Las Puertas II. évad. 12. rész

Sergio

   Bátortalanul nyomtam meg a csengőt az ismerős kapunál. Régen nem jártam itt és hogy őszinte legyek, mióta Ana és a gyerekek beköltöztek, nem is nagy kedvem volt a szomszédoláshoz. Hiába tagadtam volna, még mindig fájt, hogy nem engem választott.

 - Sese? - nyitott ajtót csodálkozva a nő, akiért még most is mindent megadtam volna.

 - Hola Ana! - mosolyodtam el halványan. - Nem zavarlak?

 - Nem - engedett utat nekem. - Gyere csak, éppen Mollyt várom. Elvitte a törpéket sétálni.

 - Az jó - telepedtem le a nappali kanapéjára és tekintetem a televízió képernyőjére siklott, ahol a csapatom kergette a labdát az angol Chelsea ellen.

 - Jobban vagy? - kérdezte együttérző hangon a mellettem helyet foglaló nő, miután elém helyezett egy pohár gyümölcslevet.

 - Fogjuk rá - simítottam végig önkéntelenül a vállamon. Az utolsó meccsemen rosszul értem földet és megrepedt a kulcscsontom, így egy darabig csak tévén keresztül élvezhetem a játékot. - Doki azt mondta, hogy szépen javul. Ha így folytatom, nem sokára visszatérhetek.

 - Ennek igazán örülök - villantott rám egy kedves mosolyt Bell, amitől a szívem hatalmasat dobbant. Még mindig hatással volt rám. - És mi szél hozott erre?

 - Én...szóval... - pislogtam bűntudatosan az óriási plazmára.

 - Unatkoztál - nevette el magát Ana és ettől bennem is feloldódott a gyomromat megülő csomó.

 - Nagyon - vallottam be. - Most, hogy a többiek nincsenek itthon, dög unalom minden. Te is így vagy vele?

 - Ó nem - legyintett jókedvűen. - Mióta beindult az étterem ilyen gondom nincs. Mindig van valami, ami után szaladgálnom kell. Plusz itt vannak a törpék is. Juni és az ikrek rosszabbak, mint egy zsák bolha. Ha Molly és Dolores nem segítene, nem tudom, hogyan oldanám meg a felügyeletüket.

 - Tényleg, hogy megy az üzlet? - kortyoltam bele a poharamba. Jól esett végre megint normálisan beszélgetni vele. Tudom, hogy az én sértett önérzetem miatt távolodtunk el egymástól, de most ébredtem rá, mennyire hiányzott.

 - Jól - mosolygott rám kedvesen. - Folyamatos telt házunk van. Van amikor nekem is be kell állnom a konyhába a tűzhely mögé - vonta meg a vállát.

 - De gondolom nem bánod? - kacsintottam rá. - Emlékszem, mikor majdnem az egész csapat nálad kajált, de te akkor is meggyőzted a munkát, pedig nem keveset ettünk.

 - Igen - kacagott fel. - Életemben nem láttam annyi bélpoklos férfit.

 - Jól van na, tudod, hogy imádtuk a főztödet, meg téged is - tettem hozzá elhalkulva.

 Pillanatnyi zavart csend ereszkedett közénk.

 - Én...

 - Bocs... - vágtunk hirtelen egymás szavába, de nem tudtuk folytatni, mert Bell telefonja hangos zenélésbe kezdett. Tekintetemmel végig követtem a lány sudár alakját, ahogy ringó csípővel a nappaliba siet. Arcára széles mosoly kúszott, mikor meglátta a hívót.

 - Csak nem rávettek a gyerekek, hogy az egész napot a játszóházban töltsétek? - nevetett fel hangosan, de a következő pillanatban elfehéredett az arca és kezével az egyik fotelbe kapaszkodott. Szeme az ijedtségtől hatalmasra nyílt. Azonnal felugrottam, és oda siettem hozzá. Mielőtt elejthette volna a készüléket, átvettem tőle.

 - Mi történt? - segítettem leülni a szemem láttára összeomló nőnek.

 - Nico... - suttogta a nevet, majd felnézett rám és a szemeiből kicsordultak az első könnycseppek.

 - Mi történt vele? - csattantam fel türelmetlenül. - Anabell, mond már!? 

 - Nicot elütötte egy autó. Most...most viszi a mentő a San Rafaelbe - zokogott fel.

 - Úristen! - túrtam idegesen a hajamba. Lövésem nem volt, hogy mit kéne csinálnom, csak azt tudtam, hogy muszáj valahogy segítenem a teljesen magába roskadt lánynak. - Oké, először is higgadjunk le - fújtam ki a levegőt miközben Ana arcát figyeltem.

 - Én most nem tudok - ugrott fel hirtelen majd meglódult a bejárat felé. Keze kinyúlt a komódon lévő kulcsok egyikéért és már indult is a garázshoz.

 - Na nem! - kaptam ki a kezéből a karikán lévő fém darabot. - Te biztos nem vezethetsz - mutattam az egyre jobban remegő kezére.

 - De...

 - Nincs de! - vetettem véget a vitának. - Majd én beviszlek. 

Némán, gyötrődve tettük meg a kórházig vezető utat. Bell könnyei elapadtak, de látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Amint találtam parkoló helyet, kiugrottunk az autóból és futva tettük meg az utat a recepciós pultig.

 - Elnézést! A fiamat most hozták be mentővel. Elütötte egy autó - csuklott el a hangja Anának, ahogy megpróbálta megtudakolni, hol lehet a fia.

A pult mögött álló egy pillantásra se méltatta őt. Tovább böngészte a monitorját.

 - Bocsánat! - csattantam fel most már erélyesebben. - Azt kérdezte a hölgy, hogy merre találja a kisfiát?

A szőkeség felém fordult és mikor szemeiben felcsillant a felismerés szikrája, arcára széles mosoly ült ki. 

 - Igen, igen. A kisfiú a műtőben van, harmadik emelet... - folytatta volna készségesen, de mi nem vártuk meg, hogy befejezze, sietős léptekkel a lifthez mentünk és mikor kinyílt, beszálltunk. Óráknak tűntek a másodpercek mire feljutottunk a megadott emeletre. Szinte kirobbantunk a fém kalitkából és idegesen körülnéztünk a folyosókon. Az egyik fölött hatalmas betűk hirdették: Műtők. Arra indultunk és néhány pillanat múlva megláttuk az egyik ajtó előtt szomorúan üldögélő társaságot. Ana futni kezdett én pedig követtem.

 - Lina, Juni - térdelt eléjük és átölelte a szipogó gyerekeket. - Nincs semmi baj - próbálta nyugtatni a csöppségeket, nem nagy sikerrel.

 - Mi történt? - kérdeztem a könnyekkel küszködő idős nőt, akin látszott, hogy csak a kicsik miatt nem omlott eddig össze.

 - Nem is tudom - csóválta meg a fejét Molly. - Az egyik pillanatban még a kezemet fogta, a másikban pedig már kitépte magát onnan és megindult a kocsik közt. 

 - De hát soha nem csinált még ilyet - nézett fel ránk hitetlenkedve Ana, aki a lányát és Juniort ringatta az ölében.

 - Apához szaladt - mondta halkan Lina, mire mindannyian csodálkozva fordultuk felé.

 - Kihez? - kérdezte Bell elszörnyedve.

 - Úgy látta, mintha apa sétált volna a túloldalon - hajtotta le a fejét a kicsi. - Csak köszönni akart neki..

 - Istenem - sóhajtott fel a nő. - Kimi Olaszországban van. Biztos, hogy nem őt látta - magyarázta nekünk.

A beszélgetés ennél a pontnál megszakadt. Mindannyian a saját gondolataink közé menekültünk és vártunk, hogy végre kinyíljon a műtő ajtaja és megtudjuk. hogy mi van Nicoval. Órákig ültünk ott, hiába. A két pöttöm elaludt Anabell karjai közt, míg Molly a fejét a falnak döntve imádkozott, legalábbis az apró szájmozdulataiból ezt szűrtem le. Én pedig... Nos nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. 

Mikor már épp azon gondolkodtam, hogy felajánlom Anának, elviszem a kicsiket haza, kinyílt az ajtó és egy zöld köpenyes orvos lépett ki rajta. Szeme alatt hatalmas karikák kéklettek a fáradtságtól. 

 - Seňora Montgomery? - pislantott Bell felé, aki bólintott. - Dr. Jose Pintal vagyok. Én műtöttem meg a fiát. 

Molly, mintha tudta volna, hogy mi következik, felkeltette a kicsiket és mindenféle finomságot ígérve nekik elindult velük a lifthez, hogy aztán megkeressék a büfét.

 - Hogy van Nico? - csuklott el a nő hangja miközben figyelte, hogy az orvos leül mellé. 

 - Nos, azt hiszem az a legtisztább, ha nem keltek hiú reményeket önökben. A kisfiút hatalmas ütés érte mikor elütötték és ennek következtében métereket repült és egy másik autó szélvédőjén landolt - vázolta a helyzetet amitől Ana a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a fájdalmas kiáltását. - A combnyaktörésen és a felkartörésen kívül a legsúlyosabbnak a koponyaalapi törés mondanám. Sajnos ennek következtében koponyaűri vérzés lépett fel, de sikeresen leszívtuk a vérömlenyt - sorolta mire Bell nem bírta tovább és zokogni kezdett. Mellé ültem és magamhoz húztam, hogy vigasztaljam. Sírásától alig hallottam az orvos további beszámolóját, amiben ecsetelte, hogy miket kellett megtenniük, hogy elhárítsák az életveszélyt Nico feje fölül.- Sajnálom - sóhajtott fel végül az orvos. - Mi mindent megtettünk ami a mai orvostudomány eszközeivel lehetséges, innen már csak a fián múlik minden. De ne aggódjon nagyon kemény kissrác, harcolni fog. Most még kb. egy órát bent tartják a műtőben, aztán átviszik az intenzívre. Oda bemehetnek majd, de megkérem önöket, hogy a fertőzés veszély miatt egyszerre csak egy látogató legyen bent a kicsinél - eresztett meg egy halovány mosolyt majd felállt. - Ha bármi kérdésük van, keressenek meg nyugodtan - köszönt el, magunkra hagyva minket a kihalt folyosón. 

Percekkel később Ana sírása alább hagyott, majd meg is szűnt. Felemelte a tekintetét és szinte mellbe vágott az a fájdalom, ami az íriszeiből sugárzott felém. 

 - Ugye túléli? - kérdezte rekedt suttogással.

 - Ne kérdezz hülyeségeket - simítottam ki egy nedves hajszálat az arcából. - Pár év múlva csajozós dumának fogja használni ezt a történetet - kacsintottam rá Bellre, aki erre hozzám bújt.

 - Köszönöm.

 - Mégis mit? - értetlenkedtem.

 - Azt, hogy elhoztál, hogy itt vagy és...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, hogy elhallgattassam. - Erre valók a barátok, nem?

 - De - mondta miközben szemei szomorúbban csillogtak, mint valaha. - Azt hiszem fel kell hívnom Crist, meg... - harapta el a mondat végét idegesen.

 - Meg Kimit - fejeztem be helyette.

 - Igen, hiszen ő az apja és ha valami.. - csuklott el a hangja.

 - Ana - fordítottam magam felé. - Ne is gondolj erre! - mordultam rá. - Minden rendben lesz!

 - Oké, ha te mondod, neked elhiszem - húzta apró mosolyra a szája szélét aztán a telefonjáért nyúlt. 

Csigalassúsággal kereste ki a finn nevét a telefonkönyvből, majd nagy nehezen rávette magát, hogy megnyomja a hívás gombot. Ajkát beharapva várta, hogy felcsendüljön a férfi hangja.

 - Szia! - nyögte fájdalmasan a vonalba, mikor végre összekapcsolták őket. - Azt hiszem ide kellene jönnöd. Nico kórházban van...