Las Puertas II. évad 17. rész

Ana

 - Döntened kell, vagy ő vagy én! - mutatott a finnre Cris miközben Junior és Lina ott álltak közöttük kisírt szemekkel.

 - Nem értem - ráztam meg a fejemet zavartan. - Miért kéne választanom? Hiszen mi együtt vagyunk - néztem rá megilletődve.

 - Nem, te hozzám tartozol! Kellesz nekem! - kapcsolódott be a vitába Kimi is és szigorú arcát felém fordította. - Nem akarom, hogy a közeletekben legyen! Ha őt választod, elviszem a gyerekeimet - nézett mérgesen a focistára.

Döbbenten meredtem a két férfira. Nem akartam elhinni, hogy ez történik.

 - Nos? - húzta fel a szemöldökét a portugál. - Kit választasz?

 - Én... - járattam a tekintetem a kettőjük közt. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat mikor nem tudok dönteni. Az eszem azt súgta, hogy eddig is megvoltam a finn segítsége nélkül, de a szívem ellenkezett vele. Az elmúlt napok alatt, amikor is Nico ágya mellett virrasztottunk, valahogy közelebb kerültünk egymáshoz.

 - Anya én apát akarom! - szorította meg hirtelen valaki a kezemet. Ijedten kaptam a tekintetem a mellettem álló gyerekre.

 - Nico? - lágyította el az arcomat a fiam látványa..

 - Anya - nyöszörögte és kicsiny ujjai egyre erősebben szorították az enyémet .

Ijedten néztem az elmosódó arcára majd próbáltam utána kapni mikor egy hatalmas örvény magába szippantotta.

 - Anyuci - hallottam még mindig a fiam hangját az ébrenlét küszöbén. Szemeim hiper gyorsasággal nyitódtak ki és azonnal az ágyon fekvő alakra fókuszáltak.

 - Kicsim - kaptam remegő kezemet a szám elé, mert a hetekig csukva lévő kék szemek most zavartan meredtek a világra. - Életem - sírtam el magam a boldogságtól. Míg egyik kezemmel a szőke tincseket simítottam ki az arcából a másikkal a jelzőgombot nyomkodtam. - Köszönöm Istenem! - emeltem a tekintetemet egy pillanatra az ég felé, de aztán gyorsan visszavezettem a fiamra, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy felébredt.

 - Mi történt? - nyitott be Melanie nővér az arcomat fürkészve, de mikor meglátta az ébren lévő Nicot, elmosolyodott. - Ó, már éppen ideje volt fiatalúr! - dorgálta meg kedves szavakkal, de látszott rajta, hogy ő is örül a történteknek. - Megyek szólok a doktor úrnak - fordult sarkon és már el is tűnt a szobából.

Figyelmemet újra Nicora fordítottam aki közben engem nézett, hatalmasra nyílt szemekkel.

 - Anya - nyöszörögte rekedt hangon.

 - Csssh - csitítottam. - Még ne beszélj! Mindjárt jön a doktor bácsi és megvizsgál. Ne erőltesd a torkodat! - mosolyogtam rá boldogságtól csillogó szemekkel, de hiába. Nicola pont olyan makacs volt, mint Kimi.

 - Apa hol van? - kérdezte, de az erőlködéstől köhögni kezdett. Ijedten segítettem neki felülni, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárból megitattam.

 - Jobb már? - fektettem vissza óvatosan. Bólintott, de látszott rajta, hogy ettől a kevés mozgástól is elfáradt. - Pihenj! - simítottam végig az arcán miközben a szívem majd kiugrott az örömtől. Mielőtt azonban bármi mást is tehettem volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta az orvos.

 - Úgy hallottam, hogy felébredt a mi kis lustaságunk - mosolygott ránk kedvesen. - Nos nézzük csak - nyúlt a vékonyka csuklóért, hogy ellenőrizze a pulzust. 

Annyi ideje voltam már a kórház "lakója", hogy minden mozdulatról tudtam, mi miért történik. Szótlanul kivártam, míg minden ilyenkor szokás vizsgálatot elvégzett az orvos és csak utána támadtam le a kérdéseimmel.

 - Minden rendben? Ugye most már nem fog vissza esni? Mikor vihetem haza?

 - Türelem - tette kezeit a vállamra a doki szélesen vigyorogva. - Most vegyen egy nagy lélegzetet és nyugodjon le.

 - Oké - fújtam ki a levegőt a tüdőmből lehunyt szemekkel. Éreztem, ahogy a nyugalom lassan átveszi a helyét az izgatottságnak.

 - Jobb már igaz? - nevetett fel Melanie nővér is miközben megigazgatta Nico párnáját és ágyneműjét.

 - Igen - mosolyodtam el végre tiszta szívből. Most, hogy a fiam felébredt, boldognak éreztem magam, de nem is akármennyire. Szívem szerint tele kiabáltam volna a folyosókat a jó hírrel. - El sem hiszem - lábadtak újra könnybe a szemeim.

 - Megmondtam, hogy amint itt lesz az ideje, felkel a kis kópé - mutatott jókedvűen az ágyra az orvos. - Az elsődleges vizsgálataim szerint semmi maradandó károsodást nem szenvedett. Ha minden flottul megy, akkor egy, maximum két nap és haza mehetnek.

 - Köszönöm - szorítottam meg a kezét a boldogságtól szinte megrészegülve. - Hallod ezt Kicsim? - fordultam a fiam felé. - Nem sokára haza megyünk. Lina és Juni már nagyon várnak.

Nico arcára kiült a régen látott csibészes mosolya amitől az anyai szívem az eddigieknél is gyorsabban kezdett verni. Elérzékenyülve néztem a vékonyka kezeit amikkel megpróbálta feljebb tornázni magát.

 - Apa is? - kérdezte, fel sem fogva, hogy ezzel milyen vihart kavart fel bennem. Az az idióta álom volt az oka mindennek. Miért vacilláltam? Mi tartott vissza attól, hogy Crist válasszam?

 - Ő is - szólalt meg egy rekedt, mély hang a hátam mögül. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam a finn érkezett meg. Nico arcára földöntúli boldogság ült ki amit szerintem semmi nem törölhetett le onnan.

 - Apuci! - nyújtotta ki vézna kis karjait Kimi felé, aki hiába próbált érzelemmentes arcot vágni, egy kósza könnycsepp végigszaladt az arcán.

 - Látom végre felébredtél - helyezte magát kényelembe az ágy szélén miközben magához ölelte a kis testet. - Még egyszer ilyet ne csinálj - dorgálta meg, de a hangja kicsit sem volt szigorú, inkább meghatottnak tűnt.

 - Azt hiszem én most megyek - veregette meg a vállamat az orvos barátságosan. - Előkészülök néhány vizsgálathoz és ha azok is megfelelő eredményeket mutatnak, akkor talán már holnap is haza mehet a nagylegény - vetett még egy utolsó pillantást az ágyra, majd Melanie nővérrel együtt elhagyták a szobát, hármasban hagyva minket.