Las Puertas de Infierno 93.

Ana

     Kiléptem a fürdőből és tekintetem azonnal az ágyon ülő pilótára ugrott.

 - Nem úgy volt, hogy ma a barátaiddal mész? - kérdeztem megilletődve.

 - De, csak lemondtam, mert inkább veletek szeretnék lenni. Túl gyorsan eltelt ez a pár nap - sóhajtott fel.

 - Igen - ültem le az ágy másik végére. Valamiért úgy éreztem, hogy most végre normális módon tudunk beszélgetni egymással.

 - Mikor láthatom őket legközelebb? - fordult felém.

 - Nem tudom - vonta meg bizonytalanul a vállamat. - Ha haza érünk, rengeteg dolgom lesz, így én biztos nem tudom elhozni őket - morzsolgattam az ágynemű huzatját az ujjaim között.

 - Nekem pedig most szoros lesz a versenynaptár - gondolkodott el szomorúan. - Amúgy megkérdezhetem, hogy milyen dolgod lesz?

 Felemeltem a fejemet és tekintetemet az eddig vizsgált takaróról az arcára irányítottam. Szemeiből csak színtiszta kíváncsiságot tudtam kiolvasni.

 - Nyitni fogok egy saját éttermet.

 - Ó - lepődött meg egy pillanatra, de aztán hamar rendezte a vonásait. - Gondolom, lesz benne segítséged.

 - Mire célzol? - emeltem fel a hangomat. - Mert, ha arra, hogy Cris vagy bárki a csapatból pénzel, akkor ezt nagyon gyorsan felejtsd el. A saját félretett pénzemből fogom megnyitni - hangsúlyoztam ki a "saját" szót.

 - Ne haragudj, nem akartalak megbántani - emelte fel védekezőn a kezeit. 

 - Oké - fújtam ki idegesen a levegőmet. Mélyeket lélegeztem, hogy lenyugtassam magam, nem akartam megint veszekedni. Végig dőltem az ágyon és szemeimet a plafonra szegeztem. Magamon éreztem a finn perzselő tekintetét, majd érzékeltem, hogy besüpped mellettem az ágy. Percekig nem szóltunk egymáshoz, csak hallgattuk a másik lélegzetvételét.

 - Miért nem tudunk soha normálisan beszélgetni, mint két felnőtt ember? - tette fel hirtelen a kérdést, amivel igencsak meglepett.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Talán, mert túl sok a tüske bennünk - fordultam felé és ekkor tudatosult bennem, hogy fejét a könyökére támasztva végig engem figyelt. Zavartan sütöttem le a szemeimet.

 - Sajnálom - hallottam meg a suttogását, mire újra rákaptam a tekintetemet.

 - Mit? - értetlenkedtem.

 - A múltat. Azt, hogy nem mondtam el, hogy nős vagyok, hogy játszottam veled és az érzéseiddel, de legfőképpen azt, hogy nem voltam melletted amikor a gyerekeinket vártad. Kibaszott szar érzés, hogy nem lehettem ott, amikor szükségük volt rám, ahogy neked is - dőlt a párnájára és szemeit lehunyva, kezeit végig húzta az arcán. - Szeretném, ha ezentúl semmiben nem szenvednének hiányt...

 - Eddig is meg volt mindenük - csattantam fel és dühösen meredtem Kimire.

 - Tudom - pillantott rám a jégkék szemeivel -, de én azt szeretném, hogy ne kelljen hónapokig kuporgatnod, hanem azonnal megtudd venni, ha kell valami. 

 - Én pedig nem szeretném elkényeztetni őket - szegtem fel az államat dacosan. Nem akartam elfogadni a pénzét, amit könyöradománynak tartottam.

 - Tudod mit? - sóhajtott fel lemondóan. - Mi lenne, ha nyitnék nektek egy számlát és arra átutalnék egy bizonyos összeget? Ha bármilyen kiadásod adódna, abból fedezni tudnád - nézett rám kérdőn.

 - Nem kell, mindig megoldottam ha kellett valami - válaszoltam, mert a büszkeségem nem engedte, hogy elfogadjam az ajánlatát.

 - Kérlek - pislogott rám már szinte könyörögve. - Így is évekkel vagyok lemaradva - annyi keserűség volt a hangjában, hogy egy pillanatra meginogtam, amit ő azonnal ki is használt. - Még a héten beszélek az ügyvédemmel és elintézem ezt is.

 - Is? - kérdeztem gyanakodva. 

 - Igen, mert van még valami, amit nagyon szeretnék minél hamarabb letudni - halkította le a hangját, és a tekintetét az enyémbe fúrta. - A nevemre akarom venni őket - nyögte ki.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Hirtelen annyi gondolat kezdett zakatolni a fejemben, hogy a szavam is elakadt, csak néztem rá, mint egy idióta. Percekbe telt, mire összeszedtem magam és ki tudtam nyögni egy kérdést.

 - Miért?

 - Hogyhogy miért? Ők a gyerekeim, és pont ezért a nevemet kell, hogy viseljék. 

 - De... - próbáltam akadékoskodni.

 - Nincs de! - nézett rám úgy, hogy azonnal tudtam, ebből nem enged. - Sürgősségi eljárást fogok kérni és ha minden jól megy, akkor egy-két héten belül már ők is Raikkönenek lesznek - húzódott egy halvány mosolyra a szája.

 - Honnan tudod? - meredtem rá értetlenül, de aztán valami felrémlett előttem. - Mióta tervezed ezt?

 - Már az első pillanat óta ahogy megláttam őket - vallotta be.

 - Értem - nyeltem nagyot.

 - Ennyi? - pislogott rám meglepetten. - Azt hittem jobban kiakadsz.

 - Változtatna az bármin is, ha elkezdenék kiabálni?

 - Nem. Akkor is megtenném - vonta meg a vállát.

Újabb néma percek következtek. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Én azon agyaltam, hogy hogyan fogom ezt elmondani úgy a kicsiknek, hogy azt meg is értsék. Biztos furcsa lesz nekik, hogy egyik napról a másikra megváltozik a nevük. Nicola Mathias Raikkönen, Lina Emma Raikkönen - ízlelgettem magamban a nevüket. 

 - Mire gondolsz? - jutott el a tudatomig Kimi kérdése.

 - Csak arra, hogy mennyire lesz nehéz nekik ez az új helyzet.

 - Szerintem hamar megszokják - mondta reményteli hangon. - Viszont van itt még valami amit szintén meg kéne beszélnünk - sóhajtott fel idegesen.

 - Ne kímélj! 

 - A média. Ha ezt kiszagolják, hatalmas cirkuszt fognak csapni körülöttünk.

 - Ne - néztem rá rémülten. Semmit nem akartam jobban elkerülni, mint a nyilvánosságot. - Én nem akarok felhajtást. Főleg most - suttogtam halkan.

 - Ja igen - húzta gúnyos mosolyra a száját. - A portugál biztos nem örülne neki.

 - Légyszíves, ne beszélj így róla. Akár tetszik akár nem, Cris az életünk része. Nem csak az enyém, de a gyerekeké is - mutattam rá a tényekre.

 - Tudom - grimaszolt. - Kérdezhetek valamit? - nézett rám hirtelen, én pedig beleegyezőn bólintottam. - Szereted?

A kérdés váratlanul ért, így egy pillanatig nem is tudtam, hogy mit válaszoljak.

 - Azt hiszem - suttogtam magam elé bámulva.

 - Hiszed? - fordult felém kíváncsian a finn. - Tehát nem vagy benne biztos?

 - Nem tudom. Nem vagyunk még olyan régóta együtt - pirultam el. 

 - Ha ő nem volna, adnál nekem még egy esélyt? - szegezte nekem az újabb kérdését. Rákaptam a tekintetemet. Azt hittem viccel, de az arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni az őszinte kíváncsiságon kívül.

 - Nem tudom - mondtam bizonytalanul. - Soha nem gondolkodtam ezen.

 - Értem - eresztett meg felém egy halvány mosolyt, majd elhallgatott. 

Egymás felé fordulva feküdtünk az ágyon, némán. Az utolsó éjszakánk volt ez. Holnap végre haza repülünk Madridba. A gondolat melegséggel töltötte el a szívemet, miközben egyre laposabbakat pislogtam és először nem éreztem magam feszélyezve Kimi közelében. Szemeim önkéntelenül csukódtak le a fáradtságtól és mire észbe kaphattam volna, már elnyomott az álom.