Ana
Este már nem volt erőm szinte semmire, csak bebújtam az ágyba és magamhoz öleltem a két kicsi szőkémet, majd álomtalan álomba merültem.
Reggel halk suttogásra ébredtem, de még nem nyitottam ki a szememet, ne tudják, hogy hallom őket.
- Szerinted mit fog szólni hozzá? - hallottam meg lányom halk kérdését.
- Biztosan örülni fog neki. Legalábbis én örülnék a helyében - motyogta Nico. - Azt elmondjuk, hogy láttuk Meséket amikor csókolóztak a kanapén? - a levegő bent ragadt a mellkasomban. Én megölöm Lexyéket.
- Azt nem , mert biztosan kiakadna - jött a tudálékos válasz.
Ki ez a kislány, aki ilyen felnőttesen gondolkodik? Muszáj volt mocorognom, nehogy újabb kellemetlen dolgokat tudjak meg. Majd mint aki most ébred, nyújtózkodni kezdtem.
- Jó reggelt - mosolyogtam a két törpére, akik az ágyon ülve néztek engem.
- Szia Anya! - kaptak észbe és máris a karjaimba bújtak. - Olyan jó, hogy itthon vagy.
- Szerintem is - öleltem át őket, majd mindkettőt megcsikiztem. Imádom hallgatni, ahogy nevetnek. Ajtónyitásra kaptam fel a fejemet. Lexy mosolygós feje bukkant fel előttünk.
- Na ez hiányzott nektek srácok - állt meg mellettünk nevetve. - Kész a reggeli - tette hozzá, mire a két kicsi felpattant mellőlem és rohamléptekkel hagyták el a szobám. Kérdőn néztem a barátnőmre.
- Mi volt ez?
- Semmi, csak szerettem volna tudni, hogy mi történt veled és ehhez nem kellenek a gyerek fülek.
- Ó, de szemérmes lett valaki - korholtam meg, amit nem értett. - Mes és te, a kanapé... - vázoltam fel neki, mire fülig vörösödött.
- De hát már aludtak - motyogta.
- Vagy csak úgy csináltak - somolyogtam -, mert hogy láttak titeket az biztos.
- Ne haragudj - habog zavartan. - Mi azt hittük, hogy már régen alszanak.
- Semmi baj, csak máskor fogjátok magatokat vissza egy kicsit - néztem rá. Arcáról sütött a megkönnyebbülés. Kiléptem a takaró alól és magamra kaptam egy itthoni ruhát.
- Viszont most már mesélj te. Milyen volt? - nézett rám kíváncsi tekintettel. Felsóhajtottam, amiből azonnal levette, hogy van mit mondanom. Megpaskolta maga mellett az ágyat.
- Na csüccs és mindent tudni akarok!
- De a gyerekek... - akadékoskodtam.
- Mes el van velük, úgyhogy nem úszod meg. Látom, hogy valami történt.
Na igen, ezért is ő a legjobb barátnőm. Rögtön kiszúrja, ha valami bajom van.
Mellé huppantam és egy nagy sóhaj után elmeséltem neki mindent. Torrestől, Crissig. Lexy csak figyelmesen hallgatott. Volt mikor elkerekedett szemekkel, volt mikor rosszallóan, de egyszer sem szólt közbe. Amikor a végére értem a mondandómnak, kíváncsian pislogtam rá, és vártam, hogy véleményt nyilvánítson. Sokáig nem szólalt meg, de aztán rám nézett.
- Mi lesz most?
- Nem tudom - hajtottam a fejemet a kezeim közé. - Gőzöm sincs, hogyan viszonyuljak ezek után hozzá. Teljesen összezavarodtam.
- Nem csodálom - gondolkodott el. - Végre újra élni akarsz, erre megint ilyen hülye helyzetbe csöppensz.
Teljesen jól látta át a dolgokat.
- Azt hiszem, ez az újra kezdek élni dolog nekem nem nagyon fog menni - sóhajtottam fel.
- Ne legyél hülye! Ott van Sergio is, aki szintén odáig van érted.
Eddig eszembe se jutott, hogy a védő is ugyanúgy megmozgatja a fantáziámat, mint a csatár. Nem volt időnk kielemezni ezt a dolgot, mert két szöszi robbant be az ajtón.
- Gyere anya! Mutatnunk kell valamit! - fogták meg a kezem és az ajtó felé húztak, ahol Mesut bűnbánó képével találtam szemben magam.
- Ne haragudjatok, de nem tudtam tovább lefoglalni őket - mondta.
- Semmi baj - szóltam vissza a vállam felett, mert a két kicsi őrült tempóban vonszolt a garázs felé. Az ajtó előtt megtorpantak.
- Csukd be a szemed! - utasított a lányom.
- De...
- Nincs de, keresztapu azt mondta, hogy így csináljuk - világosítottak fel. Én agyonütöm Neymart - futott át az agyamon a gondolat, de azért engedelmeskedtem a gyerekeknek. Hallottam, ahogy kinyílt az ajtó. Óvatosan léptem beljebb, mert nem szerettem volna elesni. Érzékeltem, hogy felkapcsolták a villanyt, majd Nico végre megszólalt.
- Kinyithatod!
Amint megszoktam a világosságot, körbe néztem a garázsban, és a szemem azonnal megakadt a meglepetésemen.
- Ez nem lehet igaz - suttogtam a szám elé kapott kezembe. - Én megölöm ezt az embert - néztem az előttem álló motorra.
- Azt üzeni, hogy boldog szülinapot és hogy minden olyan, ahogy kérted - lépett mögém Lexy. Közelebb araszoltam a géphez és óvatosan végig simítottam rajta.
- Olyan, mintha igazi lenne - suttogtam a lángnyelveket nézve. Hihetetlen volt, de ott állt előttem egy Suzuki Hayabusa, fekete színben, piros lángnyelvekkel. A könnyeim szép lassan csorogtak le az arcomon, majd észbe kaptam és a mobilomat kezdtem keresni.
- Hiába akarod felhívni - nézett rám Mesut. - Tudta, hogy ki fogsz akadni, ezért azt mondta, hogy most pár napig nem lesz elérhető, csak ha már kitomboltad magadat - vigyorodott el.
- Az a... - akartam csúnyát mondani, de aztán a gyerekekre való tekintettel inkább nem tettem.
- Nem próbálod ki? - pislogott rám a kisfiam csillogó szemekkel.
- Nem is tudom - vakartam meg a tarkómat. - Kellene ruha, meg bukó. Egy ekkora gépen nem mehetek farmerban - kerestem a kifogásokat, de Lexy a sarok felé fordított, ahol egy teljes garnitúra bőrcucc és egy bukó virított.
- Komolyan kicsinálom - suttogtam, de a szívemet elöntötte a melegség.
- Ismer már annyira, hogy tudja mivel akarod halogatni a próbát. Mindenre gondolt - nevettek ki mind a ketten. Beletörődöm a gondolatba, hogy kaptam egy csodát a szülinapomra. Remegő ujjakkal nyúltam a ruháért. Mesut és Lexy kiterelte a kicsiket, míg felöltöztem. Már meg sem lepődtem, hogy tökéletesen illett rám. Belebújtam a bukóba, majd átvetettem a lábam a gépen. Lexy kintről kinyitotta nekem a garázst és én beindítottam a motort. Elég volt neki egy picike gázfröccs és máris dorombolt, mint egy nagymacska.
- Csak egy kört megyek - kiabáltam ki a sisak alól, mire Lexy vigyorogva bólintott egyet. Meghúztam a gázt és elindultam. Először csak óvatosan próbálgattam az erejét, majd már csak azt vettem észre, hogy kiértem a városból és előttem a végeláthatatlan út. A szívem hevesebben kezdett dobogni. Meghúztam a gázkart és repültem a Sárkányomon. Így neveztem el magamban a kicsikémet. Nem tudom, hogy meddig mentem volna, de szerintem ki a világból, ha nem ötlik szemembe a helységtábla: TOLEDO.
Úristen, negyvenhat mérföldre vagyok otthonról! Megkerestem az első lehajtót majd visszafordultam és hazaindultam. Otthon beálltam a garázsba és levettem a sisakomat. Idő kellett, míg az adrenalin a testemben vissza állt normális értékre. Szótlanul ültem a motoromon és néztem magam elé. Egy csepp száguldás, és máris minden gondom távolinak tűnt. Ezt végig gondolva, mosolyogva szálltam le a gépről majd bementem a házba. A két kis törpém kíváncsian szaladt elém.
- Jó volt? Hol voltál? Miért voltál ilyen sokáig? - zúdították rám a kérdéseiket.
- Igen, nagyon jó volt, messze voltam és eddig tartott hazafelé az út - válaszoltam sorrendben.
- Neymarnak igaza volt - vigyorgott rám Mes. - Tényleg másképp nézel ki most, mint amikor elmentél.
Lexyvel egymásra néztünk és sokatmondó pillantást váltottunk. Ő tudta, hogy mennyi minden nyomta a vállamat, ami most a száguldásnak köszönhetően megszűnt.
Estig marasztaltam a párost és hálából, hogy vigyáztak a gyerekekre, főztem nekik egy finom vacsorát, amiről Mesut elismerően nyilatkozott. Háromszor is szedett a csirkés paellából.
- Te nem adtál ennek az embernek enni? - néztem nevetve a barátnőmre.
- De igen, csak tudod, hogy én nem vagyok egy konyhatündér, mint te, ezért inkább rendeltük a kaját - nézett rám bűnbánóan.
Felnevettem, majd negyedszerre is megszedtem Özil felém nyújtott tányérját. Hogy fér ennyi kaja egy ilyen vékony emberbe?
Ronit viszont hiába vártam, hogy megbeszéljük a történteket, se aznap, se később nem jött el. Teltek a napok és én visszamentem dolgozni. Telefonon tartottam a kapcsolatot a fiúkkal. Iker felvilágosított, hogy most rengeteg interjú, fényképezés és persze edzés vár rájuk. Lassan bevallottam magamnak, hogy nagyon is hiányoznak nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése