2017. március 17., péntek

Las Puertas II. évad 22. rész

Ana

   A mosogató felett bámultam ki az ablakon, szemeimet a természet sokszínűségén legeltetve. Két napja összezárva éltem a pilótával és ez abszolút nem tett jót a hormonjaimnak. Hiába beszéltem esténként Crissel és a gyerekekkel, a nap többi részében Kimi közelségének túlélése vette el az összes energiámat. Néha úgy éreztem, nem bírom tovább. A rég elfeledett képek egyre sűrűbben villantak be elém.

 "- Gyere vissza az ágyba gyönyörűm! - suttogta a fülembe, mögém lépve miközben karjai csapdájába zárt és a frászt hozta rám. Izmos mellkasa a hátamhoz simult, bennem pedig apró remegések indultak útnak.
 - Mennem kéne, mert a felügyelők estére bezárják a nagykaput - próbáltam kikerülni a teste vonzásából amit persze most is csak egy melegítő nadrág takart. Mellkasa egy vonalba került az arcommal és én akaratlanul is beszívtam a férfias illatot ami körül lengte őt. Térdeim elgyengültek az érzéstől ami végig rohant a testemen. Szemeimet lehunyva próbáltam újra erőre kapni és elszakadni tőle.
- Kiscica - becézett rekedten miközben kezei közé vette az arcomat és hüvelykujja lágy érintésével simogatta az ajkaimat. Bizsergő érzés áradt szét bennem, elkövettem azt a hibát, hogy tekintetemet felvezettem az arcára és abban a pillanatban elvesztem a jégkék szemekben amik szinte megbabonáztak. - Anabell - szólított újra. Forró lehelete végig perzselte a számat. Olyan volt, mintha engedélyt kérne és én a hallgatásommal megadtam neki. Apró kis nyögés szakadt fel a torkomból ahogy megéreztem az ajkait az enyémeken. Heves, érzéki csókokkal bombázta a számat majd mikor nem ütközött ellenállásba, nyelvével beljebb hatolt. Az érzés teljesen ledöbbentett. Minden idegvégződésem reagált rá. Már nem voltam ura a testemnek, Kimi átvette felettem az irányítást. Kezét a tarkómra csúsztatta és ujjait a tincseim közé fúrta, míg másik kezével magához szorított. Egy percig sem kellett kételkednem a vágyában, hiszen keménysége minden szónál többet mondott.
 - Istenem - szakadt fel rekedten a torkából. - Teljesen elveszed az eszem Kiscica.
 - Kimi - fektettem mindkét tenyeremet csupasz mellkasára miközben megpróbáltam megőrizni a józan eszemet és a szívemet amit már réges-régen az előttem tornyosuló férfi birtokolt.
 - Csshh, csak élvezd - hajtotta le a fejét a nyakamhoz. Orrával végig simított rajta, majd ajkai is bejárták ugyanazt az útvonalat. Önkéntelen sóhaj szaladt ki a számon miközben szemeim újra lecsukódtak."

 - Ana? - szólított újra a hang amitől megborzongtam. Hiperventillálva fordultam az ajtóban álló felé. - Valami baj van? - kérdezte miközben tekintetét végig járatta rajtam.
 - Nem. Miért? - ráztam meg elpirulva a fejemet, hogy kitisztítsam a gondolataimat.
 - Többször is szóltam, de olyan volt, mintha nem is itt lennél - nézett még mindig merően, mintha olvasni tudna a gondolataimban. Elpirulva sütöttem le a szemeimet.
 - Csak..csak a gyerekeimre gondoltam - füllentettem.
 - Gyerekeinkre - javított ki összeráncolt homlokkal. - Mikor fogadod el végre, hogy ők az enyémek is?
 - Tudod jól, hogy már elfogadtam - csattantam fel, frusztráltan a gyanúsítástól.
 - Nem - lépett közelebb hozzám. - Lehet, hogy azt hiszed megtörtént, de látom rajtad, hogy ez nem így van. Még mindig megpróbálsz úgy kezelni, mintha  csak egy régen látott ismerős lennék...
 - Mert az is vagy! - tört ki belőlem. - Nézd, én nem tudom neked megadni amit szeretnél... - sóhajtottam fel bosszúsan.
 - Még mindig nem érted? - nevetett fel cinikusan majd lépésről lépésre közelebb jött hozzám. - Úgy látszik nem voltam elég világos - vette a kezei közé az arcomat miközben pillantásával fogva tartott. - Te az enyém vagy és kész! Soha nem lehetsz azé az idióta portugálé. Se te, se a gyerekek!

Kimi

  Riadt tekintetével egy őzikére hasonlított. Szavaim az elevenébe találtak. Mielőtt meggondolhattam volna, magamhoz rántottam és számat az övére szorítottam. Éreztem ahogy megfeszül a karjaimban, de nem engedtem el. Nyelvem követelőzve jutott be édes ajkai közé és vette birtokba a száját. Ahogy ez megtörtént, Ana teste elernyedt, karjai felemelkedtek, majd ujjaival a hajamba túrt. Elégedett morgással nyugtáztam a tettét. Egyre hevesebben csókoltam és ő egyre hevesebben reagált rám. Levegőért kapkodva szakítottam el magam az ajkaitól, hogy a fülétől kezdve a kulcscsontjáig végig hintsem apró csókokkal a selymes bőrét. Nyelvemmel fényes utat húztam egészen a mellkasáig ahonnan nem tudtam tovább érezni őt az inge miatt. Bosszúsan nyúltam a gombokhoz, de annyira aprók voltak, hogy türelmetlenségemben egyszerűen szétszakítottam az anyagot. 
 - Kims - nyögött fel meglepődve és talán kicsit ijedten is. Hogy elhallgattassam, ajkaimat az elém táruló halmokra szorítottam. Ujjaim gyakorlott mozdulattal távolították el róla a maradék csipkés anyagot.
 - Kaunis (gyönyörű vagy) - nyaltam végig az apróra zsugorodott mellbimbón, majd az egészet a számba véve kiélveztem az ízét. 
Ana homorítva ajánlotta fel magát nekem. Ujjai még mindig a hajamba markolva pihentek, de most erőteljesen szorított magához. Egyik kezem az éppen szopogatott mellét gyúrta, míg a másik felfedező útra indult a tréning alsója alá. Óvatosan lejjebb toltam a nadrágot.
 - Ezt nem lenne sza-aaah.... - sóhajtott fel mikor félretoltam az utamat álló anyagot és ujjammal végig simítottam nedves ölén. 
 - De igen - öleltem át a derekát egy kézzel, ajkaimmal fogságba ejtve az övét, miközben ujjaimmal elmerültem az édes forróságában. Lehunyt pillái meg-megrebbentek az élvezettől. Annyira kibaszottul gyönyörű volt, hogy majdnem a gatyámba élveztem már csak a látványától is. 
 - Kims - rebegte élvezettől csöpögő hangon, majd megfeszült és legnagyobb örömömre egy csodálatos orgazmussal ajándékozott meg. 
Nem tudtam tovább türtőztetni magam, így felültettem a konyhapultra és nadrágomat lehúzva azonnal belé csúsztattam magam. 
 - Dear God!(Édes Istenem!) - nyögtem fel a forróságát megérezve magam körül. - Kibaszott szűk vagy Szerelmem! 
Először lassú, megfontolt mozdulatokkal merültem el benne, de aztán megéreztem az összehúzódásait amik a következő orgazmus jelei voltak, így gyorsabban és mélyebben kezdtem lökni. 
 - Kimi - karolta át a nyakamat, szemeit az enyémekbe mélyesztve könyörgött az enyhülésért.
 - Tudom Kicsim - lihegtem - én is mindjárt...
Nem tudtam befejezni a mondatot. A gerincemen végig futó zsibbadás olyan erővel robbant ki belőlem, hogy felkiáltottam. Számat Ana nyakára szorítva élveztem el miközben éreztem ahogy körmeit a hátamba vájva ő is követett a csillagok közé. 
Percekbe telt, mire újból lassabban vert a szívem. Arcomat felemelve felnéztem Bellre. 
 - Kicsim - szorult el a szívem a látványtól. - Ne sírj! Kérlek - simítottam végig az arcán.
 - Engedj! - könyörgött szívet tépő zokogással.
 - Nem - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam, persze sikertelenül. - Ana, kérlek ne csináld ezt - esdekeltem. - Csodálatos voltál. Olyan régóta vágytam már erre - szakadt ki belőlem a vallomás. 
 - De nekem ezt nem.. nem lett volna szabad - rázta meg a fejét.
 - Miért? - értetlenkedtem az előbb átéltek után még mindig ködös aggyal.
 - Hát nem érted? Megcsaltam Crist! - kiáltotta el magát majd lecsúszott a pultról és elrohant. Döbbenten meredtem utána. Valahogy eszembe se jutott az az átkozott portugál. Kedvem azonnal a béka segge alá süllyedt. Az előbbi eufórikus hangulatot felváltotta a harag. 
 - Vittu perkele! Ezt nem hiszem el! - csaptam ököllel a pultra, ami hangos döngéssel válaszolt a hideg és néma konyhámban.

2017. február 5., vasárnap

Las Puertas II. évad 21. rész

Ana

 - Nem hiszem el, hogy elmész - háborgott a portugál a hívás óta.
 - Cris, ne csináld - sóhajtottam fel szomorúan, miközben a bőröndömet csomagoltam. - Beteg lett és szüksége van rám. Nem mondhattam neki nemet.
 - Miért nem kéri meg az anyját vagy a bátyjáékat? Ők is tudnának neki segíteni.
 - Paula a szíve miatt nem utazhat, míg Ramiék a gyerekek miatt vannak megkötve. - Léptem az ágyon gubbasztó szerelmemhez. - Hé! - Emeltem meg az állát, hogy lássam a szemeit. - Sietek vissza! Néhány nap és rendbe hozom azt a bolondot - nyomtam apró csókot Cris ajkaira. 
 - Tudom, csak azt nem értem még mindig, hogy miért neked kell ezt megtenned? - ölelte át a lábaimat míg fejét a hasamhoz szorította. Most sokkal jobban hasonlított egy durcás kisgyerekhez, mint egy sztárfocistához.
 - Mert amilyen hülye, elüldözte maga mellől Markot. Nem tudom, hogy min vesztek össze, de most teljesen magára maradt - vontam meg a vállaimat. Nekem sem volt kerek a történet, de Kimi annyira szenvedett a telefonba, hogy megsajnáltam és igent mondtam a kérésére, hogy segítsek neki a gyógyulásban. 
Összecipzároztam a közben megtelt bőröndömet és útra készen álltam. Fájó szívvel búcsúztam el a gyerekeimtől, hosszan ölelve őket magamhoz.
 - Mond meg apának, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb - pislogott rám könnyes szemekkel Nico.
 - Megmondom - nyomtam hatalmas puszit a fejére. - Vigyázzatok magatokra és fogadjatok szót! - kértem meg őket, majd mielőtt meggondolhattam volna magam, felálltam és beültem a kapu előtt várakozó taxiba.
 - Siess haza! - hajolt be az ablakon Cris és ajkait keményen az enyémekre nyomta. Úgy csókolt, mintha soha többet nem tehetné. Teljesen elolvadtam a karjaiban.
 - Igyekszem - válaszoltam kifulladva miután elengedett. - Szerintem egy-két nap és itthon leszek - ígértem.
Az autó elindult, én pedig addig integettem, míg el nem tűntek a szemem elől. Szomorúan dőltem hátra az ülésben.

(...)

  Magángéppel utazni sokkal gyorsabbnak tűnt. Ahogy leszálltam a svájci reptéren, azonnal körbeugráltak. Nem tudom, Kimi mit mondott nekik ki vagyok, de úgy éreztem magam, mint egy királynő. Minden kívánságomat lesték.
 - Köszönöm - mondtam miután a sofőr kiemelte a bőröndömet a csomagtartóból és letette a finn házának ajtajában. Elképedve néztem fel a monumentális építményre. A rengeteg üveg és beton nem nyerte el a tetszésemet, ennek ellenére mégis volt valami  az épületben, ami megfogott. Talán a különleges tagoltsága, vagy lehet, hogy inkább a kilátás, ami lélegzetelállító volt, ahogy körbe fordultam a tengelyem körül.
 - Helló! - szólalt meg az ismerős rekedtes hang a hátam mögül, mire ijedten fordultam felé.
 - Ó, szia! Neked nem ágyban kéne feküdnöd? - néztem összehúzott szemekkel a kócos hajú finnre.
 - De igen - vigyorodott el halványan -, de akkor nem lett volna senki, aki beenged.
 - Teljesen egyedül vagy? - pislogtam rá meglepetten.
 - Mint a kisujjam - vágta rá, miközben beengedett az ajtón. Nyúlni akart a bőröndömért, de nem hagytam, hogy kivegye a kezemből.
 - Te beteg vagy, ne emelgess és mars vissza az ágyba! - parancsoltam rá.
 - Igenis mama! - vágta haptákba magát. - Gyere, megmutatom a szobádat - indult el az emelt felé, én pedig követtem. Valahogy fura érzésem volt vele kapcsolatban, de nem tudtam miért. A lépcsőzés után benyitott egy ajtón, ami egy csodálatos szobába vezetett.
 - Hűha! - néztem elképedve körbe. - Te aztán tudsz élni! - simítottam végig a selyem ágyneművel ellátott franciaágyon, ahol akár öt ember is simán elfért volna. Bizonytalan lépteim elvezettek a hatalmas ablakhoz, ahonnan eszményi kilátás nyílt a ház mögötti természetre. Szinte éreztem az erdő illatát, csalogatását, hogy felfedezzem.
 - És ez csak a vendégszoba - kacsintott rám pimaszul. - A melletted lévő az enyém. Ha gondolod szívesen befogadlak. Ott van jakuzzi is.
 - Kösz, de nem - sütöttem le a szemeimet a burkolt célozgatást felfogva. - Elsőnek kipakolok, aztán főzök neked egy finom, gyógyító levest. Te pedig bebújsz az ágyba, mert így soha nem fogsz rendbe jönni!


Kimi

 Imádtam nézni, ahogy gyönyörű szemeivel végig pásztázta a szobát. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, mert emlékeztem rá, hogy régen - bár akkoriban a testén kívül nem sok minden érdekelt -  rengeteget mesélt arról, hogy mennyire szeret a természetben barangolni. Ezért is választottam az elcsábításához ezt a házat. Ahogy figyeltem a lépteit, miközben szemrevételezte a szobát, majd az árulkodó boldog sóhaját, amit a kilátás szakított fel belőle, egyre jobban elöntött az érzés, hogy ő idetartozik, ebbe a környezetbe, hozzám. Nem tudtam megállni, hogy ne szúrjak oda neki, mert ha nem érzem az elutasítását, képes lettem volna azonnal az ágyra dönteni és addig szeretkezni vele, míg a nevét is elfelejti.
Parancsának engedelmeskedve visszasétáltam a szobámba és bebújtam az ágyamba. Kaján vigyorral az arcomon dobtam az egyik székre a pólómat. Előre élveztem a zavarát. A várakozástól ellustultam, szemeim lecsukódtak. Fogalmam sincs mennyi ideig aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki óvatosan kisimítja a hajamat a homlokomból. Álmos szemekkel pislogtam a tündérre, aki az ágyam mellett állt.
 - Ébresztő álomszuszék! - mosolygott rám úgy, hogy kisKimi azonnal vadász szezont jelzett. - Kész a leves - mutatott a tálcára, ami az éjjeliszekrényemen gőzölgött és isteni illatokat árasztott magából.
- Ezt meg tudnám szokni - ültem fel a paplant ledobva magamról és látványosan nyújtózkodni kezdtem. Szám sarkába gúnyos vigyor ült ki, mikor láttam, hogy a tervem bevált. Ana szemei néhány pillanatig a mellkasomra tapadtak, majd arca bíbor színűre váltott és szemeit lesütve próbálta elrejteni zavarát.
 - Egyél amíg meleg, úgy használ a legtöbbet - fordította el a fejét.
 - És te? - pislogtam rá érdeklődve. - Egyedül nem esik olyan jól.
 - Én már ettem - harapta be az alsó ajkát, ami újabb lökés hullámot indított el a testemben. Félő volt, hogy az ölemben lévő tálca felborul a farkam mocorgásától.
 - Akkor legalább ülj ide, amíg végzek - mutattam az ágy szélére. - Utálok egyedül enni.
 - Oké - sóhajtott fel, miközben óvatosan elhelyezkedett a lábamnál.
Maga a tudat, hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem, beindította a fantáziám. Képek peregtek le előttem, ahogy rávetem magam és letépve róla a ruhát, a magamévá teszem, miközben ő a nevemet nyögve élvez el újra és újra.
 - Kimi, hahó! - jelent meg egy apró kéz a látómezőmben. - Jól vagy?
 - Mi? Ja, persze - makogtam visszatérve a jelenbe.
 Amilyen gyorsan csak lehet meg kell kapnom Annát, mert ha nem, beleőrülök - döntöttem el magamban. Hogy eltereljem a gondolataimat, kezembe vettem a kanalat és neki láttam elpusztítani a gőzölgő levest, ami mondanom sem kell, isteni volt.

Ana

 Megkönnyebbülve siettem a tálcával, rajta az üres tányérral a konyhába. A testem bizsergett az átélt izgalomtól, amit a finn közelsége okozott. Nem lehetett nem észre vennem, hogy szemei szinte felfaltak, miközben ott ültem mellette. A kétértelmű megjegyzései, a közelsége, mellkasának látványa elfeledett érzéseket szabadított fel bennem. Olyanokat, amikről azt hittem, már régen feledésbe merültek.
 - Fejezd be, Ana! - suttogtam a konyha csendjébe, miközben  megráztam a fejemet, hogy eltüntessem belőle a finn testének képét, ami annak idején rengeteg élvezetet okozott nekem és aminek a gyermekeimet köszönhetem. - Idióta! - szisszentem fel újra. - Neked ott van Cris! Emlékezz vissza, hogy Kimi szarban hagyott a kicsikkel - érveltem a szívemnek az eszemmel, de hiába. - Persze, mert nem tudott róluk. Nem mondtad el neki! Nős volt! - kiáltottam fel hangosan, majd saját magamtól megijedve, a szám elé kaptam a kezem. - Úgy érzem kezdek begolyózni! - sóhajtottam fel, miközben a halántékomat masszíroztam. - Crisnek igaza volt, nem kellett volna ide jönnöm!

2016. december 3., szombat

Las Puertas II. évad 20. rész

Cris

Birtoklón öleltem át a nőt aki mellettem állt és megszeppenve pislogott a vakuk fényében. Tegnap ahogy hazaértünk, beszéltem Jorgeval aki mára össze is hozott gyorsba egy sajtótájékoztatót.
A kérdések özönén már túl voltunk, már csak a fényképezkedés volt hátra. A boldogságtól majd szét repedt a mellkasom, végre mindenkinek elmondhatom, megmutathatom, hogy ő az enyém. Újabb csókot nyomtam az ajkaira, a nap folyamán már meg sem tudom számolni, hányadikat.
 - Elfáradtál? - kérdeztem halkan mire bólintott. Elkomolyodtam, kezét megfogva bejelentettem, hogy most van vége a bulinak. Magam után húztam és ahogy beértünk egy elszeparált helységbe, ledobtam magam egy kanapéra majd az ölembe ültettem. Testét az enyémhez szorítottam, arcomat a hajába fúrtam és mélyeket lélegeztem abból az illatból ami már az első pillanattól kezdve elbódított. Nem beszéltünk csak némán öleltük egymást. Soha nem éreztem még ekkora nyugalmat. Tudtam, hogy ennek Ana az oka, hiszen végre megtaláltam azt a nőt aki mellett le szeretném élni az életemet.
 - Nagyon rossz volt? - kérdeztem, megtörve a csendet.
 - Inkább csak fárasztó - nyögte miközben még jobban befészkelte magát az ölembe. Férfiasságom azonnal érzékelte őt. - Hogy tudod te ezt folyton elviselni?
 - Valamit valamiért - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg már megszoktam - bújtattam be az ujjaimat a pólója alá és cirógattam meg ellazulva az oldalát.
 - Cris - sóhajtott fel rekedten amiből levettem, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, ahogy én őt.
Felemeltem az állát, hogy elveszhessek gyönyörű íriszei tengerében. Némán néztünk farkasszemet amit végül én törtem meg, hogy ajkaira hajolva megízlelhessem azt a mennyei csemegét amiből soha nem volt elég. Percek, talán órák is elteltek így csókolózva mikor megjelent Jorge.
 - Á, hát itt vagytok szerelmes madárkáim!? - vigyorgott szélesen. - Már azt hittem leléptetek. Na mindegy is, csak jöttem szólni, hogy a piócák megunták a várakozást, tiszta a környék, mehettek haza - csapta össze a tenyereit.
 - Köszi - segítettem fel Anát aki lesütött szemekkel állt mellettem. Imádtam benne ezt a kettősséget. Hol egy csábító nő volt, hol egy kislány.
 - De azt ugye tudod, hogy nem úsztátok meg ilyen könnyen?
 - Hogy érted? - hallgattam értetlenkedve menedzserem szavait.
 - Ahogy mondom. Sandra leszedi a fejedet, ha nem jöttök el valamelyik nap vacsorára - vigyorogta el magát. - Rettentő dühös, hogy csak most avattál be minket a terveidbe.
 - Mond meg neki, hogy bocsánat, de én nem szerettem volna, ha kitudódik - előzött meg a válaszadással Anabell.
 - Megértem - bólintott Jorge. - Nem könnyű állandó rivaldafényben élni, főleg ha nem vagy hozzá szokva. - Ráadásul ez nálad kétszeresen is igaz - nézett a menyasszonyomra.
 - Befejezted! - dörrentem rá idegesen mikor megértettem a szavai mögött húzódó értelmet.
 - Nyugi! - simított végig a karomon Ana. - Sajnos igaza van - húzta el a száját. - Egy darabig miattad és Kimi miatt is céltábla leszek, de reméljük, hogy gyorsan ránk unnak. Ahogy valamelyik celeb csinál valami hülyeséget, azonnal elfelejtenek minket.
 - A remény hal meg utoljára - viccelődött Mendes amit nem vettem jó néven és gyilkos pillantást küldtem felé. Feltett kezeivel jelezte, hogy befejezte végre az idióta poénjait.


Kimi

Galacsinná gyűrve dobtam el az újságot majd öklömmel a home falába ütöttem.
 - Hé! - kiáltott rám Mark. - Mi a fenét művelsz? Nem lenne jó, ha a futam előtt lesérülnél. Mi borított ki ennyire? - pislogott kérdőn elkínzott arcomra.
 - Ana férjhez megy ahhoz a... - nem tudtam befejezni, mert a szavak egyszerre akartak feltörni a torkomból és ettől majdnem megfulladtam.
 - Ő mondta?
 - Nem - csóváltam meg lemondóan a fejemet.
 - Akkor lehet, hogy nem is...
 - Az összes újság ezzel van tele! - ordítottam le szegény fejét. - Tegnap lenyilatkozták. Ott van fehéren-feketén! Sőt, még egy gyönyörű kép is van róluk - dünnyögtem csalódottan. Leültem a kanapémra és fejemet lógatva próbáltam lehiggadni.
 Pedig már annyira jól alakult minden. Egyre többet voltam a gyerekekkel és persze így Bellel is. Éreztem, ahogy újra működni kezdett köztünk a kémia.
 - Hű! - lepődött meg Mark miközben kisimította a jobb sorsra érdemes papírlapokat. - Egyet azért szögezzünk le, nagyon jól néznek ki egymás mellett.
 - Kösz! Mond, te mégis kivel vagy?
 - Egyértelmű, hogy veled, de az igazság akkor is ez - vonta meg a vállát. - A portugál egy jóképű pasi, Ana pedig egy gyönyörű nő. Kíváncsi lennék a gyerekeikre. Ha neked ilyen szépségeket szült, akkor......
 - Kifelé! - ordítottam rá torkom szakadtából miközben az ajtóra mutattam. - Takarodj innen!
 - Oké, oké. Én csak elmondtam a véleményemet. már azt sem szabad? - háborgott.
 - Minek nekem ellenség, ha ilyen barátaim vannak? - nyögtem fel miután becsukódott mögötte az ajtó, de azonnal ki is nyílt.
 - Mi nem volt érthető abból, hogy nem akarlak látni? - meredtem rá haragosan.
 - Csak szólni akartam, hogy tíz perc múlva az autódban kell lenned - mondta majd megbántottan elkullogott.
 - Még ez is - sóhajtottam fel.
Nem tudtam és nem is akartam beletörődni a dologba. Szentül megfogadtam, hogy megkaparintom Anát a portugál elől.
 - Törd a fejed! - szorítottam össze a szemeimet a koncentrálástól. Kellett egy terv. Egy terv amivel elhappolhatnám Ronaldo elől a nőt. Az időmérő kezdetéig nem jutott eszembe semmi értékelhető, így borús hangulatban ültem a kormány mögé és vezettem le a köröket. Az autóm is szar volt így könyvelhető volt, hogy a mezőny végén végzek. Amint befejeztem a kőrözést, kiszálltam az autómból és a sisakomat kezembe véve elindultam a pihenőmbe. Útközben a szerelők mellett sétáltam el és ekkor megütötte a fülemet egy mondat.
 - Eljátszottam neki a haldoklót - röhögött fel az egyikük.
 - És bevált?
 - Szerinted? Átjött, főzött rám, ápolt, segített fürdeni és a végén.... - vigyorgott sejtelmesen a szőke barátjára a barna srác.
 - Sikerült meghúznod? - tátotta el a száját a másik.
 - Kérdés volt? Egész éjjel dolgoztam rajta.
 - Nem is gyanakodott, hogy ilyen gyorsan meggyógyultál? - hitetlenkedett a szőke.
 - Bekamuztam, hogy jót tett a testmozgás, kiégette belőlem a bacikat.
 - Baszott mázlista vagy - veregette hátba a barátja amit én is szívesen megtettem volna. Hatalmas vigyorral az arcomon hagytam magukra a szerelőket. Szó szerint belebotlottam a tökéletes megoldásba. 

2016. november 11., péntek

Las Puertas II. évad 19. rész

Ana

 Már egy hete, hogy végre hazajöhettünk a kórházból. Lassan minden visszaállt körülöttünk a régi kerékvágásba és Nico viselkedéséből sem lehetne rájönni, hogy nem olyan rég még kómában feküdt egy kórházi ágyon. Ugyanolyan örökmozgó, jókedélyű, mint volt. Talán annyi a különbség, hogy ő és Lina még jobban ragaszkodtak egymáshoz. Szinte el sem engedték a másik kezét egész nap.
 - Baj van! - szólt bele a telefonba Molly, amitől nekem azonnal felgyorsult a pulzusom.
 - Mi történt?
 - Itt állok a gyerekekkel a bevásárlás kellős közepén és nem tudok kimenni az ajtón, mert mindenhol firkászok vannak.
 - Miiii? - pattantam fel a székemből. - Hogyan lehetséges ez? Pedig annyira figyeltünk rá, hogy nyom nélkül lépjünk le a kórházból - túrtam a hajamba.
 - Én sem tudom, hogy történt. Az egyik pillanatban még senki nem volt itt, most meg százával nyüzsögnek és várják, hogy kimenjünk.
 - Biztos, hogy ti vagytok a célpont? Nincs valami másik híresség is a közelben? - kérdeztem reménykedve.
 - Sajnos nincs. Annyit tudtam tenni, hogy beszéltem az igazgatóval, aki volt olyan kedves és felajánlotta az irodáját, hogy itt meghúzhassuk magunkat - sóhajtott fel -, de nem maradhatunk itt a végtelenségig.
 - Igazad van - járkáltam fel alá az irodámba. - Megpróbálok beszélni Crissel, hátha tud segíteni. Addig légyszíves ne mozduljatok semerre.
 - Anabell! Nyugodj meg, sehova sem megyünk innen! - horkantott fel Molly sértődötten.
 - Bocsánat - nyögtem ki elszégyellve magam. - Tudom, hogy vigyázol rájuk.
 - És Bell - szólalt meg zavartan.
 - Igen? - kérdeztem rosszat sejtve.
 - Dolores megkért, hogy hozzam el magammal Junit is, amíg elintézi a dolgait. Sajnálom.
 - Istenem! - emeltem az égre a pillantásomat. - Már csak ez hiányzott.
Miután bontottam a vonalat, azonnal hívtam a portugált.
 - Mondjad Kicsim! - hallottam meg megnyugtató hangját, amitől máris egy fokkal jobban éreztem magam.
 - Szia! Azért hívlak, mert segítség kellene...
 - Gond van? - vágott idegesen a szavamba. - Ana? Mi történt?
 - Ha szóhoz jutok, elmondom - forgattam meg a szemeimet.
 - Oké, befogtam. Mondhatod.
 - Molly és a gyerekek beragadtak az egyik áruházba, mert körbe vették őket az újságírók - hadartam el egy szuszra.
 - Azt hogy a francba? - akadt ki. - Hogy a picsába találták meg őket?
 - Nem tudom. De Cris, Juni is velük van...
 - A kurva életbe! - káromkodott hatalmasat a portugál. - Mi a fenének kellett magával vinnie?
 - Hé! - szóltam rá. - Anyukád kérte, hogy vigyázzon rá amíg ő a dolgai után szaladgál. Molly csak segített. Senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle - magyaráztam, miközben próbáltam titkolni, mennyire rosszul estek a szavai.
 - Igen, igazad van - higgadt le hirtelen. - Hol vagy most? - váltott témát hirtelen.
 - Az étteremben. Miért?
 - Oda megyek érted és majd együtt kihozzuk őket.
 - De Cris..... akkor megtudják, hogy mi... - rogytam le az asztalom szélére.
 - Leszarom! Már épp itt az ideje, hogy kiderüljön, hogy te az enyém vagy! - csapta rám a telefont.
Értetlenül pislogtam a kezemben tartott készülékre. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett a barátomba.

Cris

  Idegesen, őrült manőverekkel jutottam el az étteremig. A parkolóban leállítottam a motort és a kormányra hajolva, mélyeket lélegezve próbáltam összeszedni magam. Az elmúlt percekben nem tudtam racionálisan gondolkodni. Nem értettem, hogy Bell miért ódzkodik ennyire a nyilvánosságtól, velem. Bezzeg a finnel simán felvállalta magát amikor kibukott, hogy ő a gyerekek apja. A féltékenység keserű íze tolult fel a torkomon. Utáltam, hogy ennyire odavagyok érte. Más nőt már rég kidobtam volna, de Anát nem. Szerelmes voltam ebbe a végzet asszonyába.
A kocsi ajtajának nyitódására kaptam fel a fejemet.
 - Szia! - pislogott rám bűnbánó, angyali arccal amitől azonnal elfelejtettem minden rosszat ami az elmúlt percekben a gondolataimban járt. 
 - Szia Kicsim! - nyomtam forró csókot az ajkaira. - Felkészültél?
 - Nem igazán - mosolyodott el halványan -, de menjünk. Lesz még ott valaki? - tördelte idegesen a kezét.
 - Igen - bólogattam - Carlos és az emberei már biztosítják a helyszínt.
 - Az jó - suttogta elhaló hangon. - Nem szeretném, ha valami baja lenne a gyerekeknek. Nincsenek ők ehhez hozzászokva - bámult ki az ablakon elveszett tekintettel amitől a védelmező ösztönöm azonnal beindult. Senkinek nem fogom megengedni, hogy bántsa őt vagy a gyerekeit. 
Az út további percei némán teltek el. 
 - A picsába! - szaladt ki a számon mikor megláttam az áruházat szabályosan elárasztó sajtósokat. - Azért kíváncsi lennék, honnan tudták meg, hogy itt vannak a gyerekek? - morogtam magam elé. 
 - Arra én is - sóhajtott fel Ana.
Amint leparkoltam az autóval, Carlos és az emberei azonnal körül vettek és egy szűk kört alkotva kísértek minket a bejárathoz. Bell úgy szorította az ujjaimat, mint egy kisgyerek aki nem szeretne elveszni a város forgatagában. Ahogy közelebb értünk, a piócák felismertek minket és a vakuk őrült villogásba kezdtek. Kérdések záporoztak felénk, de mi nem válaszoltunk, csak igyekeztünk minél előbb bejutni a gyerekeinkhez. Az igazgatói irodába belépve megláttam Mollyt, aki sápadtan, szintén kezét tördelve nézett kifelé az ablakon, míg a kicsik az asztalnál rajzoltak.
 - Á, seňor Ronaldo - sietett felém egy idősebb úr, akiről feltételeztem, hogy az áruház igazgatója. Bemutatkozásából ez ki is derült.  - Javier López vagyok, ennek a kócerájnak a vezetője.
Elmosolyodtam a közvetlen stílustól. 
 - Köszönöm, hogy megengedte, hogy a családom itt húzza meg magát - biccentettem. 
 - A családja? Ó...- kerekedtek el a szemei, de volt olyan diszkrét, hogy nem folytatta.
 - Apa! Apa! - pattant fel a fiam a székéből mikor végre észrevett. - Nézd mit rajzoltam! - nyomta az arcomba az ákom-bákomokkal telefirkált lapját. 
 - Nagyon ügyes vagy - simogattam meg a fejét, de közben Anát néztem ahogy magához öleli az ikreket. 
 - Cris - szólított meg Carlos. - Ideje lenne elindulni, mert egyre nehezebb lesz féken tartani a tömeget - jelentette ki. 
 - Rendben - bólintottam, majd újra megköszöntem az igazgató segítségét.
Juniort és az ikreket egy-egy biztonsági ember vette a karjai közé és bár láttam Bellen, hogy egy cseppet sem tetszik neki a helyzet, nem szólt egy szót sem. Átöleltem a derekát és magam előtt tolva, a testemmel védve vezettem ki a tömegbe. Míg a piócák velünk foglalkoztak, a biztonságiak csendben kimenekítették a gyerekeket. 
 - Mióta vannak együtt?
 - Mikor találkoztak először?
 - Ő Raikkönen volt nője?
 - Nem zavarja, hogy a barátnőjének mástól van gyereke?
 - Juniornak lesz testvére?
 - Ana, milyen érzés két ekkora névvel ágyba bújni?
Nem lepődtem meg, hogy kiderítették Bell személyazonosságát. A kérdéseik viszont egyre jobban felhúztak. Nem akartam válaszolni nekik, de nem hagyhattam, hogy a mellettem egyre jobban reszkető nőt bemocskolják. 
 - Ülj be! - fordultam felé, aki hálás tekintettel nézett vissza rám. Megnyugvással töltött el mikor végre rácsuktam az autó ajtaját. 

 - Cristiano, nyilatkozna kérem!? 
 - Csak egy mondatot! 

 - Szereti a hölgyet vagy csak egy újabb trófea?- nyomták az arcomba a mikrofonjaikat, diktafonjaikat. Lesújtó pillantással néztem végig rajtuk. 
 - Először és utoljára fogok nyilatkozni a kapcsolatomról - jelentettem ki és szavaimat néma csend fogadta. Tudták, hogy most valami olyan fog történni amiről nem szabad lemaradniuk. - Anabell és én már régóta együtt vagyunk, de nem szerettük volna ezt nyilvánosságra hozni. Szerettük volna megóvni a magánéletünket önöktől, de persze ez lehetetlen - húztam el a számat mire halk kuncogás volt a válasz. - Igen, ő Kimi Raikkönen gyermekeinek az anyja, de ez cseppet sem érdekelt sem most, sem máskor. Mióta megismertem, a világ sokkal szebb hely lett számomra, de a legfontosabb, hogy  Junior is megszerette őt is és a gyerekeket is. Mi egy ideje már egy család vagyunk, ez csak önöknek újdonság. De legyenek szívesek megérteni, hogy eddig se és ezután sem szeretnénk a nyilvánosság előtt élni. Kérem azt is vegyék figyelembe, hogy itt most nem csak rólunk, hanem három kisgyerek életéről is szó van ezért szeretném, ha ezentúl nem kéne bujkálva sétálniuk, ha a városba jönnek. Remélem megértik a kérésemet, ha nem akkor a bíróságon találkozunk! - néztem fenyegetően végig a tömegen, hogy tudják komolyan gondolom. -  Minden jót kívánok, de most szeretnénk végre hazamenni a gyerekekhez - nyitottam ki az ajtómat, hogy beüljek Bell mellé, de egy pofátlan kérdés megállított.
 - Nem fél attól, hogy Raikkönen visszahódítja a barátnőjét? Végül is ő a gyerekei apja, és ha belegondolunk a finnek is rengeteg pénze van...
 - Nem, nem félek ettől - vetettem gyilkos tekintetet a kérdezőre.
 - Mitől ilyen magabiztos? - vigyorgott rám cinikusan a barna hajú hölgy, aki már nem egyszer próbált bejutni az ágyamba, persze zéró sikerrel. 
 - Talán attól, hogy szeretem és ő is engem, bár gondolom ez a fogalom magának ismeretlen - húztam el a számat gúnyosan. - De ami a legfontosabb, hogy Anabell nem csak a barátnőm, hanem már hónapok óta a menyasszonyom és ha minden jól megy néhány hét múlva a feleségem lesz - vágtam a képébe és kárörvendve figyeltem ahogy levegőért kapkodva belé fagyott a szó. 
Sajnos előbb járt a szám, mint az eszem és nem gondoltam a bejelentésem után kitörő káoszra, pedig sejthettem volna, hogy hatalmas lavinát indítok el vele. Alig tudtam beugrani az autóba, majd lépésben araszoltam ki a tömegből, hogy végre megszabaduljak a minket körülvevő cirkusztól. 
Mikor végre magunk mögött hagytuk a parkolót és a tömeget, óvatosan oldalra pillantottam, hogy lássam Ana reakcióját. Nem akartam, hogy úgy érezze, elárultam.
 - Sajnálom - bukott ki belőlem mikor megláttam sápadt arcát. - Én csak...
 - Tudom, hogy engem akartál védeni - vágott a szavamba és megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végig simított a karomon. - Köszönöm - mosolyodott el halványan, majd az arcomhoz érintette az ajkát. Olyan heves vágy kapott el ettől az egyszerű gesztustól, hogy alig tudtam a vezetésre koncentrálni. Akartam Anát, testestül-lelkestül.  
 - Viszont ez az esküvő téma - nevette el magát idegesen.
 - Miért? Én komolyan gondoltam - szuggeráltam őt egy piros lámpánál állva. - Szeretném, ha minél hamarabb Seňora Aveiro lennél.
 - Cris, én... - kerekedtek el és lábadtak könnybe a gyönyörű szemei. 
 - Nem mondj semmit - kértem lemondóan, majd mégis felülkerekedett bennem a vágy, hogy örökre magaménak tudjam. - Vagy tudod mit? Mondj igent! Mond, hogy amint lehet hozzám jössz feleségül - könyörögtem, mint egy kisgyerek.
Néhány pillanatig azt hittem összedől a világ ahogy ajkait összeszorítva némán maga elé meredt, de aztán felém fordult és szemeiből ugyanazt azt olvastam ki, amit én éreztem iránta. 
 - Igen - súgta kedvesen - hozzád megyek!
Nem haboztam egy pillanatig sem. Számat az övére szorítottam és minden érzésemet, szerelmemet beleadtam abba a csókba aminek csak a mögöttünk türelmetlenül dudáló kocsisor vetett véget.


2016. október 21., péntek

Las Puertas II. évad. 18. rész

Cris

  Sietősen indultam útnak az edzés befejeztével, hogy minél hamarabb Ana-nál lehessek. Már elhagytam a központ területét amikor megszólalt a telefonom.
 - Van egy kis gond - hallottam meg Bell aggódó hangját.
 - Mi történt?
 - Valahonnan megtudták, hogy itt vagyunk és ma megyünk haza, mert tele van velük a parkoló...
 - Kiről beszélsz? - kérdeztem, de közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. 
 - Az újságírókról, a tévékről - sóhajtott feldúltan - mindenki itt van.
 - Bassza meg! - csúszott ki a számon miközben ököllel hatalmasat csaptam a kormánykerékre. - Ezt nem hiszem el! Honnan a fenéből bukkantak elő? Tuti, hogy valaki leadta a drótot nekik - dühöngtem hangosan, elfelejtkezve, hogy a vonal másik végén minden szavamat hallják. 
 - Ne idegeskedj! - kérte Bell kedvesen. - Már itt vannak és sajnos ez ellen nem tudunk semmit se tenni. Csak azért hívtalak, hogy ne gyere ide, mert akkor vérszemet kapnak...
 - De mi lesz veletek? - vágtam ingerülten a szavába. - Hogy keveredtek ki onnan?
 - Kimi itt van velünk - mondta ki azt, amitől nekem azonnal felment a pumpám. Persze, hogy ott van. Mostanában minden nyavalyás nap ott volt mellettük és akarva akaratlan észre vettem, hogy Ana már nem úgy tekint rá, mint régen. Mintha újra a férfit látná a finnben és nem azt a férget, aki elhagyta őket. Elfintorodtam. Az a szemét nekem köszönheti, hogy egyáltalán még szóba állnak vele. -  Most intézkedik, hogy kapjunk testőrséget és ha sikerül meggyőzni az igazgatót, akkor a mentőkijáraton keresztül ki tudnak minket csempészni - térített vissza komor gondolataim közül a menyasszonyom lágy hangja.  - Azt üzeni, hogy ne aggódj! Vigyázni fog ránk!
 - Én meg.... -, hogy kapja be és szívja torokra, fulladjon meg tőle, folytattam magamban a gondolatot, de nem mondtam ki hangosan, mert tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki. - Hívjatok, ha segítség kell! 
 - Reméljük nem lesz rá szükség - hallottam Ana hangján, hogy mosolyog. - Hamarosan találkozunk otthon - búcsúzott el, majd megszakította a hívást. 
 - És akkor végre minden olyan lesz, mint régen - mondtam bizakodva a visszapillantó tükörnek.


Ana

   - Mindjárt kijutunk - morogta a finn miközben Nicoval a karjai közt egy mentőautó felé igyekezett. Sietős léptekkel követtem őket. Meg sem lepődtem mikor a betegszállító hátuljából Mark vigyorgó feje bukkant fel egy pillanatra.
 - Siessetek! Minél hamarabb lelépünk, annál kisebb az esély, hogy rájönnek, átvágtuk őket.
Kezét megfogva, felléptem a mentőbe, majd engedelmesen helyet foglaltam Kimi és Nico mellett.
 - Ez olyan szexizsírkirály! - vigyorgott a fiunk csillogó tekintettel. - Tisztára, mint egy krimiben.
 - Egy - néztem rá összehúzott szemekkel -, te honnan tudod, hogy milyen egy krimi? Úgy emlékszem, hogy még kicsi vagy és nem nézhetsz ilyet! Kettő. Kitől tanultad ezt a kifejezést?
 - Marcitól - pislogott rám megszeppenve.
 - Azt hiszem el kell, hogy beszélgessek egy kicsit a bongyor fejűvel. Amúgy sem tetszik, hogy annyi focista van körülötte - mordult fel mellettem a pilóta.
 - Hagyd békén a barátaimat! - néztem rá mérgesen. Az egy dolog, hogy nekem is megfordult a fejemben a brazil barátom elszámoltatása, de másnak nem engedem meg, hogy bántsa őt. Marcelo ugyanúgy mellettem volt a baleset után, mint Iker, Sara, Mesut sőt, még Sergio is bejött meglátogatni minket, hogy erőt öntsön belém. A többi csapattagot már meg sem említem. Rengeteg jókívánság és ajándék várja Nicolát a szobájában. 
 - Fura lesz otthon - szaladt ki Nico száján.
 - Miért? Talán nem örülsz, hogy végre haza mehetsz? - néztem rá elképedve.
 - De igen, csak nem tudom, hogy Lina.... - sütötte le a szemeit.
 - Igen? Mi van vele? - kérdeztem kíváncsian.
 - Szóval, nem tudom, hiányoztam-e neki vagy örült, hogy egyedül lehet a szobában - halt el a hangja.
 - Jaj, te! - öleltem magamhoz a fejét miközben a könnyeimmel küszködtem. - Hogy jut ilyen butaság az eszedbe?
 - Mert ő nem jött be hozzám. Mindenki ott volt, még apa is, de ő nem - ejtette le a vállait szomorúan.
 - Nézz csak rám öcskös! - emelte fel a szöszke fejét az állánál fogva Kimi. - Senkinek nem hiányoztál úgy, mint neki. Érted? Az, hogy nem volt bent nálad az azért volt, mert még kicsi, akárcsak te és nem jó valakit úgy látni ahogy ő láthatott téged az első nap. Nagyon szeretett volna veled lenni, de mi nem engedtük, hogy így legyen.
 - Honnan tudod? - nézett rá reménykedve a kicsi.
 - Mert voltam nála és beszéltem vele - fúrta a tekintetét az enyémbe mialatt kiejtette a szavakat. Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet. Egyrészt szégyelltem magam, hogy kevesebb figyelmet fordítottam a lányomra és elhanyagoltam, míg a kórházban voltam Nicola mellett, másrészt furán éreztem magam az átható, jeges kék szemektől amik úgy meredtek rám, mintha a lelkem mélyére látnának. Oda, ahol most hatalmas káosz uralkodott. 


Kimi 

   Örömömbe egy kis üröm is vegyült ahogy végre hazafelé tartottunk a kórházból. Boldog voltam, mert véget ért a rémálom és a fiam meggyógyult, de annak már cseppet sem örültem, hogy Ana újra a portugál közelében lesz. Amit keservesen elértem az utóbbi napokban, azt egy pillanat alatt lerombolhatja Ronaldo. Pedig már minden olyan jól alakult. Az együtt eltöltött idő közelebb hozta hozzám Bellt. Az apró simogatások, érintések amikkel néha tesztelni akartam, meghozták gyümölcsüket, mert láttam, hogyan reagált rá a teste és hogyan kísérelte meg leplezni az apró borzongásokat amik ilyenkor végig futottak rajta. Nap mint nap kaján vigyorral a képemen figyeltem hogyan próbálta elrejteni előlem az ágaskodó mellbimbóit amik egy-egy fülébe elsuttogott szótól majd kibökték a pólóját. Kívántam, majd megvesztem érte, de időközben rájöttem, hogy ez már nem csak erről szólt. Ahogy figyeltem milyen szeretettel bánt az ágyban magatehetetlenül fekvő fiunkkal, ahogy minden idejét feláldozta, hogy vele legyen, rájöttem, hogy szeretem. Soha életemben nem szerettem még így senkit és a tudat, hogy elveszíthetem egy bájgúnár miatt, teljesen elvette az eszemet. Akartam őt, ezerszer jobban, mint eddig és hajlandó voltam minden kis piszkos trükköt bevetni, csakhogy az enyém legyen örökre. 

2016. október 9., vasárnap

Las Puertas II. évad 17. rész

Ana

 - Döntened kell, vagy ő vagy én! - mutatott a finnre Cris miközben Junior és Lina ott álltak közöttük kisírt szemekkel.
 - Nem értem - ráztam meg a fejemet zavartan. - Miért kéne választanom? Hiszen mi együtt vagyunk - néztem rá megilletődve.
 - Nem, te hozzám tartozol! Kellesz nekem! - kapcsolódott be a vitába Kimi is és szigorú arcát felém fordította. - Nem akarom, hogy a közeletekben legyen! Ha őt választod, elviszem a gyerekeimet - nézett mérgesen a focistára.
Döbbenten meredtem a két férfira. Nem akartam elhinni, hogy ez történik.
 - Nos? - húzta fel a szemöldökét a portugál. - Kit választasz?
 - Én... - járattam a tekintetem a kettőjük közt. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat mikor nem tudok dönteni. Az eszem azt súgta, hogy eddig is megvoltam a finn segítsége nélkül, de a szívem ellenkezett vele. Az elmúlt napok alatt, amikor is Nico ágya mellett virrasztottunk, valahogy közelebb kerültünk egymáshoz.
 - Anya én apát akarom! - szorította meg hirtelen valaki a kezemet. Ijedten kaptam a tekintetem a mellettem álló gyerekre.
 - Nico? - lágyította el az arcomat a fiam látványa..
 - Anya - nyöszörögte és kicsiny ujjai egyre erősebben szorították az enyémet .
Ijedten néztem az elmosódó arcára majd próbáltam utána kapni mikor egy hatalmas örvény magába szippantotta.
 - Anyuci - hallottam még mindig a fiam hangját az ébrenlét küszöbén. Szemeim hiper gyorsasággal nyitódtak ki és azonnal az ágyon fekvő alakra fókuszáltak.
 - Kicsim - kaptam remegő kezemet a szám elé, mert a hetekig csukva lévő kék szemek most zavartan meredtek a világra. - Életem - sírtam el magam a boldogságtól. Míg egyik kezemmel a szőke tincseket simítottam ki az arcából a másikkal a jelzőgombot nyomkodtam. - Köszönöm Istenem! - emeltem a tekintetemet egy pillanatra az ég felé, de aztán gyorsan visszavezettem a fiamra, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy felébredt.
 - Mi történt? - nyitott be Melanie nővér az arcomat fürkészve, de mikor meglátta az ébren lévő Nicot, elmosolyodott. - Ó, már éppen ideje volt fiatalúr! - dorgálta meg kedves szavakkal, de látszott rajta, hogy ő is örül a történteknek. - Megyek szólok a doktor úrnak - fordult sarkon és már el is tűnt a szobából.
Figyelmemet újra Nicora fordítottam aki közben engem nézett, hatalmasra nyílt szemekkel.
 - Anya - nyöszörögte rekedt hangon.
 - Csssh - csitítottam. - Még ne beszélj! Mindjárt jön a doktor bácsi és megvizsgál. Ne erőltesd a torkodat! - mosolyogtam rá boldogságtól csillogó szemekkel, de hiába. Nicola pont olyan makacs volt, mint Kimi.
 - Apa hol van? - kérdezte, de az erőlködéstől köhögni kezdett. Ijedten segítettem neki felülni, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárból megitattam.
 - Jobb már? - fektettem vissza óvatosan. Bólintott, de látszott rajta, hogy ettől a kevés mozgástól is elfáradt. - Pihenj! - simítottam végig az arcán miközben a szívem majd kiugrott az örömtől. Mielőtt azonban bármi mást is tehettem volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta az orvos.
 - Úgy hallottam, hogy felébredt a mi kis lustaságunk - mosolygott ránk kedvesen. - Nos nézzük csak - nyúlt a vékonyka csuklóért, hogy ellenőrizze a pulzust. 
Annyi ideje voltam már a kórház "lakója", hogy minden mozdulatról tudtam, mi miért történik. Szótlanul kivártam, míg minden ilyenkor szokás vizsgálatot elvégzett az orvos és csak utána támadtam le a kérdéseimmel.
 - Minden rendben? Ugye most már nem fog vissza esni? Mikor vihetem haza?
 - Türelem - tette kezeit a vállamra a doki szélesen vigyorogva. - Most vegyen egy nagy lélegzetet és nyugodjon le.
 - Oké - fújtam ki a levegőt a tüdőmből lehunyt szemekkel. Éreztem, ahogy a nyugalom lassan átveszi a helyét az izgatottságnak.
 - Jobb már igaz? - nevetett fel Melanie nővér is miközben megigazgatta Nico párnáját és ágyneműjét.
 - Igen - mosolyodtam el végre tiszta szívből. Most, hogy a fiam felébredt, boldognak éreztem magam, de nem is akármennyire. Szívem szerint tele kiabáltam volna a folyosókat a jó hírrel. - El sem hiszem - lábadtak újra könnybe a szemeim.
 - Megmondtam, hogy amint itt lesz az ideje, felkel a kis kópé - mutatott jókedvűen az ágyra az orvos. - Az elsődleges vizsgálataim szerint semmi maradandó károsodást nem szenvedett. Ha minden flottul megy, akkor egy, maximum két nap és haza mehetnek.
 - Köszönöm - szorítottam meg a kezét a boldogságtól szinte megrészegülve. - Hallod ezt Kicsim? - fordultam a fiam felé. - Nem sokára haza megyünk. Lina és Juni már nagyon várnak.
Nico arcára kiült a régen látott csibészes mosolya amitől az anyai szívem az eddigieknél is gyorsabban kezdett verni. Elérzékenyülve néztem a vékonyka kezeit amikkel megpróbálta feljebb tornázni magát.
 - Apa is? - kérdezte, fel sem fogva, hogy ezzel milyen vihart kavart fel bennem. Az az idióta álom volt az oka mindennek. Miért vacilláltam? Mi tartott vissza attól, hogy Crist válasszam?
 - Ő is - szólalt meg egy rekedt, mély hang a hátam mögül. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam a finn érkezett meg. Nico arcára földöntúli boldogság ült ki amit szerintem semmi nem törölhetett le onnan.
 - Apuci! - nyújtotta ki vézna kis karjait Kimi felé, aki hiába próbált érzelemmentes arcot vágni, egy kósza könnycsepp végigszaladt az arcán.
 - Látom végre felébredtél - helyezte magát kényelembe az ágy szélén miközben magához ölelte a kis testet. - Még egyszer ilyet ne csinálj - dorgálta meg, de a hangja kicsit sem volt szigorú, inkább meghatottnak tűnt.
 - Azt hiszem én most megyek - veregette meg a vállamat az orvos barátságosan. - Előkészülök néhány vizsgálathoz és ha azok is megfelelő eredményeket mutatnak, akkor talán már holnap is haza mehet a nagylegény - vetett még egy utolsó pillantást az ágyra, majd Melanie nővérrel együtt elhagyták a szobát, hármasban hagyva minket. 

2016. szeptember 23., péntek

Las Puertas II. évad 16. rész

Ana

  - ...és a kicsi piros autó, Villám McQueen valamint a legjobb barátja Matuka boldogan hajtották álomra fejüket a Kipufogófürdő-i otthonukban - fejeztem be a mesét. Összecsuktam az ölemben lévő könyvet és hátradőltem a székemen. Lehunyt szemeim előtt fekete pontok ugráltak a fáradtságtól. Az elkeseredettség erőt vett rajtam, így néhány könnycsepp végigszánkázott az arcomon. Az elmúlt hetekben nem engedtem meg magamnak, hogy ez az érzés beköltözzön a szívembe, de most mégis sikerült valahogy tanyát vernie bennem. Hogy elhessegessem a komor gondolatokat, beszélni kezdtem Nicóhoz. Mindig megnyugtatott, ha kezembe vettem a hideg ujjacskáit.
 - Szia Picikém! - simítottam ki egy szöszke fürtöt az arcából. - Megint itt van anya. Nem gondolod, hogy már ideje lenne felkelni? Nagyon sokat aludtál már. Hiányzol és nem csak nekem, hanem Linának is. Na meg Mollynak, apának, Crisnek, Juninak, Marcelonak - soroltam a neveket, de a végére elbicsaklott a hangom a sírástól. Rettenetesen nehéz volt itt ülni és várni a csodára, de nem adhattam fel.
Hirtelen két erős kéz szorítását éreztem meg a vállamon. Ijedten néztem fel a jégkék szemekbe, amik bűnbánóan néztek vissza rám.
 - Sajnálom - suttogta ugyanazt a szót, amit akkor is mikor utoljára láttam. Ki akartam tépni magam az öleléséből, de nem hagyta. Az erőm mostanra elfogyott, így zokogva, megadva magam simultam a mellkasához.

Kimi

   - Ssshhhhh - próbáltam csitítani Anát.
Az érzés ahogy hozzám bújt, tőlem várt megnyugtatást, leírhatatlan örömmel töltött el. Mikor beléptem a szobába, észre sem vett, mert a fiúnkhoz beszélt és legnagyobb meglepetésemre engem is megemlített neki a felsorolásnál. Miközben még mindig a karjaimban tartottam, tekintetem félve vezettem az ágyban fekvő piciny alakra és megdöbbenésemre nem az fogadott, ami rémálmaimban oly sokszor kísértett. Nicola tényleg úgy nézett ki, mintha csak aludna. Arca kisimult, a bepólyált feje és a gipszei mutatták csak, hogy balesete volt. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt. Az én szemeimet pedig elfutották a könnyek, ha arra gondoltam, hogy mekkora marha voltam eddig. Leléptem, mert nem tudtam értelmesen gondolkodni. Na jó, ne szépítsük a dolgokat, beszartam. Nem is kicsit. Azt hittem, elveszítem.
 - Eressz! - szólalt meg a karjaimban tartott nő hirtelen, ezzel kiszakítva a merengésemből, de csak félig tettem eleget a kérésének. Engedtem, hogy ellépjen tőlem, de arcát a kezeim közé fogtam és tüzetes vizsgálatnak vetettem alá. Megdöbbentem a látványtól. A gyönyörű, mindig csillogó szemei most fénytelenül meredtek rám. Arca nyúzott volt, szeme alatt hatalmas karikák jelezték, hogy bizony mostanában nem sokat pihent.
 - Ana - bukott ki a neve a számon, miközben megpróbáltam eltüntetni a bűntudat keserű ízét a számból.
 - Miért vagy itt? - kérdezte fáradt, rekedt hangon.
 - Mert...mert rájöttem, hogy itt a helyem - húztam újra közelebb magamhoz. Úgy látszik már annyi ereje sem volt, hogy tiltakozzon, mert hagyta. Arcomat a haja közé fúrtam és magamba szívtam az illatát.
 - Miért most? - kérdezte beletörődően.
 Nem tudtam mit válaszolni. Hogy mondjam el neki, hogy a vőlegénye jött el hozzám, osztott ki és neki köszönhetem, hogy most a karjaim közt tarthatom?

Cris

  A félig nyitott ajtón keresztül, féltékenyen figyeltem ahogy a finn magához öleli a nőt, aki nem tiltakozott. A mozdulataiból láttam, hogy már megint nem aludt szinte semmit. Idegesen túrtam a hajamba. Nem tudtam, mit kéne tennem. Hagyjam, hogy a finn kiélvezkedje magát vagy zavarjam meg az idillt? Végül a zöldszemű szörnyem győzedelmeskedett felettem. Beljebb léptem a szobába mire mindketten felkapták a fejüket. Ana azonnal kibontakozott Raikönnen karjaiból és bűntudatosan lehajtotta a fejét, pedig nem haragudtam rá. Vagyis nem rá voltam mérges, hanem a pilótára aki még ebben az állapotában sem hagyta őt békén.
- Szia - suttogta erőtlenül mikor hozzá léptem és megcsókoltam.
 - Megint bent éjszakáztál? - simítottam végig a szeme alatt feketéllő karikákon.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Aludtam egy kicsit és hajnalban jöttem.
 - Kicsim, megbeszéltük, hogy figyelni fogsz magadra - sóhajtottam fel lemondóan. - Lina már hiányolt - terítettem ki az utolsó lapomat, amivel talán észhez téríthetem egy kicsit.
 - Reggel voltam bent nála - pislogott bűnbánóan. - Ő is és Juni is üzentek Niconak, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb - lábadt könnybe újra a szeme majd megtántorodott.
 - Ettél ma már valamit? - kérdeztem ingerülten, de csak egy fej rázást kaptam válaszként. - Akkor most azonnal velem jössz - csúsztattam a kezemet a derekára és elindultam vele az ajtó felé.
 - De.. Nico. Nem hagyhatom itt - kerekedtek el a szemei ijedten.
 - Nyugi, Kimi itt van és figyel rá - mutattam a finn felé, aki helyeslően bólintott.

Kimi

  Rémülten néztem Ana és Ronaldo távozó alakja után. Most mi a fenét csináljak? -töprengtem magamban. Végül arra jutottam, hogy tüzetesebben körülnézek a szobában hiszen csak most tűnt fel, hogy mennyi apró játék, virág és lufi van felhalmozva az egyik sarokban. Közelebb sétáltam és olvasgatni kezdtem a kártyákon lévő üzeneteket. Szinte az egész Real Madrid küldött írásos jókívánságot. Néhánynál a szívem facsarodott össze és volt olyan is ami mosolyt csalt az arcomra. Mikor itt végeztem, elindultam az ágy felé. Tekintetem Nico arcára szegeztem és megálltam mellette.
 - Édes kisfiam! - szakadt fel fohászként a torkomból. Óvatosan helyet foglaltam azon a széken, ahol eddig Ana tartotta a frontot és ahol nekem is lennem kellett volna az elmúlt napokban, hetekben. Kezeim közé vettem az apró ujjakat és önkéntelenül is beszélni kezdtem hozzá.
 - Ne haragudj rám amiért nem voltam itt melletted. Az apád egy óriási marha - sóhajtottam fel. - Nem elég, hogy kimaradtam az eddigi életetekből, még most is elszúrom a lehetőséget, hogy veled, veletek lehessek. Tudod Nico, szeretném, ha felébrednél végre. Anya már nagyon fáradt, de nem hajlandó bevallani, mert makacs. Olyan makacs, amilyen te is vagy - mosolyodtam el halványan. - Remélem az ő természetét örököltétek és nem az enyémet, mert én meg önfejű vagyok. Tudod, ha régen egy csepp eszem is lett volna nem engedem el magam mellől, már rég egy család lehetnénk és nem más akarna az apukád lenni.  De én anyát is megértem. Biztonságban akar titeket tudni azok után amin átment és ezen nem is csodálkozom. Ő olyan... - úgy elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem és ezeket a szavakat hangosan ki is mondtam - azon kívül, hogy gyönyörű, kedves, okos és szerintem a legjobb anya a világon. Ezt majd mond el neki te is, ha végre felébredsz - simogattam meg óvatosan a kis arcát. Bizsergő érzés futott végig a gerincemen, így felnéztem és tekintetem összeakadt az ajtóban álló páréval. Ana megkövülten, míg a portugál mérgesen meredt rám.

Ana

   A nagy nehezen leerőszakolt reggeli után végre visszasiethettem a fiamhoz, de a szobából kihallatszó hang megállásra kényszerített. Kíváncsian hallgattam végig ahogy a finn Nicoval beszélget és szinte lefagytam amikor meghallottam az engem dicsérő szavait. Cris mereven állt mellettem és szemei ellenségesen meredtek a bent lévőre. Hogy oldjam a feszültséget a fiam mellé siettem és átvettem Kimi helyét. Fáradt voltam ahhoz, hogy beleszóljak a két férfi kakaskodásába.