Las Puertas de Infierno 38.

Ana

   Cris elhozott a Copacabanaba és most éppen azt szeretné megtudni, hogy Marceloék melyik szobában vannak. De úgy látszik, hogy a férfi recepciósokra nem hat a sármja, mert hiába kérdezi, nem mondják meg neki. Mérgesen vágja zsebre a kezét, majd morogva közli.

 - Ez egy idióta.

 - Nyugi, megoldjuk. Ha már eddig eljöttünk, nem adjuk fel, még ha voltunk is olyan bénák, hogy a hotelben hagytuk a telefonokat - lököm meg a vállammal.

  Az aulában nézelődünk, hátha ismerősbe botlunk és imáink meghallgatásra találnak, mert a liftből David Luiz lép ki. Én csak a tévéből ismerem a srácot, de Cris már találkozott vele egy párszor és ez most nagyon jól jön nekünk.

 - Hello David - köszön rá a bongyor hajú brazilra.

 - Cris - lepődik meg a srác, majd kezet fognak. - Nem bírsz megülni a seggeden mi? - vágja hátba, majd rám néz. - Te csakis Ana lehetsz.

 - Ismerjük egymást? - kérdezem.

 - Annyit hallottam már rólad, hogy szerintem bárhol megismertelek volna. Te vagy az a lány aki az egész Reál Madridot az ujjaid köré csavartad és ráadásul úgy főzöl, mint egy istennő - nevet fel.

  Annyira zavarba jövök, hogy a torkomra forrnak a szavak.

 - Ki mesélte? - röhög fel mellettem Cris.

 - A két idióta Neymar és Marcelo - nevet vele a brazil srác.

 - Amúgy jó, hogy jössz - nézek rá még mindig piros arccal. - Megmondanád, hogy merre találjuk őket?

 - Persze - válaszol készségesen - fel is kísérlek. Nem akarok erről a pillanatról lemaradni - mondja és mi tudjuk, hogy a meglepetésre céloz. - Gondolom nem tudják, hogy itt vagytok? - Egyszerre rázzuk meg a fejünket. - Sejtettem.

  Felliftezünk a második emeletre és ott kiszállva David bekopog az egyik ajtón. Cris és én az ajtó két oldalára állunk, míg a brazil középen marad.

 - Mit hagytál itt? - hallom meg Neymar hangját a nyíló ajtóban.

 - Semmit, sőt inkább hoztam valamit illetve valakit - nyúl értem és előhúz a takarásból.

 - Anabell! - pislog rám meglepetten a legjobb barátom.

 - Szia Nene! - mosolygok, de pillanatokon belül már levegőt sem kapok, úgy ölel magához.

 - Hogy a francba kerülsz ide? - néz rám még mindig hitetlenkedve.

 - Én is örülök neked - suttogom, mert mindjárt megfojt. Közben Cris is kilép a takarásból és amíg ők kezet fognak én végre újra kapok levegőt.

 - Ki az? - hallom meg bongyor barátom hangját bentről, majd felfogni sincs időm és máris újabb satuba kerültem.

 - Húgííííííííííí! - zeng tőle az emelet és megölel. A többiek nevetve nézik a kínlódásomat.

 - Ti életveszélyesek vagytok - lihegem mikor végre elenged.

 - Bocsi, de annyira jó, hogy itt vagy - néz rám kiskutya szemekkel.

  Betessékelnek minket a szobába, majd Nene nemes egyszerűséggel az ölébe ültet és úgy beszélgetünk.

 - Mit csináltok itt? - kérdezik egyszerre.

 - Ezt az összhangot - nevetek fel. - Amúgy ez a lökött - mutatok a portugálra - úgy gondolta, hogy meglep a szülinapomra.

 - Mi az, hogy lökött? - háborgott a portugál.

 - Na jó, ez az édes, drága, imádni való ember - pillogtam rá.

 - Így már jobb - vigyorgott.

  A többiek csodálkozva néztek ránk.

 - Ti együtt vagytok? - kérdezett rá David Luiz.

 - Dehogyis - kezdenék magyarázkodni, de Cris már belelendült a hülyeségbe.

 - Jaj, cicám miért nem vállaljuk már fel? Legalább nekik áruljuk el, hogy együtt vagyunk édesem mert előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy a nászutas lakosztályban alszunk.

  A barátaink nem értik a helyzetet, én viszont újfent lekeverek neki egy nyaklevest.

 - Fejezd már be te elmebeteg - nevetek fel.

 - Nagyon össze vagytok szokva - néz ránk mosolyogva Marci.

 - Muszáj volt - válaszolom. - Cris lassan két hete befoglalta a lakásomat. Együtt néztük a meccseket, így a gyerekek sem unatkoztak és mi sem.

 - Te beköltöztél Anához? - mered rá Neymar.

 - Ja, de én nem jártam olyan jól, mint te. Én a kanapén alszom - morog Roni.

 - Láttam, nagyon szexi voltál a pólómban, bár nekem jobban áll - vigyorgott rá Nene. - Ha akarod adok egy Barcásat is - nevet fel a portugál arcát látva.

 - Most már add oda a húgomat - húz az ölébe Marcelo.

 - Kapós vagy - röhög David Luiz.

 - Te meg hülye  - néz rá Neymar. - Hogy vannak a keresztgyerekeim? - tereli másra a témát.

 - Jól! Lexy és Mesut vigyáznak rájuk.

 - Mes, mint bébicsősz? - nevet Marci. - De megnézném. Ja tényleg, köszi az sms-eket, jól estek - mondja, mire David felröhög.

 - Most mi van? - húzza fel a szemöldökét a Real tizenkettese.

 - Láttad volna őket, mikor jöttek az üzenetek - fordul felém jókedvűen - fel-alá rohangásztak a szobában, mint a gyerekek. De a legjobb az volt, mikor küldted a képet Roniról. Az egész válogatott azon röhögött - törölgeti a könnyeit a nevetéstől.

 - Csodás - morog Cris. - Ezért kárpótolnod kell majd - néz rám pimaszul.

 - Hát persze - bólogatok bőszen. - Feleségül ne vegyelek?

 - Ne, azt majd én - néz rám, de nem nevet, ami fura.

  Sokáig hülyéskedtünk még, majd eszembe jut a spanyol védő, akinek megígértem, hogy ma még beszélünk, így elbúcsúzunk a braziloktól.

 - Ugye drukkolsz nekünk? - kérdezik, miután lekísérnek a hotel aljába.

 - Nektek és a spanyoloknak - nevetek rájuk. - Győzzön a jobb!

 - Azok vagyunk mi - mutat magukra Neymar.

 - Mindenképp ott leszünk - simogatom meg az arcát majd még utoljára átölelem. Marcelot szintén.

 - Vigyázzatok magatokra - fenyegeti meg a barátom játékosan Ronit, de kiérezni a komolyságot a szavaiból.

  Ezután visszatérünk a mi hotelünkbe és én Sergio keresésére indulok.