Sziasztok!
Meghoztam az ígért novellát. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Nézzétek el nekem, ha nem lett a legjobb, de ez életem első ilyen irománya. (remélhetőleg nem az utolsó) :D Nagyon szívesen olvasnék pár véleményt a végén. A +18-as figyelmeztetést tessék komolyan venni. ;P
Köszi: Dolores
Az asztalomnál ültem és csendben néztem, ahogy az előttem helyet foglaló a prospektust lapozgatja. Az oldalak halk suhogással feküdtek egymásra. Nem hallatszott más, csak a férfi hümmögése. Ráérősen nézelődött, ahogy mindig. Én pedig türelmesen vártam, hogy kiválassza a neki tetsző alanyt.
- Ő még nem volt - törte meg a csendet hirtelen és az ujjával rámutatott az egyik képre. Magam elé vettem a füzetet és megnéztem a rajta szereplőt.
- Nekem sem rémlik, hogy lett volna - mosolyogtam illedelmesen rá. - Megfelel, vagy választ másikat? Esetleg többet egyszerre? - érdeklődtem kedvesen, hiszen már elég régóta ismertem és tudtam, hogy nincs tőle félni valónk. Se nekem, se a prospektusban szereplőknek. Elgondolkodva húzta vissza maga elé a lapokat.
- Igazság szerint, kettő közt vaciláltam. Eszembe sem jutott, hogy egyszerre is lehetne. Akkor őt is kérem - lapozott a megfelelő oldalra és én máris nyúltam a telefonért.
- Cassy vagyok - szóltam bele a kagylóba. - Miranda és Olívia a 7-esbe - néztem a férfira, aki vigyorogva bólintott. Letettem a telefont, felálltam és töltöttem magamnak egy pohár szíverősítőt. Vendégemet nem kínáltam meg, mert tudtam, hogy nem fogyaszt alkoholt. Zsebébe nyúlt és elővett egy köteg pénzt.
- A szokásos? - nézett rám, miközben az ujjai közt pörgette a papírlapokat.
- Két lány, kétszeres ár - mosolyogtam rá.
- Rendben - nyújtotta át a kiszámolt összeget, amit én számolás nélkül csúsztattam az asztalfiókomba.
- És ha nem volt annyi? - nézett rám kérdőn, várva a reakciómat.
- Megbízom magában, mert régóta az ügyfelünk - néztem a barna szemeibe, amik vidáman csillogtak, de ha az ember a mélyükre nézett, megláthatta bennük a magányt és a szomorúságot.
- Cassy, annyiszor kértelek már, hogy tegezz, de te nem teszed. Miért? - értetlenkedett.
- Nem keverem a munkát a magánélettel - adtam számomra elfogadható választ. Nem akartam bevallani, hogy így könnyebb volt nem férfiként nézni rá, hanem csak ügyfélként. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy belehabarodjak valakibe, aki hozzánk látogat. Az az én esetemben egyenlő lenne a csőddel, ugyanis Madrid egyik, hírességek körében legkedveltebb, bordélyházának vagyok a madamja. Rengeteg celeb keres magának nálunk alkalmi partnert. Van akit a felesége üldöz el otthonról, van aki a magány elől menekül ide és van, aki csak azért jön, hogy elmondhassa, hogy járt a Felhőtlen Álmok falai között. Nekünk mindegy hogy miért, egy a fontos, hogy elégedetten távozzon. Tudják, hogy nálunk a pénzükért, a legnagyobb diszkréció mellett teljesülhet, szinte minden óhajuk, úgy, ahogy az előttem ülő férfinak is.
- Lassan meg lesz az összes lány a házból - csukta be és tette vissza az asztalomra a mappát. - Már csak egy valaki hiányzik a listámról - nézett rám pimaszul.
- Majd újítok be friss húst, hogy még véletlenül se unatkozzon ha meglátogat minket - néztem rá negédesen. Hozzá voltam szokva, hogy az ügyfelek néha elfelejtik, hogy én a madam vagyok és nem a prospektusban szereplő lányok egyike.
- Tudod, hogy nem erre gondoltam - állt fel a fotelből és hozzám lépett. - Mondj egy árat és én megadom érted - simított végig a karomon, mire jóleső borzongás futott végig a testemen, amit ő is észre vett és egy kaján mosollyal nyugtázott. Mielőtt másra vetemedett volna, hátrébb léptem.
- Tudja jól, hogy nem lehet.
- Nem lehet, vagy nem akarod? A kettő nem ugyanaz - csillant meg a remény szikrája a szemében, de én gyorsan kioltottam.
- Nem akarom - jelentettem ki határozottan, miközben a szemébe néztem. Rossz ötlet volt, mert sütött belőle a vágy, amit én váltottam ki belőle. A térdeim elgyengültek és az asztallapba kapaszkodva, próbáltam rendbeszedni kusza gondolataimat. Aztán eszembe jutott Barcelona, ahonnan pont egy ilyen megingás miatt jöttem el. Nem követhetem el mégegyszer ugyanazt a hibát.
Ő is észrevette a pillanatnyi gyengeségemet és nekiszorítva az asztalnak hozzám simult. Próbáltam ellökni, de sokkal erősebb volt nálam.
- Tudom, hogy te is akarod - duruzsolta a fülembe. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy akkor engedek neki. - Mióta megláttalak, kívánlak. Egy szavadba kerül és ma veled leszek - suttogta a nyakamba. - Mondj egy árat - csókolta meg a fülem mögötti részt. Ez volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, mintha nyakon öntöttek volna egy vödörnyi jegesvizzel. Minden erőmet összeszedve, hatalmasat taszítottam rajta. Nem számított rá, így sikerült kiszabadulnom a teste fogságából. Kezem magától lendült és egy pofon csattant az arcán. Először meglepődve, majd mérgesen nézett rám.
- Ezt nem kellett volna - sziszegte, miközben az arcát masszírozta.
- Magának nem kellett volna ezt csinálnia - néztem rá. Kívülről nyugodtnak mutattam magam, de belül tomboltam. - Megmondtam, hogy nem vagyok eladó és most kérem fáradjon a 7-es szobába, ahol már várják - léptem be az asztalom mögé.
- Rendben - bólintott. Úgy látszik megértette. - Viszontlátásra, Cassandra - húzta el a száját és tért át magázásra.
- Viszontlátásra, Seňor Ronaldo.
~ o ~ o ~ o ~
Úgy gondoltam, lemondhatok az egyik legjobban fizető vendégünkről, mert az incidens óta eltelt két hétben, egyszer sem jött el a férfi hozzánk. Ez idő alatt próbáltam elfelejteni, hogy milyen érzéseket váltott ki belőlem az érintése, a nézése. Barna szemei álmaimban is kísértettek. Éjjelente zihálva ébredtem az ő tekintetétől felaljzva. Mindig a gyengéim voltak a barna szemek, azoknak is egy bizonyos árnyalata. Sajnos úgy látszik ő is ehhez a csoporthoz tartozott. Nem, Cassy, verd ki a fejedből! - intettem le magam.
Beérve a munkahelyemre, beletemetkeztem a papírmunkába, ami abból állt, hogy átnéztem a klubba jelentkező lányok fényképeit és önéletrajzát. Ezekből kiválogattam, akik szóbajöhettek, mint potenciális munkaerő. Nem tudom mióta dolgozhattam, de kopogásra kaptam fel a fejem.
- Tessék - szóltam ki és próbáltam elrejteni a döbbenetemet, amikor megláttam a focistát belépni az ajtómon. - Jó napot, Seňor Ronaldo! - köszöntem udvariasan és csak remélni mertem, hogy nem hallotta meg a hangom remegését.
- Jó napot, Cassandra! - mosolygott rám szívdöglesztően.
- Miben segíthetek? - kérdeztem.
- Magához jöttem - hagyta figyelmen kívül a kérdésem. - Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésemért.
- Már el is felejtettem - biztosítottam róla.
- De én nem - csattant fel. - Soha nem szoktam elveszíteni a fejemet. Nem tudom, hogy mi üthetett belém. Ezért szeretném, ha kiengesztelhetném egy vacsorával - nézett rám várakozón.
- Nem lehet - nyögtem ki az első döbbenetemet legyűrve. - Nem randizok ügyfelekkel.
- Ez nem randi lenne, hanem egy bocsánatkérő vacsora. Kérem - pislogott rám, mint egy kisfiú. - Addig nem tudok megnyugodni, míg meg nem bocsát nekem.
- Az előbb mondtam, hogy már el is felejtettem.
- Akkor bizonyítsa be és fogadja el a meghívásom. Csak egy vacsora - győzködött, méghozzá nagyon hatásosan.
- Rendben - egyeztem bele, de mikor megláttam az arcán szétterülő jellegzetes ragadozó mosolyát, már kicsit sem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt e. - Csak vacsora - hangsúlyoztam ki, mire bólintott.
- Melyik este lenne jó magának? - nézett a szemeimbe. Elveszve próbáltam kimászni a barna örvényből, amibe ez a tekintet taszított.
- Ööö... - néztem rá a naptáramra, mintha rengeteg elfoglaltságom lenne. Úgy döntöttem, hogy minél hamarabb túl esek rajta, annál jobb.
- A holnap megfelelne - mondtam, de nem néztem rá.
- Oké, akkor holnap este magáért jövök - vigyorgott önelégülten, majd elköszönt és magamra hagyott.
- Istenem, mibe keveredtem már megint? - sóhajtottam és fejemet az asztallapnak döntöttem.
Reggel összeszorult gyomorral ébredtem. Lezuhanyoztam és a szekrényem előtt állva, azon gondolkodtam, hogy mit is vegyek fel estére.
- Te teljesen hülye vagy - mondtam a tükörképemnek, mikor már a hatodik ruhát próbáltam magamra. - Ez csak egy vacsora - mantráztam folyamatosan, de valahol éreztem, hogy ez magammal szemben is egy nagy hazugság.
Nem emlékszem, hogy telt el a napom, de az íróasztalomnál ülve azt vettem észre, hogy beesteledett. Az irodámba lévő tükörhöz léptem és megigazítottam a sminkemet. Végül is úgy döntöttem, hogy egy egyszerű kosztümöt veszek fel. Így akartam a focista tudomására hozni, hogy ez tényleg "csak" egy vacsora.
Pontosan nyolc órakkor kopogtak az ajtómon, majd egy elegánsan öltözött portugál lépett be rajta. Szemeit végig futatta rajtam és egy idegesítő gúnyos mosollyal biccentett felém.
- Jó estét, Cassandra! Készen van? Mehetünk? - nyújtotta felém a karját, amit nem fogadtam el.
- Magának is Seňor. Igen, indulhatunk - vettem magamhoz a táskám és kiléptem az irodámból. Udvariasan kísért az autójáig, kinyitva az ajtót előttem. Mikor beült mellém, akkor éreztem először, hogy nem is követhettem el ennél nagyobb baklövést. Az autóban vibrált köztünk a feszültség. Akárhányszor a váltóhoz nyúlt, "véletlenül" megérintette a lábamat az ujjaival. Apró kis mozdulatok voltak, de olyan szinten felkorbácsolták a véremet, hogy kénytelen voltam elhúzódni tőle, halántékomat a hűvös ablaknak döntöttem. Nem néztem rá, de szinte biztos voltam benne, hogy önelégülten vigyorog. Fél órás kocsikázás után leparkolt, majd kipattant az autóból és az ajtómat kinyitva, kisegített. Döbbenten néztem körül.
- De hiszen ez nem egy étterem.
- Egy szóval nem mondtam, hogy oda megyünk - vigyorgott magabiztosan, majd kezét a derekamra téve bevezetett a házába. Átlépve a küszöböt, tudtam, hogy elvesztem. Önként és dalolva sétáltam bele a csapdájába. Idegesen ültem le a gyönyörűen megterített asztalhoz.
- Átvert - suttogtam.
- Nem. Én csak annyit kértem, hogy jöjjön el velem vacsorázni. Nem mondtam, hogy hova - nézett rám átható tekintettel.
A vacsorát csöndben fogyasztottuk el. Mind a ketten tudtuk, hogy mi fog történni, ha befejezzük.
- Egy italt? - emelte fel az üveget a csatár és én bólintottam. Nagy szükségem volt most rá. Felálltam és mellé léptem, hogy elvehessem a kezéből. Alig érintettem a számhoz a poharat, mikor teste a hátamnak feszült és a fülembe suttogott.
- Gyönyörű vagy - kellemes borzongás járt át, ahogy lehellete a nyakamat csiklandozta. Megfogta a kezemet és a poharat elvéve, az asztalra rakta azt. Szája a nyakamra tapadt és a legérzékenyebb helyen kezdte szívogatni a bőrt. Nagyon értett a csábításhoz. Felsóhajtottam az élvezettől. Maga felé fordított és ajkával az enyémre tapadt. Nyelve feltérképezte a szám belsejét. Egyre jobban magával ragadott minket a szenvedély. Egy hirtelen mozdulattal az asztalra ültetett és a lábaim közé lépett. Szájával bebarangolta a nyakamat és az idő közben lecsupaszított mellkasomat. Kezei a szoknyám alá csúsztak és a combjaimat simogatták. Ujjai elérték a combfixem szélét és mikor tudatosult benne, hogy mit tapint, vágytól fűtött hangon suttogott a fülembe.
- Annyira kívánlak - és hogy nyomatékot adjon a szavainak, kezemet a nadrágja elejére vezette. Felsóhajtott, mikor tenyeremet rásimítottam a merevedésére. Innentől nem volt megállás. Testünk önálló életre kelt. Gondolatainkat márcsak a másik mielőbbi birtoklása töltötte ki. Téptük, szaggattuk egymásról a ruhát. Kezeink felfedező útra indultak a másik meztelen testén.
- Cassy - nyögte a nevemet, mikor a kezemmel a férfiasságát kezdtem simogatni. Én sem tudtam sokáig csendben maradni, mert megszabadított az utolsó ruhadarabomtól, édes kényeztetésbe kezdett a csiklómon, majd ujjait belém vezette.
- Cris - sóhajtottam a nevét a vállába kapaszkodva. A hasamban lévő pillangók egy helyre gyülekeztek, hogy együttes erővel törjenek ki belőlem egy hangos sikítás kiséretében. Pihegve néztem a portugálra, aki sunyi mosollyal az arcán kapta be az ujjait, lenyalva róluk élvezetem nedveit.
- Mm... Nagyon finom vagy - mondta, majd egy mindent elsöprő csókkal fogott bele az újabb csábításba. Nem akartam adósa maradni, így lecsúsztam az asztalról és a csatár elé térdelve, kényeztetni kezdtem. Kezével a hajamba markolt és csípője lökéseivel adta tudtomra, hogy élvezi, amit csinálok. Egyszercsak felemelt és vágytól csillogó szemekkel fektetett hassal az asztalra. Nem tétovázott, egyből belém vezette magát, mindkettőnkből hatalmas nyögést váltva ki. Először óvatosan, majd egyre gyorsabban kezdett mozogni bennem. Az őrület határáig hajszoltuk egymást, majd felrobbant körülöttünk a világ, mikor egyszerre értük el a megsemmisülést. Percekig tartott, míg újra gondolkodásra bírtam magam. Ronaldo sem volt éppen magánál.
- Cris, nehéz vagy - nyögtem fel, mert még mindig rajtam feküdt.
- Bocs - emelkedett meg és csusszant ki belőlem. - Gyere - nyújtotta a kezét és bevezetett a fürdőszobába. - Zuhany vagy kád? - kérdezte úgy, hogy a tekintetét egy percre sem vette le rólam. A lányoktól tudtam, hogy hatalmas állóképessége van, így meg sem lepődtem, mikor néhány pillanat múlva, már a zuhanykabin falának szorítva találtam magamat. Valamikor hajnali öt körül aludhattunk el, mikor már a kimerültségtől mozdulni sem tudtunk.
Amikor felébredtem, először nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrottak az éjszaka képei. Óvatosan fordultam a mellettem alvó portugál felé. Percekig néztem kisimult vonásait, majd halkan kiaraszoltam a szobából és a nappaliban szétszórt ruháimat felvéve, elhagytam a lakást. Fogtam egy taxit és a munkahelyemre vitettem magam. Az irodába leültem az asztalomhoz és fáradtan a kezeim közé hajtottam a fejem. Tudtam, hogy mit kell tennem. Nagyot sóhajtva nyúltam a telefonhoz és tárcsáztam azt a számot, amit soha többé nem akartam.
~ o ~ o ~ o ~
Esernyőmből kiráztam a vizet és beléptem a ház ajtaján.
- Jó napot, James! - köszöntem a portásnak, aki egyben biztonsági őr is volt.
- Jó napot, Cassandra! Szép napunk van nem?
- Szép? - nevettem fel. - Már megint esik. Egyszerűen nem tudom megszokni ezt az időjárást.
- Pedig muszáj, mert London márcsak ilyen.
Fejemet csóválva szálltam be a liftbe, ami az irodámba vitt. Levettem a kabátomat és helyet foglaltam az íróasztalomnál. Negyedik hónapja vettem át a londoni Felhőtlen Álmok vezetését. A főnököm nem volt elragadtatva, mikor felhívtam és újra a segítségét kértem. Segített, de most nem egy másik városba, hanem egy másik országba, sőt, egy másik kontinensre helyezett át.
Szomorúan néztem ki az ablakon, mert még mindig esett az eső. A madridi napsütés után nem tudtam megszokni ezt a hideg, nyirkos időjárást. Bátortalan kopogtatás szakította félbe a merengésemet.
- Igen? - szóltam ki, miközben felálltam, hogy udvariasan tudjam üdvözölni a vendéget.
- Jó napot! - lépett be az irodába egy barna, rövid hajú, kölyök képű férfi. - Egy barátomtól kaptam meg a címüket. A nevem Fernando Torres - nyújtotta felém a kezét.
Elfogadtam, miközben a szemeibe néztem. Istenem. Azok a bizonyos barna árnyalatok néztek vissza rám. Rögtön tudtam, hogy ideje új munka után néznem, mert itt sem maradok sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése