10/10. 100.rész

Cris

  A hangulatom mostanában egyenlő a nullával. A sérülésem makacsabb, mint gondoltuk,  így még legalább két meccset ki kell hagynom.

 - Értsd meg Cris, hogy a te érdekedben teszem - nézett rám szigorúan az edzőm, miután átolvasta az orvosi papírjaimat.

 - Nem, te érts meg, játszani akarok! - fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt dühösen.

 - Amíg nem vagy száz százalékos, szó sem lehet róla - csapott az asztalra jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.

 - Lola, ne csináld - ment fel bennem a pumpa. - Ne velem bassz ki, mert Sergio nem bírt a farkával - buktak ki a számon meggondolatlanul a szavak.

 - Nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne hozzá - villantotta rám gyilkos tekintetét a lány -, de csak, hogy tudd, még mielőtt megjelentek volna a képek, már elmondta, hogy ő csak megvigasztalta azt a csajt. Aki ráadásul  Jordi Alba barátnője.

 - Na persze - húztam el a számat. - Én is lesmárolom a nőket, ha szomorúak - csóváltam meg a fejemet bosszúsan, miközben eszembe jutottak a fotók amin Sergiot félreérthetetlen helyzetben kapták le Hiba Abouk énekesnővel az autójában.

 - Én hiszek neki - dőlt hátra a székében Lola, de a szemébe nézve egy pillanatra láttam a fájdalmat és a kétséget is felvillanni. Azonnal megsajnáltam.

Mekkora egy bunkó vagyok. Most, mikor végre kezd magához térni és úgy látszik, hogy közte és Ramos közt valami komolyabb kezd alakulni, ilyenekkel tömöm a fejét.

 - Ne haragudj - sóhajtottam fel lemondóan. - Csak az elkeseredettség beszél belőlem.

 - Tudom, hogy most nem könnyű neked - mosolyodott el halványan a lány -, de felfoghatnád, hogy neked akarok jót. Nem engedhetlek addig játszani, míg a tesztjeid nem lesznek tökéletesek, mert ha rásérülsz az amúgy sem egészséges izmodra, még többet kell kihagynod. És akkor ki fog nekem gólt lőni a döntőn? - vigyorodott el.

 - Már rég nem engeded, hogy neked lőjem a gólokat - nyaltam meg az ajkaimat, hogy jelezzem a gondolataim piszkosságát.

 - Cris - csóválta meg nevetve a fejét. - Te is tudod, hogy...

 - Nyugi, csak hülyítelek - állítottam le a magyarázkodását. Nem mondom azt, hogy nem hiányzott a vele töltött idő, de megértettem, hogy talán most Sergióval kárpótlást kap az élettől.

A napok csigalassúsággal teltek. Figo "aranykezének" köszönhetően, ahogy Lola volt szíves elnevezni az említett testrészt, a Bayern München lett az ellenfelünk az elődöntőn. A csapat kicsit szkeptikusan fogadta, de Lola tett róla, hogy feldobódjunk a hírtől. Olyannyira, hogy 4-0-ra elvertük az Almériát és így azonos pontszámmal álltunk az élen az Atleticoval, leelőzve Barcát.

Aztán pedig eljött az a nap, amit már egy ideje összeszorult torokkal vártunk, a Copa de Rey vagyis a Királykupa döntője, amit Valenciában játszottunk. Sajnos nekem és Marcelonak megint csak a kispad maradt, de megpróbáltuk a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből is. Hatalmas elánnal buzdítottuk a többieket, akik hálásan pislogtak ránk egy-egy bekiabálásunk után. Mindenkivel éreztettük, hogy lélekben mi is ott vagyunk velük a pályán. Egész jól kezdődött a játék, mert Angelító már a tizenegyedik percben megszerezte számunkra a vezetést, de aztán ellaposodott. Egészen a második félidő hatvannyolcadik percéig, amikor is a fiatal Bartra kiegyenlített. Morogva, csapkodva vettük tudomásul, hogy megint kezdhetjük újra a támadásokat. Lola a körmét rágta idegességében, és pattogva ordítozta a partvonal mellől az utasításait. Furcsa volt őt innen nézni. Látszott rajta, hogy legszívesebben ott lenne a fiúkkal a pályán és ő is kivenné a részét a harcból. Arca piroslott a hévtől és a haja csapzottan borult a hátára, de még így is gyönyörű volt.

 - A mocsok! - kiáltott fel Marci mellettem, kirántva engem a merengésből. Az egész kispad egyszerre ugrott fel, hogy összeszorult torokkal figyelje az eseményeket. Hitetlenkedve néztem ahogy az egyenlítő gól szerzője, megpróbálja kilökni a pályáról Garethet, de nem sikerült neki, mert a waleshi  egy gyalogkakukkot megszégyenítő sprint után hatalmas góllal fejezte be a támadást. 2-1! A játékból fent maradó öt perc homályba veszett az emlékeim közt. Csak arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb meghalljam a meccs végét jelentő sípszót. És mikor ez megtörtént, elszabadultak az elfojtott érzelmek. A többiek ordítva szaladtak a pályára, hogy megölelhessék azokat, akiknek a mai győzelmünket köszönhettük. Én mögöttük sétáltam, arcomra erőltetett nyugalommal, pedig belülről majd szétvetett az öröm, de nem akartam, hogy lássák, amint úgy viselkedek, mint egy kisfiú, mert az azonnal támadási felületet biztosított volna a médiának.

Lola

  Meghallottam a hármas sípszót, majd éreztem, hogy lábam alól eltűnt a talaj, valaki felkapott és megpörgetett a levegőben.

 - Megcsináltad Kislány! - nevetett rám Zizu boldogan. - Miénk a kupa!

A boldogságtól megszólalni sem tudtam, de aztán erőt vettem magamon és elindultam az ellenfél kispadjához.

 - Gratulálok! - nyújtotta felém kezét halvány mosollyal az arcán Tata Martino. - Mondtam, hogy csak hinnie kell magában és menni fog.

 - Köszönöm - öleltem át egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfit. - Örülök, hogy megismerhettem - biccentettem felé, majd elindultam a pályára, hogy csatlakozzak a csapatomhoz.

Nevetve figyeltem, ahogy Cris megölelgeti a mai hősünket, Balet. Jó volt látni, hogy még a firkászok hazugságai sem tudták felborítani az összhangot a fiúk között. Tekintetem összevillant Sergioéval, aki a nyakába kötött spanyol zászlóval ugrált össze-vissza Marceloval, mint egy bolond. Pepe ordítva terelt össze mindenkit, majd összekapaszkodva neki futottak és végig csúsztak a füvön a szurkolók elé.

 - Gratulálok! - hallottam meg a számomra ismerős hangot és megfordulva már a brazil csatárral néztem farkasszemet.

 - Köszönöm - bólintottam. - Jól vagy? - mutattam a bokájára, ami elég ramaty állapotban volt.

 - Túlélem - nézett el a távolba fájdalmas arccal. - Szép volt Lolita - mosolyodott el halványan. - De csak hogy tudd, legközelebb nem engedjük ki a kezünkből a gyeplőt, mi leszünk a nyerők.

 - Állok elébe - kacsintottam rá, majd biccentettünk egymásnak és mindketten mentünk a saját dolgunkra.

 Pirriék mellettem kezdték bontogatni a dobozokat, amiben az egyen pólók voltak, "Campeones" felirattal. Fejemet csóválva vigyorogtam a optimizmusukon.

 - Mi lett volna, ha nem nyerünk? Mit csináltatok volna ezzel a rengeteg cuccal? - értetlenkedtem.

 - Nyugi, az nem történhetett volna meg. Ilyen edző mellett, csak a győzelem volt a ráció - tette a vállamra a kezét a Doki.

 - Na persze - motyogtam magam elé elpirulva.

Felnéztem a lelátókra, ami tele volt önfeledten kiabáló, ugráló Real szurkolókkal és magukba roskadt Barca szimpatizánsokkal. Sajnáltam őket, mert tudtam, hogy akár mi is lehetnénk az ő helyükbe. Türelmesen vártam, hogy a másik csapat átvegye az érmeiket, majd mi is elindultunk. Felfelé menet az emberek végig simítottak rajtunk. Mindenki csak egy érintést akart és ez minket kicsit sem zavart. Sokkal tartoztunk nekik a szurkolásért és a kitartásért, amivel egész szezon alatt elkényeztettek minket.

Az a rengeteg boldogságtól sugárzó arc, ahogy a nyakukba akasztják az érmet és a kupa kicsinyített másolatát a kezükbe nyomják, mind mind büszkeséggel töltött el. Végül Cris után és Iker előtt én is sorra kerültem.

 - Gratulálok! - akasztotta Blatter a nyakamba az érmet, míg az emlék plakettet a bácsikám adta át. - Csodálatos munkát végzett! Úgyis mondhatnám, férfi munka volt - vigyorgott rám negédesen az elnök.

 - Köszönöm - húztam gúnyos mosolyra a számat, mert nem felejtettem el, hogy milyen nyomást helyezett a portugál nyakába az Aranylabda átadása előtt.

 - Ügyes voltál - ölelt magához Flo bácsi. - Majd a buli után beszélünk - veregetett hátba.

Eufórikus állapotban sétáltam le a lépcsőkön a fiúkhoz akik már beálltak a győztes fotóhoz. Volt aki feküdt, volt aki állt, de egy dolog mindenkiben azonos volt, boldogság sugárzott az arcukról. Valahonnan elővarázsoltak egy 20-as mezt is, így üzenve Jesének, hogy gondoltak rá.

 - Lola! - hallottam meg Pepe kicsit sem biztató hangját.

 - Igen? - fordultam felé, de azonnal meg is bántam, mert valaki a hátam mögött elkapott és mire észbe kaptam, már a levegőben repültem. Röhögve tűrtem, hogy feldobáljanak és a vállukon vigyenek körbe a stadionban. Az ezt követő sajtótájékoztató jókedvűen telt. Iker, Marcelo, Gareth nem győzték kihangsúlyozni, hogy mennyire hálásak nekem, ami jól esett, de zavarba is jöttem tőle. Az este végére már kezdtem fáradni a rengeteg vállba veregetéstől, öleléstől. Mivel a szállodában maradtunk, így már ott elkezdték a bulizást a fiúk. Mindenki a medence köré gyűlt és megkezdődött a féktelen szórakozás. Durrantak a pezsgős palackok és bömbölt az ilyenkor szokásos parti zene. Nevetve figyeltem ahogy többen is ruhástól beugrottak a vízbe, így hűtve le magukat. Annyira el voltam foglalva a bámulásukkal, hogy nem vettem észre a mögém lopakodó fiúkat. A következő pillanatban pedig már a medence aljával kötöttem szorosabb barátságot. Prüszkölve, de nevetve pislogtam rájuk, mikor végre feljutottam a felszínre.

 - Ezt még megbánjátok! - fenyegettem meg a parton görnyedten röhögő Marcelo, Fabio és Pepe triót.

 - Gyere - nyújtotta felém a kezét Sergio, de aztán ő is kaján mosolyra húzta a száját mikor kiemelkedtem a vízből.

 - Mi van? - értetlenkedtem.

 - Ha tudta volna az ellenfél, hogy nincs rajtad melltartó, már az elején mienk lett volna a győzelem - simított végig a fehér mezem elején.

 - Férfiak - sóhajtottam fel a szememet forgatva.

 - De még milyen kanos férfiak - húzott közelebb magához majd ajkait hevesen az enyémekre tapasztotta. Ez volt az első eset, hogy a csapat előtt estünk egymásnak, akik fütyüléssel és hangos ovációval fogadták a tettünket.