Lola
A Celta meccs óta nem beszéltem a portugállal, ha lehetett, elkerültem. Az edzéseken inkább Zizut kértem meg, hogy foglalkozzon a csatárokkal, míg én a védelmet és a középpályát próbáltam alakítgatni. Az Osassuna elleni meccset megnyertük. Örültem, hogy Benzema kezd újra magára találni és ahogy megjósoltam, Jese is kezdett beilleszkedni. Sokat segített neki Cristiano fogadtatása is, aki nem ellenfélként tekintett a két új játékosra, hanem csapattársként. Ellátta őket tanácsokkal, amit hálásan fogadtak. Az újságokban megjelentekkel ellentétben Cris nem volt féltékeny a posztjára, sőt örült, hogy erősödött a csapat.
- Sikerült végre megegyezni? - kérdezte Zidane miközben az Espanyol elleni játékot néztük.
- Igen - mosolyogtam boldogan - Xabi 2016-ig a mienk.
- Az jó, mert mostanában elég gyenge a középpálya - morogta.
- Tudom - sóhajtottam. - Egyszerűen nem értem, hogy mi van velük?
- Én sem, hogy veled mi van? - vigyorgott rám Zizu.
- Miért?
- Nézz át a másik kispadra! Javi Ragire négy meccses eltiltáson van, míg te már régen voltál kiakadva és még egy nyamvadt sárgát sem szedtél össze.
- Hiányzik?
- Nem, nem - tette fel a kezeit - csak furcsa. Kezdesz lenyugodni.
Döbbenten néztem a franciára. Lehet, hogy igaza van? Elhessegettem magamtól a gondolatot és a pályát kezdtem figyelni.
- Ezekbe mi ütött? - hördültem fel, mikor Modrič már az elején besárgult. Aztán Cris óriási ziccereket hagyott ki egymás után, majd pár percre rá mellbe rúgta az ellenfelét. A félidő végéig legalább négy helyzetet puskáztak el Benzemával karöltve.
- Mi a jó büdös franc van veletek? - tettem fel ordítva a kérdést. Fülüket-farkukat behúzva ültek, de nem válaszoltak. Ránéztem a portugálra, akin látszott a teljes koncentráció hiány.
- Kifelé - mutattam az ajtóra. Először értetlenül néztek rám, majd megindultak. - Cris, te maradsz! - szóltam rá a portugálra, aki elhúzta a száját és visszaült a padra. Megvártam, míg az utolsó ember becsukja maga után az ajtót és csak aztán fordultam felé.
- Mi van veled?
Megvonta a vállát, de nem válaszolt.
- Cris, rémesen szétszórt vagy. Egyszerűen nem tudom hova tenni a teljesítményedet.
- Vége lehetne már - nyögte ki halkan és én azonnal kapcsoltam, hogy miről beszél.
- Nyugi - ültem le mellé - holnap már vége.
- Basszus - sóhajtott fel. - El sem hiszem.
Mosolyogva néztem az arcát, amin most mély barázdákat szántott a kishitűség. Ideges volt és ezért nem ment neki a játék. Érthető volt, hiszen holnap eldől, hogy megkapja-e az aranylabdát vagy sem.
- Fordulj meg - mondtam neki somolyogva. Nem tudta mit akarok, de engedelmeskedett. Mögé álltam és elkezdtem gyúrni a vállait.
- Úristen Lola, ez kurva jó - nyögte hangosan.
- Shhhh, halkabban, mert azt hiszik mást csinálunk - vigyorodtam el.
- Ha most nem a szünetben lennénk, biztosan csinálnánk is - fordult felém és a lábai közé húzott. Száját csókra nyújtotta, én pedig egy pillanatnyi gondolkodás után ráhajoltam.
Kopogás zavart meg minket, így elléptem tőle.
- Lola, kezdünk! - hallottam meg Iker hangját.
- Köszi, megyünk! - szóltam vissza, majd a vigyorgó portugálra néztem. - Szedd össze magad, mert szükségünk van rád. Este utazunk és holnap már túl leszel rajta. Tied lesz az aranylabda és a törpét megeszi a fene.
- Úgy gondolod? - pislogott rám, mint egy kisfiú.
- Tudom - vigyorogtam rá és nyomtam egy puszit az arcára. - Most pedig indíts! - löktem ki az ajtón.
A többiek már a pályán voltak mire kiértünk. Megkezdődött a második félidő, ahol legnagyobb meglepetésre Pepe megszerezte a vezetést. Sajnos Roni hiába igyekezett, nem tudta felvenni a ritmust. Az ellenfelünk egyre agresszívabb lett és a bíró nem tett semmit-. Idegesen tördeltem az ujjaimat, mert nem akartam még több sérültet. Az ötvennyolcadik percben Torje felrúgta Marcelot, aki fájdalmas képpel fetrengett a földön. Hatalmasat kapott a lábára.
- Kettétéplek, ha még egyszer hozzáérsz! - ordítottam az oldalvonalról az ellenfélnek. A segédbíró csúnyán nézett rám. - Mi van nem láttál még nőt? - forgattam meg a szemeimet.
Nem sokra rá Cris került a földre és ez most nem a műeséseinek egyike volt. Akkorát kapott, hogy még az ütő is megállt bennem egy pillanatra.
- Hijo de puta! - ordítottam magamból kikelve. A bíró rám kapta a tekintetét, majd elindult felém. Kihívóan néztem az arcába, mert lassan már az egész csapatom lesérül, ő meg nem tesz semmit.
- Fékezze a száját kisasszony - nézett rám.
- Maga meg használja a kibaszott sípját - kötözködtem vele, aminek meg is lett az eredménye mikor a zsebébe nyúlt és felmutatta a: piros lapot?
- Ezt most miért? - néztem rá mérgesen.
- Mert nincs szükségünk egy mocskos szájú nőre - villantott rám egy apró, de annál gúnyosabb mosolyt.
- Szeretnéd te, ha ez a mocskos szájú nő előtted térdelne, te köcsög - mondtam neki, majd a lassan már védjegyemmé vált ujjamat felmutatva, otthagytam.
- Zizu, figyelj a fiúkra! - kiáltottam oda a kispadunkhoz. A francia vigyorogva csóválta meg a fejét.
A játékoskijárónál rengeteg firkász várt, akik gyors vakuvillogással dokumentálták a távozásomat. Hiába kérdezgettek bármit, nem válaszoltam, mert már nagyon untam a hülyeségeiket, amiknek semmi köze nem volt a focihoz. Egyetlen értelmes kérdés ütötte meg a fülemet, ami egy fiatal, látszólag kezdő sráctól jött. Ő volt az egyetlen akit nem érdekelt a magánéletem.
- Seňorita Faria ön kinek adná holnap az aranylabdát?
Megálltam előtte és mosolyogva válaszoltam neki.
- Természetesen Cristianonak, és ezt most nem mint az edzője, hanem mint foci szerető ember mondom. Ronaldo ebben az idényben rengeteg mindent letett az asztalra. Ha nem ő nyeri az aranylabdát, akkor lemondok a Reálnál betöltött tisztségemről - mondtam, majd sietős léptekkel otthagytam a lefagyott újságírókat.
Felsétáltam a buszra és a lábamat feltettem az előttem lévő ülésre. Bekapcsoltam a fedélzeti tévét és végig néztem az utolsó perceket. Egyetlen góllal nyertünk, de nyertünk és így három pontra megközelítettük a Barcát és a matracosokat. Mosolyogva nyomtam be a zenelejátszómat. Annyira belefeledkeztem a zenébe, hogy mikor valaki kivette a fülemből a headsetemet, nagyon meglepődtem. Kinyitottam a szemem és Cris kérdő tekintetével találtam szemközt magam.
- Tényleg lemondasz, ha nem én nyerek? - szegezte nekem a kérdést.
- Igen - bólintottam komolyan, majd észrevettem, hogy időközben a többiek is felszálltak és most feszülten várták, hogy mit felelek. - Mindenki tudja, hogy neked jár a díj, és ha nem így lesz, akkor elveszítem a fociba vetett hitemet.
- Kösz a bizalmat - vigyorodott el, majd megölelt, mire az egész csapat éljenezni és tapsolni kezdett.
- Őrültek - nevettem fel, mikor a nevemet kezdték skandálni.
- Lolita! - kiáltott előre Marcelo. - Már csak egy lap és megelőzöd Sesét - röhögött fel hangosan, mire a mellette ülő hátba vágta.
Nevetve csóváltam meg a fejemet és visszadőltem az ülésemben. Cris mellettem maradt és éreztem, hogy folyamatosan néz.
- Mi van? - kérdeztem halkan.
- Semmi, csak elgondolkodtam, hogyan fogom túlélni ezt a pár napot nélküled.
Értetlenül pislogtam rá, amit észre vett.
- Junior, Irina és anya is eljönnek - mondta. - Így nem tudom majd megünnepelni veled a díjat - biggyesztette le az ajkát.
- Ne aggódj, majd bepótoljuk - kacsintottam rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése