Las Puertas II. évad. 11. rész.

Leroy

   Kapkodva szálltam ki az autómból Ana étterme előtt. Már abból is sejtettem, hogy valami gond van, mert felhívott, de a betört ablakok látványa bizonyossá tette ezt. Megrökönyödve néztem végig a mindig elegánsan megterített asztalokon ahol most üvegcserepek csillogtak a nappali fényben.

 - Ana, jól vagy? - nyitottam be az irodába, mellőzve a kopogást és szemeimmel azonnal a törékeny nő állapotát mértem fel. Megnyugodva láttam, hogy neki semmi baja, így kérdő tekintettel fogadtam a halvány mosolyt amivel megajándékozott. - Mi a fene történt itt?

 - Szia Leroy! - sóhajtott fel amit a megkönnyebbülésének tudtam be. - Először is foglalj helyet - mutatott a vele szemben lévő székre. - Megkínálhatlak valamivel?

 - Bébi, ne húzd az időt! - csattantam fel most már idegesen, de közben azért leültem.

 - Oké - nézett rám az ajkait harapdálva. - Szóval az van, hogy ahogy te is láttad, akadt egy kis gondom...

 - Te azt ott kis gondnak nevezed? - vágtam türelmetlenül a szavába miközben kifelé mutattam.

 - Lee, kérlek - pislogott rám könyörgő tekintettel. - Hallgass végig!

 - Oké - emeltem fel a kezeimet majd hátra dőltem a székben és megfogadtam, hogy akárhogy is, de kibírom beszólás nélkül azt a pár percet, amíg Ana elmeséli, hogy mi történt itt. Bár ahogy elnéztem a kárt, volt egy sejtésem és meghallgatva az előttem ülő, kezét tördelő nőt ez a végére be is igazolódott.

 - Érted már? Te vagy az egyetlen akihez fordulhattam - fejezte be a mondandóját és gyönyörű íriszei most várakozón meredtek az arcomra.

 - Mióta?

 - Mi..? Nem értelek - hebegte.

 - Mióta fenyegetnek? - mordultam fel, elharapva a szitoközönt ami kifelé igyekezett belőlem.

 - A nyitás óta - suttogta szemeit lesütve.

 - Bassza meg! - csaptam az asztalra majd felugorva a helyemről, fel-alá kezdtem sétálni. - Miért csak most szólsz? Ezt már csírájában el kellett volna fojtani!

 - Azt hittem egyedül is megoldom. Reménykedtem benne, ha nem foglalkozom velük, feladják - magyarázta könnyes szemekkel, amibe a szívem belesajdult. - Tudsz segíteni? - pislogott rám reménykedve és én csak most néztem meg tüzetesebben az arcát. Az ámulattól majdnem eltátottam a számat.

 - Hova lett a hajad? - bukott ki belőlem. - Nem mintha, nem lennél így is gyönyörű, csak...

 - Odaadtam egy szervezetnek - vonta meg a vállát. Elég buta pofát vághattam, mert azonnal magyarázatba fogott. - Cris látogatóban volt egy kórházban ahol rákos kisgyerekek vannak. A kemoterápiától kihullott a hajuk és úgy gondoltam, hogy így is-úgy is levágattam volna, miért ne adhatnám nekik?

 - Csodálatos nő vagy - sóhajtottam fel lemondóan, hiszen az iránta érzett érzéseimnek már nem volt helye köztünk. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem a bókomtól pirosló arcát. Örültem, hogy még a portugál sem volt képes megváltoztatni. Ana ugyanaz a lány volt, mint eddig.

 - Szerinted mit csináljak? - szakított ki képzelgéseim örvényéből Bell rekedtes hangja.

 - Azt hiszem én ... - kezdtem bele, de aztán elharaptam a mondatot, nem akartam, hogy rájöjjön mekkora felelősség terheli a vállamat a történtek miatt. Elővettem a telefonomat, kikerestem az ismerős számot. Anára villantottam egy bárgyú mosolyt majd magára hagytam az irodában és kisiettem az utcára. Idegtől remegve túrtam a hajamba és vártam, hogy a hívott fél felvegye. Mikor ez megtörtént alig bírtam magammal, hogy ne tépjem le a golyóit még így a készüléken keresztül is.

 - Baj van Főnök? - hallottam meg Boris csodálkozó hangját. Ő is tudta, hogy csak akkor hívom, ha valami komoly dologról van szó.

 - Ki adott engedélyt a mai akciótokra?

 - Nem értem...

 - Azt kérdeztem - emeltem fel a hangomat -  ki mondta nektek, hogy törjétek be a Los Gemelos kirakat üvegeit? Ki engedte meg egyáltalán, hogy magán akciózzatok a hátam mögött?

 - Ööö... Egyik fenyegetésünkre se reagált, így Igornak elege lett abból a lúvnyából. Úgy gondolta, hogy ideje megleckéztetni a kicsikét.

 - Akkor most jól figyelj arra, amit mondok, és add át Igornak is az üzenetemet. Történetesen az a lúvnya - nyomtam meg gúnyosan a szót - az egyik barátom. Ha megtudom, hogy valamelyiktek keresztbe tesz neki, bármivel megbántja vagy csak csúnyán néz rá, teszek róla, hogy egy csodaszép korzikai nyakkendő díszelegjen az ingén. Világos? - kiabáltam bele a készülékbe fojtott hangon.

 - Pe-persze Főnök - dadogta Borisz idegesen. - Ha tudtuk volna...

 - Most már tudjátok! - csattantam fel. - Ez volt az utolsó, hogy a kérdezésem nélkül csináltatok valamit! Értve?

 - Igen.

 - Ennek örülök. Mond meg Igornak, hogy este találkozunk a szokott helyen - vetettem még oda, majd köszönés nélkül kinyomtam a készüléket. Neki dőltem az autómnak és a levegőt kifújva felnéztem az égre. Próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Ha Ana időben szól, elejét vehettem volna ennek az egész szarságnak. Visszakanyarodtam a a nőhöz, aki tőlem kért segítséget. Vajon honnan tudta, hogy én vagyok a problémájára a megfelelő ember? Soha nem mondtam neki, hogy milyen kapcsolataim vannak Madrid sötétebb oldalával.

Visszamentem az irodába. Ana kérdő tekintetével követve foglaltam helyet vele szemben. Egy ideig csak néztük egymást, végül ő törte meg a köztünk feszülő csendet.

 - Kivel beszéltél?

 - Az egyik ismerősömmel.

 - És tud segíteni? - tette fel a kérdését azonnali válaszra várva.

 - Honnan tudtad? - bukott ki belőlem, miután egy bólintással megnyugtattam őt.

 - Mit?- sütötte le a szemeit zavartan.

 - Azt, hogy nekem kell szólnod - hajoltam felé kíváncsian.

 - Én... - akadt el a szava azután pedig egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát. - A klubban hallottam, hogy többen is arról beszéltek, hogy közöd van az...

 - Alvilághoz. Mond csak ki nyugodtan - dőltem hátra a székemben.

 - Tehát igaz - villantak rám a csodálatos kék szemek szomorúan.

 - Erre most mit mondjak? - tártam szét a karjaimat. - Igen, van érdekeltségem benne - vallottam be a féligazságot. 

Az ő érdekeit figyelembe véve, nem szerettem volna mindent felfedni előtte. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Ez a tudatlanság védte meg őt akkor is amikor a klubban dolgozott és azt akartam, hogy ez így is maradjon.