Las Puertas de Infierno 70.

Ana

   Reggel utcai ruhában ébredtem. Fáradtan néztem körül a szobámban, majd visszahanyatlottam, mikor a tegnap történései eszembe jutottak. Felsóhajtottam és erőt véve magamon lebattyogtam a konyhába. Molly és a gyerekek már javában reggeliztek. Megálltam az ajtóban és kihasználtam, hogy még nem vettek észre. Néztem őket és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Nico tömte magába a Nesquiket és teli szájjal mesélt a húgának mindenféle általa kitalált történetet. Lina érdeklődve hallgatta és látszott rajta, hogy issza a bátyja szavait. Egy idő után megérezték, hogy nézem őket, ezért felém fordultak, majd leugrottak a székükről és hozzám futottak.

 - Anyuciii! - sikkantották és hevesen átöleltek.

 - Drágáim - nevettem rájuk. - Jó reggelt!

 - Neked is anya!

 - Szia Molly! - köszöntem halkan a pótanyámnak.

 - Jó reggelt! Baj van? - kérdezte az arcomat fürkészve.

 - Hosszú volt az éjszakám - osztottam meg vele a fél igazságot, de a szemem elárult.

  Molly jelentőségteljes pillantást vetett rám.

 - Később megbeszéljük - sóhajtottam fel és fejemmel a reggelijüket befejező gyerekeim felé biccentettem.

 - Oké - nézett rám gondterhelten. - De ilyen szemekkel már vagy négy éve nem láttalak.

  Ez a nő gondolatolvasó - gondoltam magamban, majd hogy elodázzam  a dolgot inkább eltereltem a témát.

 - Most elmegyek zuhanyozni, aztán reggelizek és ha jók lesztek, akkor elmegyünk együtt vásárolni. Jó lesz? - kérdeztem a kicsiket.

 - De jó, de jó! - kiabáltak. Nagyon szerettek velem vásárolni, mert mindig végig bohóckodtuk az egészet.

 - Addig menjetek, nézzetek valami mesét és én megígérem, hogy sietek - indultam el a lépcső felé. Nico kézenfogta Linát és már el is tűntek a nappaliban.

 - Ana, mi történt? - kérdezte Molly aggodalommal teli hangon.

 - Ha lezuhanyoztam, reggeli közben megbeszéljük - ígértem. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy pótanyám is megtudja az igazságot az ikrek apjáról.

  Beálltam  a zuhany alá és csak engedtem magamra a vizet. Éreztem, hogy kezdek ellazulni és mikor már úgy voltam vele, hogy kellőképp megtisztultam testileg és lelkileg is, elzártam a zuhanyt. Megtörölköztem, a hajamat becsavartam egy törölközőbe és felvettem a köntösöm. Beszaladtam a szobámba felejtett bugyimért és miközben felvettem, hallottam, hogy valaki csenget. Nem vártam mára senkit, de a barátaim képesek voltak a legváratlanabb pillanatokban megjelenni. Főleg Cris. Jókedvűen mentem lefelé a lépcsőn és hallottam, hogy Molly valakihez beszél. Beléptem a nappaliba és teljesen lefagytam, amikor megláttam a látogatóm kilétét.

 - Te mit keresel itt? - csattant a hangom kicsit hangosabban, mint akartam. Rám emelte jégkék tekintetét, amiből teljes zavarodottságot olvastam ki, majd újra visszanézett a gyerekekre.

 - Azt kérdeztem, hogy minek jöttél ide? - sziszegtem elfojtott hangon.

Kimi

   Leparkoltam a ház elé és megigazítva a hajamat, becsöngettem. Az arcomra varázsoltam egy szívdöglesztő mosolyt, ami azonnal le is hervadt, mikor egy idősebb nő jelent meg a nyíló ajtóban.

 - Jó napot! - köszönt barátságosan. - Segíthetek?

 - Jó napot! Igen, Anát keresem - zökkentem ki a szerepemből.

 - Jöjjön csak beljebb - intett. - Most pont zuhanyzik, de mindjárt jön.

  Erre a mondatra érdekes gondolatok kezdtek el keringeni a fejemben. Ana és én meg a zuhany...

  Beértünk a nappaliba, ahol döbbenten meredtem az elém táruló látványra. Két szőke, kék szemű kisgyerek ült a kanapén. Anának gyerekei vannak? Aztán ahogy találkozott a tekintetem a kisfiúéval, megborzongtam. Mintha magamat láttam volna kicsiben. Elkerekedett szemekkel jöttem rá az igazságra. Ők az én gyerekeim. Hát ezért tűnt el a lány annak idején. De miért? Most világosodott meg előttem a tegnapi kiborulásának az oka. Nem akarta, hogy rájöjjek a titkára. Arra az édes titokra, amiért az életemet adtam volna, de Jenny megtagadta tőlem. Most pedig csak hitetlenkedve pislogtam az előttem álló csodára, illetve kettőre. A két kicsi szintén engem figyelt és a házvezetőnő vagy kicsoda szintén köztünk járatta a tekintetét.

 - Te mit keresel itt? - hallottam meg Ana dühös hangját a hátam mögül. Ahogy ránéztem, megláttam  a szemeiben bújkáló félelmet. - Azt kérdeztem, hogy minek jöttél ide? - kérdezte cseppet sem barátságosan.

  Mire válaszolhattam volna, már szólt a Molly nevű nőnek, hogy vigye fel a gyerekeket a szobájukba. Ne, még ne! - akartam kiáltani, de meglepetésemre a kisfiú odalépett hozzám és a kezét nyújtotta felém.

 - Szia! Az én nevem Nicola Mathias Montgomery, és ő a húgom, Lina Emma Montgomery - mutatott a kislányra, aki szégyenlősen bújt az idős nő háta mögé. - Te még nem voltál nálunk. Te is anya barátja vagy? -  mosolygott rám azzal a féloldalas mosollyal, amivel én szoktam levenni a lábukról a nőket. Én pedig csak bambán néztem rá, mert leragadtam ott, hogy a középső neve Mathias, pont mint apa. Kuncogására tértem vissza a jelenbe és én is bemutatkoztam.

 - Kimi Raikkönen.

 - Te az autóversenyző vagy - nézett rám hatalmasra nyílt szemekkel, amik tele voltak csodálattal.

 - Igen - válaszoltam és valamiért melegség járta át a szívemet, hogy ez a csepp emberke tudja, hogy ki vagyok.

  Ana idegesen lépett mellénk és nem engedte, hogy jobban megismerjem őket, mert felparancsolta őket az emeletre. Lina rám sem nézve szaladt fel mellettem, míg Nico még visszafordult a lépcsőről.

 - Megmutatod majd az autódat? - kérdezte olyan csillogó szemekkel, amitől már most elöntött a büszkeség.

 - Nem rajtam fog múlni - jelentettem ki és már tudtam, hogy Ana bármit is mond, elviszem a fiamat a legközelebbi futamra. Igen a fiamat, mert most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy az enyém, ő és a kislány is, de ezt még Ana szájából is hallani akartam. Mosolyogva néztem ahogy eltűnik a szemem elől, de aztán ez leolvadt az arcomról és erőtlenül leereszkedtem a kanapéra, arcomat a kezeim közé temettem.

 - Az enyémek igaz? - tettem fel a számomra oly fontos kérdést és türelmetlenül vártam rá a választ, ami késett. - Az én gyerekeim ugye? - kérdeztem újra kicsit hangosabban. Csak ránéztem az előttem dacosan, némán álló nőre és tudtam a választ. - Most már minden világos. Ezért tűntél el. Miért nem mondtad el? - kérdeztem szemrehányóan és kíváncsian néztem rá. Mindent megadtam volna neki értük. Más ki is használta volna, de ő nem. Ő inkább eltitkolta. Vajon mi mindenen ment keresztül az évek alatt? Hány pótapja volt az én gyerekeimnek? Mennyire lehetett neki nehéz felnevelni két kisgyereket? Ahogy néztem, mindene megvolt a két törpének, de akkor is, ők az enyémek is. Jogom lett volna mellettük lenni amikor cseperedtek. Mérgesen villantottam rá a tekintetemet, de ő nem ijedt meg tőlem.

 - Mit mondtam volna? Kimi, hagyd ott a feleségedet, mert terhes vagyok? Mégis mit vártál volna? - kiéreztem hangjából a fájdalmat.- Amúgy meg el akartam mondani... - halkította le a hangját, de közbe vágtam.

 - De nem tetted!

 - Nem, mert amikor megpróbáltam, a feleséged nyitott ajtót és mikor bemutatkozott, mert azt hitte egy rajongód vagyok, teljesen összetörtem - mondta, miközben szemeiből megindultak a könnyek. - Tizenhét éves voltam. Nem volt senkim és semmim. Ott álltam terhesen, egyedül, mint a kisujjam - éreztem a hangján, hogy nem hazudik, de nem tudtam megbocsájtani neki, még nem.

 - Tudta valaki, hogy ki az apjuk? - tettem fel a következő kérdésem a listámról.

 - Senki. Tegnap estig senki nem tudott rólad. Sőt, ők sem tudják - suttogta.

 - Ha nem futunk össze, soha nem tudom meg, igaz?

  Fejét lehajtotta, hogy ne kelljen rám néznie.

 - Nem, soha. Nem akartam, hogy bármi közöd is legyen hozzájuk.

  Szavai szíven ütöttek és egy pillanat alatt felment bennem a pumpa.

 - De most már tudom és nem tilthatod el őket tőlem!

 - Nem kellesz az életükbe! Eddig is megvoltunk nélküled, ezután is megleszünk.

 - Na azt már nem! - ugrottam fel idegbetegen a kanapéról. - Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem! Ők az enyémek is! Az én húsom, az én vérem!

 - Eddig azt se tudtad, hogy a világon vannak! Ne most törjön ki belőled az apai ösztön!

  Elborult az agyam, hogy ki akar hagyni a gyerekeim életéből, hiszen már így is túl sok mindenről lemaradtam, de ez mostantól másképp lesz.

 - Anabell, felőlem csinálhatjuk szépen és csúnyán is. Te döntesz. Vagy én is része leszek mostantól az életüknek, vagy ügyvédhez fordulok és elperlem őket tőled - mondtam ki, ami eszembe jutott. Láttam, hogy lesápadt és alig kapott levegőt. Nem akartam ilyen drasztikus lenni, de nem hagyott más lehetőséget.

 - Nem teszed meg - suttogta félelemmel telt hangon.

 - Csak figyelj, mire vagyok képes - blöfföltem határozottan. - Most elmegyek, mert rengeteg dolgot át kell gondolnom, de holnap visszajövök a válaszodért. Gondold át, hogy mit választasz - hagytam ott a lányt kétségek közt, mielőtt lehullott volna rólam a magabiztosságot sugárzó álarc.

  Kisiettem az ajtón és miután beültem az autómba, a kormányra hajtottam a fejem. Mélyeket lélegeztem. Reggel úgy jöttem el a szállodából, hogy szerzek magamnak pár kellemes napot. Ehhez képest most csak az lebegett a szemeim előtt, hogy minél több időt tölthessek a gyerekeimmel akiket meg akarok ismerni. Rájöttem, hogy ez nekem sok. Egyedül nem bírom el ezt a terhet, fel kell hívnom valakit. Mielőtt meggondolhattam volna magam, már meg is nyomtam a megfelelő gombot.

 - Szia Rami! Beszélnünk kell...

Ana

  Összerogytam a kanapéra. Vége. Mindennek vége. Mi a fenét csináljak? Pakoljak össze, szökjünk meg? Úgyis megtalálna, főleg, hogy tud a gyerekekről. Mi legyen Ana, törd a fejed. Észre sem vettem, hogy Molly lejött az emeletről és mellém telepedett. Kezét a hátamra vezette és nyugtatólag simogatni kezdett.

 - Ő az, ugye? - kérdezte halkan. - Ő az apja a kicsiknek - bánatosan bólintottam, majd fejemet a nő ölébe hajtottam.

 - Rájött, hogy a gyerekei. Mit csináljak? - sóhajtottam tanácstalanul.

 - Ő mit akar?

 - A gyerekekkel lenni vagy ha nem engedem, elperli őket tőlem - suttogtam, miközben egy kéz erőteljesen szorította a szívemet és minden szónál csavart rajta egyet.

 - Megteheti?

 - Nem tudom, de nem is akarom megtudni.

 - Akkor muszáj leszel engedni neki - simogatta meg az arcomat, ami már megint könnyektől volt maszatos. Újra úgy éreztem magam, mint tizenhét évesen. Elveszve és összetörve.

 - Tudom - nyögtem fel. - Tudom, de hogy mondjam el a törpéknek?

 - Ezt neked kell elintézned egyedül - nézett rám Molly.

 - Igen. Minél előbb lerendezem, annál hamarabb túl leszek rajta - tápászkodtam fel. - Holnapig kaptam tőle haladékot - húztam el a számat.

 - Kitartás - simított végig a kezemen pótanyám. - Hidd el, utána megkönnyebbülsz majd.

 - Remélem, mert most úgy érzem, mintha valaki, aki legalább kétszáz kiló, az én mellkasomat nézte volna ki magának fotel gyanánt.

  Lassan lépegetve indultam el felfelé a lépcsőn. Fejemben Kimi szavai kattogtak.

 - Ana - szólt utánam Molly. - Ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz?

 - Köszönöm - néztem rá hálásan.

 - Ja és le se tagadhatná őket - mosolyodott el.

 - Igen, főleg Nico és az ő autó imádata.

 - Nem lesz semmi gond - próbált nyugtatni. - Eddig is ügyesen megoldottál mindent, most is így lesz - nézett rám kedvesen. Már ettől a pár mondatától könnyebb szívvel indultam el a gyerekszoba felé. Igen - húztam ki magam. - Ezt is túl fogom élni. Valahogy....