10/10 47. rész

Lola

   Ahogy megérkeztünk az újabb meccsünk helyszínére, itt is letámadtak az újságírók. Zizuval megbeszéltük, hogy amíg le nem cseng ez az egész, addig ő nyilatkozik. Nem szívesen, de vállalta.
 - Oké fiúk! - néztem a csapatra. - Bale még nem száz százalékos, így Di Maria kezd. Én nem lehetek veletek a kispadon, de a nézőtérről figyellek titeket.
  Sajnos elutasították a fellebbezésünket a piros lap miatt, így ezt a meccset ki kell hagynom.
  Idegesen sétáltam fel a lépcsőkön, hogy helyet foglalhassak a nézők között. Felajánlották a Vip- páholyt, de semmi kedvem nem volt jópofizni a helyi sleppel.
 - Kérhetek egy autogramot? - kérdezte egy hat év körüli kisfiú megszeppenve.
 - Persze - mosolyogtam rá és elvettem tőle az elém tartott füzetet. - Hogy hívnak?
 - Manuel.
 - "Manuelnek millió puszival: Dolores Faria" - pötyögtem a lapra.
 - Ha nagy leszek, elveszlek feleségül - húzódott mosolyra a szája.
 - Addigra én már öreg leszek - nevettem fel.
 - Nem baj - legyintett nagyvonalúan. - Te legalább értesz a focihoz, nem úgy, mint a többi lány. Ők mindig csak nyafognak - magyarázott komolyan.
  Lehajoltam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. Elvörösödve kapott oda, majd visszafutott a szüleihez, akiknek lelkendezve mutatta az aláírásomat.
  Elkezdődött a meccs, ami igen keménynek bizonyult. Úgy látszik az Osasuna játékosai eldöntötték, hogy mindenképpen lesérítik Ronit. Szegény többet ült a földön, mint futott. A sárgalapok úgy repkedtek, mint a konfetti. A huszonegyedik percben Cris szabadrúgásból egy óriási kapushiba után megszerezte a vezetést. Felnézett a lelátóra, a szemével engem keresve, mikor megtalált vigyorra húzta a száját. Nagyot nyeltem, mert az egyezségünket nem kalkuláltam bele a "kapcsolatomba". Az első félidőt végig idegeskedtem miután Arbeloa és Fabio is besárgultak. Ikernek hatalmasakat kellett védenie. Nem adta magát egykönnyen az ellenfél. A szünetben bementem az öltözőbe és idegbetegen pattogva csesztem le őket az eddigi teljesítményükért.
 - Feszült vagy Cica - súgta a fülembe Roni miközben a második félidőre indultunk. - Majd segítek levezetni - kacsintott és már ki is futott a pályára, míg én visszalépcsőztem a helyemre.
  Fentről nézve egész másképp láttam a játékot.Minden apró hiba feltűnt, így magamban morogva jegyzeteltem, hogy mire kell rágyúrnunk az elkövetkezendőkben. Gyomorgörccsel figyeltem ahogy Jese megindul a labdával, majd azt Di Mariához passzolja. 2-0. Mosolyogva ültem vissza a helyemre, de tudtam, hogy figyelnünk kell és meg kell tartanunk ezt az eredményt. Cris mozgásán láttam, hogy fáradt így a telefonomhoz nyúltam.
 - Igen? - hallottam meg a francia hangját, aki meg is fordult a kispadon engem keresve.
 - Roni fáradt, cseréld le Balere.
 - De Bale még nem teljesen egészséges - ellenkezett.
 - Tudom, de az edzést végig csinálta és nem szeretném, ha Cris is lesérülne és hetekre kidőlne a sorból.
 - Értem - bólintott. - Még valami?
 - Xabi és Casemiro is helyet cserélhetnek... és engedjük játszani Moratát is.
 - Kinek a helyén?
 - Jese - mondtam egy pillanatnyi gondolkodás után.
 - Oké, te vagy a főnök - nyomta ki a telefont.
  Néhány perc múlva láttam, ahogy felvillantják a táblát és Cris összehúzott szemekkel néz a számokra, aztán rám. Nem túl jókedvűen sétált le a pályáról. Két percre rá következett a másik két csere is. Elégedetten dőltem hátra egészen addig, míg Moratát le nem terítették a tizenhatoson belül. Szegény fiú egy pillanat alatt összeesett, majd minden erejét összeszedve felállt. Ökölbe szorított kezekkel néztem a szeme alatt jól kivehető elszíneződésre. Aggódva figyeltem a mozdulatait. Ha ezt tudom nem használom fel az összes csere lehetőségemet. Az orvosi stáb megvizsgálta, de a fiú jelezte, hogy folytatni akarja a játékot. Nem szívesen, de rábólintottam. Aztán a meccs átváltott szappanoperává a számunkra. Ami rossz csak történhet, minden összejött. A nyolcvanötödik percben Fabio összeszólalkozott Torressel és mind a ketten sárgát kaptak, ami nekünk már a második volt, így Coentraonek el kellett hagynia a pályát.
 - Megfojtalak - sziszegtem a fogaim közt, de nem tudtam tovább foglalkozni vele, mert Morata rosszul lett és ő is kiszállt a játékból. Aggódva figyeltem ahogy Alvaro sírva húzza fejére a pólóját és elindul az orvosi stábbal az öltözőbe. Kilenc emberrel fejeztük be a meccset, amit én már nem láttam, mert a sérült játékosom után siettem.
 - Mi újság Doki? - léptem be a helységbe, ahol a fiatal srác már feküdt és egy jégtömlőt szorított a szemére. - Azt a kurva! - szisszentem fel mikor elhúztam róla és megláttam a sérülését. - Alvaro, te focimeccsen voltál vagy boxmeccsen? - mosolyodtam rá, próbáltam viccesre venni a helyzetet. - Tysont sem intézték el így egyszer sem.
 - Bocs, hogy cserben hagytalak - fordította el a fejét és egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
 - Nézz rám! - érintettem meg az ép arcát. - Te mindent megtettél amit tudtál. Nem a te hibád, hogy nem bírtad tovább. Így is negyedórát játszottál úgy, hogy szinte semmit nem láttál a szemedre.
 - De...
  Nem tudta befejezni, mert megérkezett a csapat. Hangosan csörtetve álltak meg a fiatal játékos mellett.
 - Jól vagy tesó?
 - Minden oké?
 - Hát ez elég szarul néz ki!
  Ezek és ehhez hasonló mondatok hangoztak el a fiúk szájából.Hátrébb léptem, hogy körbe tudják állni. Kicsit megszédültem és az egyik szekrénynek támaszkodtam.
 - Jól vagy? - tette a vállamra a kezét Zidane és kérdőn nézett rám.
 - Ja, csak fáradtan - eresztettem meg egy vérszegény mosolyt felé. - A buszban leszek - veregettem meg a karját és elindultam a jármű felé. Átverekedtem magam az újságírókon, figyelmen kívül hagyva a kérdéseiket. Nagyot sóhajtva dobtam le magam az ülésre és lehunytam a szemeimet. A telefonom hangos zenélésbe kezdett.
 - Igen? - emeltem a fülemhez.
 - Szia Kicsim - hallottam meg Thiago vidám hangját.
 - Szia - mosolyodtam el akaratlanul is.
 - Ügyesek voltatok. Gratulálok az újabb győzelemhez.
 - Köszönöm, de nehogy azt mond, hogy unalmas óráitokban Real meccset néztek - nevettem fel.
 - Pedig de.
 - Miért?
 - Mert az edzőjük egy gyönyörű nő, aki nem mellesleg a barátnőm - bókolt. - Hiányzol - komorult el hirtelen a hangja.
 - Te is - sóhajtottam fel és jelen pillanatban így is éreztem. - Téged is elleptek a firkászok? - kérdeztem elterelve a témát.
 - Ne is mond - nevetett fel. - Ki sem tudok lépni a lakásomból. Te hogy bírod?
 - Nehezen. Idegesít, hogy nem a csapattal foglalkoznak, hanem velem - felkaptam a fejem, mert megérkeztek a fiúk. - Most le kell tennem - mondtam neki.
 - Csókollak - mosolygott a telefonba. - Nagyon hiányzol és remélem, hamarosan találkozunk. Vigyázz magadra Édes - morogta.
 - Te is.
 - Már alig várom, hogy lássalak - búgta szexi hangon, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam.
 - Én is. Ha jó fiú leszel egyik hétvégén meglátogatlak - kacérkodtam vele.
 - Ígérem - nevetett fel. - Szia Kicsim!
 - Csók - nyomtam ki a telefont és észre sem vettem, hogy mosolygok.
 - Ez nagyon nyálas volt - hallottam meg a portugál jellegzetes hangját.
 - Semmi közöd hozzá - emeltem rá mérgesen a szemeimet. - Foglalkozz a magad dolgával!
 - Azt teszem - hajolt a fülemhez. - Nem szeretném, ha a kisfiú lefárasztana, én pedig jutalom nélkül maradnék - nézett a szemeimbe.
 - Ne aggódj - húztam el a számat - az egyezségünk még áll.
 - Akárcsak én - búgta a fülembe és beleharapott a nyakamba.
  Jóleső sóhajjal fogadtam a tettét, majd a kezemet a mellkasának támasztva toltam el magamtól.
 - Várj a sorodra - közöltem vele közönyös hangot erőltetve magamra.
  Halkan felnevetett és ellépett tőlem, megkereste a helyét és leült a busz hátuljába.
  Furcsán gyengének kezdtem érezni magam. Hirtelen megfájdult a fejem, kivert a víz és szédülni kezdtem.
 - Jól vagy? - ült le mellém aggódva Zizu.
 - Nem - csóváltam meg a fejem, mire valaki megpörgette velem a buszt. - Istenem - ugrottam fel és a jármű hátulja felé igyekeztem, a kezemet a számra szorítva. Szinte feltéptem a mosdó ajtaját és magamra zártam. Öklendezve borultam a csésze fölé, mindent kiadva magamból. Mikor végre jobban lettem, hideg vízzel megmostam az arcomat és a mosdó alatt talált szájvízzel kiöblítettem a szám. Nagyot sóhajtva léptem ki a helységből, kíváncsi tekintetek kereszttűzében.
 - Jól vagy Lolita? - lépett hozzám Marci aggódva.
 - Nem - vallottam be, de úgyis látták rajtam. - Szerintem elrontottam a gyomrom.
  Belekaroltam a barátomba és visszakecmeregtem a helyemre. Pirri azonnal mellettem termett és már helyezte is rám a vérnyomásmérőt.
 - 80/65 ez nagyon alacsony - méregetett szakszemmel. - Mióta nincs jól?
 - Most kezdődött - dőltem hátra sóhajtva.
 - Szeretném holnap kivizsgálni.
 - Minek? Nem vagyok beteg, csak elrontottam a gyomrom - nyöszörögtem.
 - Seňorita ez nem játék. Rohadt alacsony a vérnyomása és nagyon szarul néz ki.
 - Kösz - suttogtam, mert már csak ennyire telt az erőmből.
 - Pihenjen és aludjon míg hazaérünk - tette a homlokomra a kezét. - Láza is van - hallottam még ahogy Zidanenak magyaráz, aztán se kép, se hang. Átadtam magam a jótékony alvásnak.

 - Lola, megjöttünk - hallottam valahonnan távolról egy hangot.
 - Mindjárt - nyögtem fel majd óvatosan kinyitottam a szemeimet. A stadionunk előtt álltunk és a busz már üresen tátongott. A fiúk lent toporogtak.
 - Le tudsz jönni? - nézett rám Zidane kérdőn.
 - Persze, nem halálos beteg vagyok, csak valami vírus lesz - álltam fel, de ha nem kap el visszaesek, mert olyan gyenge voltam.
 - Na gyere - kapott ölbe és úgy vitt le a lépcsőkön, amit a csapat döbbenten nézett. - Melyik a te kocsid?
 - A piros Lambo - nyögtem ki, mert már megint forgott velem a világ. - De nem hiszem, hogy tudnék vezetni - szorítottam össze a szemeimet.
 - Majd én hazaviszlek - hallottam meg Cris aggódó hangját.
 - Nem kell, majd bent alszom az irodában - próbáltam lábra állni, de Zizu nem hagyta.
 - Kizárt - szólalt meg Pirri is. - Haza visszük és ott kap egy szurit.
 - Mit? - nyíltak ki a rémülettől a szemeim.
 - Jól hallotta, kap egy injekciót, mert nem megy le a láza és gondolom hányingere is van.
 - Rendben - adtam meg magam, mert tényleg egyre rosszabbul éreztem magam.
  Azt már alig érzékeltem, hogy mi történik körülöttem. Csak azt tudtam, hogy betettek egy autóba és ott elaludtam. Halványan még éreztem, hogy valaki kiemel, de a többit már elnyelte a sötétség, ami rám ereszkedett.