Lola
A reggeli incidens után összeszedtem magam és hiába tiltakozott a portugál, haza vánszorogtam. Ettől a művelettől annyira elfáradtam, hogy a házba érve végig dőltem az ágyamon és elaludtam. Álmomban újra megjártam életem poklát.
" Lolo! - szólongatott a barátnőm, de most nem voltam beszédes kedvemben. - Nem csinálhatod ezt - állt meg az ajtómban egy tálcával. - Enned kell.
- Nem vagyok éhes - mondtam fásultan, ami igaz is volt, mert a hányingertől ami reggel óta kínzott egy falat sem ment volna le a torkomon.
- Ne csináld már - könyörgött újra, de láthatta rajtam, hogy hiába, mert egy sóhaj után kiment a szobából.
Az agyam folyamatosan kattogott. Hol rontottam el? Minden annyira tökéletes és szép volt, akkor miért hagyott el? Sírni már nem tudtam, mert a könnycsatornáim kiszáradtak a tegnapi nap után. Ahogy felültem az ágyam szélére, úgy éreztem összenyomnak a falak és nem kapok levegőt. Sietve álltam fel és a gardróbomhoz lépve elővettem egy bőröndöt, amit teledobáltam ruhákkal. Magamhoz vettem a papírjaimat és elindultam lefelé.
- Hová mész? - néztek rám döbbenten a lent lévők.
- El! - válaszoltam kurtán, majd meggondolva magam feléjük fordultam. - Ne tudok maradni. Itt minden rá emlékeztet. Magányra van szükségem - magyaráztam. - Majd jelentkezem, ha úgy érzem, hogy sikerült helyre tennem a dolgokat idebent - mutattam a fejemre.
Nem szóltak, mert tudták, hogy felesleges. Én ezt már eldöntöttem. Egyedül apám állt elém.
- Van elég pénzed?
Halványan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy ő megfog érteni.
- Ne aggódj, van.
- Ha bármire szükséged van azonnal hívjál - simított végig a hajamon, amitől újra kislánynak éreztem magam.
- Jó - bólintottam. - Szeretlek apa! - öleltem meg, majd beültem a taxiba, amit még a szobámból hívtam. Elvitettem magam a reptérre és jegyet váltottam a legelső gépre, ami elhagyta Brazíliát. Így kötöttem ki Angliában. Londonban kivettem egy szobát és bezárkóztam. Két napot töltöttem egy befüggönyözött, sötét szobában. Elsírtam a maradék könnyeimet is. Közben apa felhívott, hogy elmondja, elintézte a médiát és senki nem fog tudni semmit a történtekről. A közérzetem napról-napra rosszabb lett. A hányingert felváltotta a hányás, de ezt mind betudtam az elmúlt napok idegeskedéseinek, egészen addig, míg egyik éjszaka arra ébredtem, hogy rettenetesen görcsölök. Mikor felkapcsoltam a lámpát, rémülten néztem a véres ágyneműre. Azonnal hívtam a recepciót, akik szóltak a szálloda orvosnak. negyedórán belül már a szirénázó mentőben feküdtem és sebesen száguldottunk a kórház felé. Annyi erőm még volt, hogy küldtem egy sms-t apámnak, hogy hol talál meg, majd elvesztettem a kapcsolatomat a külvilággal.
Mikor magamhoz tértem, az első amit felfogtam, hogy kórházban vagyok. Apa az ágy mellé húzott fotelben aludt, gyűrött öltönyben és több napos borostával az arcán. Mocorgásomra kinyitotta a szemét amiből csak úgy sütött a megkönnyebbülés.
- Lolita - fogta meg a kezemet - csak hogy végre felébredtél - sóhajtott fel megkönnyebbülten.
- Mi történt? - néztem rá értetlenül.
- Azt hiszem, előbb szólok az orvosnak, majd ő elmondja - állt fel, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Kiment a kórteremből, hogy pár perccel később egy idősebb, fehér köpenyes férfival térjen vissza.
- Mis Faria - mosolygott rám kedvesen. - Doktor Hart vagyok. Nagyon megijesztett minket, de most már örülünk, hogy köztünk van.
Értetlenül pislogtam rá.
- Milyen nap van? - suttogtam rekedten és úgy éreztem, mintha smirglit nyeltem volna.
- Kedd - világosítottak fel mire a szemeim kikerekedtek a döbbenettől.
- Igen kicsim - simogatott meg apa - majdnem egy hétig nem voltál magadnál.
- Mégis hogy vagy miért? - néztem egyik férfiról a másikra.
- Dolores, mire emlékszik? - komolyodott el az orvos.
Lehunytam a szemeimet és bevillantak a szállodai képek.
- Vérre - suttogtam. - Sok vérre.
- Sajnálom - hallottam meg a dokit és mikor kinyitottam a szemeimet az arca részvétről árulkodott. - Már nem tudtuk megmenteni a babát.
Apára néztem, akinek a szemei könnybe lábadtak a mondatra és elfordította a fejét.
- A babát? - kaptam a hasamhoz.
- Nem is tudott róla?
- Nem - csuklott el a hangom. Volt egy kisbabám Marcotól és még csak nem is sejtettem. Talán ha előbb tudunk róla minden másképp alakul.
- A spontán vetélés elég gyakori a terhesség első szakaszában - magyarázta doktor Hart. - Főleg, ha az anyuka sokat stresszel. Érte mostanában olyan hatás, ami miatt idegeskedett?
Hisztérikusan felnevettem. Még hogy ért-e? Azonkívül, hogy életem szerelme lelépett az oltár előtt, magamra hagyva egy kisbabával, akiről nem is tudtam és aki már nem fog megszületni?
- a lányom most szakított a vőlegényével - adott diplomatikus választ az apám.
Nem tehettem róla, de ezen újra nevetnem kellett és egészen addig azt is tettem, míg át nem csapott hisztérikus zokogássá. Doktor Hart csengetett a nővérnek aki egy fecskendővel a kezében jelent meg az ajtóban. Ahogy megkaptam az injekciót, szemhéjjaim elnehezültek, de még hallottam ahogy apám megkérdezi az orvost.
- Doktor úr, ez a vetélés milyen kihatással lesz Lola életére? Lehet még gyereke?
Próbáltam ébren maradni, hogy megtudjam én is a választ, de az altató hatni kezdett. Az elmémig csak egyetlen szó jutott még el: Sajnálom...
A rákövetkező hetekben pszichológushoz jártam, hogy feltudjam dolgozni a traumákat. Ezzel egy időben egyre agresszívabb lettem és ezért különféle csoportterápiákon kellett részt vennem, hogy levezessem a felgyülemlett feszültségemet. Esténként azon gondolkodtam, hogy kinek fog kelleni egy olyan nő, aki még gyereket sem tud szülni. Egy ilyen este után fogadtam meg azt, hogy ezentúl inkább én használom ki a férfiakat és messzire elkerülöm a szerelmet, és soha senki nem tudhatja meg a titkomat."
Zihálva ébredtem fel. Pólóm izzadtan tapadt a testemre, a lázam újra felszökött. Nyöszörögve vonszoltam ki magam a konyhába, hogy bevegyem a gyógyszereimet. Fülemre tapasztottam a kezem, mikor a telefonom hangos csörgésbe kezdett. Először tanácstalanul néztem szét a lakásban, majd beazonosítottam a készülék hollétét.A nappali kanapéjára volt dobva. Lerogytam a bútor szélére és hátradőltem.
- Itt Dolores Faria üzenetrögzítője, kérlek a sóhajom után hagyj üzenetet - nyögtem fel fájdalmasan..
- Szia Kicsim! Mi a baj?- hallottam meg Thiago aggódó hangját. Akármennyire is nyűgnek éreztem az elején ezt a kapcsolatot, kost jól esett, hogy beszélhetek vele.
- Szia neked is. Nincs nagy baj, csak elkaptam valami vírust és nagyon kivagyok tőle.
- Foglalok helyet és holnapra már ott is vagyok - mondta kedvesen.
- Nem kell - hárítottam el. - A végén még megfertőznélek valami nyavalyával. Hidd el, pár nap és jobban leszek - magyaráztam nem túl meggyőzően.
- Hiányzol - súgta a telefonba mire elmosolyodtam.
- Te is.
- Biztos ne menjek? - kérdezte mégegyszer.
- Biztos. Félek, hogy tényleg lebetegítenélek, aztán nem tudnál játszani egy darabig.
- Tudod, hogy megszállott vagy? - nevetett fel.
- Mondták már egy páran - mosolyodtam el megint. Volt valami ebben a fiúban, amitől mindig jókedvem lett, ha beszéltem vele.
- Most mennem kell, mert edzésünk lesz - sóhajtott fel szomorúan. - Vigyázz magadra és gyógyulj meg hamar. Búj be az ágyba és gondolj rám - nevetett fel halkan.
- Egyedül vagy valakivel? - évődtem vele.
- Csakis egyedül, de ezt elmagyarázom majd neked, ha megint találkozunk. Utána tuti nem akarsz majd mást - morogta a telefonba, amitől a testem jólesően megborzongott.
- Thiago, gyere már! - hallottam a háttérből.
- Megyek! - szólt oda valakinek. majd újra rám koncentrált. - Csókollak Baby! Remélem hamarosan látlak.
- Én is téged. Szia. - nyomtam ki a telefont és mosolyogva gondoltam a fiúra. Ha nem is vagyok szerelmes, jól esne most a közelsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése