Las Puertas de Infierno 47.

Ana

  - A Vidámpark? Te komolyan elhoztál engem a Vidámparkba? - nézek Ronira csodálkozva, majd a nyakába ugrok örömömben és megpuszilom. - Köszönöm! Ezer éve nem voltam ilyen helyen.

 - Mivel akarsz kezdeni? - néz rám a portugál.

 - Talán a hullámvasúttal - pislogok körbe és szemem megakad a hatalmas szerkezeten. Visszanézek Crisre és látom, hogy kicsit elsápad, de aztán megfogja a kezemet és elindul az említett játék felé. Imádom azt az érzést, ahogy a gyomrom liftezik, a sikítás csak úgy kitör a torkomból. Szegény Cris végig kigúvadt szemekkel néz maga elé. Kezéhez nyúlok és megszorítom bátorításként. Hálásan mosolyog rám. Mikor vége a menetnek odabújok hozzá.

 - Nagyon féltél?

 - Túlélem - mosolyog végre újra.

  Aztán felültünk még egy csomó mindenre, hajókázunk, bujkálunk az elvarázsolt kastélyban majd kitaláljuk, hogy mindenképpen látnunk kell a szellemkastélyt is. Egymás kezét szorongatva ijedezünk az élethű figuráktól. Arra eszmélek, hogy teljesen összetapadva ülünk a kocsinkban, fogjuk egymás kezét és Roni furcsán méregeti az arcom. Leesik, hogy a szám és a szemem közt járatja a tekintetét. Torkomat megköszörülve húzódok el tőle és még épp jókor, mert már véget is ér a mi szellemes kalandunk. Lassan, gondolatainkba merülve, szótlanul sétálunk egymás mellett, mikor meglátok egy céllövöldét. Kézen fogva húzom magam után a focistát.

 - Gyere, próbáljuk ki - pislogok rá szépen.

 - Mit szeretnél? - kérdezi nevetve és én körülnézek. Szemem megakad egy lila vízilovon, aminek a kezében két kicsi vízipaci van. Rámutatok.

 - Azt kérem.

 - Cris elmosolyodik majd néhány félre sikerült lövés után végre kezembe vehetem a kiszemelt játékot.

 - Köszönöm - nézek rá csillogó szemekkel és puszit adok neki. Taxival megyünk vissza a szállodába miután egy hatalmas adag vattacukor boldog tulajdonosa lettem. Imádom az édességet, Roni viszont csak a száját húzza rá.

 - Na, a kedvemért - mutatom neki az utolsó pamacsot, ami megmaradt a cukorfelhőmből.

 - Nem kérek - nevet rám, mire orvul a szájába nyomom azt.

 - Na megállj - somolyog ravaszul rám. - Most nézd meg, hogy nézek ki - mutat a szájára már a szobánkban. - Nyald le! - néz rám kihívóan és én nem tudom mi üt belém, megteszem. Végignyalom az ajkát és már csak azt veszem észre, hogy a falhoz passzíroz. Egyik keze a csípőmet markolja, míg a másik a hajamat bontja ki, hogy beletudjon túrni, miközben a nyelve már régen az enyémmel csatázik. Agyam teljesen kikapcsol és minden megszűnik körülöttünk. Ösztönösen túrok bele a hajába és fonom a dereka köré a lábam.

 - Megőrjítesz! - suttogja a számba, hogy utána tovább csókoljon. Már csak arra tudok koncentrálni, hogy segítsek neki kibújni a pólójából és mikor ez megtörténik, ő viszonozza a szívességet. Kettőt se pislantok, a melltartóm a földön landol köztünk. Cris elégedett nyögést hallat.

 - Istenem, de gyönyörű vagy - simít végig a melleimen egy ujjával. Mintha lepkeszárnyak csiklandoznának, majd ujját felváltja a szája. Először a nyakamra hint apró csókokból ösvényt aztán lassan érzékien áttér a melleimre. Nyelve nedves csíkokat húz a bőrömön és forró lehelete borzongást vált ki belőlem. A bimbóim megkeményedve meredeznek a focistára, aki visszatér a számhoz és olyan intenzitással csókol meg, hogy az eszemet vesztem. Mikor már azt hiszem ezt nem lehet fokozni, szájába veszi az egyik bimbót és óvatosan megszívja. Az én testem önálló életre kel. Hátra vetem a fejem és kidomborítom a mellkasom, hogy minél jobban hozzá férjen.

 - Anabell, most még megtudok állni - suttogja rekedten a fülembe. Nem tudok már józanul gondolkodni, ezért a fülébe súgom.

 - Quero hacer el amor contigo! ( Szeretkezni akarok veled!)

  Roni elkerekedett szemekkel néz rám, majd elsötétült íriszekkel felkap és az ágyhoz visz. Szája éhesen csap le az enyémre. Óvatosan simítok végig a hátán, de reakciójától bátrabb leszek és már az oldalán kalandozok, amitől belemosolyog a csókunkba, majd áttér újra a nyakamra. A fülem mögötti részen húzza végig a nyelvét és belesuttog.

 - Eu te quero tanto amor! ( Annyira kívánlak szerelmem!)

  Nincs időm felfognia szavait, mert szája újra lecsap a melleimre és azokat kényezteti. Bennem pedig lángra lobban az eddig csak pislákoló tűz. Keze már a nadrágomat próbálja lefejteni rólam, amikor megszólal a telefonja. Próbálunk tudomást sem venni róla, de nem megy. Összetört a varázs. Idegesen nyúl a készülékért, majd borús hangon olvassa el a hívó nevét.

 - Irina - néz rám tanácstalanul, majd megnyomja a zöld gombot és beleszól. - Hola!

  Nem vagyok kíváncsi a beszélgetésükre, mert éppen önmagamat kell összeraknom sok pici darabból amire széthullottam a hívás után. Az előbb még a mennyben éreztem magam, most pedig a földbe csapódva állok a fürdőszobában és szeretnék elsüllyedni. Menet közben összeszedtem a szétdobált ruháimat és próbálom rendbe szedni a külsőmet. Én hülye, hogy is képzeltem ezt, hiszen Crisnek barátnője van. A felismerés teljes erejéből arcul csap. Már megint majdnem elkövettem ugyanazt a hibát. Nem Ana - nézek a tükörben a saját szemembe, mintha szuggerálni szeretném önmagam - nem lehet a tiéd.

  Halkan nyílik az ajtó és egy gondterhelt Cris dugja be a fejét rajta.

 - Sajnálom - nézz rám - nem akartam...

  Nem hagyom, hogy befejezze, így a szájára tapasztom a tenyeremet.

 - Cssssh. Én vagyok a hibás. Eszembe kellett volna jutnia, hogy nem vagy egyedül - nézek rá bűnbánóan, de ő lefejti a tenyerem a szájáról és belecsókol.

 - Ne beszélj zöldségeket. Én nem bírtam a véremmel. Elragadott a hév, de mentségemre legyen mondva teljesen elvetted az eszemet - somolyog rám bánatosan. Bele sem merek gondolni, hogy mit csinálnánk most, ha nem csörög a telefonja.

 - Felejtsük el - ajánlom fel ma már a második férfinak ezt a megoldást, de amíg ezt Torres simán elfogadta, addig Cris mérgesen néz rám.

 - Ne kérj olyat, ami lehetetlen - csattan fel. Ijedten remegek meg a hangjából kihallatszó indulattól. - Ne haragudj, de frusztrál a gondolat, hogy már rég az enyém lehetnél, ha kikapcsolom azt az átkozott szerkentyűt! Hijo de puta todavija te quiere! ( A kurva életbe, még mindig kívánlak!)

 - Cris - simítok végig a karján. - Jobb ez így, mert utána úgyis megbántuk volna. Te Irina miatt, én meg szimplán azért, mert nem igazán vagyok felkészülve erre - mutatok rá a köztünk történt dolgok mélyére.

 - Talán igazad van - túr a hajába.

 - Nem talán, biztosan - mosolygok rá és elindulok a szobába, hogy befejezzem a csomagolást. Ma este már otthon alszom és magamhoz ölelhetem az én két kicsikémet, akik remélem segítenek kiverni a fejemből a portugált.