2015. december 10., csütörtök

Las Puertas II. évad 3.rész

Sergio

 Elmerengve néztem ki az ablakon, ahonnan pont ráláttam a szomszédom kertjére. A szívem fájdalmas dobbanásokkal hozta tudtomra, hogy amit látok az nem egy álom, hanem a szomorú valóság. Ana és az ikrek beköltöztek Ronaldohoz. Figyeltem ahogy a portugál a teraszon állva, átöleli a nőt és magához húzza egy csókra, arra a csókra amire a világon mindennél jobban vágytam.
 - Nem jössz vissza az ágyba? - simult hozzám hátulról az aktuális barátnőmnek kikiáltott hölgy teste. A csalódottság - ami akkor fészkelte be magát a lelkembe, mikor Cristiano bejelentette, hogy Bell igent mondott neki - előhozta belőlem a kicsapongó férfit. De hiába csillapítottam a szexuális frusztrációmat minden héten más nővel, nem tudtam elfelejteni a lányt. Belülről fájdalmasan marcangolt a hiánya.
 - Megyek - fordítottam el a tekintetemet az ablakról és egy hamis mosolyt villantottam a szőkeségre, aki ezután ringó csípővel indult el a lépcsőn, a hálóm felé. A testem boldogan üdvözölte a mozdulatot, de a lelkem néma maradt.

Ana

  Az utolsó dobozt is sikerült végre kipakolnom, így elégedett mosollyal az arcomon néztem szét az új otthonunkban. Ahogy Crisnek ígértem, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy ők mit gondolnak erről az összeköltözésről és legnagyobb döbbenetemre, mindketten örültek neki, így nem volt más lehetőségem, mint engedelmeskedtem a szelíd erőszaknak. A legfurcsább pedig az volt, hogy még Molly is támogatta az ötletet. Azt mondta, itt az ideje, hogy boldog legyek és úgy látja, hogy a portugál mellett ez sikerülhet.
 - Kész vagy? - lépett be a szobába Lexy, aki majd kiugrott a bőréből mikor meghallotta, hogy mit tervezünk. Ő volt a leglelkesebb segítőm az elmúlt napokban.
 - Ennyi volt - lóbáltam meg a kezemben lévő üres karton dobozt. 
 - Akkor azt hiszem ez most ránk fér - nyújtott felém egy poharat, amiben valami színes folyadék leledzett.
 - Mi a csuda ez? - szagoltam bele kíváncsian.
 - Fogalmam sincs - vonta meg vigyorogva a vállát -, de az íze jó - kortyolt bele a poharába amit leutánoztam.
 - Hm - ízlelgettem a furcsa folyadékot - tényleg egész jó.
 - Köszi - szélesedett ki a mosolya. - Imádok kísérletezgetni.
 - Azt vettem észre - néztem jelentőségteljesen a szőkéből égszínkékre változtatott hajára.
 - Ja, hogy ez? - kapta oda a kezét. - Ez csak egy kis fricska annak a sok firkásznak, aki a nyomomban vannak mióta kitudódott, hogy Messel járok - húzta el a száját. - Inkább erről írjanak, mint valami hülyeségről aminek semmi igazság tartalma nincs.
Elgondolkodva meredtem rá. Nem gondoltam volna, hogy az én mindig vidám barátnőm ennyire besokall néhány újságírótól. Bár el kell ismernem, hogy mikor kipattant az ügy szegény lány nem tudta, hogyan kezelje a dolgot, de aztán megedződött. Ettől a gondolattól kirázott a hideg és önkéntelenül is végig gondoltam, vajon mit tennének velem és a kicsikkel, ha minden napvilágot látna ami most körülöttünk zajlik.
 - Ne aggódj! - tette a karomra a kezét. - Cris mindent elkövet, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznod.
 - Igen, tudom, de ő sem mindenható - sóhajtottam fel. - Eddig lehet, hogy sikerült kikerülnünk őket, csak szerintem az, hogy ideköltöztünk, fel fogja hívni ránk a figyelmet - vallottam be a legnagyobb félelmemet.
 - Ez igaz - bólintott a barátnőm elkomolyodva. - Ezért féltél belevágni?
 - Ezért is - tettem le a kezemből a kiürült poharat és az ablakhoz léptem - illetve főleg ezért - sütöttem le zavartan a szemeimet. 
 - Mi volt a másik ok? 
Hallottam a kérdést és tudtam, hogy Lexy türelmesen vár a válaszra, mégsem akaródzott kimondanom. Tekintetem a mellettünk lévő ház ablakaira kalandozott. Mióta Cris közölte a csapattal, hogy összeköltözünk, Sergio teljesen elzárkózott előlem és ez fájt. Nem tudom miért, de hiányzott a nevetése, a bohóckodása és még az illata is, de nem értettem, hogy miért.
 - Ana - lépett mögém a barátnőm - biztos, hogy jól döntöttél?
 - Nem tudom - vallottam be halkan. - Már semmit nem tudok - gördült le az első könnycsepp az arcomon., amit még jó néhány követett. - Annyira összezavarodtam. Az egyik pillanatban még azt élvezem, hogy Kimi ölel, a másikban Crissel vagyok boldog, de Sese is hiányzik - emeltem fel könnyáztatta tekintetemet Lexyre. - De ez nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok! - szakadt fel a torkomból egy elfojtott kiáltás.
 - Tudom - ölelt magához a lány. - Szerintem csak túl sok ez most neked egyszerre. Megnyitottad az éttermet, megtalált az exed, összeköltöztél a portugállal. Mindenki összezavarodna ennyi mindentől. Szerintem adj egy kis időt magadnak, hogy leülepedjenek a dolgok - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. - De ugye tudod, hogy én mindig melletted leszek?
 - Köszönöm - mosolyodtam el halványan. - Te vagy a legjobb barátnőm.
 - Az egyetlen barátnőd - vigyorodott el Lexy.
 - Az lényegtelen - csóváltam meg a fejemet.
 - Hé! Mi folyik itt? Külön buliztok? - hallottuk meg Cris szemrehányó hangját az ajtóból, mire mindketten elnevettük magunkat. - Kicsim, te sírtál? - sietett hozzám aggódva, mikor meglátta a könnytől maszatos arcomat.
 - Csak elfáradt egy kicsit - segített ki a helyzetből Lexy, amiért én hálásan néztem rá.
 - Miért nem szóltál? - simított végig az arcomon a portugál. - Nem kellett volna annyit dolgoznod, megcsináltam volna én.
 - Semmi bajom, csak most jött ki rajtam az utóbbi napok feszültsége - álltam lábujjhegyre és egy csókot nyomtam a csatár szájára.
 - Ismerek egy sokkal jobb módszert a stressz levezetésére - súgta a fülembe, hogy csak én halljam, de a szavaitól az arcom árulkodó bíborvörössé változott.
 - Na én léptem fiatalok! - röhögött fel a barátnőm. - Zárjatok be utánam, ha kettesben akartok maradni - intett, majd magunkra hagyott minket. 
Alig csukódott be az ajtó, Cris már az ajkaimat kényeztette, szoros ölelésbe vonva engem. Ezekben a pillanatokban elfelejtettem az összes kétséget ami megpróbált maga alá gyűrni. 
 

Cris

  Már vagy fél órája bámultam a karjaimban alvó nőt. Annyira gyönyörű volt, olyan törékeny, de az enyém, csakis az enyém. Nem is lehettem volna boldogabb, mint ebben a pillanatban, de mégis volt valami ami nem hagyott nyugodni. Tegnap délután mikor megláttam Ana könnyes arcát, a szívem összefacsarodott. Nem kellettek szavak, hogy tudjam mi bántja, hiszen én is észrevettem a hátvéd elutasító magatartását, amivel a szerelmemet büntette. Agyamat lassan öntötte el a düh vörös köde és mélyeket kellett lélegeznem, hogy uralkodni tudjak az indulataimon. Hogy jön ahhoz ez a köcsög, hogy fájdalmat okozzon a nőnek akit szeretek?
Mivel tudtam, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, így óvatosan kimásztam az ágyból és egy boxert magamra kapva lesétáltam a konyhába. Furcsán csöndes volt a ház, hogy mindenki aludt, főleg a gyerekek hangja hiányzott. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám mikor eszembe jutott, hogy milyen hangzavart tudnak csinálni együtt. Míg ezen gondolkodtam, beindítottam a gépet, ami nemsokára elkészítette nekem a teámat, amire még a Unitedes időkben szoktam rá. Csészémet a számhoz véve, fújni kezdtem a forró folyadékot és közben kibámultam az ablakon. Megvetően felhorkantottam, mikor megláttam, hogy Ramos éppen kikíséri az aktuális ágymelegítőjét a kapun. Mielőtt átgondolhattam volna, a bögrémet lecsaptam a konyhaasztalra és az ajtó felé tartva belebújtam az egyik, előszobában felakasztott melegítőfelsőmbe. Gyors lépésekkel tettem meg a távolságot és még az előtt odaértem a spanyol elé, mielőtt az becsukhatta volna az orrom előtt az ajtót.
 - Beszélnünk kell! - toltam félre az utamból és befurakodtam mellette a lakásba.
 - Gyere beljebb! - morgott idegesen a védő. - Nem hiszem, hogy van bármi is...
 - Kuss, most én beszélek! - rivalltam rá mikor szembe fordultam vele. - Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Hogy van pofád ahhoz, hogy bánatot okozz Anának?
 - Mi?...Én... - habogott és látszott az arcán, hogy halvány lila fogalma sincs róla, hogy miről beszélek.
 - Ne vágj közbe! - utasítottam megint. - Szerinted nem fáj neki, amit vele csinálsz? Teljesen elutasítod őt! Nem beszélsz vele, nem jössz el a kajálásokra! Ő sem hülye, nem veszi be, hogy mindig pont akkor van dolgod amikor összejön a csapat.
 - Nézd Cris - szólalt meg megtört hangon Sergio. - Nem hiszem, hogy nem érted, mit miért csinálok. Nekem is fáj, hogy téged választott és nem tudom elviselni, ha veled látom. Hát nem érted? Ha sokáig a közelében lennék, akkor hülyeséget csinálnék és ettől meggyűlölne!
 - Lehet, de te voltál az aki azt mondta, hogy bárhogy is választ, elfogadod, mert azt szeretnéd, ha boldog lenne - vágtam szemébe a régi kijelentését.
 - És? Így tettem nem? - csattant fel megint a hangja. - Elfogadtam, hogy te kellesz neki, de senki ne várja el tőlem, hogy örömtáncot fogok járni ezért.
 - Hát nem érted te idióta! - vesztettem el a türelmemet. - Ana nem teljesen boldog, mert közben elvesztett téged! - ordítottam az arcába az igazságot, ami nekem is pont úgy fájt, ahogy neki.
 - Hogy mi van? - pislogott rám meglepetten Sergio. - Ismételd meg!
 - Nem - zártam össze makacsul a számat. - Épp elég volt egyszer kimondani - sóhajtottam fel szomorúan. - Azt hiszem mégsem volt jó ötlet ide jönnöm - indultam meg az ajtó felé.
 - Állj, állj, állj! - nyúlt utánam az andalúz. - Ezt most úgy értsem, ahogy akarod, hogy értsem? - kérdezte zavarodottan.
 - Azt csinálsz amit akarsz - ráztam le magamról a kezét. - Én csak azt szeretném, ha többet nem kéne látnom egyetlen könnycseppet sem Ana arcán miattad - mondtam halkan, majd magára hagytam a férfit, hadd gondolkodjon a szavaimon. Tudtam, hogy most magam alatt vágtam el a fát és csak Anán fog múlni, hogy megtart-e vagy a mélybe ránt.

2015. november 25., szerda

Las Puertas II.évad 2.rész

Cris

   Hitetlenkedve néztem a karjaimban tartott nőre. El sem akartam hinni, hogy végre az enyém lehet. A szívem hatalmasat dobbant, mikor bevallotta, hogy ő is kíván engem. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, így az ölembe kaptam és csókunkat nem megszakítva az ágyhoz sétáltam vele. Óvatosan letettem az ágyneműre és fölé másztam, de nem csináltam semmit, csak néztem. Időt akartam hagyni neki, hátha meggondolja magát, de nem tette. Pillantásommal fogva tartottam a tekintetét és egyedül akkor voltam hajlandó elengedni, mikor szempilláit összezárva elpirult.
 - Olyan gyönyörű vagy - hajoltam a füléhez és somolyogva vettem észre, hogy teste libabőrös lett a leheletemtől. - Soha nem láttam még nálad szebb nőt.
 - Cristiano, ne hozz zavarba - motyogta.
 - Nem azért mondtam - csókoltam végig az arcát, a nyakát és végül a mellkasát. - Csak szeretném, hogy tudd mit gondolok rólad - húztam arrébb a fogammal a mellét takaró egyik háromszöget, majd ugyanezt a mozdulatot megismételtem a másik oldalon is. Zene volt füleimnek mikor meghallottam kapkodó légvételét. Mosolyogva nyaltam végig a borsónyira zsugorodott bimbóján, hogy aztán az egészet a számba véve az őrületbe kergessem vele a kezeim közt vergődő nőt.
 - Kérlek - suttogta halkan, száraz, rekedt hangon.
 - Mire kérsz Kicsim? - folytattam az utamat lefelé a lapos hasára, ahol körbe nyaltam a köldökében csillogó díszt. Megőrjített a látvány. Le kellett hunynom a szemeimet és mélyeket lélegeztem, hogy meg tudjam őrizni az önuralmamat. A hónapok óta gyűlő szexuális energia egyszerre akart kitörni belőlem, de nem engedhettem. Lassan, élvezettel akartam magamévá tenni Anát, hiszen az ikrek fogantatása óta nem volt senkivel. A finn képének felvillanása az agyamban sikeresen lehűtötte a kitörni készülő vulkánomat. Újra az alattam fekvő nőre tudtam összpontosítani.
 - Cris - homorította be a hátát mikor kezemet a combjai közé csúsztattam és tenyeremet rásimítottam a csupasz szeméremdombjára.
 - Mindjárt Szerelmem, mindjárt - csókoltam meg a lába közt, amitől egy kisebb sikoly hagyta el ajkait. Vigyorogva figyeltem, ahogy a kezeivel belemarkolt az alatta lévő ágyneműbe és megcsavarta azt. Teljes erőbedobással dolgoztam azon, hogy tökéletes kielégülésben legyen része, ami néhány pillanat múlva be is következett. Anabell egy kéjes nyögéssel adta tudtomra, hogy sikerült a tervem. Vissza másztam fölé és jó alaposan megcsókoltam. Akartam, hogy érezze a saját, édes ízét amitől még inkább beindultam. Térdemmel szétfeszítettem a combjait és mielőtt visszatért volna a gyönyör kapujából, magamévá tettem.
- Istenem, de szűk vagy - sóhajtottam fel, mikor megéreztem a szoros izmokat. - Majdnem olyan, mintha én lennék az első - leheltem a fülébe majd óvatosan mozogni kezdtem. Rettenetesen koncentrálnom kellett, hogy ne élvezzek el azonnal, mint egy kezdő. A helyzetemet csak súlyosbította, hogy Ana, lábait a derekam köré kulcsolta, míg kezeivel közelebb húzott magához és körmeit a vállaimba mélyesztette. Igazi vadmacska lett belőle az ágyban. Büszkeség töltött el, hogy ezt én tudtam kiváltani belőle.
 - Cris, én megint... - halt el a hangja, de nem is kellett volna mondania semmit, mert a teste újból ívbe feszült miközben a hüvelyizmai olyan erővel fogtak satuba, hogy ha akartam volna sem tudom tovább húzni a saját beteljesülésemet. De nem is akartam. Anabell nevével a számon adtam meg magam a gyönyörnek, amihez foghatót még soha nem éreztem.
Néhány pillanat múlva mellé gördültem és a derekát átkarolva magamhoz húztam. Elégedetten fúrtam az orromat a hajába és beszívtam a semmihez nem hasonlítható "Ana illatot". A csend úgy vett minket körbe, mint egy puha takaró. Mosolyogva figyeltem, ahogy a lány az ujjaival mindenféle geometriai formákat rajzolt a mellkasomra. Mikor egy csiklandósabb részhez ért, felnevettem és összerándultam.
 - Elég - fogtam le a kezeit.
 - Miért? - pislogott rám ártatlan szemekkel, de a mélyükre nézve ott csillogott bennük a huncutság.
 - Mert ha így folytatod, akkor kénytelen leszek megint a magamévá tenni - emeltem fel az állát és nyomtam egy csókot az ajkaira. Elégedetten vigyorodtam el, mikor láttam, hogy az arca, pirossá változott a mondatom után. - Imádom, hogy még ezek után is el tudsz pirulni - simítottam ki egy kósza tincset az arcából. Röhögve kaptam el a tenyerét és öleltem magamhoz, amikor megpróbált megütni. Újabb csókokkal térítettem el a szándékától, majd percekig feküdtünk összebújva. A gondolat, ami már hetek óta foglalkoztatott, egyre erősebben kezdett keringeni az agyamban, míg végül szabad utat talált a számhoz.
 - Költözzünk össze!
Idegesen figyeltem, ahogy Ana arcán az izmok megmerevedtek. Felült mellőlem és megigazította a félre tolt fürdőruháját. Beletúrt a hajába, de mikor nem tudta egybe gereblyézni a hosszú szálakat, kibontotta a fonatot és megpróbálta újra fonni. Kimeredt szemekkel figyeltem a mozdulatait, mert még mindig megbabonázott hajának hosszúsága.
 - Ne - állítottam le és a szabad kezemmel kibontottam a selymes tincseket. - Tudod, hogy mennyire imádom a hajadat - túrtam bele és engedtem, hogy a lágy szálak csúszkáljanak az ujjaim közt. - Annyira finom és olyan jó illata van - emeltem az orromhoz és elvesztem az érzésben amit ez a mozdulat nyújtott.
 - Cris - nézett rám Ana kétségbeesetten. - Mond, hogy csak vicceltél?
 Pár pillanatig eltartott, míg leesett, hogy mire érti, de aztán megráztam a fejemet.
 - Nem Ana, komolyan gondoltam. Szeretném, ha ide költöznétek.
 - De miért? Miért nem jó ez így neked?
 - Mert alig látlak - ültem fel most már én is. - Úgy akarok lefeküdni és felébredni, hogy itt vagy mellettem. Gyűlölök egyedül lenni, aludni és azt is utálom, hogy olyan messze vagytok tőlem. Sosem leszünk egy család, ha egyikünk itt, míg a másikunk máshol lakik - érveltem az ötletem mellett.
Ana arcán látszott, hogy mélyen elgondolkodott azon amit mondtam. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem utasít vissza, mert azt biztos nem élném túl. Főleg most, hogy már megmutatta, a mennyországba kerülnék mellette. Nem hagyhattam, hogy megfosszon ettől az érzéstől.
 - Nem tudom, hogy készen állok-e rá - szólalt meg halkan.
 - A kapcsolatunkról is ezt mondtad, és nézd meg, működik - próbáltam ész érvekkel győzködni, mikor láttam rajta, hogy megingott az elhatározása. - Ráadásul hogy néz az ki, hogy a menyasszonyom vagy, össze fogunk házasodni, de külön élünk - ütöttem a vasat, míg melegnek találtam.
 - Nem is tudom - bámult maga elé elgondolkodva. - Talán meg kéne beszélnem a gyerekekkel is...
 - Ez természetes - mosolyodtam el, mert éreztem a megadást a hangjában.
Miután összeszedtük magunkat, visszasétáltunk a medencéhez. Nevetve csobbantunk be a langyos vízbe a gyerekek mellé és órákig ki se jöttünk, csak pótoltuk az elmaradt időt, amit nem a kicsikkel töltöttünk. Anya mindent tudó szemekkel figyelt minket egy napozó ágyról és mosolygott. Mikor követtem a tekintetét, nem láttam mást csak egy boldogan játszó családot, anyát, apát és három gyönyörű gyereket. Ez volt az első alkalom, mikor felmerült bennem, hogy szeretném, ha Ana megajándékozna egy kisbabával.


2015. november 11., szerda

Visszatérés! Las Puertas de Infierno II.évad 1.rész

Ana

  Elgondolkodva forgattam a gyűrűt az ujjamon miközben bámultam kifelé az irodám ablakán. Apró mosoly kúszott a szám sarkába mikor eszembe jutott az a bizonyos, hetekkel ezelőtti nap.

Haza felé tartva, az autóban még mindig hitetlenkedve néztem az ujjamon lévő ékszerre. El sem hittem, hogy a portugál megkérte a kezemet és én igent mondtam. Abban a pillanatban ahogy kimondtam a szót, ami mindent megváltoztatott köztünk, még nem sejtettem, hogy néhány pillanat múlva már rettegve gondolok majd a jövőre. Úgy látszik a hangulat változásomat Cris is észre vette, mert kérdőn fordult felém. 
 - Hé! - tette kezét a combomra. - Mi a baj? Megbántad? - nézett rám aggódva.
 - Nem, dehogy - ráztam meg a fejemet - csak...félek - vallottam be.
 - Mitől? - értetlenkedett a mellettem ülő.
 - Én... - rágtam idegesen a szám belsejét - szóval nekem még sose volt rendes kapcsolatom - bámultam ki az ablakon. - Nem tudom, hogyan kell csinálni...Hogy mit vársz tőlem?
 - Kicsim - lágyult el a csatár hangja. - Semmi olyat nem kérek, amire még nem vagy felkészülve. Együtt majd kitaláljuk, hogyan tovább. Oké? - emelte a szájához a kezemet és forró csókot nyomott rá.
 - Rendben - bólintottam valamivel nyugodtabban. 
 - Van még valami, ami miatt meg kell, hogy nyugtassalak? - vigyorgott rám.
 - Ó, te! - forgattam meg a szemeimet, de aztán bevillant valami. - Végül is azt hiszem van még egy dolog amit meg kéne beszélnünk - motyogtam csendesen.
 - Akkor ki vele, de gyorsan.
 - Mit csináljunk a médiával? Én nem akarom, hogy rajtunk csámcsogjanak - fordultam vissza az ablak felé.
 - Nem tudom meddig tudjuk titkolni a kapcsolatunkat, de megígérem, hogy megpróbálom a legtovább megóvni magunkat tőlük. Így jó lesz? - kérdezte komoly hangon.
 - Igen - bólintottam - és Cris...köszönöm - néztem rá hálásan.
 - Érted mindent - villantott rám egy sármos mosolyt amitől a szívem zakatolni kezdett.


Otthon, ahogy beléptünk az ajtón Molly, a gyerekek, Marcelo, Clarisse, Iker és Sara azonnal körénk gyűltek. 

 - Naaa? - néztek ránk a barátaink kíváncsiságtól csillogó szemekkel.
 - Igent mondott - vigyorodott el Cris miközben magához szorított.
 - Gratulálok! - visítottak fel a lányok, míg a pasik a portugál vállát ütögették, Molly pedig csendben somolygott magában. 
 - Akkor most te is az apukánk leszel? - szakította félbe az örömködést Lina óvatos hangja. 
Meglepetten néztünk a két kicsire, akik komoly arccal pislogtak ránk. 
 - Nem tudom - guggolt le hozzájuk a csatár. - Te mit gondolsz? Lennél a kislányom?
Lélegzet visszafojtva vártuk Li válaszát, aki hatalmas szemekkel nézett az előtte lévő férfira, majd tekintetével megkereste a bátyját, mintha szavak nélkül kommunikálnának. A szemünk előtt lejátszódó jelenet annyira szürreális volt, hogy majdnem elnevettem magam, de mielőtt ez megtörténhetett volna, a lányom válaszolt.
 - Végre nem én leszek a legkisebb a családban - mosolyodott el majd egy hatalmas puszit nyomott Cris döbbent arcára. 
 - Ez azt hiszem azt jelenti, hogy nincs ellene kifogásuk - lökte vállba Iker a még mindig mozdulatlanul kucorgó barátját. 
 - Nem, ez csak azt jelenti, hogy Linának nincs kifogása - mondta Cris miközben farkas szemet nézett a fiammal. - És te hogy vagy vele Nico? Mit szólnál, ha egy család lennénk?
 Idegesen néztem a kicsire, aki töprengő fejet vágott, majd válaszolt.
 - Nekem már van apukám - emelte fel dacosan a fejét, pont ahogy Kimi szokta.
 - Nicola! - döbbentem le.
 - Hagyd csak - mondta a portugál. - Igaza van. Figyelj rám Nico - magyarázott a kisfiúnak. - Én nem akarom helyettesíteni Kimit. Ő a ti igazi apukátok, de ettől függetlenül anya és én szeretjük egymást. Mit gondolsz, el tudsz fogadni minket Junival?
A szívem hevesen vert, melegség járta át a testem. Sose gondoltam volna, hogy Cristianoban ennyi érzelem bújik meg, és hogy úgy tud beszélni egy három éves gyerekkel, mintha egyenrangú lenne vele. Izgatottan vártam, vajon mi lesz a válasz.
 - Oké - suttogta kissé bátortalanul Nicola, majd belecsapott a felé tartott tenyérbe.
 - Köszönöm - bólintott komolyan a portugál majd mosolyogva figyelte ahogy a két kicsi, Molly kíséretében felmasírozott az emeletre.
 - Ez meleg volt tesó - csapott a csatár vállára Marci. - Baromi jól csináltad. Tisztára, mint valami túsztárgyaló - vigyorodott el.


Nem sokkal a finnországi tartózkodásunk után, levelet kaptam egy ügyvédi irodától. Idegesen bontottam ki a borítékot és elkerekedett szemekkel olvastam fel Mollynak, hogy Kimi betartotta a szavát és a nevére vette a gyerekeket. És ha ez még nem lett volna elég, küldött egy jelentős összeget tartalmazó bankkártyát is. Először vissza akartam utasítani, de pótanyám rábeszélt, hogy kössem le a pénzt a kicsik számára, mert jól fog jönni a továbbtanulásuknál. Jobban belegondolva, igazat adtam neki és még aznap átírattam a gyerekek nevére az összeget, azzal a kikötéssel, hogy csak tizennyolc éves koruk után férhetnek hozzá. A finnek küldtem egy sms-t, amiben tudattam vele a döntésemet. Egyenlőre lekötötték őt a verseny hétvégéi, így nem tudta meglátogatni az ikreket, de telefonon szinte minden nap beszélt velük. Lassan kezdtem hozzászokni, hogy ő is az életünk része lett.



 - Megjöttek a szállítók! - ébresztett fel merengésemből Pedro, aki nemrég kezdett az éttermemben, mint pultos.

 Igen, végre sikerült elérnem amit akartam. Megnyitottam a saját éttermemet, igaz rengeteg munkával járt, de imádtam csinálni. Hála Istennek, a portugál türelmes volt, így csak a gyerekek miatt volt lelkiismeret furdalásom, mert kevés időm jutott rájuk. 
 - Máris megyek! - álltam fel az asztalomtól és a hátsó ajtóhoz siettem. Gyorsan átnéztem az árút, majd tételesen átvettem a rendelést. Leroy mindenre megtanított, amiről úgy gondolta, hogy segítségemre lehet. Volt főnökömmel véd és dac szövetséget kötöttünk. Soha nem volt ilyen erős köztünk a barátság, mint mióta elhagytam a klubot. Rengeteget segített nekem. Megoldotta a munkaerő problémámat mikor nem találtam egyetlen megfelelő alkalmazottat sem. Körbe kérdezett az ismerősei körében, így lett Alejandro a szakácsom, Briana és Jorge a pincérem, Lucy a konyhalányom és Pedro a pultosom. Nagyon jó kis brigádot szedett össze nekem. 
Miután telepakoltuk a raktárat visszatértem az íróasztalomhoz. Alig ültem le, máris megcsörrent a telefonom.
 - Igen? - vettem a fülemhez.
 - Szia Kicsim - hallottam meg a számomra oly kedves hangot. - Meddig vagy ma?
 - Nem tudom. Miért? - mosolyodtam el.
 - Mert nagyon szeretnélek elvinni valahova - közölte sejtelmesen Cris.
 - Hova? - kíváncsiskodtam.
 - Majd megtudod, ha végre eljössz velem. Szóval, mikor végzel?
 - Hááát.... - vetettem egy gyors pillantást a karórámra. - Körülbelül negyed óra múlva, ha neked is jó.
 - Tökéletes - állt meg az ajtómban a csatár miközben kinyomta a kezében tartott készüléket. - Szia - vigyorodott el.
 - Szia - néztem rá elbűvölve. - Ez gyorsan ment.
 - Hiányoztál - lépett elém majd lehajolt és egy apró csókot nyomott a számra. 
 - Cris - pislogtam rá könyörögve.
 - Tudom, tudom az alkalmazottak előtt ne - húzta el a száját. - Felfogtam, hogy nem szeretnél felhajtást körülöttünk, de nem gondolod, hogy már sejtenek valamit?
 - A sejtés és a biztos tudat közt hatalmas a különbség - magyaráztam.
 - Oké - tette fel a kezeit. - Mit is mondtál, mikor végzel?
 - Amint aláírtam ezeket a papírokat - mutattam egy kisebb halomra az asztalomon - és ellenőriztem, hogy minden rendben van-e. 
 - Ana - csóválta meg a fejét az előttem álló. -  Minden tökéletesen működik. Ügyesen csinálod a dolgod, az alkalmazottaid pedig profik. Ideje lenne lazítanod egy kicsit. Nico és Lina lassan már csak fényképről ismer - dorgált meg, amitől elszégyelltem magam.
 - Teljesen igazad van. Rossz anya vagyok...
 - Én nem ezt mondtam - húzott fel a székemből Cris. - Csak annyit kértem, hogy vegyél vissza egy kicsit a tempóból - vont a  karjaiba és kisimított egy tincset az arcomból.
 - Rendben - néztem fel rá. - Azt hiszem, ez a papír torony megvár.
 - Ez a beszéd - vigyorodott el a portugál. - Akkor mehetünk?
 - Várj, szólok a többieknek, hogy lelépek - siettem ki az irodából, majd miután Pedro megnyugtatott, hogy rendben lesz minden a távollétemben, követtem a focistámat a parkolóba. Beültem az autóba, ahol körbe vett Cris jellegzetes, férfias illata. 
- Hová megyünk? - kérdeztem kíváncsian.
- Majd meglátod - villantott rám egy huncut mosolyt, amitől a pillangóim egyre hevesebben kezdtek verdesni a gyomromban. 
Nem kérdezősködtem tovább, rá hagytam magam a sofőrömre, de aztán értetlenül pislogtam, mikor félórás autó út után befordult az ismerős utcába. 
 - Miért jöttünk hozzád? - szaladt ki a számon a kérdés.
Választ nem kaptam, viszont mikor becsukódott mögöttünk a kapu és beálltunk a garázsba, Cris a kezét nyújtotta felém.
 - Gyere - vigyorgott továbbra is sokat mondóan. Gyors léptekkel követtem őt a medencéig, ahol legnagyobb meglepetésemre ott találtam a gyerekeimet, Doloresszel és Juniorral együtt.
 - Anya! Anya! - kiáltoztak boldogan. - Cris elhozott minket, hogy tudjunk játszani Junival.
 - Köszönöm - lepték el szemeimet a könnyek. 
 - Ugyan már - legyintett a csatár. - Nem nagy dolog. Csak úgy gondoltam, örülnétek, ha együtt töltenénk egy délutánt - vonta meg a vállát. - Meg amúgy is, rég láttalak bikiniben - kacsintott rám.
 - Te kis perverz - legyintettem felé, de ő elkapta a kezemet és a tenyerembe csókolt.
 - Gyere, Mollyval becsomagoltattam a kedvenc fürdőruhámat.
 Fejemet csóválva, de nevetve követtem a portugált a szobájába, ahol a kezembe nyomta a Brazíliában viselt bikinit. Becsuktam magam után a fürdőszoba ajtót, kibújtam a ruháimból és felvettem az alig valamit takaró anyagot. Kritikus szemmel nézegettem magamat a tükörben. Mi a fenét eszik rajtam Cris? Miért pont én kellek neki, mikor sokkal szebb nőket is megkaphatna? Olyanokat, akiknek nincs gyerekük. Akik nem várakoztatták volna meg a szexszel.
 - Gyönyörű vagy - szólalt meg mögöttem Cristiano, mire ijedten pördültem meg a tengelyem körül.
 - A frászt hoztad rám - szorítottam a kezemet a mellkasomhoz.
 - Bocs. Kopogtam, de nem válaszoltál. Min agyaltál? - lépett közelebb hozzám.
 - Semmin. Hülyeség - morogtam az orrom alá.
 - Ana - fogta kezei közé az arcomat a csatár, de nem folytatta, mert ajkai rátaláltak az enyémekre. Hosszú, szenvedélyes csókban forrtunk össze. Nyelveink lágy keringőbe kezdtek egymással. Kezeim önálló életre kelve túrtak a barna tincsek közé. - Istenem, annyira kívánlak - súgta ajkaim közé a portugál. - Nem tudom, meddig tudok még várni - nézett rám vágytól elsötétült tekintettel.
 - Akkor ne tedd - szakadt ki belőlem és végig simítottam hitetlenkedő arcán.
 - Ana, én nem...
 - Csssh - tettem ujjamat a szájára. - Én is akarlak. Nagyon - vallottam be.
A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj. Cris a csókunkat meg nem szakítva az ágyába vitt. Óvatosan letett és fölém mászott. Sokáig nem szólt semmit, csak áthatóan nézett rám. Tekintetétől az egész testem libabőrös lett. Akartam őt, úgy ahogy eddig még senkit és semmit. 

2015. október 29., csütörtök

Befejeztem! :(

Na nem kell mindjárt rosszra gondolni, csak a Házasság extrákról beszélek. :D
A mai napon felkerült az utolsó rész a sztoriból, így elbúcsúztam Kendráéktól. :(
DE!
Amint látjátok, ide pedig felkerült az új design az oldalra, ami azt vetíti előre, hogy innentől fogva ez a történet van soron. Remélem sokan emlékeztek még Anára és az ikrekre. Végre minden figyelmemmel rájuk tudok koncentrálni, így remélem hamarosan hozom az új fejezetet ebből is.
Addig is jó olvasást a HE-hez.

Millió puszi és nagy ölelés: Dolores <3 <3 <3

2015. október 21., szerda

Végre!

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni rá, de végre megérkezett az 59. rész.
 Úgy tervezem, hogy még egy fejezet és az Epilógus fog felkerülni jövő héten és akkor ettől a történettől is búcsúzunk. :(
Puszi mindenkinek: Dolores <3

2015. október 7., szerda

Halihó!

Bocsánat a késésért, de a technika ördöge kissé megtréfált. :(
Most viszont már nem tudott, így fel került a legújabb 58. rész és a Házasság extrákból.
Jó olvasást kívánok! Puszi. <3

Facebook Csoport

Sziasztok!

Ezt a csoportot azért hoztam létre, hogy hamarabb értesüljetek a friss fejezetekről és chat hiányában itt is el tudjátok mondani a véleményeiteket. Ez a csoport egyszerre foglalkozik az összes általam vezetett bloggal.

Csoport

2015. szeptember 9., szerda

Sziasztok!

Egy kedves olvasóm felhívta egy olyan problémára a figyelmemet, ami felett elsiklottunk, de most orvosoltuk. Azt mondta, hogy telefonon nagyon nehéz volt elérni a történeteket, így megint egy kicsit változtattunk az oldalon. A fejléc alá kerültek a sztorik és így remélem sokkal egyszerűbb lesz a telósoknak is olvasni az írásaimat. Remélem nem okoz gondot a változás. :)
Még egyszer köszönöm szépen, hogy figyelmeztettél kedves Olvasóm! Sajnos nem tudom a nevedet, mert nem írtad meg :(
Továbbra is nagyon szívesen veszem az ilyen jellegű észrevételeket. :)
Puszi: Dolores <3

2015. szeptember 8., kedd

Új rész a Házasság extrákból. :D

Sziasztok!
A fejléc alatt, a történet címére kattintva olvashatjátok az új részt.
Puszi: Dolores <3

2015. szeptember 1., kedd

Visszatértem!

Meglepetés! Sziasztok!
Igen, jól látjátok, ahogy megkezdődött az iskola, visszatértem. Remélem örültök. :D
A nyár alatt kicsit átalakítottuk a blogot és ez a folyamat még mindig tart.
Meghoztam a Házasság extrákkal legújabb részét, amit a jobb oldalon az Oldalak címszó alatt találhattok meg. Kattintsatok a történet címére és máris olvashatjátok Kendra és Cris történetének következő részét.
Jó szórakozást!
Puszi: Dolores <3

2015. július 9., csütörtök

Sziasztok!

Mint észrevehettétek, mostanában nem volt rész és ez így is marad egy ideig. Ennek az oka, hogy nálam is beköszöntött a nyári szünet. Remélem megértitek, én is szeretnék egy kicsit pihenni és kikapcsolódni, hogy újult erővel vághassak bele a történetekbe. Amíg nem találkozunk, addig is olvassatok sokat! :)
Kívánok nektek élményekben gazdag nyarat!
Vigyázzatok magatokra!
Puszi: Dolores <3

2015. június 29., hétfő

Házasság extrákkal 53.rész

Cris

   Éreztem, hogy elcsesztem. Napok teltek el mióta bevallottam az érzéseimet Kendrának, és ő azóta szemmel láthatóan került. Akárhányszor próbáltam vele beszélni róla, lesütötte a szemeit és valami kifogást  motyogva elsietett. Értetlenül álltam előtte. Miért zárkózik el előlem? Talán van valakije? Talált egy férfit, aki mindig mellette tud lenni és nem vonja bele a hülyeségeibe? Nem, nem hiszem, hogy lenne más. Elmondaná. Vagy mégsem?- őrlődtem a kusza gondolataim közt.
 - Cris! - kiáltott rám Iker mire még időben felnéztem, hogy belefejelhessek a felém repülő labdába. - Mi van veled? - nézett rám áthatóan miután a játékszer a kezében kötött ki.
 - Semmi.
 - Na ez az amit nem hiszek el - csóválta meg a fejét. - Napok óta figyellek és valami nem stimmel nálad. Kendrával van gond?
 - Nem...vagyis igen. Áhh, nem tudom - sóhajtottam fel kétségbeesetten. - Nem megy ez nekem.
 - Micsoda?
 - Ez az egész színjátszás - vágtam rá idegesen.
 - Színjátszás? Én azt hittem szereted őt? - emelte meg a szemöldökét.
 - Igen, szeretem, de ez az egész nem ér semmit, ha ő nem így érez. Nem akarok megint abba a hibába esni, hogy valaki olyanra pazarlom az időmet, aki nem érdemli meg.
 - Szerinted Kendra nem érdemli meg? - állított meg a kapus és úgy nézett rám, mint egy őrültre.
 - Miért szerinted mit kéne csinálnom? Megmondtam neki, hogy szeretem, erre ő úgy kerül, mintha pestises lennék. Mi értelme akkor az egésznek? - meredtem magam elé.
 - Te bevallottad neki az érzéseidet? - ámult el Iker.
 - Igen, de sajnos nem volt tőle úgy elragadtatva, mint te - húztam el a számat.
 - Cris, ez hatalmas lépés tőled - tette a vállamra a kezét.
 - Én is azt hittem, aztán látod? - tártam szét a karjaimat.
 Csüggedten ültem le a padok egyikére és kezeimet az arcomra csúsztattam. Az edzésnek vége volt, mindenki elsietett az öltözőbe, hogy minél gyorsabban indulhasson haza a családjához. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség és néztem a pályát. A lelkemben hatalmas vihar dúlt. Nehéz volt elfogadnom, hogy az "aveiros" sármom nem működik a feleségemen. Annyi nő dőlt már be neki, de pont az az egy, aki nekem kéne, immunis rá.
 - Hé - lökte meg a vállamat Iker, aki szintén helyet foglalt mellettem. - Mégis miből gondolod, hogy ő nem szeret téged? - fürkészte az arcomat.
Hatalmas sóhaj után elmeséltem neki az egész történetet, hogy ő is képben legyen.
 - Szerintem csak szarul tálaltad, rossz időpontban és megijedt - mondta halkan.
 - Ugyan mitől? - horkantam fel bosszúsan, mire elvigyorodott.
 - A saját érzéseitől. Hidd el Cris, neki is többet jelentesz egy hülye szerződésnél.
 - Mondott neked valamit? - csillant fel előttem a remény.
 - Nem, de elég csak rátok nézni - csóválta meg most már nevetve a fejét. - Két lüke, akik szerelmesek egymásba, de nem merik bevallani a másiknak az érzéseiket.
 - Gondolod, hogy ő is...? - néztem rá kíváncsian, mire bólintott, engem pedig valami megfoghatatlanul meleg bizsergés öntött el. Lehetséges lenne, amit a kapus mond? Kendra tényleg érez valamit irántam? - De mégis hogyan vegyem rá, hogy bevallja? - pislogtam kérdőn a mellettem ülőre.
 - Tudod, most ki kéne, hogy röhögjelek - vigyorgott egyre szélesebben. - A naaagy CR7, a nők bálványa úgy viselkedik, mint egy kisfiú, aki még soha nem járt senkivel. Amúgy meg összekeversz Sesével, Ő a nagy csajozógép. Miért nem tőle kérsz tanácsot?
 - Maradj már - intettem le. - Neki csak arra kellenek a nők, hogy felmelegítsék az ágyát, de te meg Sara...Ti vagytok a megtestesült álompár, és én is ezt a harmonikus kapcsolatot szeretném elérni Kendrával - vallottam be.
Percekig csak ültünk és néztünk magunk elé. Gondolom Iker még mindig az előző mondataimon agyalt, mert szája sarkában egy halvány mosoly ült, olyan ami csak és kizárólag a szerelmesek arcán látható. Irigyeltem őket, mert én is ezt akartam érezni. Tudni, hogy a nő akit szeretek viszonozza az érzéseimet, és pont ezért nem szégyelltem egy olyan emberhez fordulni tanácsért, akinek ez megadatott.
 - Szóval? Szerinted mit csináljak, hogy a feleségem színt valljon nekem?
 - Először is hódítsd meg, udvarolj - nézett rám. - Emlékszel még hogy kell? - somolygott.
 - Persze - morogtam. - De mi van, a nem jön be neki?
 - Cris! - dörrent rám a barátom. - Ezek csak kifogások. Félsz, hogy beégsz?
 - Igen! Képzeld félek - húztam el a számat. - Sokkal könnyebb volt Irinával - sóhajtottam fel.
 - Te nagyon hülye vagy - csóválta meg a fejét Iker. - Persze, hogy könnyebb volt, mert őt csak a hírneved, a kapcsolataid és a pénzed érdekelte, az érzéseidre magasról tett.
 - De legalább tudtam, hogy egy nyaklánccal vagy egy karkötővel elérem amit akarok - morogtam tovább, mint a bolhás kutya.
 - Jaa, ha te ilyen nőre vágysz, akkor tessék csak! Tele van velük a világ! Nem kell mást csinálnod, csak meglengetni a bankkártyádat és máris tucatjával borulnak a lábad elé vagy másznak az ágyadba - kelt ki magából a kapus miközben felállt mellőlem. - Életedben először akadsz össze egy olyan nővel, aki téged lát, ismétlem TÉGED és nem a pénzedet, de te képes lennél elcseszni, feladni. Tudod az olyan kapcsolatokért amilyen Saráé és az enyém, keményen meg kell dolgozni. Nem fog az öledbe hullani, bármennyire is szeretnéd! Arról nem beszélve, hogy Junior is szereti Kendrát és nem fogja egykönnyen elfelejteni neked, ha elszúrod. Ő nem csak a feleséged, hanem a fiad anyja is lett. Gondolkodj el ezen egy kicsit. Mikor elvetted feleségül azt mondtad, hogy mindent megteszel, hogy boldog legyen és nem akarod elengedni. Akkor most mi változott?
 - Nem tudom - hajtottam le a fejemet, mert nem bírtam a barátom szemébe nézni. Minden egyes szava fájt, mert igaz volt. Olyan dolgokat vágott hozzám, amit az anyámon kívül nem sokan mertek volna.
 - Cris, az életben nem sok minden van, amiért érdemes ennyire küzdeni, de a szerelem az az - paskolta meg a vállamat, majd elsétált, magamra hagyva a kavargó gondolataimmal.
 

2015. június 17., szerda

Házasság extrákkal 52.rész

Kendra

  Miután meggyőztem Crist, hogy nyugodtan magunkra hagyhat minket, elutazott a csapattal, de minden nap felhívott, hogy Juni állapotáról érdeklődjön. A napok csiga lassúsággal teltek. Junior egyre jobban volt, aminek nagyon örültem. Lekötötték a gépekről és a csöveket is eltüntették a közeléből. Dr. Castarelli minden nap saját szemével ellenőrizte a hogylétét. Ahogy erősödött, egyre nehezebben lehetett ágyban tartani.
 - De miért? - nézett rám hatalmas barna szemeivel, amiktől mindig elolvadtam, akárcsak az apja esetében.
 - Mert a doktorbácsi azt mondta, hogy még nem lehet - simítottam meg az arcát.
 - De én annyira unatkozom - nyafogott, amit meg is értettem, mert mióta én ismerem, azóta nem feküdt ennyit egyfolytában.
 - Tudom kicsim, de hidd el csak jót akarunk neked.
 - Haza akarok menni - csillantak meg az első könnycseppek a szemeiben. - Apát akarom - folytak végig az arcán.
 - Apa holnap már itt lesz - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam. - Azt ígérte, hogy siet hozzád és tudod, hogy amit ő megígér, azt be is tartja - csókoltam meg a feje búbját.
Fáradtan sóhajtottam fel, mert hiába volt nekem is egy ágy a szobában, én a kicsié mellett virrasztottam végig az éjszakákat. Néha az ő ágyára borulva pihentem pár órát. Be kellett vallanom magamnak, hogy rettenetesen hiányzott a portugál. Junival megnéztük a válogatott meccsét, amit Cris mesterhármasával nyert meg a csapat. Baromi büszkék voltunk rá.
 - Most akarom - durcáskodott a kicsi és a könnyei még mindig csorogtak.
 - Értsd meg édesem, hogy apa még a repülőn ül és csak holnap ér haza - masszíroztam meg az orrom tövét, hátha elmúlik tőle a fejfájásom.
 - De én akkor is most akarom! - csücsörítette össze a száját és a kezeit durcásan összefonta a takaró fölött.
 - Juni... - sóhajtottam fel fáradtan, de nem tudtam befejezni.
 - Úgy hallom jobban vagy - szólalt meg az ajtóból a portugál megnyugtató hangja.
 - Apa! - ugrott ki a kisfiú az ágyból és a focista nyakába vetette magát.
 - Hiányoztam prücsök? - nyomott puszit a kicsi szájára Cris.
 - Nagyon - szorította meg a nyakát a kezecskéivel. - És én neked?
 - Te is nagyon - ölelte magához nevetve és szemeiből sütött a megkönnyebbülés.
Mosolyogva figyeltem a kettősüket. Melegség öntötte el a szívemet, ahogy figyeltem őket. Összebújva ölelték egymást, mintha a másik közelségéből merítenének erőt. Az újságok és a média szerint a portugál egy öntelt, beképzelt focista és aki nem ismeri, az könnyen el is hiszi a viselkedése miatt, de én tudom, hogy ez csak egy álarc. Egy maszk ami mögé elbújhat, hogy megvédje a szeretteit és a magánéletét.
 - Szia - nézett rám azokkal az elbűvölő, sötét barna szemeivel.
 - Szia.
 - Fáradtnak tűnsz - simított végig az arcomon, kezében még mindig a fiával. 
 - Annak is érzem magam - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.
 - Apa - vette az apja arcát a két pici keze közé Juni - mikor mehetek haza?
 - Hááát - vigyorgott rá Cris. - Idefele találkoztam Dr. Castarellivel és azt mondta, bejön, megnézi a legutolsó labor eredményeidet és ha jók, akár még ma is - borzolta össze a kicsi haját, aki nevetve tapsikolt örömében. 
Nagyon lassú fél óra volt, mire a doki végre megjelent az ajtóban és mosolyogva közölte a diagnózist.
 - Meggyógyultál nagylegény! Most már haza mehetsz, de vigyázz magadra - fogott vele férfiasan kezet. Amíg én felöltöztettem az örökmozgó fiúcskát, Cris elintézte a papírokat az orvossal. Összepakoltam  és még egyszer körülnéztem. Kemény másfél hét állt a hátunk mögött, amit ebben a szobában vészeltünk át. Megnyugodott szívvel és abban a tudatban indultam el a két Aveiro után, hogy most már minden rendben lesz. Ezt is túléltük. A parkolóban egy taxi várt minket, amin kicsit meglepődtem.
 - Korábbi géppel jöttem és még nem volt időm haza menni - mondta a focista, mintha a gondolataimban olvasott volna.
 - Értem - bólintottam, majd beültem hátra, ahova Juni után Cris is betette magát. Megadta a sofőrnek a címet, majd magához húzta a kicsit, aki alig bírt magával. Mozgásigénye a sok fekvés miatt a duplájára nőtt, így alig tudtuk visszatartani, hogy ne másszon előre a vezetőhöz, de a kérdéseit így sem tudta magában tartani. Végre haza értünk. Sofőrünk kedvesen mosolyogva búcsúzott el a cserfes gyermektől. Cris hatalmas borravalót adott neki, amiért elviselte Junior inkvizícióját.
Nevetve követtük a kicsit, aki azonnal felszaladt a szobájába és üdvözölte a rég nem látott játékait. Én kipakoltam a táskámból és levittem a mosókonyhába a szennyest.
 - Miért nem pihensz? - jött utánam a portugál. 
 - Nem vagyok fáradt - motyogtam halkan.
 - Kendra - állított meg a kezemnél fogva. - Beszéltem a nővérekkel és a dokival. Azt mondták egy percet sem aludtál az ágyadban, mert el sem mozdultál Junior mellől...
 - Nem igaz, aludtam csak... - sütöttem le a szemeimet zavartan. Hogyan mondhatnám el neki, hogy csak akkor éreztem jól magam, ha foghattam a kicsi kezét és érezhettem, hogy minden rendben van vele.
 - Köszönöm - hallottam meg a férjemet, mire felnéztem rá. - Soha nem fogom tudni meghálálni neked, amit értünk tettél - hajolt egyre közelebb hozzám. - Szeretlek - súgta a számba mielőtt megcsókolt volna. A szívem hevesebben kezdett dobogni a szótól, de a józan eszem azonnal leállította. Ne legyél már ennyire naiv! Csak azért mondta mert hálás, hogy végig ott voltál a fia mellett, amíg ő nem tudott. Nem igaz, mert ha nem érezne így, akkor most nem csókolna ilyen hevesen - ellenkeztem azonnal magamban. Ugyan már! Túl rég volt nővel és most itt a lehetősége rá - figyelmeztetett az eszem, én pedig nem tudtam melyikükre hallgassak.
 Levegőért kapkodva váltam el a portugáltól majd teljesen összezavarodva az érzéseimtől, magára hagytam, felszaladtam a szobánkba és elfeküdtem az ágyon. Lehunytam a szemeimet és próbáltam lenyugtatni a bennem kavargó érzéseket, ami annyira jól sikerült, hogy néhány percen belül már mély álomba merülve szuszogtam. Még arra sem ébredtem fel, hogy valaki bejött a szobába és betakart.

2015. június 13., szombat

Házasság extrákkal 51.rész

Cris

   Ijedten kaptam Kendra után, aki úgy csuklott össze mellettem, mint egy játékbaba. Felnyaláboltam és kérdőn néztem az orvosra, aki egy üres kórteremhez vezetett.
 - Ide fektesse - mondta, miközben megfogta a lány csuklóját és figyelte a pulzusát. - Leesett a vérnyomása.  - sóhajtott fel.
 - Doktor úr, mi van a fiammal? - szegeztem neki a kérdést, aminek a válasza félbe maradt a folyosón.
 - Sajnálom, hogy magukra ijesztettem és azonnal a kórházat javasoltam, de igazam lett. Juniornak nagyon csúnya tüdőgyulladása van...
 - De mitől?  - túrtam a hajamba.
 - A gyermekkori esetekben leggyakrabban egy pneumococcus nevű baktérium okozza. Hirtelen magas lázzal kezdődik, így nincs különösebb előjele, hiszen a többi tünet egy sima megfázáshoz hasonlít. Ez ellen sajnos nem tudunk védekezni - tárta szét a karját. - Juninál az volt a gond, hogy a szervezet le volt gyengülve, így sokkal keményebben tudta megtámadni őt. Volt mostanában beteg?
 - Igen - bólintottam. - Körülbelül két hete megfázott, de azt hittük, hogy pihenéssel és a rengeteg teával meggyógyult.
 - Nos, szerintem nagyon hasznos terápia volt, de az immunrendszere akkor is legyöngült és nem volt még ideje felvérteznie magát egy újabb kórokozó ellen, így a szervezete kicsit megijesztett minket, amikor összeomlott a vizsgálóban.
 - De már jól van ugye? - néztem rá rémülten miközben a felét sem fogtam fel annak amit mondott.
 - Most már igen - eresztett meg egy halvány mosolyt. - Viszont szüksége van egy antibiotikum kúrára, folyadékpótlásra és egy pár napra, míg kellően megerősödik a szervezete ahhoz, hogy haza mehessen.
 - Mennyi az a pár nap? - kérdeztem rosszat sejtve.
 - Egy, legfeljebb két hét. Attól függően, hogy mennyire gyorsan reagál a kicsi immunja a gyógyszerekre és a vitaminokra.
 - Bassza meg! - szűrtem ki halkan a fogaim közt.
 - Valami baj van?
 - Előselejtezőnk van a jövő héten és már holnap el kéne utaznom az edzőtáborba - nyögtem ki. Idegesen túrtam a hajamba. Most mit csináljak? A csapatnak szüksége lenne rám, de Junior az első az életemben. Soha nem hagynám magára, főleg nem ilyen betegen.
 - Menj nyugodtan, én itt maradok vele - hallottam meg Kendra gyönge hangját. Csodálkozva kaptam rá a tekintetemet.
 - Jobban vagy? - simítottam végig a még mindig sápadt arcán.
 - Igen, csak még nem reggeliztem és az idegeskedés sem tett jót, de Juni hogy van? - pislogott félve az orvosra, aki megint a pulzusát nézte.
 - Minden rendben van vele. Most alszik, kimerült, le van gyengülve, de már megkapta az első adag gyógyszerét. Higgyék el, pár nap és olyan ördögfióka lesz, mint eddig. A kisgyerekek sokkal hamarabb átvészelik ezt az időszakot, mint a felnőttek.
 - Bent maradhatok vele? - nézett rá a lány reménykedve.
 - Szerintem semmi akadálya - bólintott a doki. - Van külön szoba, ahol a szülő a gyermekével lehet a kezelés alatt. Gondolom az megfelel? - nézett rám.
 - Tökéletes - jelentettem ki.
 - Akkor én most megyek és intézkedek - biccentett felénk, majd magunkra hagyott.
 - Te mit csinálsz? - kérdeztem mérgesen Kendrától, mikor láttam, hogy fel akar kelni az ágyból.
 - Nem látszik? Rock koncertet adok - húzta el a száját, miközben szédelegve belekapaszkodott az ágy szélébe.
 - Ülj csak le nyugodtan a fenekedre. Nem hiányzik, hogy megint elájulj - fogtam meg a karját és ülő helyzetbe segítettem.
 - Nem lenne gond, ha ettem volna - morgott és mint egy végszóra Iker jelent meg az ajtóban, egy tálcával a kezében.
 - Hoztam egy kis muníciót - vigyorodott el. - Nem tudom, hogy meddig kell várni, de úgy gondoltam egy pár szendvics és egy kis kávé sose árthat.
 - Egy isten vagy - adott neki cuppanós puszit a lány, amitől enyhe féltékenység kezdte mardosni a belsőmet. Nagyon hiányzott nekem, hogy én is megérinthessem, magamhoz ölelhessem, hogy megcsókoljam a feleségemet, de a múltkori pánikolása óta nem mertem közeledni hozzá. Még mindig magam előtt látom a szemeit, mikor elmesélte mit érzett a pozitív teszt láttán. Fájt, hogy ennyire megrémült a gondolattól, hogy esetleg terhes lehet tőlem. Azt hittem sikerült egy kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz, de aztán rájöttem, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Szerettem, de ő ezt nem viszonozta.
 - Te is kérsz? - nyújtott felém a barátom egy szendvicset.
 - Nem kösz.
 - Mikor ettél utoljára? - fúrta gyönyörű íriszeit az enyémekbe Kendra.
 - Reggel - vallottam be.
 - Akkor most leülsz ide és eszel - parancsolt rám. Elmosolyodtam a hangsúly hallatán, de szót fogadtam.
Csendben elfogyasztottuk az Iker által hozott tálca teljes tartalmát. Mire végeztünk, Dr. Castarelli üzent, hogy áthelyezték a fiamat. Óvatosan nyitottunk be hozzá és még mi is meglepődtünk a látottakon. A helység sokkal inkább hasonlított egy szállodai szobára, mint egy kórteremre.
 - Azt hiszem lelépek - köszönt el tőlünk a kapus. - Ne aggódjatok, most már minden rendben lesz - mosolygott ránk biztatóan.
 - Kösz mindent - intettem neki, de nem álltam fel az ágy mellől, amiben Juni feküdt. Olyan mélyen aludt, tele mindenféle csövekkel és gépekkel, hogy egy pillanatra sem akartam magára hagyni. Rossz volt így látni az örök mozgó fiamat.
 - Gondolom ez sok minden csak az elővigyázatosság miatt szükséges - szólalt meg Kendra, de hallottam ahogy megremeg a hangja a látványtól. Leült velem szemben, egyik kezével megszorította Junior kezét, a másikkal a kicsi homlokába hulló tincseket simította ki. Annyira természetesnek hatott ez a mozdulat, hogy a szívem összeszorult. Ha valaki így tudja szeretni más gyerekét, miért fél attól, hogy sajátja legyen?

2015. június 8., hétfő

Házasság extrákkal 50.rész

Kendra

   Hetek teltek el a nőgyógyásznál eltöltött nap óta. Mivel nem akartam Crisnek hazudni, így bevallottam neki, hogy hol voltam a kapussal és a barátnőjével. Egy pillanatra mintha csalódottságot láttam volna átsuhanni az arcán mikor közöltem vele, hogy mit mondott az orvos, de az is lehet, hogy csak hallucináltam. Most így visszagondolva rá, akkor változott meg valami köztünk. Cris távolságtartóbb lett. Hiába aludtunk együtt, már nem közeledett felém. Olyanok voltunk, mint a szerződés előtt, csak barátok, annyi különbséggel, hogy közben beleszerettem a portugálba. Szenvedtem, de megértettem, hogy én nem vagyok hozzá való. Tudtam, hogy még néhány hónap és újra visszakapja a világ a facér Ronaldot. 
Gondolataimba merülve léptem be a gyerek szobába, ami a mentsváram lett az utóbbi időben. Junior volt az egyetlen aki mellett jól éreztem magam és nem foglalkoztam a mindent összekuszáló érzéseimmel. Most is mosolyt csalt az arcomra, mikor megpillantottam a sötét barna fürtjeit, amik alig látszódtak ki a takaró alól. 
 - Jó reggelt álomszuszék! - ültem le az ágya szélére és automatikusan végig simítottam az arcán, de azonnal vissza is kaptam a kezemet, mert a kisfiú bőre olyan forró volt, hogy szinte égetett. - Jézusom, kicsim te lázas vagy! Fáj is valahol?
 - Ühüm - bólogatott bágyadtan.
 - Hol?
 - Itt - mutatott a mellkasára.
Ijedten nyúltam a telefonomért és már tárcsáztam is Dr. Castarellit, Junior orvosát. Néhány mondatban elhadartam neki, hogy mi a problémám, ő pedig biztosított róla, hogy ahogy a forgalom engedi, máris itt van nálunk. Amíg rá vártam, hideg vizes borogatással próbáltam levinni a kicsi magas lázát. Szegénykémnek csak nyöszörögni volt ereje. Elkeseredve figyeltem, ahogy a mellkasa egyre szaporábban emelkedik és süllyed a láztól. Csak addig hagytam magára, míg beengedtem az orvost és felkalauzoltam a gyerekszobába. Riadt tekintettel figyeltem ahogy a doki meghallgatta a tüdejét, belekukkantott a torkába, majd száját egy keserű mosolyra húzta.
 - Seňora Aveiro, sajnálom, de Juniort kórházba kell vinni - közölte miközben már hívta is a mentőket.
 - De miért? Mi baja van? - kérdeztem aggódva, könnyes szemekkel.
 - Nagy valószínűség szerint tüdőgyulladása van...
 - Tüdőgyulladás? - emelkedett meg a hangom. - Hogyan? Mitől?
 - Seňora elfogom magyarázni, de most először be kell engednie a mentősöket - terelt az ajtó felé.
Mint egy robot, tettem amit mondott. Kitágult szemekkel néztem ahogy Junit felteszik egy hordágyra majd elindulnak vele.
 - Vele mehetek? - ocsudtam fel hirtelen.
 - Természetesen - tette a vállamra a kezét megnyugtatásul Dr. Castarelli. - Az autóban felhívhatja Cristianot - mosolygott rám halványan. - Mire beérnek, én is ott leszek - ült be az autójába majd magamra hagyott a mentősökkel. 
Szótlanul indultunk el a célunk felé. Egyik kezemmel a fiúcska kezét fogtam, míg a remegő másikkal megpróbáltam felhívni a portugált. A harmadik csengés után hallottam meg egy hangot a vonal másik végén, de nem a férjemét.
 - Szia Kendra baba! - kiáltott bele a fülembe Sergio. - Csak nem hiányzik a férjecskéd?
 - Serg, kérlek add Crist - sóhajtottam bele a telefonba, figyelmen kívül hagyva a spanyol védő hülyéskedését.
 - Baj van? - komorodott el a hangja.
 - Igen - hagyták el az első könnycseppek a szememet, hogy végig szánkázzanak az arcomon. - Kérlek add őt.
 - Oké, mindjárt - hallottam a hangját és azt is, hogy elhagyja az öltözőt majd vízcsobogás ütötte meg a fülemet. Tehát pont edzés után vannak. - Cris, Kendra az - mondta Sergio, majd már hallottam is a portugálom jól ismert hangját a fülemben.
 - Mi a baj Kicsim? 
 - Cris, Juni... - zokogtam fel és percekig nem jutottam szóhoz. 
 - Kendra! Mi van a fiammal? - hallottam a focista rémült hangját, de nem tudtam válaszolni, mert a sírástól levegőt is alig kaptam. A mentőorvos felé nyújtottam a telefont, hagy beszéljen ő vele.
 - Seňor Ronaldo, Dr. Morientes vagyok. A fia úton van La Paz felé. Dr. Castarelli tüdőgyulladást állapított meg nála. Néhány perc múlva megérkezünk a kórházba, a nővérek majd eligazítják, ha ide ér. A többit inkább személyesen. Igen...Természetesen - bólogatott komoly arccal a férfi, majd visszaadta a telefont a kezembe. - Magával akar beszélni.
 - Itt vagyok - nyeltem le a könnyeimet.
 - Kicsim, nyugodj meg, nemsokára ott vagyok - magyarázott idegesen. Ő próbált engem nyugtatni, miközben sütött a hangjából, hogy milyen zaklatott. 
 - Jó - nyögtem ki ami épp eszembe jutott. - Cris! - emeltem fel a hangom mikor hallottam, hogy le akarja rakni.
 - Igen?
 - Vigyázz magadra! - kértem halkan.
 - Rendben - sóhajtott fel. - Sietek - tette le a telefont. Magam elé bámulva néztem az apró kezet, ami szinte elveszett az enyémben. 
 - Seňora, jól van? - simított végig a vállamon a doki aggódva. Összerezzentem az érintésétől.
 - Minden rendben - nyögtem ki. - Mikor érünk oda?
 A férfi kinézett az ablakon.
 - Most - mondta és már éreztem is, hogy az autó lassult majd megállt. Az ajtó kivágódott és néhány kórházi dolgozó segített kiemelni a hordágyat. Pillanatok alatt eltűntek az épületben, én pedig alig bírtam lépést tartani velük. Senki nem szólt hozzám, mindenki tette a dolgát. Legalább ezért nem kellett idegeskednem. Juni jó kezekbe került. A vizsgálóban leültettek az ágy mellé, mert nem voltam hajlandó elengedni a kicsi kezét. Fogtam, hogy érezze ott vagyok vele. Könnyes szemekkel pislogtam a sápadt arcára, melyet a magas láztól vékony verejték borított. Hirtelen valami élesen csipogni kezdett és valaki elszakított Juniortól.
 - Seňora Aveiro, most ki kell mennie - karolt belém egy nővérke és az ajtóhoz kísért, miközben a fiam ágyát egyre több fehér köpenyes állta körül.
 - Mi...mi történt? - pislogtam riadtan a nőre miközben próbáltam valamit kivenni a történtekből.
 - Nem tudjuk - ültetett le a folyosón. - A kisfiú összeomlott, de mindent megteszünk, hogy stabilizáljuk az állapotát.
 - Összeomlott? - ismételtem meg hitetlenkedve. - Az mit jelent? - szorult össze a szívem.
 - Még mi sem tudjuk, hogy mi történt - magyarázta. - Most vissza kell mennem, hogy segítsek a többieknek. Ígérem, ahogy tudok valamit, azonnal szólok - hagyott magamra.
A rémülettől kitágult szemekkel néztem az ajtóra, ami mögött az én kicsikém feküdt és az életéért harcolt.
 - Kendra! - hangzott fel egy feldúlt kiáltás a folyosón.
 - Cris! - ugrottam fel és a portugálhoz szaladtam. Szinte becsapódtam a mellkasába.
 - Hol van Juni?- ölelt magához.
 - Bent - mutattam az ajtóra és a könnyeim újból folyni kezdtek. 
 - Mi történt? - emelte fel az államat, hogy a szemeimbe nézhessen.
 - Ott ültem vele és egyszercsak összeomlott - zokogtam fel.
 - Összeomlott? - szólalt meg a portugál háta mögött Iker. - Mégis mi az isten van vele?
 - Nem tudom - fakadtam sírva még jobban. - Nem mondtak semmit, csak kitessékeltek mellőle és azt mondták, hogy majd szólnak, ha tudnak valamit.
Felnéztem a férjem szemeibe amik meggyötörten meredtek a semmibe. Ahogy felfogtam, hogy neki most nagyobb szüksége van rám, mint nekem rá, erőt vettem magamon, és letöröltem a könnyeimet. 
 - Gyere, üljünk le - vezettem az előbbi helyemre.
Tenyerembe vettem a kezét és apró simogatásokkal próbáltam nyugtatni.
 - Én körbe nézek, hátha megtudok valamit - hagyott magunkra Iker.
Feszült hallgatásba burkolózva vártunk. Szemünket egy pillanatra sem vettük le a nyílászáróról. Nem tudom mennyi ideig szorongattuk egymás kezét, de azonnal felpattantunk mikor végre kinyílt az ajtó és felbukkant benne a rettenetesen fáradt Dr, Castarelli. Szemei alatt sötét karikák virítottak és mikor ránk nézett az arcán látott érzelmektől sikítani szerettem volna. Olyan erősen markoltam meg Cris kezét, hogy felszisszent.
 - Doktor úr, mi van a fiammal? - szegezte neki a kérdést a mellettem álló.
 - Sajnálom Cristiano... - hallottam a szavakat, de más már nem jutott el a tudatomig, mert a sötétség maga alá temetett.
 

2015. május 27., szerda

10/10. 105.rész + Epilógus

Lola

   Túl voltunk egy nagyon érdekes és nem mindennapi múzeum látogatáson. Még mindig hihetetlen volt számomra, amit ott láttam. Persze, az ember nap mint nap látja és hallja, hogy Cristiano mennyire tehetséges játékos, de így egyben látni mindazt, amit elért, mindenkit meglepett. A portugál jó házigazdához híven meghívott minket ebédelni, majd később - egy kisebb idegenvezetés után, ami majdnem tömeghisztériába torkollott a szurkolók miatt - vacsorázni is. Jókedvűen bár kissé idegesen tértünk vissza a szállodánkba, ahol a szobájukba zavartam a jónépet. Szerettem volna, ha rendesen kipihenik magukat a döntőre. Furcsa volt, hogy két madridi csapat csap össze, mégis utaznunk kellett, egészen Lisszabonig.
Már mindenki aludt, amikor kisétáltam a hotel erkélyére. Az alvós mezemben és rajta egy köntösben csodáltam az éjszakai város látképét. Lágy szellő lobogtatta meg rajtam a ruhadarabot, de nem fáztam, mert közeledvén május végéhez, már melegek voltak az éjszakák. Elgondolkodva figyeltem az utcákon sétáló embereket.
 - Miért nem alszol? - könyökölt mellém Zidane hirtelen.
 - És te? - kérdeztem vissza kapásból, de nem néztem rá.
 - Ideges vagy - állapította meg.
 - Jól látod - bólintottam, majd összébb húztam magamon a köntöst.
 - Nincs miért. Te mindent megtettél azért, hogy itt legyünk. A holnapi nap a fiúkon múlik, hogy mennyire tudták átvenni azt, amit egész szezon alatt tanítottál nekik.
 - Tudom, csak... - sóhajtottam fel, mert nehéz lett volna megmagyarázni anélkül, hogy el ne szóljam magam.
 - Ez az utolsó meccsed és szeretnéd, ha jól sikerülne.
 - Honnan tudod? - kaptam fel a fejemet.
 - Florentino elmondta. Ne legyél rá mérges - simított végig a vállamon. - Én is elmegyek.
Ijedten néztem rá. Az nem lehet, hogy mindketten magukra hagyjuk a csapatot.
 - Hová? - csuklott el a hangom.
 - Nyugi, csak a Castillába. Tudod, hogy a Madrid az én családom - mosolyodott el. - Lassan nekem is meglesz az edző papírom és akkor már én is taníthatom a fiúkat - nézett maga elé.
 - Jó leszel benne - biztosítottam róla, mert tudtam, hogy nála jobbat keresve sem lehetne találni.
 - A legjobbtól tanultam, tőled - vigyorgott rám, majd elkomolyodott. - Tényleg sokat segítettél. Megmutattad, hogy az ember igenis elérheti az álmait, ha akarja és küzd értük.
 - Hiányozni fogsz - meredtem magam elé és csak arra eszméltem, hogy két erős kar fonódik körém.
 - Te is nekem kislány - puszilt a hajamba.
Percekig álltunk az erkélyen némán és próbáltunk erőt gyűjteni a másikból egy új életre.
 - Menjünk aludni - terelt be egy idő után a szobába. - Holnap, illetve ma - nézett a digitális órára - nehéz napunk lesz. Meg kell nyernünk a Tizediket és aztán egész éjjel ünnepelnünk kell.
 - Örülök, hogy legalább egyikünk ilyen derűsen látja a dolgokat - húztam el a számat, miközben bebújtam a takaró alá. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire fáradt vagyok. Ahogy letettem a fejemet a párnámra, már csukódtak is le a szemeim. Mielőtt átadtam volna magam a jótékony alvásnak, még hallottam a francia biztató szavait.
 - Higgy magadban Lola és bízz a fiúkban.


  A másnap délelőtt maga volt a pokol. Millió kérdésre kellett válaszolnunk. Utáltam a sajtótájékoztatókat, főleg ha a matracosokkal kellett megütköznünk, mert ilyenkor a hiénák karmai is élesebbek voltak és olyan dolgokat is boncolgattak, aminek semmi köze nem volt az esti döntőhöz.
Hatalmas sóhajjal a számon álltam meg az öltöző közepén és végig néztem a fiúkon. Először volt az, hogy nem tudtam mit mondani. Láttam az arcukon, hogy idegesek és ők is annyira szeretnék megnyerni a mai meccset, mint én. Nem akartam még jobban felhúzni az agyukat, így csak rájuk mosolyogtam és kinyögtem ami először a számra jött.
 - Meglesz - bólintottam, majd intettem, hogy indulás van. Jóleső érzés volt látni, ahogy biztatva megölelték egymást. Mielőtt kiléptek volna az ajtón, mindegyikük megpuszilt, én pedig sok szerencsét kívántam nekik. Sergio nem csak puszit adott, hanem magához is ölelt, majd a hajamba suttogott.
 - Megcsináljuk.
 - Tudom - néztem a szemeibe, amikből sugárzott felém a szomorúság. Kezemmel önkéntelenül simítottam végig szakállas arcán, mire ő belecsókolt a tenyerembe, majd elindult a többiek után.
 - Én is akarom a szerencse puszimat - húzott be az ajtón Cris, hogy a folyosón őgyelgők ne láthassanak. Ajkait keményen az enyémekre nyomta, majd egy fergeteges csókban részesített. Úgy csókolt, hogy azt hittem az összes levegőt kiszívja belőlem. Mikor elengedett, széles vigyorra húzta a száját. - Azt hiszem ez elég lesz a győzelemre - nyomott még egy utolsó puszit a számra majd magamra hagyott.
 Vettem néhány mély levegőt és próbáltam kitisztítani a fejemet. Muszáj voltam beismerni magamnak, hogy Crisnek sikerült teljesen megnyugtatnia. Mosollyal a szám szélén indultam el a stábommal a kispadhoz. Az ajtóban kezet fogtam Choloval, majd felnéztem a lelátókra. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Először nyílalt belém a gondolat, "mi lesz ha nem sikerül"? Rengeteg embernek fogunk csalódást okozni. Szemeimet elfutották a könnyek. Zizu észrevette, hogy valami nem oké, így belém karolt és a helyemre vezetett.
 - Ne most omolj össze! Majd a kupával a kezedben megteheted - vette az arcomat a kezei közé és homlokon csókolt. A feszültség amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is belőlem.
 - Kösz - eresztettem meg felé egy hálás mosolyt.
 - Szívesen, máskor is.
A himnuszok alatt végig néztem a két csapaton és a szemem megakadt valakin. Kérdőn fordultam a francia felé.
 - Nem arról volt szó, hogy Costa sérült?
 - De - kapta fel a fejét Zidane is a játékosra.
 - Akkor mégis mit keres a kezdőben?
 - Nem tudom, de ez nem jó hír nekünk - húzta el a száját.
 - Karim bírni fogja? - fordultam most Pirri felé.
 - Megkapta a fájdalomcsillapító injekcióját, úgyhogy igen, de mondtam neki, hogy szóljon azonnal, ha csere kell.
 - Oké - bólintottam és újra a pályának szenteltem a figyelmemet.
Figo kihozta a kupát, aminek a látványától hatalmasat dobbant a szívem. Kell! Csak ez dobolt az agyamban és csak erre tudtam gondolni. Aztán az ilyenkor szokásos nyitótánc és a BL. himnusz eléneklése után meghallottuk végre a kezdő sípszót. Azonnal látszott, hogy az ellenfél arra pályázik, hogy vagy lesérüljenek vagy elboruljon az agyuk és piros lapot kapjanak a mi játékosaink, de ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. A kilencedik percben viszont olyan történt, amire egyikünk sem számított. Diego Costát le kellett cserélni. Úgy látszik, még sem épült fel teljesen. Simeone arcán látszott, hogy ő sem kalkulálta bele ezt a korai, kényszerű cserét. De hiába könnyebbültünk meg mi a kispadon, ha a csapat nagyon nehezen talált magára a pályán. Olyannyira nem érezték a játékot, hogy a harminchatodik percben Godin megszerezte a vezetést. Sajnos ebben a gólban Iker nyakig benne volt. Láttam a kapuson, hogy kezdi elveszíteni a fejét, így ő volt az első, akivel a félidő lefújása után beszéltem.
 - Oké, vegyél mély levegőt - fogtam meg a vállait. - Így, és most ürítsd ki a fejedet.
 - Nem megy - nézett rám bánatosan.
 - De igen - csattantam fel, mire többe is ránk kapták a fejüket.
 - Hibáztam - nyögte ki.
 - Na és? Mindenki hibázik néha. Azért vagyunk csapat, hogy ezt kijavítsuk. Mindenki meg fogja tenni ami tőle telik. Te is - néztem rá szúrósan.  - Te vagy a legjobb, menni fog - paskoltam meg a vállát, majd otthagytam, átadva a terepet Sergionak. Gyorsan kiosztottam még néhány taktikai tanácsot és felhívtam a figyelmüket, hogy kerüljék a provokációkat, mert abból nagyon hamar szarul jöhetünk ki.
  Ha az első félidőre azt gondoltam, hogy kemény volt, akkor a másodikra nem volt szó, mert az ellenfél úgy gyűjtögette a sárga lapokat, mint kisiskolás a piros pontot. Rengeteg lövésünk volt, de a szerencse nem állt mellénk, mert egy sem végezte a kapuban. Az utolsó tíz percben annyira toltuk az Atleticot, hogy a mi félpályánkon nem is volt labda. Győzni akartunk, de az idő ellenünk dolgozott. Ahogy lassan kihunyt nálunk a remény, úgy kezdett nőni a másik csapat arca. Folyton a kijelzőt bámulták, hogy mennyi idejük van még. A bíró öt perc ráadást ítélt, ami miatt Simeone háborogni kezdett.
 Észre sem vettem, de hullani kezdtek a szememből a könnyek. Sirattam a fiúkat, a kupát és mindent, amit ez a csapat jelentett nekem. Lehunytam a szemeimet és fohászkodni kezdtem, hogy méltó módon tudjak búcsúzni és úgy látszik az imám meghallgattatott, mert Luka szögletéből Sergio egy csodálatos fejessel kiegyenlített. 92:48 ezt a számot senki nem fogja elfelejteni egy jó darabig. Sese rám mutatott, hogy ezt nekem és csakis nekem lőtte. A szurkolók újra erőre kaptak és a boldogságtól szinte megrészegülve éltették a csapatot. Ahogy letelt a hosszabbítás, a fiúk azonnal az öltözőbe siettek. Iker úgy csüngött Sergio nyakán, mint egy óvodás és összevissza csókolta a védő arcát.
 - Oké fiúk - néztem rájuk szeretetteljesen -, még mindig előttünk a lehetőség. A matracosok fáradtak, de nektek egy újabb meccs se kottyanna meg. Szóval mossuk le őket a pályáról! Hala Madrid! - kiáltottam, amibe ők is bekapcsolódtak.
Újult erővel vágtunk neki az extra játékidőnek, aminek az első tizenöt percében nem történt semmi, de a második felében végre megcsináltuk, amiért idejöttünk. A száztizedik percben Di Maria megindult a bal oldalon, de Courtois lábbal védte a lövését, ami pont Bale feje elé repült és ő elegánsan bebólintotta a kapuba. Az egész kispad, sőt még a felettünk ülő Xabi is a walesi nyakában kötött ki, aki Ángellel ölelkezett és innen nem volt megállás. Az Atletico játékosai már csak vánszorogni voltak képesek, mert kihajtották magukat, így már nem volt nehéz megtörni őket. Boldogan néztem, ahogy néhány percre rá Marcelonak is sikerült bevennie a belga kapuját. A szívemben újra éledt a remény, hogy meglesz a Tizedik. Aztán ez csak még biztosabb lett, mikor az utolsó percekben Crist felrúgták a tizenhatoson belül és ő értékesítette a nekünk ítélt tizenegyest. 4-1 néztem fel az eredményhirdető táblára, majd a játékosaimra, a stábomra, akiknek a szeméből sugárzott a boldogság. Hogy ne unatkozzunk a végére, Rafa és Cholo összeszólalkoztak és úgy kellett a két férfit elvonszolni egymás közeléből. Simeonét a bíró le is küldte a pályáról, de két perc után, mikor véget ért a mérkőzés már újra ott volt. Nyertünk! Először fel sem fogtam. Néztem a pályán egymást ölelgető, térdre hulló és a boldogságtól síró csapatomat. Megcsináltuk! Tizenkét év után újra elhódítottuk a kupát. Első utam a másik kispadhoz vezetett és kezet fogtam az ott ülőkkel, akik szeméből ugyanaz a szomorúság áradt, amit nem sokkal ezelőtt én is éreztem, mikor azt hittem, hogy nem tudunk nyerni.
 - Gratulálok! - nézett rám Simeone könnyes szemekkel. - Ha nincs Ramos, mi nyerünk.
 - Tudom - mosolyodtam el halványan. - De volt - hagytam magára és ráléptem a gyepre. Minden játékossal kezet fogtam, legyen az matracos vagy az én csapatombeli. Az enyémek megölelgettek és belém törölték a könnyektől maszatos arcukat. Kacagva figyeltem, ahogy Sergio előadja a torreádor számát, majd egy nagy darabot kivágott a hálóból, ahova a fejese ment. Jó volt látni Jeset, aki még nem teljesen gyógyultan, de végig drukkolta velünk a meccset. Mikor találkozott a pillantásunk, összemosolyogtunk. Nevetve néztem Xabit, aki önfeledten rohangált az öltönyében egyik társától a másikig a boldogságtól szinte megrészegülve.
Az eredményhirdetésen a fiúk úgy viselkedtek, mint az óvódások. Vihogva, egymást froclizva vették át az érmeket és a végén a kupát. Iker felállt az emelvény tetejére és boldog mosollyal az arcán emelte magasba a trófeát, ami aztán mindenki kezében volt egy pillanatot, hogy megcsókolhassa, megnézhesse, hogy miért volt érdemes ennyit hajtani. Az UEFA Di Mariát választotta a meccs emberének, míg a szurkolók szemében Sergio lett a befutó. A sajtótájékoztató képei, kérdései kiestek az agyamból. Egyszerűen csak tettem a dolgom, mint egy gép, nem tudtam még napirendre térni afölött, hogy győztünk. A fiúk hangos énekléssel, boldog ugrálással zavartak meg minket, de senkit nem érdekelt. Mindenki tudta, hogy mekkora nyomás alól szabadultak fel ezután a meccs után.
Hajnali negyed háromkor indultunk vissza Madridba. A buszban hatalmas káosz uralkodott. Mindenki énekelt, nevetett, bohóckodott. Előkerültek a pezsgős üvegek és nem csak a poharakban landolt a finom nedű, hanem rajtunk is. Szegény takarítókat már előre sajnáltam. A hátsó részben valami történt, de a fiúk nem engedték, hogy megnézzem, így a fenekemen maradtam és a telefonommal foglalkoztam, amin gratulációk milliói gyülekeztek. Igyekeztem mindenkinek visszaírni és megköszönni a biztatást.
 - Lola - hallottam meg a fiúk hangját, mire hátrafordultam. Az állam abban a pillanatban a busz padlóján landolt. Ott állt előttem Dani vörösre festett szakállal és Luka rövidre vágott hajjal. Szóval ez volt az a titkos dolog amiről nem tudhattam.
 - Édes Istenem - nevettem fel. - Ez most komoly? - érintettem meg Carvajal furcsa színben játszó arcszőrét.
 - Nem tetszik? - vigyorodott el.
 - Mit szeretnél, mit mondjak?
 - Csak az igazat - röhögtek a többiek.
 - Rettenetes - csóváltam meg a fejemet széles mosollyal a számon.
 - És az én hajam? - dobálta magát Luka, mint valami plázapicsa, nem kis derültséget keltve bennünk.
 - Na az igen - túrtam bele. - Sose gondoltam, hogy ilyen jól áll a rövid haj - nyomtam egy puszit a horvát középpályás arcára. - Vanjának tetszeni fog - kacsintottam rá.
 - Remélem is - bólogatott, majd átvette az egyik pezsgős üveget és meghúzta.
Fél hatra értünk a Cibeles térre, ahol több ezer szurkoló várt minket. A busz tetején utaztunk, így hallottuk a jókívánságokat, éreztük a szeretetüket. Ahogy leszálltunk a buszról és felsétáltunk a nekünk elkerített részre, a fiúk közül sokan elsírták magukat. Talán most fogták fel, hogy mi történt velünk néhány órával korábban. A csapatkapitány szokta felkötni Cybele istennő nyakába a Real Madrid sálját, ahogy most is kellett volna, de Iker átadta ezt a jogot Sergionak, mert szerinte sokkal jobban megérdemli, mint ő.
 - Jaj - hördült fel mellettem Zizu. - Ki volt olyan bátor, hogy Sergio kezébe adta a kupát?
 - Hogy te mekkora majom vagy - nevettem el magam és vállon taszítottam a kopasz franciát.
A tömeggel együtt énekeltük el az új indulónkat: "Y nada mas" zúgott a tér. A fiúk egymás kezéből vették ki a mikrofont, hogy köszönetet mondhassanak a családjuknak és a szurkolóknak a támogatásért. A biztonsági őrök nagy nehezen visszatuszkoltak mindenkit a buszba, majd elvittek minket a saját szállodánkba, hogy legalább pár órát tudjunk pihenni, mielőtt megjelenünk a következő állomásunkon a Bernabeuban. Nem tudom a többiek hogy voltak vele, de az én első utam a fürdőszobába vezetett, ahol megengedtem a fürdővizemet. Jóleső sóhajjal bújtam ki a pezsgőtől ragacsos felsőmből és merültem el a jó meleg vízben. El is aludtam, mert arra ébredtem, hogy a testem libabőrös a kihűlt víztől. Gyorsan megszárítkoztam és az ágyban folytattam az alvást egészen addig, míg valaki fel nem ébresztett a dörömbölésével. Morcosan nyitottam ajtót, de amikor megláttam az előtte állót, elmosolyodtam.
 - Szia Juni. Mi szél hozott erre?
 - Ezt neked hoztam - nyomott a kezembe egy kissé már kókadt jázmint.
 - Köszönöm - guggoltam le hozzá és gyorsan puszit nyomtam az arcára. - Miért kapom?
 - Mert te vagy a legjobb - nyögte ki, majd elfutott a folyosó vége felé, ahol Cris állt a szobája ajtajában és nevetve nézte ahogy a fia szégyenlősen besurran a háta mögött. Mosolyogva intettem neki, de a szívem majd megszakadt. Becsuktam magam után az ajtót és neki dőltem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz elszakadni tőlük.
  Az órára nézve konstatáltam, hogy nemsokára indulunk az ünnepségre, így gyorsan megkerestem a kedvenc nadrágkosztümömet és a legkényelmesebb balerina cipőmet. Nem volt kedvem órákat ácsorogni magassarkúban. A sminkemmel nem sokat foglalkoztam, mert úgy voltam vele, hogy úgyis lesírom majd. A hajamat kiengedtem, hogy még jobban kiemeljem, hogy nő vagyok. Az első nő, aki elért idáig, de remélem nem az utolsó. A maradék időmben még összepakoltam, mert a búcsú után azonnal indult a gépem. Nem akartam túl sokáig húzni az időt, mert az csak fájdalmasabb lett volna. Utoljára körülnéztem a szobámban, hogy nem hagyok-e itt valamit a szívemen kívül, majd egy hatalmas sóhaj után kiléptem a folyosóra. Végig sétáltam az ismerős utakon, bebarangoltam az összes öltözőt, irodát. Végig simítottam az asztalomon, ahonnan szorgos kezek már tegnap elpakolták a dolgaimat. Kinéztem még az ablakomon, hogy lássam az edzőpályát, majd szépen becsuktam magam után az ajtót és elindultam oda, ahova a szívem húzott. Megálltam a hatalmas vitrin előtt, amiben mostantól már nem kilenc, hanem tíz trófea fog sorakozni.
 - Mondtam, hogy meglesz - szólalt meg Iker a hátam mögött.
 - Igen, te megmondtad - mosolyodtam el. - Köszönöm, hogy hittél bennem - néztem rá.
 - Nem, én köszönöm - komorodott el. - Te mutattad meg, hogy érdemes küzdeni, hogy az álmok valóra válhatnak - nézte a legfrissebb kupának kihagyott helyet elmerengve. - Tudod volt egy pont, amikor azt hittem, hogy vége és felakartam adni lélekben, de aztán eszembe jutott, hogy te bízol bennem és nem akartam csalódást okozni.
 - Te most direkt csinálod igaz? - bőgtem el magam. - Szándékosan ríkatsz meg, hogy mindenki lássa a vörösre duzzadt szemeimet - haraptam be az ajkamat, hogy visszafogjam a zokogásomat.
 - Nem - mosolygott rám ő is könnyes szemekkel. - Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok neked. Én is és a családom is. Ha bármi gondod adódna mi tárt karokkal várunk...
 - Te miről beszélsz? - néztem rá a könnyeimen át.
 - Tudom, hogy elmész.
 - Honnan?
 - Mondhatnám, hogy csiripelték a madarak, de az nem volna igaz. Ismerlek már annyira, hogy nem fogsz itt maradni és nem fogod végig asszisztálni Sergio családalapítását. Te annál keményebb csaj vagy és igazad van. Sajnálom, hogy elmész, de megértelek.
 - Köszönöm - öleltem át a kapust.
 - Csak maradj mindig ilyen - súgta.
 - Milyen?
 - Ilyen vagány, szókimondó és persze céltudatos.
 - Te pedig maradj mindig A Kapitány! - pusziltam meg az arcát.
 - Megpróbálom - mosolyodott el megint.
Szótlanul sétáltunk vissza az öltözőbe, ahol már mindenki tűkön ült. A rendezőség elmondta, hogy csökkenő számsorrendbe fognak szólítani minket és majd úgy kell kimennünk, végig a pálya közepén felépített pódiumhoz és felsétálni annak a legtetejére.
És aztán elkezdődött. A számok vészesen fogytak. Már csak Iker volt hátra és aztán mehettem én. Ahogy kiléptem a kivilágított útra, a Bernabeu felrobbant. Több tízezren skandálták a nevemet és felállva tapsoltak. Nem emlékszem, hogyan jutottam fel a fiúkhoz, egyszer csak ott voltam mellettük a magasban. Aztán jöttek a beszédek. Iker, Sergio és Cris is könnyes köszönetet mondott mindenkinek. Együtt elénekeltük az új indulót és büszke voltam magamra, mert már papír nélkül ment. Végül megjelent mellettünk Flo bácsi és a nézők elhalkultak. Tudtam mi következik, így lehajtottam a fejem és a cipőm orrát kezdtem bámulni, a bácsikám pedig csak mondta és mondta a magáét, de aztán elért oda, amitől tartottam.
 - És végül, de nem utolsó sorban köszönettel tartozunk egy olyan embernek, aki megmutatta nekünk, hogy nincs lehetetlen. Megmutatta, hogyha az ember nagyon akar és hisz abban, amit csinál akármire képes. Még arra is, hogy nő létére egy csomó férfi figyelje minden szavát és hallgasson rá. Nem mondom, hogy nem voltak zökkenők, hiszen Dolores felülmúlta a csapatát a piros és sárga lapok összesítésében - nézett rám vidáman, mire én behúztam a nyakamat a fiúk meg kinevettek -, de mindig maximálisan kiállt a csapatáért. Sajnáljuk, hogy elmegy - mondta ki és én azonnal éreztem, hogy minden szem rám szegeződik -, de megértjük. Vannak más csapatok is, akiknek pont egy ilyen erőskezű edzőre van szükségük, mint ő. Kívánjuk neki, hogy akárhová veti is az élet, mindig elérje azt, amit akar, de reméljük tudja, hogy a mi családunkban mindig helye lesz - mondta, majd megölelt és átadta a mikrofont. Egy ideig hallgattam, ahogy a nézők újra a nevemet kiáltják, majd a számhoz emeltem a mikrofont és beszélni kezdtem. A Bernabeuban egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani olyan csend lett.
 - Először is Hala Madrid! - kiáltottam el magam, hogy a rekedtség és a torkomat szorongató gombóc eltűnjön belőlem. - Másodszor, soha sehol nem éreztem még ekkora szeretetet, mint amit tőletek kaptam. Köszönöm nektek. Tudom, hogy nem volt könnyű megemésztenetek, hogy egy nő lett az edző. Sokan csak az ágybetétet látták bennem - mondtam, mire mindenki nevetni kezdett. - Talán azt hittétek, hogy Florentinonak elment az esze, hogy engem szerződtetett, de remélem bebizonyítottam nektek, hogy nem így van. Mikor ide kerültem, ő csak annyit mondott, hogy nincs más kérése, minthogy nyerjek neki trófeákat. Remélem sikerült beteljesítenem az álmaidat? - néztem huncutul a bácsikámra, aki könnyes szemekkel bólogatott. - Köszönök mindent. A világ legjobb szurkolói vagytok, bár a legjobb csapatnak csakis az  dukál. Köszönöm a fiúknak, hogy befogadtak, hogy elviseltek a hisztis napjaimon. A stábnak, akik mindig megpróbálták teljesíteni még a lehetetlennek tűnő kéréseimet is. És persze köszönet Santiago Bernabéu Yestének, aki létre hozta ezt a csapatot és felemelte ide, a legnagyobbak közé. Én most elmegyek, de a szívem egy darabját itt hagyom nektek. Mindig örömmel fogok gondolni az itt eltöltött napokra. Soha ne felejtsétek el, ti vagytok a legjobbak! Hala Madrid!
  Több tízezer tenyér csattant össze mikor befejeztem a beszédemet. Ahhoz képest, hogy nem készültem, egész pofásra sikeredett. Most Zidanenál volt a mikrofon és ő beszélt az elmúlt szezonról, de már nem hallottam, hogy mit. Tekintetem összefonódott egy bánatosan csillogó barna szempárral. Halványan elmosolyodtam, amit viszonzott.
 - Tényleg elmész? - fordított maga felé Cris.
 - Igen - bólintottam és lefelé indultam a lépcsőn, hogy az emberek ne premier plánba lássák, ha összeomlok.
 - Mikor és miért nem szóltál? - jött utánam mérgesen.
 Ránéztem az órámra, ami este tíz órát mutatott.
 - Két óra múlva indul a gépem - mondtam halkan.
 - Mi? Máris? Nem mehetsz csak így el - kapta el a karomat. - Még búcsú bulit sem tudtunk neked csinálni.
 - Sajnálom - simítottam végig az arcán, ami most sokkalta jobban hasonlított egy kisfiúéra, mint egy felnőtt férfiéra.
 - Lola, ne csináld. Neked maradnod kell.
 - Nem lehet, te is tudod - potyogtak a könnyeim.
 - Tudom, de ez így annyira váratlan - ölelt át. - Nem akarom, hogy elmenj - bújt a nyakamhoz.
 - Muszáj - nevettem el magam kínomban.
 - Mit fogok mondani Juninak? Teljesen beléd esett - nézett rám könnyes szemekkel a portugál.
 - Mond neki azt, hogy... - töröltem le az arcomról a könnyeket. Na ezért nem sminkeltem. - Csak mond meg neki, hogy egyszer visszajövök és ha még akkor is szerelmes lesz belém, akkor elvehet feleségül.
 - Hé, ezt az én fiamnak ígérted - hallottam meg Iker hangját a hátam mögül. Oda néztem és az egész csapat ott sorakozott mögöttem. Mindenki átölelt és sok sikert kívánt.
 - Köszi mindent - fakadt sírva Jese, mikor rákerült a sor.
 - Nincs mit - simogattam meg a hátát. - Nemsokára rendbe jön a lábad és olyan jó leszel, mint eddig.
 - Hiányozni fogsz - bőgött Marcelo is. - Clarisse pedig ki fog nyírni, hogy nem tud tőled elköszönni.
 - Sajnálom - húztam halvány mosolyra a számat. - Mond meg neki, hogy majd felhívom.
 Mikor már mindenki elbúcsúzott és kiment a pályára, hogy a családjával ünnepelje a győzelmet, csak ketten maradtunk. Először csak néztük egymást némán, végül Sergio törte meg a csendet.
 - Miattam mész el ugye?
 - Is - bólintottam - , de főleg magam miatt. Nem kell, hogy magadat hibáztasd - mosolyogtam rá. - Én ilyen elcseszett vagyok - vontam meg a vállaimat.
 - Nem vagy az - húzott magához. - Te egy gyönyörű, tehetséges, fiatal nő vagy, aki előtt még ott az egész élet.
 - Így van - bólintottam.
 - És szerény is - nevette el magát, de aztán elkomorult. - Baromira fogsz hiányozni.
 - Te is nekem - simítottam végig az arcán. Úgy bújt a tenyerembe, mint egy kismacska. Felnézett és tekintete rabul ejtett. Ajkai egyre közelebb kerültek hozzám, mígnem rátapadtak az enyémekre. Forrón, szerelmesen csókolt. Beleolvadtam a karjai közé és ebből a tudattalan állapotból csak a levegőhiány szakíthatott ki.
 - Mennem kell - suttogtam, mert nem akartam még jobban megnehezíteni az elválást.
 - Látlak még?
 - Nem hiszem - ráztam meg a fejemet. - Neked ott a családod. Legyél nagyon boldog velük - intettem neki, majd kiléptem a gyepre. 
Ahogy körülnéztem mindenhol vidáman szaladgáló gyerekeket és focistákat láttam. Mosolyogva néztem, ahogy Enzo kirúgta a labdát az éppen riportot adó Marcelo feneke alól, aki emiatt hanyatt vágódott a füvön. Figyeltem ahogy Iker és Martin, Bale édes kicsi lányával ismerkedik. Nacho a nagypapájával emelte éppen magasba a kupát. Így végig nézve rajtuk, tényleg olyanok voltak, mint egy nagy család. Egy nagy és boldog család, amibe én már nem illettem bele. Egy utolsó pillantást vetve a Stadionra, beszálltam az előtte várakozó autóba.
 - Hova vihetem hölgyem? - kérdezte alkalmi sofőröm. 
 - A Barajasi repülőtérre - mondtam miközben hátradőltem az ülésben és lehunytam a szemeimet.
 - Lolita jól vagy? - aggódott a vezető.
 - Persze, semmi baj bácsikám - húztam halvány mosolyra a számat.
 - Jól meggondoltad? Tényleg oda akarsz menni?
 - Igen - bólintottam és kibámultam az ablakon. 
 - Nagyon örültek neked - grimaszolt egyet. - Oda meg vissza vannak tőle, hogy itt hagysz minket.
 - Ne haragudj - tettem a kezemet a karjára -, de te is tudod, hogy nem maradhattam.
 - Igen, tudom és meg is értem, csak nehezen engedlek el. Már annyira megszoktam, hogy mindig mellettem vagy. 
 - Nekem is hiányozni fogsz - cuppantottam az arcára, mikor megállt a repülőtér bejárata előtt.
 - Ne menjek be veled?
 - Nem kell. Nem vagyok már kislány - ráztam meg nevetve a fejemet. 
 - Ez igaz. Már egy csodálatos, sikeres felnőtt nő vagy. Édesanyád büszke lenne rád.
 - Remélem - sóhajtottam fel, majd kiszálltam az autóból és kivettem a bőröndömet, amiben a személyes cuccaim voltak. A többi holmimat később küldi utánam a bácsikám. - Vigyázz magadra - öleltem meg utoljára a keresztapámat, majd hátra sem nézve elindultam egy új élet fel,é ami megint újabb kihívásokkal kecsegtetett.


Epilógus

  Sikerült berendezkednem az új lakásomban és az autóm is végre megérkezett, így azzal mentem az új munkahelyem felé. Leparkoltam a stadion előtt és kíváncsian pislogtam az elém táruló látványra. Sokkal kisebb volt, mint a Bernabeu. Egy utolsó pillantás a tükörbe, majd kiléptem az autómból és a bejárathoz siettem. Mindenki kedvesen fogadott. Ennyit tesz, ha az ember BL-t nyer a világ legjobb csapatával?
 - Signorina Faria - nyújtotta a kezét felém a Genoa elnöke, Enrico Preziosi. - Üdvözlöm nálunk. 
 - Köszönöm - biccentettem. 
 - Örülök, hogy minket választott. Reméljük velünk is tud olyan varázslatot művelni, mint az előző csapatával.
 - Meglátjuk - adtam diplomatikus választ. - Minden esély meg van rá, de nem csak én kellek hozzá, hanem a játékosok is. Gondolja el tudják fogadni, hogy egy nő dirigáljon nekik?
 - Nagyon reméljük. A híre megelőzte önt. 
 - Melyik? A jó vagy a rossz? - nevettem fel, mire végre ő is levetkőzte a kimért magatartását. 
 - Mindkettő. 
Végig sétáltunk a számomra még ismeretlen folyosókon, majd megálltunk a játékos kijáróban. 
 - Ha nem gond, előbb én beszélnék a fiúkkal.
 - Tessék csak - mosolyodtam el, mert ez a szitu teljesen olyan volt, mint amikor a Bernabeuban léptem először pályára.
 Néhány mondat után meghallottam, hogy Enrico engem szólít, így kiléptem a takarásból. Magabiztosan lépkedtem az elnök mellé, majd tekintetem megakadt egy döbbenten pislogó barna szempáron.
 - Lolita? - kérdezte megrökönyödve.
 - Szia Marco - intettem neki, majd felnevettem. Úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú, fáradtságos  út után végre haza ért.