A kor nem számít Harmincnegyedik rész

Corina

   Juan mellkasára borulva sírtam. Mióta Sergio elment, megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek a szememből.
 - Nyugi Bebé, nem lesz semmi baj - hallottam Niňo hangját.
 - Nem értitek? Rájött - nyögtem fel fájdalmasan.
 - Miből gondolod? - simított ki egy tincset az arcomból Juan. - Ha tudná, nem ment volna el. Szerintem csak szimplán beijedt, mikor megtudta, hogy gyereked van.
 - Gondolod? - néztem reménykedve a páromra, de belül éreztem, hogy hiába. Ramos rájött a titkomra. Az arcára kiült érzelmek elég könnyen leolvashatóak voltak.
 - Amúgy sem tud mit csinálni - folytatta Mata. - Holnap hazautazunk és jó messzire leszel tőle - ölelt magához és nekem összeszorult a szívem.
 - Igen. Haza - suttogtam alig hallhatóan. De vajon hol van az nekem? Néztem a barátaimat, akik nagyon sok  mindent tettek értem már eddig is. Néztem Juant, aki a szívét, lelkét elém tárta. Mégis úgy éreztem, hogy nem lehetek felhőtlenül boldog, csak itt, Madridban. Szerintem Niňoék kiolvasták fejemből a gondolataimat, mert felálltak. Oli volt az aki megszólalt.
 - Elvisszük egy kicsit levegőzni Angiet, addig beszélgessetek - simított végig a karomon bátorítólag.
  Halvány mosolyt küldtem neki, és megköszöntem a figyelmességét. Csöndben néztük végig, ahogy lelépnek a kicsivel. Nyomasztó légkör telepedett közénk. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele a mondani valómba. Végül egyszerre szólaltunk meg.
 - Juan.
 - Cor.
 - Kezd te! - mondtuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, feloldva a köztünk lévő feszültséget.
 - Lányoké az elsőbbség - mutatott rám, mire felsóhajtottam.
 - Sokat gondolkodtam - kezdtem bele végül. - Juan, én szeretnék itt maradni - néztem a szemébe.
 - Ramos miatt igaz? - sóhajtott fel és a kezemért nyúlt. -  Tudtam, hogy egyszer így lesz, de azt gondoltam, hogy van még egy kis időm veletek - mosolyodott el szomorúan.
 - Nem miatta - mentegetőztem. - Egyszerűen csak hiányzott Madrid. Hiányoztak az itteni barátaim. Juan, nekem ez az otthonom.
 - És mi lesz a fiúkkal? Mit mondjak nekik? Annyira szeretnek titeket - sütötte le a szemeit -, és én is. Mi lesz velem nélkületek?
  A szívem összefacsarodott, ahogy néztem őt. Nem érdemelte meg, hogy így elbánjak vele. A szemei könnyesek voltak, a keze idegesen simította végig az enyémet újra és újra. Vele maradhattam volna, de hosszútávon semmiképp nem lett volna jó se neki, se nekünk.
 - Túl jutsz rajtunk - simogíttam meg borostás arcát, mire elkapta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. - Ne nehezítsd meg a dolgom - gördültek ki az első könnyek a szememből, amiket továbbiak követtek.
 - Ne sírj! - ölelt magához. - Már az elején megmondtad, hogy nem tudod viszonozni az érzéseimet. Őszinte voltál velem és ezt köszönöm. Én voltam a bolond, mert reménykedtem benne, hogy belém szeretsz - mondta csalódottan, de aztán folytatta. - Köszönöm ezt a pár hónapot, amit veletek tölthettem és megtapasztalhattam, milyen ha az embernek családja van. Szeretlek és Angiet is szeretem, de elfogadom a döntésedet.
  Zokogva öleltem át a nyakát és percekig csak bújtam hozzá. Ő simogatta a hajam és próbált megnyugtatni.
 - Szerencsés lesz az a lány, aki majd meghódítja a szíved és hidd el, rá fogsz jönni, hogy sokkal jobb, ha viszonozzák az érzéseidet - töröltem le az arcomról a könnyeket egy idő múlva.
 - Hiányozni fogtok - nézett rám kiskutya szemekkel.
 - Te is nekünk - suttogtam, majd utoljára még megcsókoltam. Úgy éreztem, hogy ennyi jár neki. Igazi búcsúcsók volt, belesűrítve minden érzelem, ami kavargott bennünk. A végén egymás homlokának támaszkodtunk és mélyeket lélegeztünk.
 - Azért még maradunk barátok? - kérdezte a szemembe nézve, mire megkönnyebülten elmosolyodtam.
 - A legjobb barátok - válaszoltam.
  Megöleltük egymást és percekig csak ültünk csendben, összebújva, elmerengve a történteken.
 - Mihez kezdesz most? - törte meg a csendet kis idő múlva.
 - Nem tudom - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy visszamegyek takarítani - bukott ki belőlem az első gondolatom.
 - Szerintem meg nyiss itt is egy szalont. Londonban bejött, itt miért ne sikerülne?
  Elgondolkodtam az ötletén. Talán megvalósítható.
 - Az jó lenne - sóhajtottam fel -, de ha össze is jön, hiányozni fogtok belőle. Te, David, Frank, Eden, Niňo de még Demba Ba is - futotta el újra a könny a szemeimet.
 - Helyettük itt lesz Iker, Cris, Marcelo és... - nem fejezte be, de tudtuk, hogy kire gondol.
 - Kötve hiszem, hogy pont ő fog hozzám járni - dőltem hátra a kanapén. - Láthatod, azóta sem jött vissza. Igaza volt Olinak, csak egy kósza numera voltam neki.
  Juan rám nézett, majd megrázta a fejét.
 - Ha így van, akkor ő a világ legnagyobb marhája.
  Hálásan mosolyogtam rá. Egymás kezét szorongatva hajtottuk hátra a fejünket a kanapén és mind a ketten saját gondolatainkba merültünk, mikor zörgött a kulcs a zárban.
 - Megjöttek Nandoék - suttogta Juan, de egyikünk se nyitotta ki a szemét.
 - Sziasztok! - szólalt meg Niňo hangja az ajtóból. - Vendéget hoztunk.
  Mondatára kipattantak a szemeink. Ramos állt a barátom mellett és furcsa szemekkel méregetett minket. Oli ellépett mellőlünk és a kezében lévő lányomat átadta nekem. Átöleltem a hercegnőmet és próbáltam erőt meríteni a közelségéből. Niňo és Ollala felmentek az emeletre, míg Juan felém fordult és megszólalt.
 - Elmegyek, kiszellőztetem a fejem.
  Bólintottam, mire homlokon csókolt, Anginek pedig a hajába puszilt. Mielőtt kiment volna, megállt a védő mellett és ránézett.
 - Nem érdemled meg, hogy ekkora szerencséd legyen - mondta, majd kisétált az ajtón. A szobára kínos csend telepedett, amit csak a kisbabánk gőgicsélése, tapsikolása tört meg. Nem mertem ránézni a férfira, így összerezzentem, mikor mellém ült a kanapéra, Juan helyére.
 - Megfoghatom? - törte meg a csendet és nyújtotta a kezét Angiért. Kelletlenül engedtem át neki a kicsimet, majd az arcát fürkészve figyeltem a reakcióit.
 - Szia gyönyörűm - lágyult el a tekintete -, hát újra találkozunk - puszilta meg a kezecskéit. - Megismersz még? - kérdezte csillogó szemekkel, mikor Angie végig simított az arcán, bele-bele markolva a szakálába. Ahogy a kicsire mosolygott, az gőgicsélve felkacagott. Soha nem volt még ennyire édes és boldog. Kezével, lábával repkedett.
 - Gyönyörű kislány - szólt hozzám, mire összerezzentem.
 - Igen - nyögtem ki nagy nehezen.
 - Rina! - nézett a szemembe, miközben a kicsit simogatta az ölében. - Szeretném a nevemre venni - közölte velem.
 - De hiszen azt sem tudod, hogy a tied-e? Lehet, hogy mással is lefeküdtem utánad és nem is tőled van - próbáltam kibújni a válasz alól.
 - Ezt te sem gondolod komolyan? - komorult el az arca. - Csak rá kell nézni, minden vonása én vagyok. Te is tudod, és én is, hogy ő az én lányom - lágyult el a hangja a mondat végére. Szerelmesen nézett az ölében kalimpáló angyalkára és én irigy voltam a saját lányomra.
 - Szeretném, ha sűrűbben láthatnám. Nem akarom, hogy csak két havonta egyszer találkozzunk. Látni akarom ahogy fejlődik, ahogy nő, már így is egy csomó mindenről lemaradtam - nézett rám szemrehányón.
 - Nem tudom Sergio - bizonytalanodtam el. - Mit vársz tőlem?
 - Csak engedd meg, hogy részese lehessek a lányom életének - nézett rám könyörgőn és a szemébe nézve már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztettem.
 - Rendben  - bólintottam -, de van pár feltételem.
 - Feltételek?
 - Igen. Az egyik, hogy csak velem viheted el bárhova is Angiet. Még szoptatom és különben sem szeretném, ha teljesen felborulna az élete miattad.
  Bólintott, hogy megértette.
 - Milyen időközönként jöttök Madridba? - érdeklődött, mivel még nem tudta, hogy nem megyek vissza Londonba.
 - Úgy döntöttem, tőled függetlenül, hogy visszaköltözöm - osztottam meg vele a délutáni elhatározásomat. Láttam felcsillani a szemeit, majd új kérdést szegezett nekem.
 - Ha te itt maradsz, mi lesz Matával?
 - Nem mintha közöd lenne hozzá, de mégis elmondom - néztem bele a szemeibe. - Juan és én szakítottunk.
 Először döbbenet ült ki az arcára, majd valami más, valami amit nem tudtam megfejteni.