2018. november 15., csütörtök

II. évad 23. rész

Sziasztok!

Elérkeztünk ide is. Ez az utolsó rész. :(
Tudom sokan már örültök neki, hogy megtudjátok, mi a történet befejezése, de nekem egy hatalmas űr marad a szívemben utána. Ahogy a blogom címéből is láthatjátok, ez volt az első sztorim, amit papírra vetettem, majd begépeltem ide. Szereplői az évek alatt a szívemhez nőttek így nagyon nehéz a búcsúzás, de muszáj.
Sokáig nem tudtam, hogy mi lesz a történet legvége és ez menet közben is sokszor változott, de mostanra végre sikerült békét kötnöm magammal. :) Mindig az aktuális hozzászóló kedvence (TeamCris, TeamKimi vagy éppen Team Sergio) alakította ki bennem a végkifejletet. :D Egyszóval volt itt minden. XDDD
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy rendhagyó véget kanyarítok Anáéknak.
Utálok búcsúzni, ezért gyorsan teszem.
Az írásaimnak köszönhetően rengeteg kedves emberrel "ismerkedtem" meg. Jó érzés volt tudni, hogy érdekelt titeket a kissé zavaros elmém még zavarosabb lenyomata és nyomon követtétek "írói" szárnypróbálgatásaimat. :D
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok velem és az én drága szereplőimmel. Baromi jó érzés volt olvasni a kommentjeiteket. Minden egyes szavatok megdobogtatta a szívemet, akár jó akár rossz visszajelzés volt. Próbáltam tanulni a hibáimból és a kritikáitokból is egyaránt. Remélem sikerült.
Most egy kicsit pihenni fogok és befejezem az utolsó még futó blogomat, de....
Rengeteg ötlet van még a fejemben, elkezdett írások a gépemen, szóval nem fogom és nem is tudnám abbahagyni az írást. Valamikor talán még beleszaladtok az általam írt történetekbe, de azok már nem a focihoz fognak kötődni. Legalábbis most ezt tervezem, de aztán ki tudja? ;) :D Nálam sose lehet tudni. Egy biztos: Dolores Faria néven tovább szeretnék munkálkodni, aztán még az is előfordulhat, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy egy könyvesbolt polcáról köszönök vissza rátok. :D
Azt hiszem most már épp eleget fárasztottalak titeket. :D
Jó olvasást a befejező részhez!
Millió puszi és hatalmas ölelés: Dolores <3 <3 <3 <3 <3 <3 <3





Ana

Magam elé bámulva a semmibe, támasztottam a fejem a repülőgép ablakának. Alattunk már látszódtak a Barajasi reptér fényei. Egész idefele úton próbáltam feldolgozni, amit tettem. Átkozott legyek, ha tudom, hogy miért hagyott el a józan eszem és miért kötöttem ki a finn karjai közt, de megtettem és most mocskosnak, olcsónak éreztem magam. Abban a pillanatban, ahogy az általunk generált szexuális vágy köde felszállt az agyamról, szembesültem tettem súlyával. Felszaladtam a szobámba és reszkető kezekkel dobáltam be ruháimat a bőröndömbe. Könnyeim megállíthatatlanul folytak miközben taxit rendeltem és faképnél hagytam a pilótát. Nem tudtam a szemébe nézni. Nem akartam látni az arcát, hogy mit is gondolhat rólam ezek után. Szerencsémre sikerült jegyet váltanom a következő gépre, így most rajta ültem és vártam, hogy földet érjünk .

...

Torkomban dobogó szívvel léptem be a házba, ahonnan egyből meghallottam a gyerekek zsivaját.
 - Anya! Anya! - Szaladtak elém boldog mosollyal az arcukon, mikor észrevettek az ajtóban. - Úgy hiányoztál! - Öleltek magukhoz, mikor letérdeltem eléjük és a karjaimba zártam őket.
 - Ti is nekem életeim! - fúrtam arcomat a finom illatú, puha, szőke fürtök közé.
 Szemeimet könnyfátyol borította be, ahogy apró kezeikkel átfonták a nyakamat.
 - Miért sírsz? - simított végig Nico az arcomon csodálkozva.
 - Mert nagyon örülök, hogy végre itt lehetek veletek - füllentettem. - Szia, Juni! - köszöntem az előttem toporgó apróságnak is, aki nem tudta, hogy mi tévő legyen. Felé is kitártam a karomat és megöleltem. Édes mosollyal az arcán bújt hozzám, amitől a szívem elfacsarodott. Nem érdemlem meg, hogy szeressen.
 - Szia Ana! - köszöntött Dolores is kedvesen. - Jó hogy újra itthon vagy kislányom. Cris már majd belebolondult a hiányodba - kacsintott rám.
 - Oh, merre van? - Jöttem zavarba, miközben tekintetemmel végig pásztáztam a nappalit, a focistát keresve.
 - Nincs itthon. Azt üzeni, hogy siet vissza, de akadt egy kis gond a szálloda körül. Vasárnap estére itt lesz.
 Elszorult torokkal biccentettem egyet, hogy megértettem. Ez a pár nap haladék talán elég lesz rá, hogy mindent tisztázzak magamban és eldöntsem, hogyan tovább.

...

 Csigalassúsággal teltek a napok a focista nélkül. Úgy éreztem, mintha az idő is összeesküdött volna ellenem és így akarná meghosszabbítani a vívódásomat. Minden nap beszéltünk telefonon, de a történtekről egy szót sem ejtettem. Úgy gondoltam, ez nem telefon téma és mikor elérkezett végre a viszontlátás napja, gyomromban hatalmas görccsel álltam a találkozás elé. A nappaliban ülve vártam rá. Reggel megkértem Dolorest, hogy vigye el a gyerekeket a játszótérre, amibe egy mindent tudó mosollyal az arcán bele is egyezett, így most egyedül vártam az elkerülhetetlenre. Ahogy megláttam belépni az ajtón a focistát, szívem összeszorult. Mekkora egy barom vagyok, Cris nem érdemelte meg, amit elkövettem ellene. Remegő lábakkal álltam fel, kezeimet tördelve.
 - Szia kicsim! - ölelt szorosan magához miután másodpercek alatt áthidalta a köztünk lévő távolságot. - Rohadtul hiányoztál - súgta a számba majd hevesen megcsókolt.
El akartam tolni magamtól, de ajkai érintésétől elvesztettem a fejemet. Ujjaimat a tarkójára csúsztattam és úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe. Nem tudom meddig voltunk így, de kábulatomból a portugál pólóm alá becsúszó keze ébresztett fel.
 - Cris.. - léptem aprót hátra, miközben bűntudattól könnyes szemeimet lesütöttem.
 - Mi a baj Ana? - simított végig az hajamon, majd mutató ujjával felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. Nem bírtam tovább. Könnyeim megállíthatatlanul végigcsorogtak az arcomon.
 - Sajnálom.. - ráztam meg zokogva a fejemet. Az eddig nyelvemen lévő összes mondanivalóm bennem rekedt és csak a bűntudat mardosta a torkomat. A legrosszabb mégis az volt, mikor Cris arcáról eltűnt az értetlenség. Kezei ökölbe szorultak, szemeiben a fájdalom és a düh váltották egymást.
 - Megölöm! - robbant ki belőle. - Megölöm azt a szemetet!
 - Ne, kérlek! - fogtam meg a karját, de gyorsan el is kaptam. Nem volt jogom megérinteni őt. - Én ugyanolyan hibás vagyok, mint ő - vallottam be.
 - Az a szemét! - dühöngött tovább, mintha ott se lennék. - Annyira tudtam! Olyan biztos voltam benne, hogy kihasználja a helyzetet! - rogyott le a kanapéra, fejét a kezei közé hajtva.
Én csak álltam ott megkövülten és vártam, hogy mikor tör ki újra. Hiába, mert nem szólalt meg. Arcát továbbra is rejtve tartotta előlem, vállai rázkódásából jöttem rá, hogy sír.
 - Jaj, ne! - suttogtam magam elé miközben úgy éreztem, hogy a szívem milliárdnyi apró darabra hullik. Kezemet nyújtottam felé, hogy megsimogassam és megpróbáljam elűzni az általam okozott bánatot, de rájöttem, hogy nem tehetem. Én voltam minden rossznak az okozója, nem volt létjogosultságom megérinteni őt.
 - Miért? - emelte fel rám hirtelen megkínzott tekintetét. Könnyáztatta barna szemeitől, melyekből sütött a szomorúság, végleg összetörtem.
 - Nem tudom - suttogtam rekedten. - Fogalmam sincs hogy történt - ráztam a fejem elkeseredve. - Egyszerűen csak.... Nem tudom - próbáltam eltüntetni a gombócot a torkomból, nem sok sikerrel. Nem akartam neki bevallani, hogy a mai napig van egy érzés ami a finnhez köt és ez ellen nem tudok mit tenni.
A köztünk lévő csend nagyon hosszúra nyúlt. Cris leverten bámult maga elé, míg én csak álltam és vártam, hogy kimondja: Vége.
Hirtelen a nappali csendjét gyerekzsivaj verte fel. Ijedten kaptam a fejem az ajtó felé.
 - Apaaaa! Criiiiis! - kiáltottak fel egyszerre a kicsik mikor meglátták a kanapén ülő focistát. Hozzászaladtak és szorosan megölelték. A zokogás újult erővel tört fel a mellkasomból. Istenem, mit tettem! Szám elé kaptam a kezem, hogy tompítsam a fájdalmas kiáltásom, majd sarkon fordulva kirohantam a szobából.
 - Ana! - jutott el még a tudatomig Cris elgyötört hangja, de megállítani már nem tudott. Az ajtót feltépve kifutottam az udvarra onnan az utcára és rohantam, mint az őrült. El innen, el attól az embertől akit szerettem, de megsebeztem és el a gyerekeimtől, akiktől elvettem a lehetőséget, hogy normális családban nőjenek fel. Könnyeim elhomályosították a látásomat. Egy helyet szerettem volna, ahová elbújhatok a lelkiismeretem elől, ahol semmi nem gyötör többé és nem kell látnom a csalódott, megvető arcokat. Ahol nem kell két szeretett férfi közül választanom. Döbbenten álltam meg. Most először tudatosult bennem, hogy tényleg így van. Szeretem őket. Crist és Kimit is egyaránt. Hiába próbáltam elnyomni a finn iránti érzéseimet, kudarcot vallottam. Hirtelen a semmiből fékcsikorgást ütötte meg a fülemet, majd éreztem ahogy a testem a levegőbe emelkedik. Nem volt időm felfogni, hogy mi történt velem, mert egy villanásnyi fájdalom után elöntött a béke. Erre vártam, itt van! Két kézzel ragadtam meg a lehetőséget és kapaszkodtam a fehérségbe.


Cris

Bénultan meredtem az ajtóra. Érzelmeim széles kavalkádja gyűrt maga alá. A fájdalom, az elárultság mellett a félelem is megmutatkozott. Mi lesz most? Mi lesz ezután? Nem akarom elveszíteni a nőt, aki ilyen kis idő alatt is feje tetejére állította a világomat és megmutatta, hogy milyen teljes is lehet az életem. Nem fogom hagyni, hogy a finn győzzön. Gondolataimból egy hangos fékcsikorgás és egy csattanás térített észhez.
 - Ugye nem? - kaptam fel a fejemet, majd őrült módjára rohanni kezdtem az utca felé. Ahogy kiértem a kapun, kisebb csődületet pillantottam meg nem sokkal messzebb tőlem. Idegesen szedtem a lábaimat, hogy az embereket félrelökdösve a szívem ezer darabra hulljon az elém táruló látványtól.
Ana a földön feküdt, feje Sergio ölében pihent. Ahogy oda guggoltam, a védő rám nézett, szemeiből könnyek potyogtak.
 - Épp a kapunál voltam - mondta rekedt hangon, miközben ujjai nem szűntek meg simogatni a lány fehér arcát. - Láttam...- suttogta - láttam ahogy felrepült a levegőbe és egy pillanatra elmosolyodott.. aztán nekicsapódott a betonnak és nem mozdult. Cris - nézett rám halálra vált tekintettel Segio - nem lélegzik - nyögte ki majd felzokogott.


Egy héttel később


Cris

 Könnyektől elhomályosult tekintettel figyeltem, ahogy az ikrek, apjuk kezét szorongatva álltak velem szemben. Lina hercegnős ruhában, míg Nico öltönyben meredt szomorúan maga elé. Sápadtan, szótlanul nézték a hófehér ruhába öltöztetett alakot. Szívem összeszorult a gondolatra, hogy nem ölelhetik többet egymást, nem nevethetnek együtt és Ana nem láthatja, ahogy imádott gyermekei felnőnek. A fájdalom a gyomromon keresztül végig hasított egészen a szívemig. Akarva akaratlan az én tekintetem is megpihent a ravatalon fekvő gyönyörű nőn, aki úgy nézett ki, mintha csak néhány pillanatra megpihent volna. Arca sima volt és ajkain mintha egy halvány mosoly játszott volna. Még így is csodaszép volt. Összefűzött ujjai közt két szál vörös rózsa pihent, emlékeztetve mindenkit Anabell életének legfontosabb szereplőire.
Fájdalmamat tetézte, hogy a mai napnak kellett volna lennie életem legboldogabbikának, mikor végre feleségül vehettem volna a nőt akit szerettem, ehelyett.... Ehelyett csak álltam és a fájdalomtól bénultan figyeltem amint Ana testét elnyelte a sír. 



Ahogy a pap belefogott a búcsúztatásba, úgy hangzottak fel mindenhonnan az elfojtott sírás hangjai. Rengetegen eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Barátok, ismerősök, munkatársak. Sara, a szintén könnyező Iker mellkasához bújva zokogott, Marcelo szemeiből megállíthatatlanul folytak a sós cseppek míg Leroy és az ikrek, Josh és Joe szótlanul álltak a ravatal előtt. Raikkönen pedig csak meredten bámult maga elé míg én...
Én egyszerűen csak ürességet éreztem. Nem tudtam sírni. Azóta a nap óta nem ejtettem egyetlen könnyet sem. Nem tudtam, mert belül én is halott voltam akárcsak Anabell.


Kimi

 Éreztem ahogy Niko és Lina a kezeimbe kapaszkodva próbálják túlélni a lehetetlent. Nálam kerestek menedéket. Pont nálam aki egymaga tehetett erről a szerencsétlenségről.
A tragédia másnapján hoztam el őket a portugáltól és azóta velem vannak. Igen, akartam őket de nem ilyen áron. Ha tudtam volna, mit okozok az önzőségemmel, inkább soha nem megyek Anabell közelébe.
Anabell. A neve is kimondhatatlan fájdalmat okozott a mellkasomban és akaratlanul is elém tolultak az utóbbi napok emlékei.

Az ablakomnál álltam és figyeltem ahogy Ana a bőröndjét maga után húzva beszállt a taxiba. Tudtam, hogy nincs értelme utána menni. Majd megnyugszik - vigyorodtam el. Innentől kezdve csak várnom kell, míg rájön, hogy én vagyok az a férfi aki neki kell- bizonygattam magamnak. De ahogy teltek a napok, úgy kopott el a magabiztosságom. Mi van, ha mégis a portugált választja? Mi van, ha soha többet nem érhetek hozzá, mert mégis feleségül megy Ronaldohoz? Vajon elmondta neki mi történt köztünk? Ő pedig megbocsátott neki? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kergették egymást a fejemben napokon át, míg végre megszólalt a telefonom.
Gúnyos vigyorral vettem a fülemhez és nyomtam meg a fogadás gombot.
 - Ronaldo?

 - Raikkönen. Ana.. - hallatszott a focista elkínzott hangja a vonal másik feléről amiből arra következtettem, hogy mindent tud.
 - Nézd, én megértelek, hogy most mérges vagy rám, de ő mindig is az enyém volt.. - fogtam bele, mert nem akartam drámát miközben a szívem boldogan dobogott a mellkasomban, hogy elértem a célom. -Akartam őt és a gyerekeimet, így megtettem amit tudtam. Ezt meg kell értened...
 - Fogd már be! - vágott a szavamba a focista. 
 - Hé, nem kellene...
 - Halott! Érted? Ana meghalt! - zokogott fel a portugál amiből azonnal levettem, hogy igazat mond.
 - Mi?- nyögtem ki nagy nehezen. A világ megfordult velem. Le kellett ülnöm, hogy ne essek el, mert a lábaim megroggyantak. A nő, aki fényt és melegséget hozott az életembe és megadta nekem a világ legdrágább kincseit, nincs többé. Kinyomtam a telefont és hagytam, hogy kicsússzon a kezemből. Órákig ültem magam elé bámulva a semmibe. Már besötétedett, mikor Mark rám talált és nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mi történt. Ő értesítette a családomat és elintézte, hogy minél hamarabb a gyerekeim mellett lehessek.
 Vége felé közeledett a szertartás, az ikrek egyre jobban szorították a kezeimet. Sokan bolondnak tartottak, hogy elhoztam őket, de én tudtam, hogy nekik is joguk van elbúcsúzni Anától. Nagyon nehéz volt az a pár nap, mire elfogadták, hogy az anyukájuk többé nem jön vissza hozzájuk.
Most ahogy rájuk néztem, fájó beletörődés volt az arcukon.

 - Apa! - rángatta meg a kezemet Nico, így leguggoltam hozzá.
 - Mit szeretnél?
 - Ugye anya az angyalokhoz költözött?
 - Igen..
 - Akkor jó - sóhajtott fel ő is és a testvére is.
 - Miért? - bukott ki belőlem a kíváncsi kérdés.
 - Mert akkor onnan fentről - mutatott apró ujjával az ég felé - figyelni fog minket.
Szememet elfutották a könnyek ahogy édes, reménykedő arcukra pillantottam.
 - Biztos vagyok benne, hogy mindig rajtatok lesz a szeme - és mintha engem akarna igazolni, egy lágy szellő suhant végig a temetőn, végig simítva a könnyáztatta arcokon.
Megsimogattam az egyforma szőke fejüket, hogy erőt gyűjtsek belőlük. Újra belém nyilallt a felismerés, hogy már csak ők maradtak nekem az elképzelt, csodálatos jövőmből, így fogadalmat tettem, hogy nagyon vigyázni fogok rájuk. Sokkal jobban, mint ahogy az anyukájukkal tettem.


                                   ...END...





4 megjegyzés:

  1. Csak azt tudom írni, amit a wattpadon is. Nagyon vártam a folytatást, de nem szeretem a szomorú véget. Sajnálom, hogy vége van, mert tényleg jól írsz!!😥😮😶

    VálaszTörlés
  2. Szia Dolores!
    Igaz szomorú vége lett...de mêg is csodálatosan szívbemarkolóan szép!
    Köszönöm szêpen, hogy végig követhettem a törtênetet, kíváncsian várom mi minden jön még a te tolladból!
    Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én köszönöm, hogy itt voltál velem, olvastál, írtál. Nagyon sokat jelentett nekem a véleményed.
      Igen, szomorú történet lett belőle, de úgy éreztem, hogy nem tudom másképp elképzelni Anát csak így. Mindkét pasit szerette és nem tudott volna dönteni, felőrölte volna ez az érzés ezért is maradtam ennél a verziónál.
      Következő írásom....hm....Most éppen egy Toni Kroos történet kattog a fejemben. Még nem tudom mikor, de meg fogom írni. :D
      Még egyszer köszönöm, hogy olvastál és írtál nekem!
      Hatalmas ölelés: Dolores

      Törlés