Las Puertas de Infierno 71.

Ana

   Felértem a szobába, ahol a két törpém ügyesen, csendben játszott. Leültem az egyik ágyra és egy ideig csak szótlanul bámultam őket. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondandómba és a torkomat fojtogató gombóc sem segített benne. Felrémlettek előttem Kimi fenyegető szavai, így vettem egy nagy lélegzetet és belevágtam.

 - Gyertek ide egy kicsit - nyújtottam feléjük a kezemet majd mikor megfogták, az ölembe ültettem őket. - Valami fontosat kell mondanom nektek - nyeltem nagyot és folytattam. - Gondolom kíváncsiak vagytok, mit keresett itt Kimi Raikkönen - néztem a fiamra, aki a név hallatán érdeklődve fúrta a tekintetét az enyémbe. - Nos, ő azért jött, mert... mert... Kimi az apukátok - nyögtem ki nagy nehezen majd figyeltem a két kicsi arcán végbe menő változásokat. Nico szája először elnyílt a csodálkozástól, aztán pedig egy széles vigyor terült szét édes kis arcán. Viszont Lina szemöldökét ráncolva gondolkodott valamin.

 - Akkor elmehetek vele a versenyekre? - lelkendezett a fiam.

 - Nem tudom édesem, ezt majd még megbeszéljük - remegett meg a hangom, mikor arra gondoltam, hogy Kimi ezentúl elviheti őket tőlem.

  Néztem Linát, akin látszott, hogy valami nyomja a kis lelkét, így rákérdeztem és ő végre kibökte a kérdését.

 - Most már senki nem fog minket csúfolni az oviban?

 Magamhoz szorítottam a két kicsit és könnyes szemekkel válaszoltam.

 - Remélem, de azért nem kell vele dicsekedni - cirógattam meg az arcukat. Most már mind a ketten mosolyogtak és nekem elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy mi is maradt ki eddig az életükből. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik nekik az apjuk. Azt hittem, hogy képes vagyok nekik mindent megadni, de most rá kellett jönnöm, hogy valamit nem lehet pénzzel és ajándékokkal pótolni. Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy túl vagyok a vallomáson és jobban fogadták, mint azt vártam volna. De még így is féltem a holnaptól, mert tudtam, most már semmi sem lesz olyan, mint volt. Borus gondolataimból kopogás szakított ki.

Cris

   Úgy indultam el Anához, hogy most már muszáj lesz beszélnünk az Irinával való szakításomról. Féltem, hogy önmagát hibáztatja miatta. Sajnos tegnap este nem volt alkalmunk beszélni róla, mert a finn pilóta megzavart minket.

  Leparkoltam a ház előtt és csengettem. Pár pillanatig vártam, majd mikor senki nem jött ajtót nyitni, lenyomtam a kilincset. Engedett. Az egész házban csend volt, amit furcsáltam, hiszen ilyenkor Ana már a konyhában szokott szorgoskodni, míg a kicsik a nappaliban hangoskodnak. Körülnéztem a házban, de senkit nem találtam, így elindultam fel a lépcsőn. Megkönnyebbülésemre a gyerekszobából hangokat hallottam.

 - Akkor elmehetek vele a versenyekre? - kérdezte Nico az anyukáját, mire fülelni kezdtem.

 - Nem tudom édesem, ezt még majd megbeszéljük - hallottam meg Anát, akinek meg-megremegett a hangja  válasz közben. Értetlenül néztem magam elé. Mi a fene történhetett itt? Hogy képben legyek, tovább hallgatóztam, bár tudom, hogy ez nem szép dolog.

 - Most már senki nem fog minket csúfolni az oviban? - hallottam meg Lina cérna vékony hangocskáját.

 - Remélem. De azért nem kell vele dicsekedni - válaszolt Ana kedvesen.

  A fejemben egy kép kezdett összeállni. Bell apát talált a kicsiknek? Ki lehet az? Sergio? Nem várhattam tovább, tudnom kellett, hogy mi folyik itt, így bekopogtam és be is nyitottam. Ana ott ült az egyik ágyon, ölében az ikrekkel. Feltűnően vörösek voltak a szemei, amik arra engedtek következtetni, hogy sírt.

 - Sziasztok - köszöntem sután, mire rám kapták a tekintetüket.

 - Cris! - ugrottak ki az anyjuk öléből és hozzám futottak.  - Képzeld van ... - nem tudták befejezni, mert Ana rájuk szólt. Láttam rajta, hogy falfehér lett majd mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon.

 - Igen? - néztem érdeklődve a kicsikre majd a lányra aki felállt az ágyról és a gyerekekre nézett.

 - Nico, Lina ez felnőtt dolog. Most lemegyek és beszélek Cristianoval, ti pedig addig menjetek, szóljatok Mollynak, hogy vigyen el titeket vásárolni.

 - De úgy volt, hogy együtt megyünk - nézett a kisfiú könyörögve az anyjára.

 - Életem - guggolt le elé Ana - most beszélni valóm van Crissel. De megígérem, hogy valamelyik nap elmegyünk együtt. Jó?

 - Jó - hajtotta le a fejét Nico, majd a húgával kézenfogva eltűntek a folyosó végén lévő szobában.

  Mikor eltűntek, Ana lehunyta a szemeit és kifújta a tüdejében lévő levegőt. Elindult lefelé a konyhába, de láttam rajta, hogy alig tartja magát, így belekaroltam és lesegítettem a lépcsőn. Egyre jobban fúrta a kíváncsiság az oldalamat, hogy mi a fene történt itt.