Las Puertas de Infierno 68.

Leroy

  Megkezdődött az este. Jólesett körülnézni a tömött klubban, ami az enyém volt. Sokat dolgoztam ezért a helyért, elveztettem miatta mindent. Jobban mondva inkább feláldoztam érte az előző életemet. A barátnőm, a családom és a barátaim sem tudták elviselni a nyomást, ami az álmom megvalósításával járt. Szépen lassan maradtak el mellőlem, igaz tettem is róla, hogy lemorzsolódjanak, de ma már úgy érzem, megérte. Madrid, ha nem egész Spanyolország leghíresebb bárja az enyém. Rengeteg celeb jár ide és viszi tovább a hírünket. Az alkalmazottakat én magam válogatom össze, így nem csúszhat hiba a gépezetbe. Ez a bár a diszkréciójáról a leghíresebb. Itt nincsenek paparazzik, ide újságíró a lábát be nem teheti. Ezért is ennyire felkapott a klub. Aki lazítani akar, az nálunk mindent megtalál, ami neki kell. Nők, pia és zene. A ma esti felhozatal sem gyenge, mert Sergio barátomnak köszönhetően három forma-1-es pilóta esett be az ajtómon. Na jó, ehhez kellett az is, hogy bemutassam nekik Anabellt. Ana... na igen. Ő nagyon sokat lendít a népszerűségünkön. Mázlistának mondhatom magam, hogy annak idején pont Barcelonában volt egy üzleti tárgyalásom, mikor is megláttam őt. Azonnal tudtam, hogy kell nekem. Kicsit elhanyagolt volt a külseje, de én mégis megláttam mögötte a csiszolatlan gyémántot. Mondjuk akkor még azt reméltem, hogy két legyet ütök egy csapásra és a melón kívül az ágyamat is megosztom vele, de baromi nagyot tévedtem. Mikor megtudtam, hogy gyerekei vannak kiakadtam, de egy átbeszélgetett éjszaka után már teljesen megbíztam benne. Soha nem mondott semmit a gyerekek apjáról és én ezt megértettem, elfogadtam. Ez az ő titka. Hiába bizonygattam neki, hogy elfogadom őt a gyerekekkel együtt is, hallani sem akart róla. Azzal érvelt, hogy mivel ő nem tud szerelemmel szeretni, nem veszi el mástól a lehetőséget, hogy boldog legyen velem. Szeret, de csak mint a bátyját és mivel tudom, hogy ennél többet nem tud nekem adni, elfogadom ezt a kicsit is.

 - Leroy! Leroy, gáz van! - sietett felém Joe.

 - Mi a gond? - értetlenkedtem.

 - Ana... - nem tudta folytatni, mert belé fojtottam a szót.

 - Mi van vele? Jól van? Nincs semmi baja? - kérdezem, miközben jeges rémület kerít hatalmába.

 - Nem tudom mi történt, egyszercsak bezárkózott az öltözőjébe és zokog. Senkit nem enged be és nem is válaszol - hajtja le a fejét a srác.

 - Mégis mi a fene történt? - kezdek rohanni az öltöző felé.

 - Nem tudom... - kezd magyarázatba Joe, de leintem. Megállok a jól ismert ajtó előtt és meghallom a szívszaggató sírást. Bekopogok.

 - Ana, Ana kérlek engedj be. Leroy vagyok - de hiába kérlelem. - Bell...ne tedd ezt velem. Kicsim beszéljünk. Ne akard, hogy betörjem ezt a rohadt ajtót - csapok a fára, mert az idegeim már pattanásig feszültek. Látom a többi lányt, hogy kijönnek a folyosóra és minket néznek. - Nincs semmi látnivaló, menjetek vissza a dolgotokra - mordulok rájuk és ők szó nélkül teljesítik a kérésemet. - Bell, kicsikém nyisd ki - fogom könyörgőre megint, de nem folytatom, mert a folyosó végéről kiabálást hallok.

 - Oda nem mehet be - hallom meg Josh hangját.

 - Nekem utána kell mennem, értsd már meg te fafej! - dörmögi egy ismeretlen hang.

  Kíváncsiságom felülkerekedik mindenen, így elindulok feléjük. Legnagyobb megrökönyödésemre Kimi Raikkönent látom, ahogy Josh-sal hadakozik és a másik két pilóta csak szótlanul áll mögötte.

 - Segíthetek valamit? - kérdezem tőle nyugodtságot magamra erőltetve, de a hangom elárulja a lelkiállapotomat.

 - Igen - néz rám zavarodott tekintettel. - Látnom kell őt!

 - Anáról beszélsz? - kérdezem, de rá nézve már tudom is a választ. - Mit akarsz tőle? - mordulok rá.

 - Az a mi dolgunk. Engedd, hogy beszéljek vele - erősködik továbbra is.

 - Most biztos nem - jelentem ki határozottan. - Fernando - fordulok a spanyolhoz - kérlek fogjátok meg a barátotokat és távozzatok!

 - Nem megyek sehova! - makacskodik a finn.

  Az este folyamán először érzem, hogy kezd elhagyni az önuralmam, így közelebb lépek a pilótához és a szemébe nézve közlöm vele:

 - De igen, önként és dalolva elhúzod a csíkot vagy kidobatlak az embereimmel - biccentek az ikrek felé.

 - Gyere Kimi! Ne csináld a fesztivált! - fogja meg Alonso a barátja karját.

 - Hagyj! - tépi ki kezét a fogságból. - Értsd már meg, hogy nekem akkor is beszélnem kell vele!

 - Lehet, hogy így van, de az nem ma fog megtörténni - közlöm vele higgadtabban.

  Úgy látszik, hogy felfogja, hogy ma már nem lesz alkalma beszélni a lánnyal, mert izmai elernyednek.

 - Úgyis megtalálom - néz rám úgy, hogy elönti a szar az agyamat.

 - Ha csak a közelébe mész, megbántod vagy csak miattad lesz szomorú, én megöllek - kapom el a grabancát majd intek a fiúknak, akik kikísérik a férfiakat. Kifújom a levegőt a tüdőmből és megpróbálok lehiggadni. Újra elindulok Ana öltözője felé ahonnan még mindig kihallatszik a sírás.

 - Ana háromig számolok, ha nem nyitod ki betöröm - váltok keményebb hangnemre. - Egy...kettő...há - kezdek el számolni, de mire végeznék, fordul a kulcs a zárban és résnyire nyílik az ajtó. Megkönnyebbülten lépek be, majd bezárom magam után és csak ezután nézek a lányra, akinek az arcát könnyek áztatják. Magamhoz húzom és átölelem. Zokogása nem csillapodik, ezért ellavírozok vele a kanapéig és leülve az ölembe veszem, mint egy kisgyereket. Hagyom, hogy kisírja magát, közben simogatom a hátát és azon gondolkodom, hogy mitől borulhatott ki ennyire. A szívem szakad meg, hogy így kell látnom. Egy idő után zokogása csillapodik. Kinyúlok egy zsebkendőért és a kezébe nyomom.

 - Köszönöm - alig hallom a hangját, annyira berekedt. Nem szólok semmit, csak nézem őt. Nagyon összetört. Felnéz rám és én meglátom a szemeit, amikből a kétségbeesés, félelem, zavarodottság és a fájdalom is kiolvasható. Várom, hogy elmondja mi történt. Hozzám bújik, majd egyszercsak mesélni kezd. Érzem ahogy a szavak szinte felszakadnak a mellkasából. Alig akarom elhinni, hogy élete legnagyobb titkát bízza rám. Felfogni sem tudom, hogy ez a fiatal lány mekkora terhet cipelt magával eddig.

 - Mit fogsz most tenni? - simítok végig a haján, ami most csapzottan, kiengedve terül szét a hátán és ér le a földre.

 - Nem tudom - rázza meg a fejét. - Ez most úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Most kezdett rendeződni az életem és azt hittem, végre elfelejthetem a múltat, erre tessék - tárja szét a karjait. Próbál nyugodtan beszélni, de a hangja minduntalan elcsuklik az elfojtott érzelmektől.

 - Gyere, haza viszlek - állítom fel és kézen fogom.

 - Leroy - néz rám szomorú szemekkel - köszönöm, hogy meghallgattál - mondja és hozzám bújik. Szeretettel telve ölelem át remegő testét. Érzem, hogy a mai este sokat kivett belőle. Eltámogatom a kocsimig, segítek neki beülni és megpróbálom minél hamarabb hazafuvarozni. Talán pont a sietség miatt nem veszem észre a taxit, ami végig követ minket. A ház előtt kiszállok és kisegítem Anát. Elkísérem az ajtóig és mégegyszer megölelem.

 - Pihend ki magad - suttogom a hajába. - A héten nem kell bejönnöd.

 - Nem is tudom mi lenne velem nélküled - sóhajt fel, majd puszit nyom az arcomra. - Jó éjt Leroy és mégegyszer köszönök mindent.

 - Nincs mit. Tudod, hogy szeretlek - simogatom meg az arcát majd megvárom, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Gondolataimba merülve indulok haza így nem tűnik fel a taxi amelyik a túloldalon áll.