Las Puertas de Infierno 76.

Kimi

   - Mi a fenét lehet venni egy három éves fiúnak? - néztem Markra elgyötörten. Már bejártuk az összes játékboltot, de nem találtam semmit, ami szerintem megfelelt volna a fiamnak. Lina egyszerűbb eset volt mert neki egy akkora babát választottam, mint ő maga. Hófehér tüllszoknyában volt és egy szalag hirdette a vállán, hogy ő Miss World. Szőke haja a háta közepéig ért és ha fogtad a kezét, még lépegetni is tudott.

 - Fogalmam sincs - röhögött rajtam az edzőm.

 - Ez az utolsó bolt ahova bemegyek - jelentettem ki mérgesen. - Ha itt sem találok semmit, akkor feladom - löktem be a vállammal az ajtót.

 A második végeláthatatlan sort néztem át amikor megakadt a szemem egy lábbal hajthatós F1-es Ferrari autón.

 - Ez az! - kiáltottam oda Marknak. - Ez kell neki - mutattam rá a játékra. Mark csak ránézett és elvigyorodott. - Kár, hogy nincs Lotus-os - sóhajtottam csalódottan, majd az eladó segítségét kértem, hogy csomagoljon be nekem egy ilyen szuper kis kocsit.

 - Már csak a csajnak kell venned valamit - lökte meg bohóckodva a vállamat a barátom.

 - Mégis mi a fenét? - gondolkodtam hangosan.

 - Szerintem ne ronts ajtóstól a házba, és csak egy kisebb virágcsokorral kezd, nehogy rájöjjön, hogy nyomulni akarsz - adott tanácsot.

  Kifelé menet a kocsimhoz megláttam egy virágárust és gyorsan felvásároltam az összes fehér rózsáját, mert ha nem csalt az emlékezetem, ez volt a kedvence.

 - Azt mondtam, kisebb csokor - röhögött fel Mark, mikor meglátta a kezemben a rengeteg virágot.

 - Jól van na, régen volt már, hogy tepernem kellett valakiért - húztam el a számat, majd elindultam a lány lakásához.

 Gyomorgörccsel álltam meg a ház előtt és idegesen markoltam még mindig a kormányt.

 - Na induljunk "apuka", nézzük meg azokat a kis Raikköneneket - vigyorgott Mark majd segített kipakolni az autóból. Az ajtó előtt megigazítottam a ruhámat és ujjaimmal beletúrtam a hajamba és csak ezután nyomtam meg a csengőt.

  Az idős nő nyitott ajtót, de most nem mosolygott rám úgy, mint tegnap reggel.

 - Jó napot - köszönt kimérten, majd arrébb állt, hogy be tudjunk menni a házba.

 - Jó napot! Még be se mutatkoztam. Kimi Raikkönen - nyújtottam felé a szabad kezemet, amit ő szigorú arccal fogadott. - Ő pedig az edzőm és egyben legjobb barátom Mark Anhall - mutattam a hátam mögött állóra.

 - Molly Sanchez, Anabell pótmamája.

  A nappaliba érve tüzetesen szét néztem, mivel az első látogatásomkor erre nem került sor. Barátságos kis lakás volt, szinte mindenhonnan sugárzott, hogy az itt élők nagyon szeretik egymást. Rengeteg vidám gyerek rajz borította be a falakat és még több fénykép. Közelebb léptem a fotókhoz és tanulmányozni kezdtem őket. Nagy megnyugvásomra, sehol nem találkoztam egyetlen hímnemű egyeddel sem. Csak Anáról és a gyerekekről készültek képek. Időrendi sorrendben lógtak a falon és szívbe markoló érzés volt látni, hogy hogyan cseperedtek fel a gyerekeim, nélkülem.

 - Hello! - hallottam meg a lány hangját mire gyorsan megfordultam a tengelyem körül. Ott állt a lépcsőn, kezeit pedig a gyerekeim fogták és érdeklődő tekintettel néztek rám.

 - Sziasztok - nyögtem ki egy épkézláb mondatot, de a szemeim nem tudtam levenni a kicsikről. Ha eddig azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem, akkor most már el kellett fogadnom, hogy tényleg léteznek, és itt állnak előttem.

Mark torokköszörülése térített magamhoz.

 - Jaj, bocsánat, Nem tudom, hogy emlékszel-e még - néztem a lányra - ő Mark, az edzőm. Ő Ana és ők Nico és Lina a... - mutattam be őket egymásnak, majd kérdőn néztem Anára, hogy mit mondhatok és mit nem.

 - Tudják - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre. - Amúgy, igen emlékszem Markra, hiszen már akkor is vele edzettél - mondta érzelmek nélküli hangon.

 - Az jó - nyökögtem, mint valami idióta és fogalmam se volt róla, hogy most mit csináljak. Ezt a problémát a barátom oldotta meg, amikor a kezembe nyomta a csomagokat.

 - Tényleg - csaptam a homlokomra. - Hoztam nektek valamit - mosolyogtam a kicsikre és amíg Nico szélesen vigyorgott, addig Lina csak megilletődve nézett. Aztán a fiam felnézett az anyukájára és halkan megkérdezte tőle.

 - Most mit kell neki mondanunk?

 - Nem tudom - vonta meg a vállát a lány. - Kérdezd meg Kimit - terelte felém a kisfiút, aki kicsit félszegen lépett oda elém. Leguggoltam hozzá, ahogy Rami fiaihoz is szoktam, ha beszélgetünk.

 - Hogy hívjalak? - nézett végre merészen a szemembe és én majd felrobbantam a büszkeségtől, amiért ilyen bátor.

 - Te mit szeretnél? - kérdeztem vissza, amivel elbizonytalanítottam.

 - Nem tudom - vonta meg a vállát majd a húgára nézett. - Lina?

  A kislány elpirult és az anyja mögé bújva suttogta el a válaszát.

 - Kimi.

 A szívem elfacsarodott egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy nagyon hosszú lesz az út, míg eljutok a Kimitől az apáig. Nem akartam elijeszteni a lányom, ezért rámosolyogtam.

 - Szerintem előszörre ez is megteszi.

 - Akkor Kimi leszel - közölte velem nagyfiúsan Nico.

  Mark felnevetett, én pedig végre odaadtam az ajándékokat a gyerekeimnek és Anának, aki rosszalló pillantásokat vetett rám, de most nem tudott érdekelni, mert csillogó szemekkel figyeltem, ahogy Nico kitörő lelkesedéssel vette birtokba az autóját, míg Lina csendesen, de ragyogó arccal nézett a babájára.

 - Beszélhetnénk? - kérdezte halkan Ana majd elindult a konyha rész felé, én pedig követtem. - Légyszíves máskor ne vegyél nekik ilyen drága ajándékokat - nézett rám mérgesen.

 - Miért? - csodálkoztam el, de közben már kezdtem én is kiakadni.

 - Mert nincsenek ehhez hozzá szokva. Nem szeretném, ha elkényeztetett gyerekek lennének - adott egyszerű választ, de nekem ez nem tetszett.

 - Meg akarod határozni, hogy mit vehetek és mit nem? - sziszegtem neki halkan a szavakat, hogy a tőlünk pár méterre lévő kicsik ne vegyenek ebből semmit se észre. - Mert ha igen, akkor erről már most letehetsz. Megakarok adni nekik mindent. Érted! Mindent, amit eddig nem tehettem meg.

 Láttam rajta, hogy majd szét veti az ideg, de türtőztette magát. Válaszra nyitotta a száját, de ekkor megszólalt a csengő. A lány szemében hatalmas megkönnyebbülést láttam, amit nem tudtam mire vélni, de amikor megfordultam és megláttam a két focistát, minden leesett. Megjött a felmentő sereg, ami nem is lett volna baj, de a portugál egyszerűen odalépett Anához és megcsókolta.

 - Szia Édesem - súgta neki úgy, hogy én is halljam, majd rám nézett és kinyújtotta a kezét.

 - Azt hiszem már találkoztunk.

  Mielőtt magamhoz térhettem volna, a másik srác is odalépett Anához.

 - Szia Húgi - ölelte át és puszilta meg. Húgi?

 - Hola - köszönt nekem. - Mi viszont még nem ismerjük egymást. Marcelo Vieria da Silva Junior - mutatkozott be, majd leguggolt a gyerekeimhez és megpuszilta őket - Na mi van törpék? Hamarabb jött a Jézuska?

 - Marcelo! - szólt rá erélyesen Ana. - Ezzel ne viccelj, kérlek - enyhült meg a hangja mikor látta, hogy a srác fülét-farkát behúzta a szidás miatt. Újra megszólalt a csengő és pár perc múlva újabb két focista ácsorgott a nappaliban. Mi a fene van itt? Az egész Real Madrid ide költözik vagy mi a szösz? Miután lekezeltünk Casillassal és Ramossal, muszáj volt rákérdeznem az előző dologra.

 - Beszélhetnénk?

 - Nyugodtan mondhatod előttük is. A fiúk mindent tudnak - közölte velem halálos nyugalommal, mire hiába a finn hidegvér, nekem kezdte elönteni a szar az agyamat.

 - Először is szeretném tudni, hogy mire jutottál azzal kapcsolatban, amiről tegnap beszéltünk? Másodszor. Miért kell vadidegen embereket beavatni a mi ügyünkbe és harmadszor, nem azt mondtad, hogy nincs senkid? - tettem fel sorba a kérdéseimet.

  Ana szemei összeszűkültek a haragtól.

 - Az első kérdésedre a válaszom, igen, jutottam valamire. A másodikra, ők nem vadidegenek, hanem a családom - enyhült meg a szóra, majd folytatta. - A harmadikhoz pedig semmi közöd.

 - Már hogyne lenne  - kötöttem az ebet a karóhoz. - Az én gyerekeim fognak vele élni - mutattam a focistára, aki átölelve tartotta a lányt, akire nekem fájt a fogam. A féltékenység elemi erővel tőrt rám.

 - Bocs, hogy beleszólok - emelte fel a kezét a portugál -, de talán nem most kéne aggódnod, hogy kivel élnek majd. Hidd el, hogy úgy szeretem őket, mintha az enyémek lennének és nem csak én, hanem rajtam kívül még ők is - mutatott a barátaira. - Ja és csak hogy tudd, valamilyen szinten neked köszönhetjük, hogy tegnap óta együtt vagyunk - döfte mélyebbre a szívembe a tőrt.

  Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Mark lépett mellém és a vállamra tette a kezét nyugtatólag.

 - Kimi szeretne elnézést kérni, mert tegnap úgy viselkedett, mint egy idióta - nézett rám szigorúan -, de mentségére legyen mondva, nem minden nap tudja meg az ember, hogy apa lett.

 - Akkor sem kellett volna fenyegetőznie - emelte fel a hangját a kapus is. - Meg lehet ezt a dolgot normálisan is beszélni, nem kell rögtön támadni - mire végig mondta, már mindenki engem nézett és tőlem várta a megoldást. Nagyot nyeltem.

 - Tényleg bocs a tegnapiért Ana. Nem voltam teljesen magamnál. Eszem ágában sincs pereskedni csak engedd, hogy a gyerekeimmel lehessek - néztem rá szinte könyörögve. Láttam az arcán, hogy nehezen hisz nekem. Ránézett a focistákra, akik bátorítóan rámosolyogtak, kivéve Ramost. A védő szemében fájdalom ült, amit nem tudtam mire vélni, egészen addig, míg a portugál bele nem csókolt a lány hajába, mire a férfi arca megrándult. Azonnal összeállt a kép. Neki is tetszik a lány.

 - Rendben - nyögte ki Ana -, de csak ha én is ott lehetek velük.

  Bólintottam. Nem is reméltem, hogy ilyen hamar beleegyezik.

 - Még valami - nézett rám szigorúan. - Nincsenek felesleges ajándékok.

 - Miért? - értetlenkedett Mark is.

 - Mert nem szeretnék elkényeztetett sztárcsemetéket nevelni belőlük. Eddig sem szenvedtek hiányt semmiben és ezután se fognak - jelentette ki magabiztosan.

 - A sztárcsemeteségről jut eszembe - szólt közbe a portugál. - Mit csináltok a sajtóval? Mert hogy rátok fognak szállni ha ez kitudódik, az tuti.

  Megvakartam a tarkómat, mert ezen még én sem gondolkodtam el. Egy ideig mindenki magában dolgozta fel az infókat és próbált ésszerű megoldást találni a gyerekek javára.

 - Egy ideig még tudjuk titkolni - szólalt meg végre Mark -, de mindig van egy pont, amit ha átlépünk akkor már lehetetlen. Két lehetőség van. Az egyik, hogy amikor kiderül, elmondjátok az igazat és akkor nagyon-nagyon sokáig rajtatok fognak csámcsogni...

 - Mi a másik? - vágott a szavába a bongyor hajú srác, Marcelo azt hiszem.

 - A másik, hogy szépen kitaláltok egy jól eladható történetet és azt adagoljátok be. Akkor is rátok szállnak, de kevesebb ideig, mert nem lesz olyan érdekes. Mármint szerintem - tárta szét a karjait.

 - Nem fogok hazudni! - csattant fel Ana.

 - Bell - simított végiga  karján a  focista, amitől hányingerem lett - gondold át, mert ahogy Mark mondta, ez a két lehetőség van és most a hazugság a kisebbik rossz.

 - Adjatok egy kis időt - ült le az egyik székre és arcát a kezei közé rejtette. - Át kell még gondolnom.

 - A héten még itt vagyok - néztem rá -, de aztán haza kell utaznom. Szeretném, ha velem jönnétek, mert a családom megakarja ismerni a kicsiket. - Ana elgyötört tekintettel nézett fel rám. - És ha nem zavar, akkor holnap is átjönnék egy kicsit, hogy velük lehessek - utaltam a gyerekekre.

 - Rendben - egyezett bele elhaló hangon -, de most szeretnék egyedül maradni. Sok mindent át kell gondolnom.

  Mindenki értett a szóból így a focistákkal együtt az ajtóhoz mentünk. A Realosok egy-egy öleléssel és biztató szavakkal búcsúztak tőle. Ronaldo még maradt, ami engem rettenetesen idegesített.

 - Figyelj Raikkönen! - lépett elém Ramos. - Ha csak egy szóval is megbántod őt, velem gyűlik meg a bajod - nézett rám fenyegető tekintettel.

 - Azt hiszem most összepisiltem magam - húztam gúnyos mosolyra a számat. majd beszálltam az autómba és Markkal együtt visszatértem a szállodába.