem, már régen feledésbe merültek.
 - Fejezd be, Ana! - suttogtam a konyha csendjébe, miközben  megráztam a fejemet, hogy eltüntessem belőle a finn testének képét, ami annak idején rengeteg élvezetet okozott nekem és aminek a gyermekeimet köszönhetem. - Idióta! - szisszentem fel újra. - Neked ott van Cris! Emlékezz vissza, hogy Kimi szarban hagyott a kicsikkel - érveltem a szívemnek az eszemmel, de hiába. - Persze, mert nem tudott róluk. Nem mondtad el neki! Nős volt! - kiáltottam fel hangosan, majd saját magamtól megijedve, a szám elé kaptam a kezem. - Úgy érzem kezdek begolyózni! - sóhajtottam fel, miközben a halántékomat masszíroztam. - Crisnek igaza volt, nem kellett volna ide jönnöm!

Las Puertas II. évad 20. rész

Cris

Birtoklón öleltem át a nőt aki mellettem állt és megszeppenve pislogott a vakuk fényében. Tegnap ahogy hazaértünk, beszéltem Jorgeval aki mára össze is hozott gyorsba egy sajtótájékoztatót.

A kérdések özönén már túl voltunk, már csak a fényképezkedés volt hátra. A boldogságtól majd szét repedt a mellkasom, végre mindenkinek elmondhatom, megmutathatom, hogy ő az enyém. Újabb csókot nyomtam az ajkaira, a nap folyamán már meg sem tudom számolni, hányadikat.

 - Elfáradtál? - kérdeztem halkan mire bólintott. Elkomolyodtam, kezét megfogva bejelentettem, hogy most van vége a bulinak. Magam után húztam és ahogy beértünk egy elszeparált helységbe, ledobtam magam egy kanapéra majd az ölembe ültettem. Testét az enyémhez szorítottam, arcomat a hajába fúrtam és mélyeket lélegeztem abból az illatból ami már az első pillanattól kezdve elbódított. Nem beszéltünk csak némán öleltük egymást. Soha nem éreztem még ekkora nyugalmat. Tudtam, hogy ennek Ana az oka, hiszen végre megtaláltam azt a nőt aki mellett le szeretném élni az életemet.

 - Nagyon rossz volt? - kérdeztem, megtörve a csendet.

 - Inkább csak fárasztó - nyögte miközben még jobban befészkelte magát az ölembe. Férfiasságom azonnal érzékelte őt. - Hogy tudod te ezt folyton elviselni?

 - Valamit valamiért - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg már megszoktam - bújtattam be az ujjaimat a pólója alá és cirógattam meg ellazulva az oldalát.

 - Cris - sóhajtott fel rekedten amiből levettem, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, ahogy én őt.

Felemeltem az állát, hogy elveszhessek gyönyörű íriszei tengerében. Némán néztünk farkasszemet amit végül én törtem meg, hogy ajkaira hajolva megízlelhessem azt a mennyei csemegét amiből soha nem volt elég. Percek, talán órák is elteltek így csókolózva mikor megjelent Jorge.

 - Á, hát itt vagytok szerelmes madárkáim!? - vigyorgott szélesen. - Már azt hittem leléptetek. Na mindegy is, csak jöttem szólni, hogy a piócák megunták a várakozást, tiszta a környék, mehettek haza - csapta össze a tenyereit.

 - Köszi - segítettem fel Anát aki lesütött szemekkel állt mellettem. Imádtam benne ezt a kettősséget. Hol egy csábító nő volt, hol egy kislány.

 - De azt ugye tudod, hogy nem úsztátok meg ilyen könnyen?

 - Hogy érted? - hallgattam értetlenkedve menedzserem szavait.

 - Ahogy mondom. Sandra leszedi a fejedet, ha nem jöttök el valamelyik nap vacsorára - vigyorogta el magát. - Rettentő dühös, hogy csak most avattál be minket a terveidbe.

 - Mond meg neki, hogy bocsánat, de én nem szerettem volna, ha kitudódik - előzött meg a válaszadással Anabell.

 - Megértem - bólintott Jorge. - Nem könnyű állandó rivaldafényben élni, főleg ha nem vagy hozzá szokva. - Ráadásul ez nálad kétszeresen is igaz - nézett a menyasszonyomra.

 - Befejezted! - dörrentem rá idegesen mikor megértettem a szavai mögött húzódó értelmet.

 - Nyugi! - simított végig a karomon Ana. - Sajnos igaza van - húzta el a száját. - Egy darabig miattad és Kimi miatt is céltábla leszek, de reméljük, hogy gyorsan ránk unnak. Ahogy valamelyik celeb csinál valami hülyeséget, azonnal elfelejtenek minket.

 - A remény hal meg utoljára - viccelődött Mendes amit nem vettem jó néven és gyilkos pillantást küldtem felé. Feltett kezeivel jelezte, hogy befejezte végre az idióta poénjait.

Kimi

Galacsinná gyűrve dobtam el az újságot majd öklömmel a home falába ütöttem.

 - Hé! - kiáltott rám Mark. - Mi a fenét művelsz? Nem lenne jó, ha a futam előtt lesérülnél. Mi borított ki ennyire? - pislogott kérdőn elkínzott arcomra.

 - Ana férjhez megy ahhoz a... - nem tudtam befejezni, mert a szavak egyszerre akartak feltörni a torkomból és ettől majdnem megfulladtam.

 - Ő mondta?

 - Nem - csóváltam meg lemondóan a fejemet.

 - Akkor lehet, hogy nem is...

 - Az összes újság ezzel van tele! - ordítottam le szegény fejét. - Tegnap lenyilatkozták. Ott van fehéren-feketén! Sőt, még egy gyönyörű kép is van róluk - dünnyögtem csalódottan. Leültem a kanapémra és fejemet lógatva próbáltam lehiggadni.

 Pedig már annyira jól alakult minden. Egyre többet voltam a gyerekekkel és persze így Bellel is. Éreztem, ahogy újra működni kezdett köztünk a kémia.

 - Hű! - lepődött meg Mark miközben kisimította a jobb sorsra érdemes papírlapokat. - Egyet azért szögezzünk le, nagyon jól néznek ki egymás mellett.

 - Kösz! Mond, te mégis kivel vagy?

 - Egyértelmű, hogy veled, de az igazság akkor is ez - vonta meg a vállát. - A portugál egy jóképű pasi, Ana pedig egy gyönyörű nő. Kíváncsi lennék a gyerekeikre. Ha neked ilyen szépségeket szült, akkor......

 - Kifelé! - ordítottam rá torkom szakadtából miközben az ajtóra mutattam. - Takarodj innen!

 - Oké, oké. Én csak elmondtam a véleményemet. már azt sem szabad? - háborgott.

 - Minek nekem ellenség, ha ilyen barátaim vannak? - nyögtem fel miután becsukódott mögötte az ajtó, de azonnal ki is nyílt.

 - Mi nem volt érthető abból, hogy nem akarlak látni? - meredtem rá haragosan.

 - Csak szólni akartam, hogy tíz perc múlva az autódban kell lenned - mondta majd megbántottan elkullogott.

 - Még ez is - sóhajtottam fel.

Nem tudtam és nem is akartam beletörődni a dologba. Szentül megfogadtam, hogy megkaparintom Anát a portugál elől.

 - Törd a fejed! - szorítottam össze a szemeimet a koncentrálástól. Kellett egy terv. Egy terv amivel elhappolhatnám Ronaldo elől a nőt. Az időmérő kezdetéig nem jutott eszembe semmi értékelhető, így borús hangulatban ültem a kormány mögé és vezettem le a köröket. Az autóm is szar volt így könyvelhető volt, hogy a mezőny végén végzek. Amint befejeztem a kőrözést, kiszálltam az autómból és a sisakomat kezembe véve elindultam a pihenőmbe. Útközben a szerelők mellett sétáltam el és ekkor megütötte a fülemet egy mondat.

 - Eljátszottam neki a haldoklót - röhögött fel az egyikük.

 - És bevált?

 - Szerinted? Átjött, főzött rám, ápolt, segített fürdeni és a végén.... - vigyorgott sejtelmesen a szőke barátjára a barna srác.

 - Sikerült meghúznod? - tátotta el a száját a másik.

 - Kérdés volt? Egész éjjel dolgoztam rajta.

 - Nem is gyanakodott, hogy ilyen gyorsan meggyógyultál? - hitetlenkedett a szőke.

 - Bekamuztam, hogy jót tett a testmozgás, kiégette belőlem a bacikat.

 - Baszott mázlista vagy - veregette hátba a barátja amit én is szívesen megtettem volna. Hatalmas vigyorral az arcomon hagytam magukra a szerelőket. Szó szerint belebotlottam a tökéletes megoldásba. 

Las Puertas II. évad 19. rész

Ana

 Már egy hete, hogy végre hazajöhettünk a kórházból. Lassan minden visszaállt körülöttünk a régi kerékvágásba és Nico viselkedéséből sem lehetne rájönni, hogy nem olyan rég még kómában feküdt egy kórházi ágyon. Ugyanolyan örökmozgó, jókedélyű, mint volt. Talán annyi a különbség, hogy ő és Lina még jobban ragaszkodtak egymáshoz. Szinte el sem engedték a másik kezét egész nap.

 - Baj van! - szólt bele a telefonba Molly, amitől nekem azonnal felgyorsult a pulzusom.

 - Mi történt?

 - Itt állok a gyerekekkel a bevásárlás kellős közepén és nem tudok kimenni az ajtón, mert mindenhol firkászok vannak.

 - Miiii? - pattantam fel a székemből. - Hogyan lehetséges ez? Pedig annyira figyeltünk rá, hogy nyom nélkül lépjünk le a kórházból - túrtam a hajamba.

 - Én sem tudom, hogy történt. Az egyik pillanatban még senki nem volt itt, most meg százával nyüzsögnek és várják, hogy kimenjünk.

 - Biztos, hogy ti vagytok a célpont? Nincs valami másik híresség is a közelben? - kérdeztem reménykedve.

 - Sajnos nincs. Annyit tudtam tenni, hogy beszéltem az igazgatóval, aki volt olyan kedves és felajánlotta az irodáját, hogy itt meghúzhassuk magunkat - sóhajtott fel -, de nem maradhatunk itt a végtelenségig.

 - Igazad van - járkáltam fel alá az irodámba. - Megpróbálok beszélni Crissel, hátha tud segíteni. Addig légyszíves ne mozduljatok semerre.

 - Anabell! Nyugodj meg, sehova sem megyünk innen! - horkantott fel Molly sértődötten.

 - Bocsánat - nyögtem ki elszégyellve magam. - Tudom, hogy vigyázol rájuk.

 - És Bell - szólalt meg zavartan.

 - Igen? - kérdeztem rosszat sejtve.

 - Dolores megkért, hogy hozzam el magammal Junit is, amíg elintézi a dolgait. Sajnálom.

 - Istenem! - emeltem az égre a pillantásomat. - Már csak ez hiányzott.

Miután bontottam a vonalat, azonnal hívtam a portugált.

 - Mondjad Kicsim! - hallottam meg megnyugtató hangját, amitől máris egy fokkal jobban éreztem magam.

 - Szia! Azért hívlak, mert segítség kellene...

 - Gond van? - vágott idegesen a szavamba. - Ana? Mi történt?

 - Ha szóhoz jutok, elmondom - forgattam meg a szemeimet.

 - Oké, befogtam. Mondhatod.

 - Molly és a gyerekek beragadtak az egyik áruházba, mert körbe vették őket az újságírók - hadartam el egy szuszra.

 - Azt hogy a francba? - akadt ki. - Hogy a picsába találták meg őket?

 - Nem tudom. De Cris, Juni is velük van...

 - A kurva életbe! - káromkodott hatalmasat a portugál. - Mi a fenének kellett magával vinnie?

 - Hé! - szóltam rá. - Anyukád kérte, hogy vigyázzon rá amíg ő a dolgai után szaladgál. Molly csak segített. Senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle - magyaráztam, miközben próbáltam titkolni, mennyire rosszul estek a szavai.

 - Igen, igazad van - higgadt le hirtelen. - Hol vagy most? - váltott témát hirtelen.

 - Az étteremben. Miért?

 - Oda megyek érted és majd együtt kihozzuk őket.

 - De Cris..... akkor megtudják, hogy mi... - rogytam le az asztalom szélére.

 - Leszarom! Már épp itt az ideje, hogy kiderüljön, hogy te az enyém vagy! - csapta rám a telefont.

Értetlenül pislogtam a kezemben tartott készülékre. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett a barátomba.

Cris

  Idegesen, őrült manőverekkel jutottam el az étteremig. A parkolóban leállítottam a motort és a kormányra hajolva, mélyeket lélegezve próbáltam összeszedni magam. Az elmúlt percekben nem tudtam racionálisan gondolkodni. Nem értettem, hogy Bell miért ódzkodik ennyire a nyilvánosságtól, velem. Bezzeg a finnel simán felvállalta magát amikor kibukott, hogy ő a gyerekek apja. A féltékenység keserű íze tolult fel a torkomon. Utáltam, hogy ennyire odavagyok érte. Más nőt már rég kidobtam volna, de Anát nem. Szerelmes voltam ebbe a végzet asszonyába.

A kocsi ajtajának nyitódására kaptam fel a fejemet.

 - Szia! - pislogott rám bűnbánó, angyali arccal amitől azonnal elfelejtettem minden rosszat ami az elmúlt percekben a gondolataimban járt. 

 - Szia Kicsim! - nyomtam forró csókot az ajkaira. - Felkészültél?

 - Nem igazán - mosolyodott el halványan -, de menjünk. Lesz még ott valaki? - tördelte idegesen a kezét.

 - Igen - bólogattam - Carlos és az emberei már biztosítják a helyszínt.

 - Az jó - suttogta elhaló hangon. - Nem szeretném, ha valami baja lenne a gyerekeknek. Nincsenek ők ehhez hozzászokva - bámult ki az ablakon elveszett tekintettel amitől a védelmező ösztönöm azonnal beindult. Senkinek nem fogom megengedni, hogy bántsa őt vagy a gyerekeit. 

Az út további percei némán teltek el. 

 - A picsába! - szaladt ki a számon mikor megláttam az áruházat szabályosan elárasztó sajtósokat. - Azért kíváncsi lennék, honnan tudták meg, hogy itt vannak a gyerekek? - morogtam magam elé. 

 - Arra én is - sóhajtott fel Ana.

Amint leparkoltam az autóval, Carlos és az emberei azonnal körül vettek és egy szűk kört alkotva kísértek minket a bejárathoz. Bell úgy szorította az ujjaimat, mint egy kisgyerek aki nem szeretne elveszni a város forgatagában. Ahogy közelebb értünk, a piócák felismertek minket és a vakuk őrült villogásba kezdtek. Kérdések záporoztak felénk, de mi nem válaszoltunk, csak igyekeztünk minél előbb bejutni a gyerekeinkhez. Az igazgatói irodába belépve megláttam Mollyt, aki sápadtan, szintén kezét tördelve nézett kifelé az ablakon, míg a kicsik az asztalnál rajzoltak.

 - Á, seňor Ronaldo - sietett felém egy idősebb úr, akiről feltételeztem, hogy az áruház igazgatója. Bemutatkozásából ez ki is derült.  - Javier López vagyok, ennek a kócerájnak a vezetője.

Elmosolyodtam a közvetlen stílustól. 

 - Köszönöm, hogy megengedte, hogy a családom itt húzza meg magát - biccentettem. 

 - A családja? Ó...- kerekedtek el a szemei, de volt olyan diszkrét, hogy nem folytatta.

 - Apa! Apa! - pattant fel a fiam a székéből mikor végre észrevett. - Nézd mit rajzoltam! - nyomta az arcomba az ákom-bákomokkal telefirkált lapját. 

 - Nagyon ügyes vagy - simogattam meg a fejét, de közben Anát néztem ahogy magához öleli az ikreket. 

 - Cris - szólított meg Carlos. - Ideje lenne elindulni, mert egyre nehezebb lesz féken tartani a tömeget - jelentette ki. 

 - Rendben - bólintottam, majd újra megköszöntem az igazgató segítségét.

Juniort és az ikreket egy-egy biztonsági ember vette a karjai közé és bár láttam Bellen, hogy egy cseppet sem tetszik neki a helyzet, nem szólt egy szót sem. Átöleltem a derekát és magam előtt tolva, a testemmel védve vezettem ki a tömegbe. Míg a piócák velünk foglalkoztak, a biztonságiak csendben kimenekítették a gyerekeket. 

 - Mióta vannak együtt?

 - Mikor találkoztak először?

 - Ő Raikkönen volt nője?

 - Nem zavarja, hogy a barátnőjének mástól van gyereke?

 - Juniornak lesz testvére?

 - Ana, milyen érzés két ekkora névvel ágyba bújni?

Nem lepődtem meg, hogy kiderítették Bell személyazonosságát. A kérdéseik viszont egyre jobban felhúztak. Nem akartam válaszolni nekik, de nem hagyhattam, hogy a mellettem egyre jobban reszkető nőt bemocskolják. 

 - Ülj be! - fordultam felé, aki hálás tekintettel nézett vissza rám. Megnyugvással töltött el mikor végre rácsuktam az autó ajtaját. 

 - Cristiano, nyilatkozna kérem!? 

 - Csak egy mondatot! 

 - Szereti a hölgyet vagy csak egy újabb trófea?- nyomták az arcomba a mikrofonjaikat, diktafonjaikat. Lesújtó pillantással néztem végig rajtuk. 

 - Először és utoljára fogok nyilatkozni a kapcsolatomról - jelentettem ki és szavaimat néma csend fogadta. Tudták, hogy most valami olyan fog történni amiről nem szabad lemaradniuk. - Anabell és én már régóta együtt vagyunk, de nem szerettük volna ezt nyilvánosságra hozni. Szerettük volna megóvni a magánéletünket önöktől, de persze ez lehetetlen - húztam el a számat mire halk kuncogás volt a válasz. - Igen, ő Kimi Raikkönen gyermekeinek az anyja, de ez cseppet sem érdekelt sem most, sem máskor. Mióta megismertem, a világ sokkal szebb hely lett számomra, de a legfontosabb, hogy  Junior is megszerette őt is és a gyerekeket is. Mi egy ideje már egy család vagyunk, ez csak önöknek újdonság. De legyenek szívesek megérteni, hogy eddig se és ezután sem szeretnénk a nyilvánosság előtt élni. Kérem azt is vegyék figyelembe, hogy itt most nem csak rólunk, hanem három kisgyerek életéről is szó van ezért szeretném, ha ezentúl nem kéne bujkálva sétálniuk, ha a városba jönnek. Remélem megértik a kérésemet, ha nem akkor a bíróságon találkozunk! - néztem fenyegetően végig a tömegen, hogy tudják komolyan gondolom. -  Minden jót kívánok, de most szeretnénk végre hazamenni a gyerekekhez - nyitottam ki az ajtómat, hogy beüljek Bell mellé, de egy pofátlan kérdés megállított.

 - Nem fél attól, hogy Raikkönen visszahódítja a barátnőjét? Végül is ő a gyerekei apja, és ha belegondolunk a finnek is rengeteg pénze van...

 - Nem, nem félek ettől - vetettem gyilkos tekintetet a kérdezőre.

 - Mitől ilyen magabiztos? - vigyorgott rám cinikusan a barna hajú hölgy, aki már nem egyszer próbált bejutni az ágyamba, persze zéró sikerrel. 

 - Talán attól, hogy szeretem és ő is engem, bár gondolom ez a fogalom magának ismeretlen - húztam el a számat gúnyosan. - De ami a legfontosabb, hogy Anabell nem csak a barátnőm, hanem már hónapok óta a menyasszonyom és ha minden jól megy néhány hét múlva a feleségem lesz - vágtam a képébe és kárörvendve figyeltem ahogy levegőért kapkodva belé fagyott a szó. 

Sajnos előbb járt a szám, mint az eszem és nem gondoltam a bejelentésem után kitörő káoszra, pedig sejthettem volna, hogy hatalmas lavinát indítok el vele. Alig tudtam beugrani az autóba, majd lépésben araszoltam ki a tömegből, hogy végre megszabaduljak a minket körülvevő cirkusztól. 

Mikor végre magunk mögött hagytuk a parkolót és a tömeget, óvatosan oldalra pillantottam, hogy lássam Ana reakcióját. Nem akartam, hogy úgy érezze, elárultam.

 - Sajnálom - bukott ki belőlem mikor megláttam sápadt arcát. - Én csak...

 - Tudom, hogy engem akartál védeni - vágott a szavamba és megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végig simított a karomon. - Köszönöm - mosolyodott el halványan, majd az arcomhoz érintette az ajkát. Olyan heves vágy kapott el ettől az egyszerű gesztustól, hogy alig tudtam a vezetésre koncentrálni. Akartam Anát, testestül-lelkestül.  

 - Viszont ez az esküvő téma - nevette el magát idegesen.

 - Miért? Én komolyan gondoltam - szuggeráltam őt egy piros lámpánál állva. - Szeretném, ha minél hamarabb Seňora Aveiro lennél.

 - Cris, én... - kerekedtek el és lábadtak könnybe a gyönyörű szemei. 

 - Nem mondj semmit - kértem lemondóan, majd mégis felülkerekedett bennem a vágy, hogy örökre magaménak tudjam. - Vagy tudod mit? Mondj igent! Mond, hogy amint lehet hozzám jössz feleségül - könyörögtem, mint egy kisgyerek.

Néhány pillanatig azt hittem összedől a világ ahogy ajkait összeszorítva némán maga elé meredt, de aztán felém fordult és szemeiből ugyanazt azt olvastam ki, amit én éreztem iránta. 

 - Igen - súgta kedvesen - hozzád megyek!

Nem haboztam egy pillanatig sem. Számat az övére szorítottam és minden érzésemet, szerelmemet beleadtam abba a csókba aminek csak a mögöttünk türelmetlenül dudáló kocsisor vetett véget.

Las Puertas II. évad. 18. rész

Cris

  Sietősen indultam útnak az edzés befejeztével, hogy minél hamarabb Ana-nál lehessek. Már elhagytam a központ területét amikor megszólalt a telefonom.

 - Van egy kis gond - hallottam meg Bell aggódó hangját.

 - Mi történt?

 - Valahonnan megtudták, hogy itt vagyunk és ma megyünk haza, mert tele van velük a parkoló...

 - Kiről beszélsz? - kérdeztem, de közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. 

 - Az újságírókról, a tévékről - sóhajtott feldúltan - mindenki itt van.

 - Bassza meg! - csúszott ki a számon miközben ököllel hatalmasat csaptam a kormánykerékre. - Ezt nem hiszem el! Honnan a fenéből bukkantak elő? Tuti, hogy valaki leadta a drótot nekik - dühöngtem hangosan, elfelejtkezve, hogy a vonal másik végén minden szavamat hallják. 

 - Ne idegeskedj! - kérte Bell kedvesen. - Már itt vannak és sajnos ez ellen nem tudunk semmit se tenni. Csak azért hívtalak, hogy ne gyere ide, mert akkor vérszemet kapnak...

 - De mi lesz veletek? - vágtam ingerülten a szavába. - Hogy keveredtek ki onnan?

 - Kimi itt van velünk - mondta ki azt, amitől nekem azonnal felment a pumpám. Persze, hogy ott van. Mostanában minden nyavalyás nap ott volt mellettük és akarva akaratlan észre vettem, hogy Ana már nem úgy tekint rá, mint régen. Mintha újra a férfit látná a finnben és nem azt a férget, aki elhagyta őket. Elfintorodtam. Az a szemét nekem köszönheti, hogy egyáltalán még szóba állnak vele. -  Most intézkedik, hogy kapjunk testőrséget és ha sikerül meggyőzni az igazgatót, akkor a mentőkijáraton keresztül ki tudnak minket csempészni - térített vissza komor gondolataim közül a menyasszonyom lágy hangja.  - Azt üzeni, hogy ne aggódj! Vigyázni fog ránk!

 - Én meg.... -, hogy kapja be és szívja torokra, fulladjon meg tőle, folytattam magamban a gondolatot, de nem mondtam ki hangosan, mert tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki. - Hívjatok, ha segítség kell! 

 - Reméljük nem lesz rá szükség - hallottam Ana hangján, hogy mosolyog. - Hamarosan találkozunk otthon - búcsúzott el, majd megszakította a hívást. 

 - És akkor végre minden olyan lesz, mint régen - mondtam bizakodva a visszapillantó tükörnek.

Ana

   - Mindjárt kijutunk - morogta a finn miközben Nicoval a karjai közt egy mentőautó felé igyekezett. Sietős léptekkel követtem őket. Meg sem lepődtem mikor a betegszállító hátuljából Mark vigyorgó feje bukkant fel egy pillanatra.

 - Siessetek! Minél hamarabb lelépünk, annál kisebb az esély, hogy rájönnek, átvágtuk őket.

Kezét megfogva, felléptem a mentőbe, majd engedelmesen helyet foglaltam Kimi és Nico mellett.

 - Ez olyan szexizsírkirály! - vigyorgott a fiunk csillogó tekintettel. - Tisztára, mint egy krimiben.

 - Egy - néztem rá összehúzott szemekkel -, te honnan tudod, hogy milyen egy krimi? Úgy emlékszem, hogy még kicsi vagy és nem nézhetsz ilyet! Kettő. Kitől tanultad ezt a kifejezést?

 - Marcitól - pislogott rám megszeppenve.

 - Azt hiszem el kell, hogy beszélgessek egy kicsit a bongyor fejűvel. Amúgy sem tetszik, hogy annyi focista van körülötte - mordult fel mellettem a pilóta.

 - Hagyd békén a barátaimat! - néztem rá mérgesen. Az egy dolog, hogy nekem is megfordult a fejemben a brazil barátom elszámoltatása, de másnak nem engedem meg, hogy bántsa őt. Marcelo ugyanúgy mellettem volt a baleset után, mint Iker, Sara, Mesut sőt, még Sergio is bejött meglátogatni minket, hogy erőt öntsön belém. A többi csapattagot már meg sem említem. Rengeteg jókívánság és ajándék várja Nicolát a szobájában. 

 - Fura lesz otthon - szaladt ki Nico száján.

 - Miért? Talán nem örülsz, hogy végre haza mehetsz? - néztem rá elképedve.

 - De igen, csak nem tudom, hogy Lina.... - sütötte le a szemeit.

 - Igen? Mi van vele? - kérdeztem kíváncsian.

 - Szóval, nem tudom, hiányoztam-e neki vagy örült, hogy egyedül lehet a szobában - halt el a hangja.

 - Jaj, te! - öleltem magamhoz a fejét miközben a könnyeimmel küszködtem. - Hogy jut ilyen butaság az eszedbe?

 - Mert ő nem jött be hozzám. Mindenki ott volt, még apa is, de ő nem - ejtette le a vállait szomorúan.

 - Nézz csak rám öcskös! - emelte fel a szöszke fejét az állánál fogva Kimi. - Senkinek nem hiányoztál úgy, mint neki. Érted? Az, hogy nem volt bent nálad az azért volt, mert még kicsi, akárcsak te és nem jó valakit úgy látni ahogy ő láthatott téged az első nap. Nagyon szeretett volna veled lenni, de mi nem engedtük, hogy így legyen.

 - Honnan tudod? - nézett rá reménykedve a kicsi.

 - Mert voltam nála és beszéltem vele - fúrta a tekintetét az enyémbe mialatt kiejtette a szavakat. Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet. Egyrészt szégyelltem magam, hogy kevesebb figyelmet fordítottam a lányomra és elhanyagoltam, míg a kórházban voltam Nicola mellett, másrészt furán éreztem magam az átható, jeges kék szemektől amik úgy meredtek rám, mintha a lelkem mélyére látnának. Oda, ahol most hatalmas káosz uralkodott. 

Kimi 

   Örömömbe egy kis üröm is vegyült ahogy végre hazafelé tartottunk a kórházból. Boldog voltam, mert véget ért a rémálom és a fiam meggyógyult, de annak már cseppet sem örültem, hogy Ana újra a portugál közelében lesz. Amit keservesen elértem az utóbbi napokban, azt egy pillanat alatt lerombolhatja Ronaldo. Pedig már minden olyan jól alakult. Az együtt eltöltött idő közelebb hozta hozzám Bellt. Az apró simogatások, érintések amikkel néha tesztelni akartam, meghozták gyümölcsüket, mert láttam, hogyan reagált rá a teste és hogyan kísérelte meg leplezni az apró borzongásokat amik ilyenkor végig futottak rajta. Nap mint nap kaján vigyorral a képemen figyeltem hogyan próbálta elrejteni előlem az ágaskodó mellbimbóit amik egy-egy fülébe elsuttogott szótól majd kibökték a pólóját. Kívántam, majd megvesztem érte, de időközben rájöttem, hogy ez már nem csak erről szólt. Ahogy figyeltem milyen szeretettel bánt az ágyban magatehetetlenül fekvő fiunkkal, ahogy minden idejét feláldozta, hogy vele legyen, rájöttem, hogy szeretem. Soha életemben nem szerettem még így senkit és a tudat, hogy elveszíthetem egy bájgúnár miatt, teljesen elvette az eszemet. Akartam őt, ezerszer jobban, mint eddig és hajlandó voltam minden kis piszkos trükköt bevetni, csakhogy az enyém legyen örökre.