10/10. 74.rész

Lola

   Valami zajra ébredtem. Kinyitottam a szemeimet, amik szerintem csúnyán belehettek dagadva a tegnapi sírástól. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Felültem az ágyamon és ekkor tudatosult bennem, hogy nem egyedül töltöttem az éjszakát. Ijedten néztem a mellettem békésen szuszogó védőre, akinek kisimult vonásai most még jobban emlékeztettek a tegnap este felbukkant focistáéra. Hatalmas önuralmamba került, hogy ne túrjak bele a kócosan meredező tincseibe és ne csókoljam meg enyhén elnyílt telt ajkait. Tekintetemet lejjebb vezettem a testén, amit alig fedett valami, mert a takaró félig lecsúszva lógott le az ágyról. Elmélyülten nézegettem a bőrét fedő tetoválásokat és kedvem lett volna mindegyiket körbe rajzolni az ujjammal. Az egész férfi egy merő izomköteg volt és a testét borító rajzok rosszfiús külsőt kölcsönöztek neki. Én pedig szerettem a rosszfiúkat.
  Újra eljutott hozzám a zaj, ami felébresztett, így meztelen testemre felkaptam egy köntöst és halkan a forrás keresésére indultam. A kapucsengő volt az. Mivel azt hittem, hogy a csapat valamelyik tagja, vagy épp Flo bácsi keres, így megnyomtam a nyitógombot és beengedtem a látogatómat.
  A konyhába csoszogtam, hogy egy finom teát készítsek magamnak, mikor meghallottam a férfi hangját, aki már a saját lakásomban sem hagyott nyugtot nekem.
 - Buongiorno Lolita!
 Úgy perdültem meg a tengelyem körül, mintha darázs csípet volna belém.
 - Te...te mit csinálsz itt? - kérdeztem idegesen. - És hogy találtál meg?
 - Nem volt nehéz - vigyorgott rám. - Madridban szinte mindenki tudja, hogy hol lakik a Real csinos edzője.
 - Mit akarsz? - nyeltem nagyot és, hogy ne áruljam el mekkora vihar dúl a belsőmben, visszafordultam a csészém felé és a teámmal kezdtem szöszmötölni.
 - Még mindig narancs-fahéj a kedvenced - állt meg mögöttem, kezeit két oldalra mellém támasztva, testével nekem feszülve, amitől megmerevedtem.
 - Van ami nem változik - motyogtam az orrom alá és próbáltam elrejteni előle a kezem remegését.
 - Ahogy te sem La mia sola - simította ki a hajamat a nyakamból. - Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint régen - suttogta a bőrömre. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy erőt tudjak gyűjteni a sármja ellen.
 - Lehet, hogy te így látod, mégis meg kell, hogy cáfoljalak - szorongattam idegesen a teámat. - Én már nem vagyok ugyanaz, aki voltam. Tettél róla, hogy, megváltozzak.
 - Még mindig haragszol Piccole Stelle? - nevetett fel halkan.
 - Ó, dehogy - ironizáltam. - Miért is tenném? Csak leléptél az esküvőnk napján, megaláztál egy csomó ember előtt és tönkre tetted az életemet - tört ki belőlem az eddig elfojtott sérelem.
 - Fiatal voltam és idióta - csókolt a nyakamba.
 - Marco - csattantam fel, majd a csészémet a pulthoz vágva, ingerülten fordultam felé. - Mégis mi a faszt képzelsz magadról?
 - Mióta ilyen piszkos a szád Bello? - vigyorgott idegesítően. - Na nem mintha zavarna. Sőt! - simított végig hüvelykujjával az ajkaimon.
  Elégedetten vettem észre, hogy már semmiféle reakciót nem vált ki belőlem az érintése. Kezei bilincsként csúsztak a csípőmre. Ujjaival keményen vont magához.
 - Eressz el! - sziszegtem felé, de csak nevetett erőtlen szabadulási kísérleteimen.
 - Olyan vagy, mint egy jó whisky. Idő kellett, hogy beérjél - nyalta meg a szája szélét. - Kíváncsi vagyok, vajon az ágyban is fejlődtél-e? - karjaimat hátracsavarta és egyik kezével fogva tartotta őket. Hiába küszködtem, nem tudtam szabadulni tőle. Szabad kezével a köntösöm övéhez nyúlt és kicsomózta.
 - Marco engedj el, vagy sikítok - néztem rá rémülten.
 - Szeretem, ha egy nő hangos - hajolt le a melleimhez. Kétségbeesve vergődtem a kezei közt. - Ne ficánkolj! Az enyém voltál és az is maradsz!
 - Kérlek! - könyörögtem a sírás szélén állva, de nem eresztett. Szája fájdalmasan tapadt a bőrömre és foltokat hagyott rajtam.
 - Nem hallottad, mit mondott? - csattant fel egy mérges hang a lépcső felől.
  Marco megpördült, de nem engedett el.
 - Nocsak, nocsak? - vigyorodott el mikor meglátta Sergiot, akin csak egy boxer volt. - Úgy látom, nem unatkoztál az éjszaka, Mylady - ejtette ki a száján oly régóta hallott becenevemet, amitől az egész testem lúdbőrös lett. Gyerekkorunkban ő, Marcelo és én voltunk a három testőr. Mikor komolyabbra fordult köztünk a dolog, és lefeküdtem vele, azt mondta, hogy olyan vagyok, mint Dumas regényében a Milady, akit megbélyegeztek, csak itt ő tette rám a bélyegét. Buta voltam és szerelmes, szavait kedveskedésnek fogtam fel és csak később jöttem rá, hogy mi volt az igazi jelentésük. - Vajon a kis brazil fiúcskád tud róla, hogy amíg nem találkoztok, addig is van aki melegen tartsa az ágyadat?
 - Úgy hallom, nem volt elég amit tegnap kaptál - lépdelt felénk Sergio nyugodt arckifejezéssel.
 - Alattomos és sunyi voltál Ramos - szikráztak Marco szemei.
 - Csak gyorsabb - somolygott rá a védő nagyképűen a még mindig engem szorongató focistára.
 - Vettem észre - húzta el a száját Borriello. - Gyorsabban bújtál az ágyába. Megelőztél!
 - Takarodj! - tért vissza a hangom és megrántottam magam. Szerencsémre Marco úgy elmerült a Sergioval való szópárbajban, hogy nem koncentrált rám eléggé, így sikerült kiszabadulnom a karjai közül. Ahogy elléptem tőle, köntösöm szétnyílt és a két férfi döbbenten legeltette rajtam a szemeit. Zavartan kötöttem össze az övemet magam előtt.
 - Oké, elmegyek - emelte fel a kezeit mikor észlelte, hogy Sergio megindult felé. - De azt remélem tudod - nézett gúnyosan a védőre -, hogy akárhányszor is dugod meg, én mindig ott lebegek majd a szemei előtt, mert én voltam neki az első és maradandó nyomot hagytam benne.
  Bumm! Sergio ökle lecsapott és Marco hátra esett a konyha asztalnak, lesodorva mindent ami rajta volt.
 - Te utolsó szemét! - kapta el az ingét Sese és úgy emelte fel a földről az ütéstől még mindig kicsit kába férfit. - Tudod mi vagy te? Egy gerinctelen, gyáva féreg. Melyik férfi hagy magára egy terhes nőt az oltárnál? - zihálta magából kikelve, majd mikor rájött, hogy elszólta magát, ijedten rám nézett. Kezem a szám elé kaptam és nem hittem el, hogy megtette. Elmondta a titkomat annak a férfinak, akit a világon mindennél jobban utáltam.
 - Hogy...mi? - pislogott Marco értetlenül. - Lola...te? - nézett rám vérző orral.
  Torkom összeszorult. szemeim elhomályosultak a könnyektől, amik újfent kitörni készültek.
 - Lolita - engedte el Marco ingét és felém lépett. Feltartottam a kezeimet, hogy ne jöjjön közelebb. Minden ízemben remegtem.
 - Tűnjetek el! - suttogtam rekedten. Mindketten értetlenül néztek rám, mintha nem hallották volna mit mondtam. - Azt mondtam, húzzatok a picsába! - kiáltottam most már hisztérikusan. Sergio lehajtotta a fejét majd sietve eltűnt az emeleten. Marco feltápászkodott a földről és kézfejével letörölte a vért az arcáról.
 - Lola, igaz amit Ramos mondott? - állt meg előttem.
  Pár pillanatig gondolkodtam rajta, hogy letagadom, de végül úgy döntöttem, ideje teljesen lezárnom a múltam. Felnéztem és tekintetemet Marco szemeibe mélyesztve válaszoltam.
 - Igen, igaz. Terhes voltam, de a stressz miatt a baba meghalt és vele együtt a lány is aki voltam.
 - Én... - dadogta zavarodottan. - Nem tudtam... Ha tudom...
 - Ne! - szóltam közbe. - Ne mond azt, hogy nem léptél volna le! - húztam el fájdalmasan a számat. - Lehet, hogy akkor nem, de pár év múlva igen és akkor már nem csak engem, hanem egy gyereket is magára hagytál volna. Évekbe telt, míg elfogadtam, hogy nekem ezt osztotta a sors, de valahogy sikerült túl tennem magam rajta. Úgyhogy most megkérlek, tűnj el az életemből és tegyünk úgy, mintha ez a találkozás meg sem történt volna - fordultam el tőle és vártam, hogy lelépjen. Merev tartásomból csak akkor engedtem, mikor meghallottam, hogy egy halk "Dio sia con voi!" után becsukódik a bejárati ajtó. Izmaim elernyedtek és a mosogatónak támaszkodtam. A fejem majd szét szakadt, hányinger kerülgetett, szemeim előtt fekete pontok ugráltak.
 - Lola? - hallottam meg Sergio kérdő hangját. - Jól vagy? - sietett hozzám aggódva.
 - Nem - lélegeztem mélyeket, visszatartva az ingert, hogy kiadjak mindent magamból, de nem jártam sikerrel. Számra szorított kézzel, rohanva tettem meg az utat a fürdőszobáig, ahol nemes egyszerűséggel mindent kihánytam.
 - Segíthetek valamit? - állt meg Sergio a csukott ajtó mögött.
 - Be ne gyere! - kiáltottam két öklendezés közt. - Amúgy is mára már eleget segítettél! - töröltem le a homlokomról lecsorgó verejtéket.
 - Lola...
 - Menj el! - hunytam le a szemeimet egy újabb görcsös öklendezés után.
 - Nem hagyhatlak így itt - ellenkezett.
 - Ramos! Tűnj a fenébe - vesztettem el a türelmemet - vagy holnaptól dupla munkát végzel!
 - Rendben - morogta bosszúsan. - Sajnálom - nyögte még halkan az ajtónak és nekem ekkor kezdtek igazán megindulni a könnyeim, de a kézfejembe haraptam, mert nem akartam, hogy tudja milyen szarul vagyok.
  Hallottam, ahogy lement a lépcsőn és végre ő is magamra hagyott. Erőtlenül csúsztam le a wc. csésze mellé. Fejem teljesen kiürült. Elfeküdtem a hideg csempén és azon elmélkedtem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindent feladni. Könnyeim megállíthatatlanul folytak az arcomon, míg én csak meredtem magam elé a semmibe. A fáradtságtól elaludhattam, mert mikor magamhoz tértem, a fogaim vacogtak. A köntösömet ledobva beálltam a zuhany alá és sokáig folyattam magamra a forró vizet, majd fogat mostam és felöltöztem. Újra elkészítettem a teámat és a kanapén ülve megittam. Fejemben a fogaskerekek egyre gyorsabban csikorogtak, míg bennem új elhatározás született. Vissza akartam kapni a régi Lolát, akit egyetlen férfi sem tud megbántani, aki csak kihasználja őket, majd eldobja. Nem akartam érezni, szeretni, mert az elgyengít engem. Újra a kemény picsa akartam lenni, aki kénye kedve szerint játszik a pasikkal. Most, hogy végleg lezártam a múltamat, már nem volt semmi ami megakadályozhatott volna ebben.


La mia sola = Egyetlenem
Piccole Stelle = Kiscsillag
Bello = Gyönyörűm
Dio sia con voi! = Isten veled!