Las Puertas de Infierno 95.

Cris

   - Mit csinálunk itt? - nézett körbe kíváncsian mikor végre leállítottam az autót a célnál.

 - Nemsokára megtudod - húztam kaján vigyorra a számat miközben kisegítettem a kocsiból. Karomat a derekára csúsztattam és így vezettem be az előttünk álló kivilágított épületbe.

 - Cris, mégis hol vagyunk? - ámult el mikor átléptük a küszöböt. 

 - Bízol bennem? - fordítottam magam felé és tekintetemet az övébe fúrtam. 

 - Igen, de...

 - Tudom, hogy nem szereted, ha beleszólnak az életedbe és azt is tudom, hogy egyedül akartad intézni az étteremmel kapcsolatos teendőket...

 - Nagyon jól látod - ráncolta össze a homlokát, amikor sejteni kezdte, hogy miért is jöttünk ide.

 - Kérlek - vettem kezeim közé az arcát - hagy mondjam végig. - Bólintott egy aprót, így megkönnyebbülve folytattam. - A múlt héten találkoztam egy régi ismerősömmel, aki elmondta, hogy nősülni készül és így vissza költözik Portugáliába. Mivel tudtam, hogy van egy étterme, így rákérdeztem, hogy mi a terve vele. Azt felelte, hogy eladja, mert kell a pénz az esküvőre és az új életre...

 - És te azonnal rám gondoltál - pislogott körbe megint, de most alaposabban vette szemügyre a berendezést. A tekintetén láttam, hogy minden részletet feljegyez a fejében.

 - Mit szólsz hozzá? Tetszik? - öleltem át és húztam a mellkasomhoz.

Szemei újra és újra végig pásztázták a pultot, az asztalokat, a székeket és az egész helységet. Némaságától a gyomrom görcsbe rándult. Arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Megváltásnak éreztem, mikor vége meghallottam a hangját.

 - Tökéletes - fordult meg a karjaimban. Szemei, mint két gyémánt úgy tündököltek az étterem fényeinek kereszttüzében. - De a legfontosabb kérdés, hogy megtudom-e ezt engedni magamnak? - komolyodott el hirtelen.

 - Erről Jorget kell megkérdezned - vontam meg a vállamat.

 - Hogy-hogy?

 - Nem akartam, hogy leharapd a fejemet, így ezt a részt inkább rád hagytam - vallottam be vigyorogva. - Már annak is örülök, hogy eddig nem zavartál el.

 - Annyira azért nem vagyok szörnyű - rázta meg a fejét, majd lábujjhegyre állt és egy édes csókot nyomott a számra. - Köszönöm - suttogta. Karjaim azonnal körbe zárták törékeny testét és nem engedtem elhúzódni. Szám éhes keselyűként csapott le rá és vette birtokba ajkait. Nem volt még nő, aki ilyen erős érzelmeket tudott volna kiváltani belőlem. Egymásba feledkezésünket az időközben megjelenő tulajdonos diszkrét torokköszörülése szakította meg.

 - Örülök, hogy eljöttetek - nézett mosolyogva rám, majd kezet csókolt a mellettem zavartan álldogáló nőnek. 

 - Jorge Minero - mutatkozott be.

 - Anabell Montgomery, de csak Ana és én is örülök, hogy itt lehetek - válaszolt kedvesen.

 - Cris már sokat mesélt rólad - vigyorodott el a barátom, miközben cinkosan rám kacsintott.

 - Ne is hallgass rá - forgattam meg a szemeimet látványosan. - Jorge szereti kicsit eltúlozni a dolgokat.

 - Én? - játszotta a sértődöttet. - Nem te áradoztál órákig a barátnőd szépségéről, a kedvességéről és az isteni főztjéről?

Bell vidáman csillogó szemekkel figyelte a zavaromat.

 - Talán nem volt igazam? - vágtam ki magam a végén.

 - De igen, bár még nem volt szerencsém a főztjéhez, de mivel a többi dologban sem lódítottál, azt is elhiszem neked - nevetett ki látványosan honfitársam.

 - Oké, akkor ezt most fejezzétek be - nézett ránk Ana rosszallóan. 

Mindketten elhallgattunk majd én az előkészített asztalhoz kísértem a barátnőmet. Kihúztam a székét és megvártam, míg leül. Miután én is helyet foglaltam, Jorge a kezünkbe nyomta az étlapot, majd visszavonult, hogy választhassunk.

 - Ezt most nem értem? - pislogott rám Bell. - Nem az üzlet miatt jöttünk?

 - De igen - bólintottam. - Ma megnézted, hogy egyáltalán tetszik-e. 

 - Naná, hogy tetszik - vágott a szavamba. -  Ez egyszerűen... Pont olyan, mint amilyet elképzeltem. A bútorok, a hatalmas ablakok és a környék is tökéletes - áradozott lelkesen. 

 - Én is erre gondoltam, mikor megláttam - fogtam meg az asztalon fekvő kezét. - Viszont annyira hiányoztál, hogy képtelen lennék most végig ülni amíg ti egyezkedtek - vallottam be. - Most csak megakartam mutatni, hogy legyen időd átgondolni, aztán majd megbeszéltek egy időpontot és akkor leülünk és átbeszéljük az egészet. Így jó lesz?

 - Igen. Imádom, hogy mindenre gondoltál - mosolyodott el kedvesen. 

Az est további részében megvacsoráztunk, beszélgettünk és sokat nevettünk. A szívem összeszorult, mikor  Jorge kihozta a desszertet, majd cinkos kacsintással hagyott minket magunkra.

 - Cris, én már nem tudok többet enni - pislogott meglepetten az elé tett tányérra Bell.

 Félve néztem az arcát ahogy leemelte a tányérját takaró búrát és a meglepettségtől akadozva kezdte venni a levegőt.

 - Cris...ez... - pillantott rám és gyönyörű szemeiből kiolvastam az értetlenséget. 

Erre a pillanatra vártam egész este. Egy mozdulattal elé térdeltem, kezét a kezembe húztam, tekintettemmel fogva tartottam őt és feltettem életem legfontosabb kérdését.

 - Anabell Montgomery, tudom, hogy nem olyan régóta vagyunk együtt, de én már az első pillanattól fogva érzem, hogy csak melletted lehetek boldog, ezért most megkérdezem, leszel a feleségem?

Arcán ekkor csordultak le az első sós cseppek. Ajka elnyílt, majd pillantása visszatévedt a gyűrűre, amit rettentő alapossággal választottam ki a számára. Aztán meghallottam azt a választ, ami az egész életemet egy pillanat alatt megváltoztatta.

 - Igen Cris, igen! - sírta el magát én pedig a boldogságtól remegő kezekkel húztam fel ujjára a gyűrűt. Végig csókoltam a könnyáztatta arcát, majd megállapodtam mézédes ajkainál. Szívem eszeveszetten dübörgött a mellkasomban. A nő akit a karjaimban tartottam, igent mondott. A lány, akibe beleszerettem mostantól az enyém. Zihálva szakadtunk el egymástól és ahogy belenéztem abba a ragyogó, kék szempárba nem tudtam kiolvasni onnan mást, csak színtiszta szerelmet.

Sziasztok!
Véget ért az első évad. Most egy kis pihenőre küldöm Anát és Crist. Ígérem nemsokára újra találkozhattok majd velük. Puszi: Dolores <3