Las Puertas II. évad 13.rész

Kimi

 

    - Gyere Jégember, elemezzük ki a mai telemetriai adatokat! - vágott hátba a mérnököm vigyorogva. Túlzó mozdulattal húztam el a számat, hagy lássa mennyire nincs kedvem hozzá.

 - Mit vétettem? - forgattam meg a szemeimet.

 - Úgy csinálsz, mintha a kivégzésedre hívnálak - csóválta meg a fejét. A nyelvemen volt egy frappáns válasz, de Mark hangja belém fojtotta a szót.

 - Kims! Kims! Ana az! - nyújtotta nekem a zenélő telefonomat. Gyors mozdulattal kaptam ki a kezéből, hiszen nem voltam hozzá szokva, hogy ő keressen engem. Fogadtam a hívást és kíváncsian vártam, mi késztette a nőt arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot.

 - Szia! - köszöntem nagy levegőt véve, ami azonnal meg is akadt bennem, mikor meghallottam Anabell elcsukló hangját.

 - Szia!... Azt hiszem, ide kellene jönnöd... Nico kórházban van - mondta, de a zokogástól szinte semmit nem értettem abból, amit mondott.

 - Hé-hé-hé! - próbáltam lenyugtatni a készüléken keresztül, de nem bírtam. Azt éreztem, hogy valami nagy baj történt a fiammal, de a teljesen kiborult Anából semmit nem tudtam kihúzni. - Légyszíves nyugodj meg és próbáld elmondani, hogy mi történt. Mi van Nicoval? Hallod? Ana? - kiáltottam elkeseredetten a telefonba.

 - Add ide nekem - hallottam meg egy férfi hangot a távolban, majd végre a fülemnél is. - Kimi, én Sergio Ramos vagyok, Ana egyik barátja...

 - Tudom, ki vagy! - csattantam fel idegesen, mert már nem bírtam tovább. -  Mi a fészkes fene történt Anával és mi van Nicoval?

 - Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom, de Nicot baleset érte. Kiszaladt egy autó elé és nagyon csúnyán összetörte magát - az éteren keresztül is hallottam, ahogy Anabell még jobban zokogni kezdett.

 - Mi? Mikor? Hol? Mennyire? Ugye azért jól van? - záporoztak a kérdéseim a vonal túloldalán lévőre. A mellettem állók meredt szemekkel figyelték a beszélgetésünket, miközben a szívem több ütemet kihagyott és az ebédem éppen útirányt akart változtatni bennem. Meghallottam a focista sóhaját.

 - Ma délután történt. Mollyval voltak a játszótéren, amikor kitépte magát a kezéből és... Szóval megtörtént a baj.

 - De ugye nem? - tettem fel félve a kérdést de nem azt a választ kaptam, amiért imádkoztam.

 - Kimi, Nico hatalmas ütést kapott a fejére, kómában van és az orvosok sem tudják megmondani, hogy mikor ébred fel - halkult el Ramos hangja.

 - A picsába! - ordítottam fel és öklömmel belevágtam a falba. - És Ana? - bukott ki belőlem.

 - Nem viseli túl jól - sóhajtott fel újra a férfi. - Próbálta magát tartani, de mikor közölte vele az orvos, hogy nem tudja mi lesz, teljesen összetört. Ide tudsz jönni?

 - Persze - vágtam rá azonnal. - A legelső géppel indulok.

 - Rendben. Elküldöm a címet sms-ben.

 - Oké - préseltem ki magamból a szót - és Ramos...

 - Igen?

 - Köszönöm - nem válaszolt, csak kinyomta a hívást.

Néhány pillanatig csak szótlanul meredtem a már elnémult készülékre.

 - Kims - tette a kezét a karomra Mark aggódva. - Mi történt Nicoval?

 - Balesete volt - emeltem fel a könnyektől égő szemeimet. - Elütötte egy autó, oda kell mennem! - kaptam észbe.

 - De mi lesz a futammal? - pislogott rám a mérnököm ijedten.

 - Leszarom! A fiam fontosabb! - vetettem rá egy mérges pillantást, de úgy látszik nem hatott.

 - Ezt nem teheted! Muszáj itt maradnod - mondta egyre bátrabb hangon.

Viselkedésétől valami elpattant bennem és a grabancánál fogva a falhoz szorítottam.

 - Nico kómában fekszik. Még az orvosok sem tudják, hogy felébred-e valaha! - ordítottam két centire a pofájától. - Ne akard nekem megmondani, hogy mit csináljak! - engedtem el, mintha valami undorító dologhoz nyúltam volna. Hátat fordítottam neki és öles léptekkel elindultam a szobám felé. A remegő kezemtől a zár nem akart engedelmeskedni, így nemes egyszerűséggel berúgtam az ajtómat. Ölni lett volna kedvem. Elém kúszott Nico szöszke feje, huncut mosolya, amit lehet, hogy többet nem láthatok.

 - Ááááááááááááá! - ordítottam el magam és módszeresen lesöpörtem minden utamba akadó tárgyat a polcokról, asztalokról.

 - Hé! - szólalt meg Mark hangja a hátam mögül, mire megperdültem és villámló szemekkel meredtem rá. Nem tudtam volna elviselni még egy kioktatást anélkül, hogy ne verjem szét az illetőt. Még ha az a legjobb barátom is.- Ahelyett, hogy lerombolod a szobádat, inkább készülnöd kéne - nézett rám szigorúan. - Elintéztem, egy óra múlva indul a géped!

Ettől a mondattól lassan lecsillapodtam és végre gondolkodni is tudtam.

 - Kösz - bólintottam felé, majd előhúztam egy kisebb sporttáskát és beledobáltam néhány holmit, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lehet. Az éjjeliszekrény fiókjából kikerestem az útlevelemet, a bankkártyámat és a zsebembe csúsztattam.

 - Mehetünk? - kérdezte a barátom, de nem válaszoltam, csak elindultam ki a szobámból, végig a folyosón és ki az épületből. Hátra se néztem, hogy Mark követ-e, de nem lepődtem meg, mikor a garázsban álló egyik autó riasztója hangosan felpittyent. Kinyitottam a csomagtartóját és bedobtam a poggyászomat.

 - Én vezetek! - jelentette ki az edzőm, ellentmondást nem tűrő hangon. Én pedig nem ellenkeztem, mert minél előbb ki akartam jutni a gépemhez, ami eljuttat a kórházban fekvő fiamhoz.

Ana

    Köszönhetően annak az enyhe nyugtatónak, amit Sergio kért nekem az egyik nővértől, a könnyeim már elapadtak. Merev arccal simogattam a pici fiam kezét, aki egy hatalmas fehér ágyban feküdt és mindenféle gépek voltak körülötte. Olyan törékenynek tűnt a fején lévő hatalmas turbánnal, keze és a lába begipszelve, de legalább élt, és én eltökéltem, hogy ez így is marad. Nem fogom engedni neki, hogy feladja. 

 - Semmi baj, anya itt van veled, kicsim - suttogtam halkan. - Sőt, Lina, Molly és Sergio is itt van. Arra várnak, hogy felébredj! Ügyes kisfiú vagy, sikerülni fog - nyomtam apró puszit a kezére, majd tekintetemet az arcára emeltem. Olyan békésen aludt. Úgy nézett ki, mint egy összetört angyalka.

 Ijedten kaptam fel a fejemet a nyíló ajtó felé, de elég volt csak a zöld ruhából felém villanó szemekbe néznem, már tudtam kit rejt az öltözet. 

 - Kimi - nyögtem a nevét fájdalmasan, miközben felálltam, hogy azonnal a karjaiba zárhasson. Szükségem volt az ölelésére, hogy érezzem itt van velem és ő is segít ezen túljutni. 

 - Hogy van? - nézett a fiunkra, de közben nem engedett el. 

 - Beszéltél az orvossal? - emeltem fel a fejemet.

 - Igen - bólintott gondterhelten. - Mindent elmondott. 

Nehéz, komor csend ereszkedett közénk. Egymást átölelve álltunk és néztünk a kicsi testet, ami mozdulatlanul feküdt előttünk. 

 - Hogy történhetett ez? - szakadt ki a finn torkából a kérdés. Ahogy ránéztem, láttam amint a könnyek szép lassan csorognak végig az arcán.

 - Nem tudom - remegett meg a hangom. - Molly azt mondta, egyszerűen csak kitépte a kezét az övéből és át akart futni a túloldalra.

 - Nem értem, Nico nem ilyen - sóhajtott fel Kimi, majd a ruhája ujjával letörölte gyengeségének árulkodó jeleit. - Mindig olyan ügyesen jött velünk. Soha eszembe se jutna, hogy ilyet csinál - értetlenkedett.

 - Lina azt mondta... - sütöttem le a szemeimet, mert nem akartam látni a férfi arcát, mikor közlöm vele az igazságot.

 - Igen?

 - Azt mondta, hogy Nico téged látott és hozzád akart szaladni - csuklott el a hangom.

 - Jézusom - nyögött fel fájdalmasan a finn. - Az én hibám - jelentette ki néhány pillanat múlva.

 - Hogy lenne a te hibád? - kaptam fel a fejem. - Hiszen itt sem voltál. 

 - Akkor is az én hibám - engedte el a vállamat és lépett közelebb az ágyhoz. Összeszorult szívvel néztem, ahogy mutatóujjával óvatosan végig simít a fia arcán.

 - Ez hülyeség - álltam mellé és kezemet a karjára tettem. Éreztem, ahogy az izmok megmerevednek az érintésemtől. 

 - Nem - csóválta meg a fejét. - Miattam van. Ha nem megyek utánad és nem jövök rá, hogy ők vannak, akkor most nem történt volna ez - mutatott körbe a szobában. Olyan elkeseredettnek tűnt. - Mindent elcsesztem - suttogta a szoba csendjébe, majd szó nélkül elindult a kijárathoz. A döbbenettől se mozdulni, se szólni nem tudtam. 

 - Bocsáss meg! - nézett vissza rám az ajtóból, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Ahogy felfogtam, mit mondott, lábaim megrogytak és lehuppantam az ágy mellett álló székre. Soha nem hittem volna, hogy ilyen ürességet hagy maga után.