Las Puertas II. évad 15. rész

Kimi

  Kiszáradt szájjal és elviselhetetlen fejfájással ébredtem. Szemeimet résnyire nyitva próbáltam beazonosítani a napszakot, mondanom se kell, sikertelenül. Oldalra fordulva, egy nyögés szakadt fel a torkomból. A digitális órára összpontosítva, megállapítottam, hogy már lassan délután van, de hogy melyik nap délutánja, arról fogalmam sem volt. Azóta a rettenetes nap óta, összefolyt minden.

Mivel nem akartam, hogy bantu négerek költözzenek a számba - azt gondolván, hogy a Szaharába tévedtek - így először ülő helyzetbe tornáztam magam, majd imbolygó léptekkel megindultam a fürdőszoba felé, hogy ott rácuppanva a csapra, egy medencényi vízzel próbáljam oltani a szomjamat. Ahogy ez sikerült, tekintetem a tükörképemre siklott és a látványtól arcomat gúnyos grimasz torzította el.

 - Idióta, nyúlszívű pöcs! - meredtem saját, jéghideg, véreres szemeimbe.
 Indulataimat levezetve, ököllel csaptam a tükörbe, hogy ne is lássam magam. Éles fájdalom hasított a kezembe, de nem törődtem vele. Elvégeztem a kisdolgomat, majd a bár felé indultam. Odaérve, felmértem a megmaradt készletemet. Undorodva néztem végig az üvegek címkéjét, majd kiválasztottam a legszimpatikusabbat, amelyen a legnagyobb alkohol százalék volt feltüntetve.

 - A büdös picsába - rázkódtam össze, miután lecsavartam a kupakját és meghúztam a benne lévő folyadékot, ami végig marta a nyelőcsövemet. Pohárra nem volt szükségem.

 Úgy ahogy voltam, egy szál boxerben, levetettem magam a kanapéra. Behunytam a szemeimet és sűrűn emelgetni kezdtem az üveget. Vártam a jótékony bódultságot, amikor már nem kúszik elém Anabell és a fiam látványa a kórteremben. Szemeimből lassan megindultak a könnyek, amiket dühödt mozdulattal letöröltem és azért imádkoztam, hogy minél előbb elérjem a kábaság azon fokát, ahol már minden mindegy. De ma még nehezebb volt figyelmen kívül hagynom az elém tolakodó képeket. Az apró test, amit szinte mindenhol kötések borítottak, a gépek, amik segítettek életben tartani a fiamat mind-mind rémképekként bukkantak elő a legváratlanabb pillanatokban. Ana meggyötört arca, ahogy magára hagyom, mementóként borult az elmémre.

Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, mikor elmélkedésemet hangos dörömbölés szakította félbe. Nem voltam kíváncsi senkire, így nem zavartatva magam, folytattam az ivást. Dühösen és kábán fordultam a mégis kinyíló ajtó felé, ahonnan legnagyobb megrökönyödésemre, a bátyám alakját láttam közeledni és mögötte megjelent még egy árny.

 - Nem hívtalak - támadtam le azonnal a testvéremet -, úgyhogy el is mehetsz!

 - Kims... - szólított kérlelőn, de nem engedtem, hogy folytassa. Nem akartam, hogy lássa mivé tesz a fájdalom.

 - Azt mondtam, tűnj el!

 - De...

 - Na ebből elég! - szólt bele a vitánkba az ismeretlen, és kilépett a takarásból.

 - Már csak te hiányoztál! - nyögtem fel, mikor agyam felfogta, hogy ki áll előttem. - Jöttél kiélvezni a helyzetet?

 - Nem - húzta el undorodva a száját. - Azért vagyok itt, hogy eszet verjek beléd!

 - Azt próbáld meg! - pislogtam rá kihívóan, bár kissé rontott a hatáson, hogy kettőt láttam belőle. - Amúgy is, senki nem hívott!

 - Tévedsz - vigyorgott rám karba tett kézzel. - A testvéred kérte, hogy jöjjek és beszéljek az idióta fejeddel.

 - Hah - forgattam meg a szemeimet, ami nem tűnt jó ötletnek, mert a szoba is forogni kezdett tőle.

 - Szánalmas vagy - vetette oda a portugál, amit nem tűrhettem, így sietve próbáltam felállni, hogy csökkentsem a szint különbséget kettőnk közt.

 - Te meg kibaszott szerencsés - szaladt ki a számon, miközben igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Értetlen tekintetét látva, minden mindegy alapon belevágtam a mondandómba, ami a szívemet nyomta. - Tied lett a világ legcsodálatosabb, legszexibb nője és vele együtt az én két kicsikém is. Neked is van gyereked, így biztos megérted, hogy mit érzek, amikor Nicora gondolok - akadozott el a hangom. - Még nem is ismerem őket igazán és máris elveszítem a fiamat - buggyantak ki újra a könnyeim, de nem foglalkoztam velük.

 - Nem lehetsz ennyire...

 - Mi? - vágtam közbe. - Ennyire elkeseredett? Szerencsétlen?

 - Nem! Ilyen idióta, hülye, balfasz! - sorolta a nem túl kedves jelzőket.  - Úgy csinálsz, mintha Nico már meghalt volna!

 - De hát...

 - Nincs, de hát! - ordított a képembe dühösen. - Ő csak alszik. Nem tudjuk meddig, de CSAK alszik. Lehet, hogy pont arra vár, hogy megjelenj mellette, megfogd a kezét vagy mit tudom én - gesztikulált hatalmas mozdulatokkal. majd a mellkasomnál fogva, letaszított a kanapéra. - Amíg te itt fetrengsz részegen dagonyázva az önsajnálatban, addig Anabell el sem mozdul a fiatok ágya mellől. Emberfeletti erővel próbál megtenni minden tőle telhetőt, hogy visszahozza közénk. Ha tényleg érdekelne, hogy mi van velük, akkor nem itt basznád a rezet...

 - Igenis érdekel! - vágtam a szavába dühösen.

 - Ugyan már - legyintett lenézően a csatár. - Magadon kívül senkivel sem foglalkozol - grimaszolt gúnyosan. - Egy utolsó, ócska vesztes vagy!

Cris

  Nem tudom mi vitt rá, hogy ezt mondjam neki, de megtettem. Ahogy az utolsó betű is elhagyta a számat, megváltozott a finn magatartása. Kihúzta magát ültében és valami megmagyarázhatatlan érzés villant át a szemein. Letette a kezében szorongatott üveget és szó nélkül, kissé dülöngélve, magunkra hagyott minket Ramival. Csodálkozva néztünk egymásra a másik finnel, főleg, mikor meghallottuk a zuhany eltéveszthetetlen hangját.

 - Szerinted? - kérdeztem halkan.

 - Fogalmam sincs - rázta meg a fejét az idősebbik Raikkönen. - Én még soha nem mertem ilyen hangon beszélni vele - vigyorodott el. - Nem semmi, ahogy beolvastál neki.

 - Kösz - dörgöltem meg az orrnyergemet idegesen. Én se hittem volna, hogy tudok ilyen szemét lenni bárkivel is, de a pilóta a legrosszabb énemet hozta ki belőlem.

 Pár percnyi néma várakozás után kinyílt a fürdő ajtaja és kilépett rajta a pilóta, aki az előbbihez képest, klasszisokkal jobban nézett ki. Megborotválkozott, haját megfésülte és felöltözött, de a szemei vörösségét nem tudta elrejteni. Távolról lerítt róla a másnaposság.

 Ahogy elénk lépett, megtorpant. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de minduntalan meggondolta magát. Percekig álltunk egymással szemben. Nem mondom, hogy nem volt kínos, mert az volt. Ekkor döbbentem rá, hogy mit tettem. Eljöttem Raikönnenhez, beszéltem vele, hogy visszavigyem a családjához, pedig inkább örülnöm kellett volna, amiért végre eltűnt Ana életéből.

Kimi

  Útban a kórház felé, szótlanul ültünk a portugál autójában. Mivel az alkohol szintem miatt nem vezethettem, így a kormány az ő kezében volt.
Tudtam, hogy köszönetet kéne neki mondanom, mégsem bírtam megtenni. A szavak, amiket az arcomba vágott, rohadtul fájtak, de ennek ellenére is igazat adtam neki. Egy utolsó lúzer vagyok, egy vesztes, aki elfelejtette, hogyan kell küzdeni. Hogy lehettem ekkora barom, hogy feladtam? Én, aki soha semmilyen körülmények közt nem szoktam, most megtettem. Cserben hagytam egy olyan nőt, akire talán egész életemben vágytam és vele együtt a gyerekeimet is. Milyen apa vagyok én? Igaza volt Anabellnek, hogy eltitkolta előlem a létezésüket. Ha nem jöttem volna a képbe, most boldogan élhetne Ronaldoval, de ez most már lehetetlen, hiszen itt vagyok. Itt, de hol is az az itt? - néztem ki az ablakon, mikor az autó lassítani kezdett, majd megállt.
 - Arra gondoltam - törte meg a kínos csendet a focista -, talán szeretnél előbb beszélni Linával. Őt is nagyon megviselték a történtek - nézett mereven a kapura, míg a válaszomat várta.
 - Nem is tudom... - bizonytalanodtam el.
 - Neki is szüksége van rád - tette kezét a vállamra a bátyám, aki szintén magába fordulva utazott velünk a hátsó ülésen.
 - Rendben - sóhajtottam fel.
 Fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok csinálni, de amint bekísértem a portugált a házába, Lina megoldotta a problémát.
 Hatalmas, üvegfalú nappaliban ült az asztalnál, egy másik kisgyerekkel - aki gondolom az ifjabbik Ronaldo volt - és egy idősebb hölgy vigyázott rájuk. A lányom arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni.
 - Szia, Hercegnőm! - szólítottam meg halkan, mire felém fordította a fejét és hitetlenkedve pislogott rám.
 - Apa, apa! - ugrott le a székről és hozzám szaladt, majd zokogva bújt a karjaim közé. Az én szemeim is könnyben úsztak attól a feltétlen szeretettől, amit kiéreztem az öleléséből. Olyan erősen szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Könnyeimen keresztül néztem fel a körülöttem állókra, akik halvány mosollyal az arcukon fogadták Lina érzelmi kitörését. Percekig simogattam a hátát és a haját, mire végre megnyugodott.
 - Nem lesz semmi baj - súgtam a fülébe és ujjaimmal letöröltem a nedvességet a gyönyörű, kipirult arcáról. Mióta megismertem őket, talán most először éreztem át teljesen azt a  felelősséget, amivel a létezésük járt.
 - Apa, Nico ugye meggyógyul? - vette két kis keze közé az arcomat és reménykedő tekintetét az enyémbe fúrta.
 - Igen, Kincsem! - válaszoltam teljes hitemmel.
 Hálával telve néztem a portugálra, akinek az arcáról zavart és szomorúságot olvastam le. Az utóbbit nem nagyon értettem, de most nem is foglalkoztam vele. Boldog voltam, hogy a karomban tarthattam a lányomat és ebből próbáltam erőt meríteni a következő találkozásra, ami rám várt.