Beleszerettem a mosolyodba

Isabelle

   Remegő lábakkal indultam el a ház felé.

 - Hogy lehettem ekkora hülye, hogy belementem? - szitkozódtam az orrom alatt.

  Még utoljára hátrafordultam, hogy megnézzem, a barátnőim figyelnek-e, de sajnos a szemüket sem vették le rólam. Vihogva integettek a kezeikkel, hogy igyekezzek.

  Egy nagy levegőt véve megnyomtam a csengőt és vártam. A szívem majd kiugrott a helyéről, míg a vérem a fülemben dobolt. Reménykedni kezdtem, hogy nem lesz itthon senki és így nem kell teljesítenem a feladatomat, de amint meghallottam a zár kattanását, lesápadtam.

 - Segíthetek? - nyílt ki az ajtó és én szemben találtam magam a világ talán legszebb mosolyával. A srác sötét barna íriszei az olvadt csokoládéra emlékeztettek. Felsőtestét semmi sem takarta, így szabadon legeltethettem a szemeimet kidolgozott izmain. - Hahó? - legyezett kezével a szemem előtt. - Azt kérdeztem, hogy segíthetek-e?

 - Igen - nyeltem nagyot majd lehunytam a szemeimet és egy hirtelen mozdulattal megcsókoltam. Ahogy hozzáértem az ajkaihoz, milliónyi apró pillangó kelt életre a hasamban. Úgy terveztem, hogy csak ennyi történik, de az eddig lesokkolva ácsorgó srác a derekamnál fogva magához húzott és elmélyítette a csókot. Nyelvünk vad táncba kezdett, de mégis olyan összhangban mozgott, mintha mindig is ismerték volna egymást. Percekig tartott csak, miközben a kezeim önálló életre kelve túrtak bele a srác sötét hajába. Tettemtől belemosolygott a csókunkba, amitől hirtelen visszatértem a valóságba. Te jó ég, egy vadidegen karjai közt vagyok! Megszakítottam a csókot és a szemeimet lesütve eltoltam magamtól a fiút.

 - Ne haragudj - suttogtam, majd sarkon fordultam és futni kezdtem.

 - Hé, várj! - kiáltott utánam. - Még a nevedet sem tudom!

  Nem válaszoltam, csak siettem hogy minél hamarabb magam mögött tudhassam őt. Lihegve pattantam be a barátnőim mellé az autóba.

 - Hű, kislány ez nem volt semmi! - mutatott a telefonjára Lisa.

 - Ti felvettétek? - pislogtam rájuk döbbenten.

 - Naná! Így van bizonyítékunk, hogy tényleg megtetted - vigyorgott már Brenda is.

 - Mázlista vagy, ugye tudod? - Lökött meg Stephani.

 - Miért is?

 - Mert nem egy hetven éves szottyadt aggastyán nyitott ajtót neked - röhögött fel és nekem is csak most kezdett leesni, hogy rosszabbul is járhattam volna.

 - És milyen volt? Hogy csókol? - néztek rám kíváncsi csillogással a tekintetükben.

 - Elég jól - vontam meg a vállam, mintha semmit sem jelentett volna, pedig már csak a csók említésétől is repkedni kezdtek a pillangóim.

 - Elég jól mi? - kacsintott rám Brenda, perverz mosollyal az arcán. - Ha nem saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy a jégkirálynő Isabelle úgy olvadt el a srác karjaiban, mint vanília fagyi a sivatagban.

 - Hagyjál már - fordultam volna el tőle, de nem engedte.

 - Ha nekem nem hiszel, akkor nézd meg ezt - mondta és a kezembe nyomta a telefonját.

  A felvételen jól látszott, hogy mennyit vacilláltam a ház előtt mielőtt becsöngettem, majd az is, hogy odaléptem és lesmároltam a fiút, aki a döbbenettől mozdulni sem tudott egy ideig, de aztán... Aztán csak a két egymásba fonódó testet láttam, akikről nem hittem volna, hogy nem is ismerik egymást, ha nem én lettem volna az egyik.

 - Szépek lennétek együtt - mosolygott rám Steph, majd kivette a kezemből a mobilt és néhány gombnyomással elküldte nekem a videót.

 - Na persze - nevettem fel keserűen. Hiszen még a fiú nevét sem tudtam és ha rajtam múlik, nem is fogom megtudni, mert ezentúl messziről elkerülöm Párizsnak ezt a kerületét.

   Napokig nem tudtam kiverni őt a fejemből.Többször is megnéztem a videót, amitől éjszakákon át csak forgolódtam álmatlanul és csak az a csók járt a fejemben, de aztán a napok kezdtek visszatérni a régi kerékvágásba.

 - Isa! - kiáltott ki a főnököm annak a bárnak az irodájából, ahol hétvégenként dolgoztam.

 - Igen Antoane? - kukucskáltam be az ajtón.

 - Gyere csak - mutatott az előtte álló székre. Idegesen foglaltam helyet. Vajon mit ronthattam el, hogy ilyen komoly?

 - Valamit rosszul csináltam? - szaladt ki a számon a kérdés majd rettegve vártam a választ. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy elveszítsem az egyetlen pénzforrásomat. Főnököm felnézett a papírjaiból és mikor meglátta, hogy a kezeimet tördelem, elmosolyodott.

 - Dehogy is, nyugi! Csak arról akartam veled beszélni, hogy holnap zártkörű rendezvényünk lesz és mivel tudom, hogy még nem csináltál ilyet, elmondom mik a követelmények - mosolygott rám biztatón.

  Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet majd minden figyelmemet a férfinak szenteltem, nehogy valamiről lemaradjak.  A többiek már több ilyen rendezvényt is végig csináltak és utána ódákat zengtek a borravalójukról. Nekem pedig most nagyon jól fog jönni a pénz, ha beakarom fejezni a főiskolát.

  - Öt perc múlva nyitás! - kiáltott fel Stephani, akivel egy műszakba kerültem. Gyorsan megigazítottam a blúzomat, lesimítottam a szoknyámat és egy nagy mosolyt varázsoltam az arcomra. Kinyílt a bár ajtaja és egy csomó jókedvű, hangosan éneklő férfi tódult be rajta.

 - Ó. anyám - sápadt el mellettem a barátnőm. - Ezek a PSG focistái - meresztette ki a szemeit izgatottan.

 - Focisták? - futtattam végig a tekintetemet a társaságon. - Akkor azért ilyen hangosak.

 - Persze, hogy azok - állt meg mögöttünk Antoane - most nyerték meg a francia kupát. Gyerünk lányok, munkára - tapsolt egyet majd elvegyült a tömegben, hogy üdvözölje az ismerőseit.

  Stephhel felosztottuk az asztalokat magunk közt. Ő kapta a párosokat, míg én a páratlanokat majd megkezdtük a rendelések felvételét. A legtöbb srác bort vagy sört kért, de voltak olyanok is akik csak üdítőt ittak. Letettem a papíromat a pultra és vártam, hogy Jacklin asztalonként elkészítse a rendelést. Mikor készen volt az első tálca felkaptam és kivittem az egyes asztalhoz.

 - Jó szórakozást! - mosolyogtam a fiúkra akik jókedvűen emelték meg a poharaikat felém. Minden asztallal így tettem és mikor végeztem, leültem pihenni egy kicsit.

 - Isa - nézett rám a főnököm majd az ajtóra mutatott ahol akkor lépett be még pár ember, akik gondolom csak most értek ide. Leszálltam a bárszékről és kedvesen feléjük siettem.

 - Jó estét uraim! Isabelle vagyok - mutatkoztam be illedelmesen - én leszek az önök pincére. Kérem fáradjanak velem és megmutatom, hol tudják kényelembe helyezni magukat - mosolyogtam rájuk.

 - Hűha! - mért végig egy magas, copfos férfi akinek az orráról Julius Cesar jutott eszembe. - Kislány, én még a pokolba is utánad mennék - kacsintott rám mire elpirultam.

 - Ez lesz az önök asztala - álltam meg az egyik saroknál. - Ha elfoglalták a helyüket, felvenném a rendelésüket - mondtam és kezembe vettem a füzetemet, nem is nézve rájuk.

 - Én egy jó öreg Jack Danielst kérek - mondta a copfos. - Salvi?

 - Az nekem is jó lesz.

 - Marco?

 - Egy tequilát kérek - mondta a fiatal srác, akinek akkora kék szemei voltak, hogy az embernek muszáj volt megcsodálnia őket.

 - Nekem csak egy pohár sört - nézett rám egy barna, hosszú hajú fiú.

 - Mi van Edi, otthon befenyítettek? - röhögtek fel a többiek.

 - Nem, csak ma valahogy ehhez van kedvem - vonta meg a vállát vigyorogva az említett.

 - És neked mit hozhatok? - fordultam az utolsó játékos felé, de nem néztem fel rá.

 - Én egy csókot kérek - mondta az idegen mire rákaptam a tekintetemet. Döbbenten néztem bele az ismerős olvadt csoki színű szempárba. Rám villantotta csibészes mosolyát amitől a szívem hevesebben kezdett verni. - Helló, Isabelle! - nyomta meg a nevemet.

 - Helló....?

 - Thiago. Thiago Silva - mutatkozott be. - Én csak egy nagy pohár őszibarack levet kérek - biccentett felém.

 - Rendben - fordítottam nekik hátat és ahogy a pulthoz értem egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy rendezzem a gondolataimat.

 - Gond van? - ért mellém Steph is és aggódva nézett rám.

 - Emlékszel még az idióta játékotokra? - kérdeztem remegő hangon, mert az emlékek elemi erővel törtek fel bennem.

 - Arra, mikor meg kellett csókolnod azt a srácot? - vigyorgott rám.

 - Igen - bólintottam. - Az a srác most itt van.

 - Itt? - fordult a terem felé és szemeivel a vendégeket kezdte vizslatni.

 - Stephani, fordulj vissza - sziszegtem a fogaim közt. - Ne kelts feltűnést!

 - Oké, de hol van?

 - A zongora melletti sarokban.

 - Biztos, hogy ő az?

 - Szerinted? Egy csókot kért a rendelésnél.

 - Ez komoly? - sikkantott fel izgatottan a barátnőm.

 - Csssh! - forgattam meg a szemeimet.

 - Tudod már, hogy hívják?

 - Thiago Silva - ejtettem ki puhán a nevét, ami már az első hallásra is nagyon tetszett.

 - Basszus - nézett rám elhűlve Steph. - Ő a PSG brazil védője. Mekkora mákod van - sóhajtott ábrándosan.

 - Hát persze - húztam el gúnyosan a számat. - Tényleg nagy mázli, hogy egy híresség előtt csináltam magamból hülyét - húztam magam elé az időközben megrakott tálcát és elindultam a sarok felé. Az asztalhoz érve lepakoltam a tálcáról majd visszasiettem, hogy a többi asztalt is kiszolgáljam. Egész éjjel keményen dolgoztunk, de mosolyunk töretlen volt. Két óra után pár perccel végre volt egy kis szabadidőnk és leülhettünk pihentetni a lábunkat.

 - Szóval pincérnő? - szólalt meg a már ismerős hang a hátam mögött, mire Steph felvihogott.

 - Szóval focista? - fordultam a mosolygó fiú felé.

 - Nem tudtad? - nézett rám értetlenkedve.

 - Nem - nevettem fel az arcát látva.

 - Azt hittem...azért... - dadogta.

 - Hogy azért csókoltalak meg? El kell, hogy keserítselek. Nem a hírneved miatt történt, hanem egy ostoba fogadás miatt.

 - Egy fogadás? - kerekedtek el a szemei.

 - Bizony, egy idétlen fogadás miatt, amit a barátnőimmel kötöttem.

 - Ez egyre érdekesebb - villantott rám egy ezer wattos mosolyt. - És mi volt a tétje?

 - Furikázunk a városban és ők rámutatnak egy házra, ahova be kell csöngetnem. Aki kijön, azt szó nélkül meg kell csókolnom és akkor leszállnak rólam és nem akarnak minden héten összeboronálni valakivel - vontam meg a vállam.

 - Szóval a vak szerencsének köszönhetem, hogy egy szép napon becsöngettél és megcsókoltál? - pislogott rám döbbenten.

 - Igen, de megérte, mert azóta nem csesztetnek folyton - néztem jelentőségteljesen a mellettünk kagylózó barátnőmre.

 - Pff - húzta el a száját Stephani majd inkább lelépett, hogy leszedje az üres poharakat.

 - Ez elég érdekes történet, és mond csak, mit tettél volna, ha egy nő nyit ajtót? - pislogott rám huncutul.

 - Akkor elnézést kérek és keresünk egy másik házat.

 - És képes lettél volna megcsókolni egy nyolcvan éves bácsikát is?

 - Miért ne? legalább lett volna egy jó napja - vigyorodtam el döbbent arcát nézve. - De a lényeg a fogadáson volt.

 - Annyira rosszak voltak azok a randik? - nézett rám pajkosan.

 - El sem tudod képzelni, mennyire - sóhajtottam fel drámaian, de valahol komolyan is gondoltam.

 - Csak sejtem, ha képes voltál  belemenni egy ilyen őrültségbe.

 - Ne is mond. Kezem lábam remegett mikor becsöngettem - pirultam el az emléktől - de hamar túl akartam esni rajta.

 - Azt vettem észre - vigyorgott most már teli szájjal, amitől újra elvarázsolódtam. Tekintetem megakadt a dús ajkakon, eszembe juttatva, hogy milyen mennyei érzés volt érezni őket a sajátomon. - Mikor ajtót nyitottam nagyon meglepődtem, hogy egy gyönyörű lány áll előttem. Azt hittem rajongó vagy aki aláírást vagy fényképet szeretne, erre te...

 - Igen?

 - Erre te megcsókoltál - nézett mélyen a szemembe, amitől újfent zavarba jöttem. - Hülyeségnek fog hangozni és talán el sem hiszed, de szinte minden nap eszembe jutottál.

 - Miért? - kérdeztem halkan.

 - Mert egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Tudni szerettem volna, hogy ki vagy és miért csináltad.

 - Most már tudod - néztem körül zavartan a bárban, és csak most tűnt fel, hogy már szinte mindenki elment csak a zongora melletti asztalnál ülnek még vendégek. Felnéztem az órára, ami hajnali négyet mutatott, tekintetemmel megkerestem a barátnőmet aki Antoane-nal beszélgetett.

 - Mikor zártok? - kérdezte hirtelen a srác, szemét a már készülődő barátaira vezetve.

 - Ahogy kiürül a hely, elmosogatunk és összepakolunk. Még körülbelül egy óra. Miért? - dobbant meg a szívem.

 - Ha nem bánod, visszajönnék érted - nézett rám kedvesen - csak előbb haza kell juttatnom a többieket, mert én vagyok a sofőr.

  Egy pillanatra elgondolkodtam a válaszon, de aztán beugrottak azok az éjszakák mikor álmatlanul forgolódtam miatta.

 - Nem bánom - mosolyogtam végül rá miközben a szívem egyre hevesebb dobogásba kezdett.

 - Nagyon örülök - csillantak fel a szemei. - Akkor most gyorsan lelépek, de sietek vissza. Nem versz át ugye? - kérdezte aggódva.

 - Megígérem, hogy megvárlak - léptem el tőle és neki álltam összeszedni az üres poharakat, üvegeket. Stephani is beállt mellém és sejtelemes mosollyal az arcán figyelt engem.

  Mikor a focisták végre összekaparták magukat és elindultak, Thiago volt az utolsó aki elhagyta a helységet. Egy pillanatra visszanézett és rám kacsintott. Arcom azonnal piros színben kezdett pompázni és zavartan elfordultam egy halvány mosollyal az arcomon.

 - Hűha, ha jól látom teljese elvarázsoltad - bökött meg Steph.

 - Maradj már - nevettem fel kínomban.

 - Láttam amit láttam - kezdett mosogatni a barátnőm. - Az a fiú úgy nézett rád, mint valami értékes gyémántra.

 - Persze, mert fel akar szedni.

 - És te? Te hagyod magad? - fordult felém kíváncsian a lány.

 - Nem...nem tudom - bizonytalanodtam el.

 - Ne legyél hülye! - jött a letolás azonnal. - Ilyen alkalmad csak egyszer adódik az életben. Híres, jóképű és ahogy az ábra mutatja, te sem vagy közömbös neki.

 - Ne haragudj, de leszarom, hogy híres. Engem nem az fogott meg benne - csattantam fel.

 - Akkor mi?

 - A mosolya - merengtem el egy kicsit. - Annyira kisfiús lesz tőle. Mondjuk azért a szeme se rossz. Olyan, mint az olvasztott csoki - áradoztam róla.

 - Ajaj, te lány - fogta meg a homlokomat Steph. - Te belezúgtál.

 - Mi? Dehogyis! Hogy képzeled? Amúgy is még csak most találkoztunk másodszor - legyintettem.

 - Nem ismered azt a közhelyet, hogy szerelem első látásra? - röhögött fel a barátnőm, cseppet sem nőiesen.

 - Szállj le rólam - közöltem vele, majd elsiettem az öltözőbe. Gyorsan magamra kapkodtam az utcai ruháimat és megkönnyebbülve bújtam bele a tornacipőmbe. A koszos munkaruhát bedobáltam a táskámba és már indultam is volna, ha kedvenc főnököm nem kiált utánam.

 - Isa! Gyere egy kicsit! - hívott be az irodájába, én pedig engedelmeskedtem. - Csüccs le - mutatott a székre. - Nos - nézett rám mosolyogva - nagyon megvoltam elégedve a munkáddal, ezért a közel jövőben többször is számítok rád.

 - Köszönöm - csillantak fel a szemeim, mert így még több pénz került kilátásba, ami talán tényleg elég lesz a tanulmányaimra.

 - Még valami - kotorászott az asztalán. - A borravalód - nyújtott át egy vaskos borítékot.

 - De ez...ez nagyon sok - dadogtam a pénzre pillantva.

 - Tudom - nevetett fel Antoane a rémült arcomat látva. - Voltak itt páran, akiknek tetszett a kiszolgálás - kacsintott rám cinkosan.

 - Thiago - szaladt ki a számon a brazil neve, mire a főnököm csak nevetve megvonta a vállát.

 - Én nem mondok semmit - jelentette ki, majd visszatért a számoláshoz. - Szólnál kérlek Stephnek, hogy jöjjön be ő is a fizetéséért?

 - Persze - sétáltam ki az irodából, még mindig letaglózva. - Stephani, Antoane hív - szóltam a lánynak, aki vidáman ugrándozva közelítette mag a helységet. Fogalmam sem volt róla, hogy honnan van még benne ennyi energia. Néhány lépéssel a bejáratnál teremtem, majd kiléptem rajta. Ahogy lehunyt szemekkel beszippantottam a hajnali levegőt, mosolyogni támadt kedvem.

 - Azt hittem, hogy nem vársz meg - szólalt meg az ismerős hang mellőlem, mire összerezzentem. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni!

 - Semmi baj, csak el voltam gondolkodva - fordultam a brazil fiú felé.

 - És min, ha szabad tudnom? - villantott rám egy édes mosolyt, amitől a térdeim kocsonyássá váltak.

 - Csak azon, hogy milyen kicsi a világ - böktem ki nehezen miután tekintetemet sikeresen elszakítottam a meleg, barna íriszektől.

 - Hmm... - nézett ő is maga elé. - Azt hiszem igazad van. Álmomban sem gondoltam volna, hogy mi még valaha is találkozunk és tessék - mosolyodott el. - Az égiek úgy gondolták, hogy megérdemlünk még egy lehetőséget.

 - Lehetőséget? Mire? - cövekeltem le hirtelen és kérdőn néztem a férfira.

 - Hát...erre - húzott közelebb magához, majd szép lassan közelíteni kezdett felém, időt hagyva a tiltakozásra, ami elmaradt. Telt ajkai először csak óvatosan érintették az enyémeket, apró pillangó csókokkal halmozva el, majd fokozatosan birtokba vette a szám minden zugát. Kezem magától mozdult és túrt bele a sötét fürtökbe, míg a focista karjai bilincsként fonódtak a testemre. Levegő után kapkodva váltunk el egymástól.

 - Ez jobb volt, mint amire emlékeztem - kuncogott fel Thiago.

  Én megszólalni sem tudtam a bennem kavargó érzelmektől. A szívem majd kiugrott a helyéről, a vérem zubogva forrt. A mellkasomat pedig valami láthatatlan erő akarta szétfeszíteni. Még soha nem éreztem ilyet. Az ajkaim bizseregtek, csakúgy, mint a testem minden egyes millimétere. Az arcomra egy levakarhatatlan vigyor ült ki, aminek párja a védő arcán is megtalálható volt. Stephani szavai villámcsapásként értek el a tudatomig: "Te belezúgtál!" Lehetséges lenne, hogy két csók után szerelmes lettem egy ismeretlenbe? A felismeréstől ijedten léptem el a braziltól.

 - Isabele? Valami gond van? - kérdezte értetlenül.

 - Semmi csak ideje lenne hazamennem, mert hosszú volt az éjszaka és elfáradtam - füllentettem, de a tekintetét kerültem.

 - Miért nem hiszek neked? - emelte fel az államat, hogy a csokoládé barna íriszei újra leigázzanak engem. - Mi a baj?

 - Nem tudom - nyeltem nagyot. - Csak valahogy ez túl gyors nekem - motyogtam halkan.

 - Szóval szerinted lerohantalak? - sóhajtott fel csalódottan.

 - Nem ezt mondtam! - válaszoltam ingerülten.

 - Hanem?

 - Nézd - bámultam el a távolba -, még csak nem is ismerjük egymást és...

 - Ez a gond? Akkor engedd, hogy megismerjelek - fogta kezei közé az enyémeket. - Te pedig kérdezz, mindenre válaszolok.

 - De én... - próbáltam összeszedni a bábeli zűrzavarhoz hasonló gondolataimat. - Nem tudom, hogy akarom e.

 - Miért, mi rossz lehet abban, hogy adunk egy esélyt magunknak?

 - Hát nem érted? - néztem végre rá elgyötörten. - Te egy híresség vagy, én pedig csak egy egyetemista, aki hétvégenként pincérnőként dolgozik, hogy kitudja fizetni a tandíját. Apropó tandíj! - túrtam a táskámba, majd mikor megtaláltam a borítékot, kivettem és a kezébe nyomtam. - Ez rengeteg pénz, én ezt nem fogadom el.

 - De én ezt neked adtam, amiért különleges kiszolgálásban részesültünk - tolta vissza hozzám, amiből kisebb huza-vona alakult ki köztünk.

 - Thiago! - csattantam fel végül mérgesen. - Ha a fejed tetejére állsz, akkor sem fogadom el!

  Szemei először elkerekedtek a döbbenettől, majd nevetni kezdett.

 - Most mi van? - pislogtam rá értetlenül.

 - El...elképzeltem, hogy milyen arcot vágnál, ha tényleg megtenném - törölgette a nevetéstől könnyes szemeit. Annyira aranyos volt, hogy az én ajkaim is mosolyra húzódtak tőle. Ott álltunk egymáson nevetve az út közepén, miközben a hajnal vörös pírral vonta be az utcákat. Néhány boldog pillanat után Thiago szemei elsötétültek, ahogy rám nézett.

 - Gyönyörű vagy - suttogta, majd kezei közé vette az arcomat. - Kérlek, csak adj egy esélyt.

 - Én... - habogtam az érintésétől elbizonytalanodva, de mikor a szemeibe néztem, ahonnan mérhetetlen kétségbeesést tudtam csak kiolvasni, szám önálló életre kelve adta meg neki a választ - rendben, próbáljuk meg.

 Az öröm mámor ami a vonásaiba költözött, engem is magával ragadott és már akkor tudtam, hogy jól döntöttem. Szája mohón tapadt az enyémre és türelmetlenül táncra hívta a nyelvemet.

 - És...és...és...? - nézett rám néhány kíváncsi szempár.

 - Semmi és - nevettem el magam a kíváncsiságukat látva. - Mint minden átlagos pár, mi is randizni jártunk. Megvárt ha dolgoztam és haza kísért, én pedig kimentem a meccseire. Közben végeztem az iskolával...

 - Ne izélj már? - szólt közbe Adrey. - Mi lett veletek végül?

 - Nem látszik? - simítottam végig a már jócskán gömbölyödő pocakomon, mire a három szintén állapotos kismama felnevetett.

 - De, nagyon is - mosolygott rám Celine akivel egy napra voltunk kiírva. - Mázlista vagy, hogy egy ilyen pasi a párod - sóhajtott fel.

 - Igazad van, szerintem is az vagyok - emeltem fel a fejemet, hogy tekintetemet a belépő férfi olvadt csoki barna szemeibe fúrjam. Szerelmes pillantásokat küldtem a férjem felé, akinek az arcán most is ott virított az a híres mosoly, amibe már az első pillanatban beleszerettem.