10/10. 101.rész

Lola

   A hazai pálya mindig kedvezett nekünk, ezért is lehetett, hogy 1-0-ra sikerült megvernünk a Bayernt az elődöntő odavágóján. A fiúk úgy pörögtek a Királykupa után, mint a búgócsigák. Ennek örömére a következő bajnokin négyet is bevágtak az Ossasuna hálójába. Bácsikám nagyon elégedett volt és ezt többször is közölte velem.

 - Lolita - örvendezett az utolsó meccsünk után - ha így haladunk, csak meglesz az a tizedik.

 - Kételkedtél benne? - néztem rá nevetve.

 - Háát, nem mertem volna mérget venni rá - törölgette meg a szemüvegét zavartan.

 - És most?

 - Most már igen - bólogatott vidáman. - A zsigereimben érzem, hogy most végre meglesz. Tizenkét éve várunk rá - sóhajtott fel.

 - Azért még ne bízd el magad - csóváltam meg vigyorogva a fejemet. - Ha sikerül vernünk a Bayernt, két kemény ellenfél közül választhatunk. Egyrészt ott van az Atlético, akikkel már párszor összefutottunk és nagyon nem tetszett a stílusuk, másrészt meg a Chelsea. Mou biztos revansot akarna venni a volt csapatán. Szóval egyik sem kedvez nekünk.

 - Te melyiket választanád? - fürkészte az arcomat kíváncsian.

 Egy pillanatra elgondolkodtam. Felvillant előttem mindkét férfi gúnyos mosolya, mikor egy interjúban azt taglalták, hogy a foci nem nőknek való. Talán a Mester volt az aki úgy tette ezt, hogy lenéző szavai ellenére is ki tudtam hámozni néhány burkolt dicséretet belőle.

 - Egyértelmű, hogy a két madridit szeretném a döntőbe.

 - Én azt hittem, hogy inkább az angol csapatot preferálod - döbbenten le a bácsikám.

 - Nem, nem. Annál nagyobb élvezetet el sem tudok képzelni, mint Cholo arcát nézni, amikor átvesszük a kupát - húztam széles vigyorra a számat.

 - Ej, te lány - csóválta meg jókedvűen a fejét - azt hittem már benőtt a fejed lágya.

 - Soha - néztem rá szeretettel. - Nincs az a pénz amiért én megkomolyodnék.

 - Szerintem erre térjünk rá egy pár év múlva - mondta majd felvette a már régóta kitartóan csörgő telefonját. Felálltam a székemből és egy puszit dobva neki, magára hagytam az irodájában.

Lassú léptekkel, ráérősen nézelődve sétáltam körbe a stadionban. A kivilágított vitrin előtt néhány percre megálltam és eltűnődve vettem sorba az eddig megnyert díjakat. Az utolsón lévő évszám szomorúan hirdette, hogy a Blancok 2002 óta nem tudták elhódítani a Bajnokok Ligája trófeát. Az utóbbi három évben sorra az elődöntőkön estek ki, ami még nagyobb szívfájdalom volt a csapat számára.

 - Szépen fog mutatni mellettük a tizedik - hallottam meg Iker hangját mögülem. Meg sem fordulva mosolyodtam el.

 - Igen, szerintem is, bár egy kicsit majd összébb kell őket tolni.

 - Szerintem megoldják, csak már lenne itt - nevetett fel a kapus. - Szia Lola.

 - Szia Iker - néztem most már fel az előttem magasodó férfira, akinek a kezében egy tündéri csöppség fickándozott. - Helló kisherceg - csiklandoztam meg Martin hasát, aki nevetve fogadta a mozdulatot. - Mi járatban errefelé?

 - Vecchi behívott egy kis beszélgetésre. Sarának meg volt egy fontos melója, így nálam kötött ki a nagylegény - csókolta össze a kicsi arcát. Elérzékenyülve néztem apát és fiát, akiken látszott, hogy imádják egymást. - Éppen sütizni indultunk mikor megláttuk, hogy nézegeted a díjakat. Ne aggódj, nemsokára odakerül a következő is - nézett rám kedvesen. - Amúgy nincs kedved velünk jönni? - kérdezte hirtelen.

 - Miért is ne? - vontam meg a vállamat. - Csak felkapom a táskámat és mehetünk.

 - Oké, akkor a recepciónál megvárunk - indultak el a kijárat felé.

Gyorsan becsörtettem az irodámba és magamhoz vettem a telefonom és a pénztárcámat rejtő pakkomat.

 - Itt is vagyok - álltam meg néhány pillanat múlva Ikerék mellett. Martin rám mosolygott, majd két kezét felém nyújtotta. - Mit szeretnél? - néztem rá kíváncsian és teljesen ledöbbentem, mikor a kapus a kezembe nyomta a kicsit.

 - Azt akarja, hogy te cipeld - vigyorgott rám.

 - Ó, szóval ez az új módi? - nevettem fel, de azért magamhoz szorítottam a kisfiút. - Gyanútlanul elhívjuk az edzőnket sütizni, majd lekenyerezzük egy ilyen gyönyörűséggel? - nyomtam a kicsi arcára egy puszit.

 - Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - adta az ártatlant Casillas, de aztán kitört belőle a röhögés. Jókedvűen, egymást oltogatva jutottunk el az egyik közeli cukrászdához. Én a kicsivel az ölemben leültem a teraszra és leadtam a rendelésemet a kapusnak. Amíg vártunk rá, Martint felültettem az asztalra és grimaszolni kezdtem neki. Hangos nevetése sok ember tekintetét magunkra vonzotta.

 - Hé, így elszereted a fiamat - tette le elénk Iker a tányérokat.

 - Szokj hozzá - vontam meg a vállam. - Megvárom, míg felnő és hozzá megyek feleségül.

 - Ezt beszéld meg Fabio lányával, mert ő már hamarabb lecsapott rá - vigyorgott Casillas.

 - Hatalmas szívtipró leszel - gügyögtem a kicsinek, aki éppen a kanalamról nyalta le a tejszínhabot.

Komolytalan dolgokról beszélgetve ettük meg a sütinket, miközben Martin egyre laposabbakat pislogott. Iker beletette őt a kengurujába és a kicsi ahogy meghallotta az apja szívverését, azonnal elaludt, nyálas csíkot hagyva annak pólóján.

Visszafelé sétáltunk a stadionhoz, mikor egy veszekedő párra lettünk figyelmesek. A férfi és a nő a túloldalon vitatkoztak, heves kézmozdulatokkal kísérve mondandójukat. Ahogy láttam, a nőnek már nem sok lehetett hátra a szülésig. Iker is rájuk nézett, majd elkomorult az arca. Jobban megnézve a férfit a szívem nagyot dobbant.

 - Az ott Sergio? - kérdeztem halkan, de nem jött válasz, így felemeltem a fejem, hogy láthassam a mellettem sétáló arcát. A kapus előre meredt és elkerülte a tekintetemet. - Szóval igen - szorult össze a torkom.

Nem akartam feltűnő lenni, de muszáj volt mégegyszer rájuk néznem, hogy megbizonyosodjak az igazamról. Pont azt a pillanatot sikerült elkapnom, amikor a nő átölelte Sergiot és úgy nézett rá, mint egy szerelmes tinédzser.

 - Sajnálom - tette vállamra a kezét Iker.

 - Övé, igaz? - gyűltek könnyek a szemembe, de erőt vettem magamon és nem hagytam, hogy kicsorduljanak. - Tőle van a gyerek.

Nem válaszolt, de hallgatása mindennél beszédesebb volt.

- Nézd Lola - kezdte a kapus - ez nem tartozik rám és azt hiszem, ezt nektek kell majd megbeszélnetek...

 - Semmi baj Iker - nyeltem nagyot. - Megértem, hogy ő a barátod és ezért nem mondtál semmit, de kérhetek tőled valamit?

 - Mit?

 - Ne mond el neki, hogy láttuk őket.

 - De...

 - Kérlek - pislogtam hatalmasakat a férfira.

 - Rendben - bólintott lemondóan.

 - Köszönöm. Most viszont azt hiszem, hogy lelépek, mert sok mindent át kell gondolnom.

 - Megértem - húzta apró mosolyra a száját Casillas. - De ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?

 - Nem - ráztam meg a fejem. - Abból a korból már kinőttem - mosolyogtam rá erőltetetten majd búcsúzásképp megsimogattam Martin fejét, aki éppen ébredezni kezdett.

A gondolataimba merülve tértem vissza az irodámba, amit magamra zártam, majd néhány perces néma álldogálás után mindent lesöpörtem az asztalról, amit csak találtam. Ordítottam, törtem-zúztam, de nem sírtam. A könnyeim, mintha elpárologtak volna, eltűntek a szemeimből. Mikor úgy éreztem, hogy kellően kitomboltam magam, lerogytam a székembe és fejemet a kezeim közé fogtam. Próbáltam rendezni a gondolataimat, de szemem előtt csak az a kép villogott, mikor az a nő átölelte Ramost és ő egy percig sem tiltakozott. Nem tudtam, hogy mit tegyek, hogyan tovább? Mondjam el neki, hogy láttam, vagy várjam meg, amíg ő szól róla? Fogalmam sem volt mit tegyek, csak egy dologban voltam biztos, megint padlóra kerültem egy férfi miatt, de nem fogom engedni, hogy eltiporjon. Felállok és soha többé nem engedek senkit közel magamhoz. Megráztam magam majd felálltam és a tükörhöz léptem. Egy megfakult tekintetű, fásult arcú nő nézett vissza rám. Híre nem volt már a boldog és talán szerelmes Lolának. Újra a régi voltam. Felemeltem a fejemet és szemeimben megcsillant az elszántság. Most kell lépnem, amíg még nem késő. Ezekkel a gondolatokkal nyitottam ki az ajtómat, majd határozott léptekkel elindultam a bácsikámhoz. Tudtam, hogy el fog keseredni, de meg fogja érteni a döntésemet.