Házasság extrákkal 4.

Cris

 - Mi van vele? - nézett Iker a lány után, aki hiába próbálta palástolni előttünk a fájdalmát, nem sikerült neki.
 - Az a szemét - tört ki belőlem újra - ahelyett, hogy összetenné a két kezét, hogy ilyen barátnője van, felcsinált valami ribancot és szakított Kendrával.
  A kapus szóhoz sem jutott a döbbenettől.
 - Én is így reagáltam tegnap, mikor este hazajött és elmesélte.
 - Nagyon összetört? - szólalt meg végre Iker szánalommal teli hangon.
 - Szerinted? Az ölemben sírta álomba magát. Csak kerüljön a kezeim közé az a mocsok. Mindig mondtam, hogy az a tetü csak kihasználja, de nem hitt nekem.
 - A szerelem vak - nézett rám áthatóan.
 - Apa, Kendra miért sír? - jelent meg előttem a fiam, akiről teljesen elfelejtkeztem.
 - Sír? - kérdeztünk rá egyszerre Ikerrel. - Honnan tudod?
 - A szobámban voltam, mikor meghallottam, de miért sír? - nézett ránk szomorú szemekkel.
 - Biztosan fáj valamije - magyarázta a kapus és felállt. - Ti maradjatok, én megnézem, hogy mi a gond - indult el az emeletre.
 - Iker majd segít Kendrának - simogattam meg Juni fejét, aki legörbült szájjal ült mellettem és a szemeiben könnycseppek csillogtak.

Iker

 - Bejöhetek? - kopogtam az ajtón, de a választ nem vártam meg, hanem beléptem. Szívem összefacsarodott a látványra, ami bent fogadott. A lány, akit húgomként szeretek, ott kuporgott az ágy előtt és fejét a térdére hajtva zokogott. Leültem mellé és az ölelésembe vontam. Simogattam a hátát és csendben vártam, hogy megnyugodjon. Kellett hozzá egy kis idő mire csillapodott a sírása, majd már csak a szipogása hallatszott.
 - Jobb? - kérdeztem halkan. Aprót bólintott a fejével. Felvettem egy zsepit a földről és odanyújtottam neki. Elvette és kifújta az orrát. Csak ezután nézett rám. Mintha tőrt forgattak volna a mellkasomban, mikor megláttam, hogy az életvidám lányból mi lett. Szemei fájdalommal telin csillogtak, dagadtak és vörösek voltak a sírástól. Haja kicsúszott a lófarokból és összevissza állt. Mikor látta, hogy mit nézek, idegesen kapott oda és próbálta rendbe szedni magát.
 - Cris elmondta? - kérdezte rekedt hangon. Bólintottam.
 - Juni nagyon megijedt, mert meghallotta, hogy sírsz.
 - Szegényke - mosolyodott el halványan. - Majd lemegyek és megnyugtatom.
 - Akarsz róla beszélni? - simítottam végig az arcán.
 - Nem - biggyesztette le az ajkait.
  Ahogy néztem, eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Fraser, a bátyja - és egyben a Celtic kapusa is - ajánlotta őt a portugálnak, aki megbízható babysittert keresett Junior mellé. Crisnek már elege volt az olyan nőkből, akik csak miatta és a hírnév miatt akartak a kisfiúra vigyázni. Kendra más volt. Őt nem érdekelte a portugál, sem a hírneve. Junior pedig az első pillanattól fogva imádta őt. Aztán a lány egyre sűrűbben kihozta a kislegényt a meccsekre, edzésekre, mert Juni látni akarta az apját. Az egész csapat egy pillanat alatt megszerette. Voltak akik bepróbálkoztak nála, de ő csak nevetett rajtuk. Majd belépett a a képbe Raúl és a lány elvarázsolva mesélt róla, hogy mennyire szereti és hogy vele képzeli el az életét. Most pedig sírva bújik hozzám, mint egy kislány, mert egy érzelmi analfabéta összetörte az álmait és a szívét.
 - Olyan, mintha itt bent meghaltam volna - mutatott a mellkasára. - Nem érzek semmit, üres vagyok legbelül - meredt előre a semmibe.
 - Mikor Eva, a volt barátnőm megcsalt én is így éreztem magam - meséltem neki a múltamról, amiről nem sokan tudtak. - Hetekbe telt, mire összeszedtem magam. Úgy éreztem, hogy nincs tovább, vége mindennek. Kilátástalannak tűnt az egész életem.
 - És mit csináltál? - nézett rám kíváncsian.
 - Őszintén? Először leittam magam a sárga földig, de a barátaim nem hagyták, hogy belesüppedjek az önsajnálatba. Elrángattak magukkal mindenhova. Aztán pedig megismertem Sarát és Eva teljesen feledésbe merült.
 - Nem tudom, hogy én képes leszek-e elfelejteni őt - sóhajtott fel mellettem -, de megpróbálom.
  Bátorítólag rámosolyogtam.
 - Mi itt leszünk és segítünk neked. Bármi van, tudod, hogy ránk számíthatsz - öleltem újra magamhoz.
 - Jó, hogy legalább ti itt vagytok nekem - mosolyodott el végre.
  Egy darabig csak ültünk egymás mellett és szótlanul élveztük a csendet.
 - Le kéne mennünk, mert azt hiszik, hogy megszöktünk - szólaltam meg, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki. - Gyere, te lány!
  Felhúztam a földről és körülnéztem a szobában. A falak üresen tátongtak és az ágyon egy doboz hevert, tele fényképekkel. Kendra követte a tekintetemet.
 - Muszáj megszabadulnom mindentől, ami rá emlékeztet, mert különben megőrülök - motyogta.
  Megértően néztem rá. Segítettem neki mindent összepakolni és utána együtt mentünk le a földszintre, ahol megtaláltuk a két Ronaldót. A nappali szőnyegén ültek és építőkockáztak. Junior ahogy meglátta Kendrát, felugrott és hozzá szaladt.
 - Miért sírtál? - kérdezte tőle gyermeki ártatlansággal. A lány zavarba jött, de aztán gyorsan kitalált valami hihetőt.
 - Pakoltam a szobámban és véletlenül belerúgtam az ágy lábába.
 - Aú, nagyon fájt igaz? - pislogott rá a kisfiú tündérien és megsimogatta Kendra kezét.
 - Nagyon és mivel én lány vagyok, sírva fakadtam - mondta neki, hogy megnyugtassa.
 - A múltkor én is beütöttem a lábamat, de nem sírtam - húzta ki magát büszkén Juni.
 - Persze, mert te egy nagyon ügyes kisfiú vagy - simogatta meg a fejét nevetve. Örültem, hogy legalább Junior elfeledteti vele a gondjait.
 - Na, nagylegény - néztem kérdőn az apró portugálra - holnap szurkolsz nekünk a meccsen?
 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Irina nincs itt és úgy volt, hogy vele megyek - magyarázott felnőttesen.
  Kérdőn néztem Crisre, aki csak megrázta a fejét, hogy nem akar róla beszélni. Márpedig fog, mert mostanában nem a legjobb a koncentrációja a pályán, ami gondolom a barátnőjére vezethető vissza.
 - Én viszlek ki - mosolygott rá Kendra. - Apával megbeszéltük és velem jössz.
  Junior arcára óriási vigyor kúszott és a mellé guggoló lány nyakába ugrott. A lendülettől felborultak és hangos nevetésben törtek ki.
 - De jó! - örömködött Juni.
 - Szerintem is - nevettem a földön fetrengő kettősükön, majd az órámra néztem. - Cris mennünk kell, mert elkésünk a megbeszélésről.
 - Mehetünk - indult el az ajtó felé, de közben leemelte Juniort a lányról és nyomott egy puszit a fia arcára. - Jók legyetek. Vigyázz Kendrára, oké? - vigyorgott pimaszul a lányra.
 - Rendben - bólogatott komolyan a kisfiú, míg a Kendra csak a szemét forgatta. Kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem, amit el is fogadott.
 - Puszilom a fiúkat - nézett ránk, miközben átvette Junit az apjától. - Ne mondjátok el nekik, hogy én is megyek, hagy lepjem meg őket - vigyorgott.
 - Jó - mosolyogtam az ötletén.
  Beültünk az autóba és néztük a lányt, ahogy a kisfiúval integetnek nekünk.