10/10. 86.rész

Lola

  Ahogy meggyógyultam, ott folytattam a dolgaimat, ahol abbahagytam. Túl voltam már egy ebéden, amit Cris anyukája csinált nekem, így szerette volna megköszönni, hogy megmentettem az unokáját. Egyre jobban zavart, hogy a csapaton belül hősként tekintettek rám, pedig én csak a dolgomat végeztem. Mindenki így cselekedett volna, ha ott van. A sokadik "superwoman, hősnő" beszólás után kifakadtam és dupla edzéssel büntettem meg őket. Innentől fogva elmaradtak a becézések, aminek nagyon örültem.
  Eközben a Király-kupában is sikeresen vettük az akadályokat. Cris két góljával elvertük a matracosokat, bár ez a meccs nem erről marad emlékezetes, hanem arról, hogy a portugált fejbe dobták egy öngyújtóval miközben az öltözőbe sietett. Hiába kért elnézést tőlünk a vezetőség, azt akartam és ki is harcoltam, hogy ezért a tettért büntessék meg a városi riválist, hiszen egy ilyen lépés nem fér bele a sport szeretetébe.
 De nem csak ezen kellett kattognom, mert időközben fellebbeztünk Cris piros lapja miatt. Sajnos nem tudtuk meghatni a fejeseket, így két meccses eltiltást kapott, amit nagyon sokaltunk, és megpróbáltunk megkurtítani, de hiába. A Getafe elleni meccsen Jese, Benzema és Modrič is eredményes volt, mire Zizu halkan megjegyezte, hogy a csapat október 26.-a óta nem kapott ki.
  Február 22.-én a Spanyol kupa soron következő mérkőzését játszottuk le, ahol is az Elche csapatát fogadtuk a Bernabeauban. A meccs előtt két órával döntötte el a bizottság, hogy Cris mégsem játszhat. Őrjöngve fogadtam a hírt az irodámban, de mire az öltözőkhöz mentem, már a higgadt és nyugodt Lolát mutattam a fiúknak. Sajnálatos módon tele voltunk sérülttel és eltiltottal. Modrič az öt sárgája miatt pihent, míg Marcelo még mindig nem jött teljesen rendbe a derekával. Sergionak a négy sárgája miatt kellett padoznia, mert nem akartuk megreszkírozni, hogy begyűjtse az ötödiket is és ne tudjon játszani az Atletico ellen. A meccs gyász szünettel kezdődött, mert Ramos nagypapája két nappal a meccs előtt elhunyt. A védő összetört. Könnyes szemekkel nézett fel az égre, mikor az egy perces csend után mindenki tapsolni kezdett, hogy így köszönjék meg Juannak, hogy ilyen unokával örvendeztette meg a világot, de főleg Spanyolországot. A meccset 3-0-ra nyertük és a fiúk minden gólt neki ajánlottak.
  Időközben Thiago és én eltávolodtunk egymástól. Ha ő hívott, én nem értem rá, ha én hívtam ő hivatkozott fáradtságra. Megelégelve ezt a helyzetet, a győztes meccsünk után repülőre ültem, hogy minél hamarabb tisztázhassunk mindent. Tudtam, hogy meccse van, így egyből a stadionhoz mentem, ahonnan már távozóban volt a tömeg. Az őrök már ismerősként köszöntöttek és megengedték, hogy az öltözőknél várjam meg a focistákat.
 - Běběchaton? - nézett rám megütközve kedvenc svéd csatárom, majd idegesen a háta mögé lesett.
 - Neked is szia Tomkat - vigyorogtam rá és felágaskodva puszit nyomtam az arcára. - Rég láttalak, mi újság?
 - Nem sok - húzott be zavartan egy kiszögellés mögé. - Hogy-hogy itt vagy?
 - Mi az, nem is örülsz nekem? - néztem rá értetlenül, majd elkomolyodtam. - Mi ez az egész?
 - Nézd ez nem az én dolgom... - kezdett bele, de nem is kellett befejeznie, mert kinyílt az öltöző ajtaja és kilépett rajta a barátom. Éreztem, hogy Ibra keze a csuklómra kulcsolódott és visszatartott az üdvözléstől. Azonnal értelmet nyert a tette, mikor megláttam ahogy egy barna hajú lány Thiago nyakába ugrik és megcsókolja.
 - Gondolom nem a rég nem látott húga? - kérdeztem epésen miközben választ várva néztem fel Zlatanra.
 - A felesége - motyogta, mire bennem megállt az ütő.
 - Kije?
 - A felesége. Kibékültek. Nézd, én sajnálom, hogy...
 - Ne - állítottam le. - Itt nem te vagy a hunyó, hogy sajnálkoznod kelljen - csuktam le egy pillanatra a szemeimet, hogy erőt tudjak venni magamon. - Annyi vér lehetett volna a pucájában, hogy elmondja, nős.
 - Sajnálom - ismételte önmagát a csatár. - Azt hittem tudod.
 - Nem tudtam és nincs mit - ráztam meg a fejemet miközben éreztem a jeges szorítást a szívem körül.  - Azt hiszem, nekem már nincs miért maradnom - közöltem szárazon.
 - Mit csinálsz most? - nyúlt a kezem után a svéd.
 - Szerintem felhívom a repteret és az első géppel visszarepülök Madridba.
 - Megvársz míg átöltözöm?
 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - ráztam meg a fejemet.
 - Kérlek - nézett rám könyörögve. - Egy köcsögnek érzem magam, de én azt hittem tudsz róla.
 - Most már mindegy.
 - Lolita - nézett rám, majd tett egy Ibrás mozdulatot, amivel megmosolyogtatott.
 - Zlatan ezt is megoldja - mondta, mint valami ripacs, mire felnevettem. Hála istennek a gerlepár már elment, így nem buktam le.
 - Megvárlak, de siess. Addig én lerendezem a jegyemet - toltam el az öltözőig, ahol szuper gyorsasággal tűnt el a szemem elől. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az arcomról lehervadt a mosoly. Nem akartam elhinni, hogy megint átvertek. Bár ez nem fájt annyira, mint Marco árulása, mégis szarul éreztem magam.
 - Itt is vagyok - tette a vállamra a mancsát Ibra.
 - Gyors voltál - vettem vissza az álarcom.
 - Mikor mész?
 - Most akkor mégiscsak le akarsz rázni? - húztam fel a szemöldökömet.
 - Dehogyis, csak szeretném tudni, hogy van e még időd egy kávéra?
 - Mindjárt megtudjuk - kezdtem bőszen nyomkodni a telefonomat. Gyorsan lebonyolítottam a hívást, majd mikor kinyomtam a kíváncsi Zlatan felé fordultam. - Mehetünk, csak tízkor indulok.
  Némán sétálva tettük meg az utat egy közeli kávézóba, ahol mind a ketten rendeltünk magunknak egy-egy üdítőt és kávét.
 - Sütit nem kérsz?
 - Nem, vigyázok az alakomra.
 - Kár - sóhajtott fel látványosan.
 - Miért?
 - Mert nem akarok egyedül bűnözni - vonta meg a vállát, de szemei majd kiugrottak mikor meglátta a frissen készült süteményeket.
 - Tudod mit - kacsintottam rá cinkosan - meggondoltam magam, mégis kérek valami finomat. Válassz nekem!
  Nem kellett mégegyszer mondanom, úgy ugrott fel a székről, mintha kergetnék. Nevetve figyeltem ahogy leadta a rendelést a pincérnőnek majd két tányért egyensúlyozva lépkedett az asztalunkhoz.
 - Felcsaphatnál pincérnek - cukkoltam mikor letette elém az egyiket.
 - Ha kiöregszem, lehet hogy megfogadom a tanácsodat - dünnyögte immár teli szájjal.
 - Nem kapsz eleget enni? - vigyorogtam rá, de mikor beleharaptam az édességbe, én sem tudtam megállni, hogy ne tömjem be egyszerre az egészet. - Ú, ez mennyei volt - töröltem meg a számat miután elpusztítottam az összes finomságot a tányéromról.
 - Reméltem, hogy így gondolod, ezért is hívtalak meg ide.
 - Szóval előre kitervelt elcsábításban volt részem? - nevettem fel.
 - Csak szerettem volna, ha jó szívvel mész el ... - csúszott ki a száján.
  Egy pillanatra lefagytam, de azonnal rendeztem a vonásaimat és egy műmosollyal jutalmaztam a focistát.
 - Nem kell aggódnod értem, nem fogok eret vágni magamon. Ennyi volt, hát ennyi volt - vontam meg a vállam nem törődöm módon.
 - Szereted?
 - Igen, szerettem, de nem voltam szerelmes belé - szembesítettem az igazsággal. - Én már nem hiszek a szerelemben.
 - Běběchaton, ezek nagyon kemény szavak - fogta kezei közé az enyémet a svéd óriás. - Nagyon fiatal vagy még ahhoz, hogy ennyire kiábrándult legyél.
 - Lehet, hogy annak tűnök, de itt belül száz évesnek érzem magam  mutattam a mellkasomra.
 - Sajnálom, hogy így érzed - nézett rám komolyan - és azt is, hogy a Kölyöknek nem volt annyi mersze, hogy elmondja...
 - Hagyd - állítottam le. - Nehogy már te kérj bocsánatot helyette. Tudta jól, hogy mi történt velem és ennek ellenére sem volt őszinte hozzám. Azt hiszem jobb is ez így - bámultam ki a kávézó ablakán. - Megtennél nekem valamit?
 - Bármit kérhetsz  - nézett rám szomorúan a csatár.
  Felemeltem a kezeimet és kikapcsoltam a nyakamban lévő láncot. Egy utolsó pillantást vetettem a medálra, ami hazug szavakkal áltatott mostanáig.
 - Add ezt oda neki - nyomtam a kezébe.
 - Vous Aves mou Coeur* - olvasta el a feliratot halkan. - Miért adod vissza,
 - Mert már nem igaz - jelentettem ki fagyosan.
 - Lolita, az, hogy vele nem jött össze még nem jelenti azt, hogy nincs valaki aki...
 - Egész életemben csak egyszer voltam szerelmes - szakítottam félbe a monológját, meglepve őt és magamat is. - Az oltár előtt hagyott ott. Terhes voltam, de a baba meghalt - emeltem fel az államat, hogy  belenézhessek a csatár döbbent szemeibe. - A sterssz miatt volt és az égiek úgy gondolták, hogy rohadt jó buli ha többé nem is lehet.
 - Lola ...
 - Talán így a legjobb mindkettőnknek - folytattam, de a hangom elcsuklott. - Én nem tudtam volna boldoggá tenni, így nincs jogom kiakadni.
  Nem bírtam az előttem ülőre nézni, mert nem akartam látni a sajnálkozó tekintetét. Lassan összeszedtem a dolgaimat, megrendeltem a taximat, majd pénzt csúsztattam az asztalra, hogy kiegyenlítsem a fogyasztásomat.
 - Ne - állított meg a mozdulatban Ibra. - Én hívtalak meg, a vendégem voltál.
 - Köszönöm - nyeltem vissza könnyeimet.
 - Hiányozni fogsz Běběchaton - ölelt át hirtelen.
 - Te is nekem - viszonoztam a gesztust.
 - Attól még barátok maradunk? - suttogta a hajamba.
 - Mit gondolsz? - nevettem fel halkan.
 - Azt, hogy tartozol nekem egy hatalmas bulival, ha Madridban járok - vigyorgott rám.
 - Megígérem, hogy elviszlek - mosolyodtam el, majd az ablakon kinézve megláttam a taximat, ahogy leparkol az épület előtt. - Mennem kell - pipiskedtem fel, hogy puszit nyomhassak az arcára. - Mond meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket.
 - Vigyázz magadra - suttogta a fülembe.
 - Te is - erőltettem újabb mosolyt az arcomra és közben kibontakoztam az öleléséből.
 - Au Revoir Běběchaton** - szólt utánam mikor kiléptem az ajtón. Sietős léptekkel indultam az autóhoz majd elhadartam a reptér címét. Mire felocsudtam, már a gépen voltam és visszafele tartottam Madridba. Üveges tekintettel bámultam a felhőket alattunk. Üresnek éreztem magam. Egy olyan valakinek, akinek a belsejében a legkisebb neszek is visszhangot vernek. Ahogy Madridba értem, beültem az autómba és céltalan kocsikázásba kezdtem. Hiába bizonygattam Zlatannak és magamnak is, hogy nem érdekel mi történt, egyszerűen nem tudtam tovább hazudni. Fájt, hogy megint bíztam valakiben aki átvert. Könnyek lepték el a szememet, de próbáltam őket kipislogni, hasztalan. Az első áruló cseppet sok száz követte. Nem tudom hogyan vagy miért parkoltam le az ismerős ház előtt, de ott kötöttem ki. Mielőtt meggondolhattam volna magam, kipattantam az autóból és a bejárathoz mentem. Reszkető kezekkel nyomtam meg a csengőt és amíg vártam, próbáltam rendbe szedni magam. Letöröltem a könnyeimet és beletúrtam a hajamba. Ahogy kinyílt az ajtó egy álmos focistával néztem farkas szemet.
 - Lolita? - kérdezte döbbenten. - Mit keresel itt?
 - Segíts - néztem rá meggyötörten. - Segíts, hogy felejthessek....

* Van szívem
**Viszont látásra Kiscica!