Ana
Végül nem mentünk csavarogni, mert minden tömve volt emberekkel, akik a kupadöntőre jöttek. Helyette a szobánkban tévéztünk. Pattogatott kukoricát ettünk és néha megdobáltuk vele egymást. Jókat nevettünk és hajtottuk az időt, hogy minél hamarabb indulhassunk a meccsre. A csapatokkal már nem találkozhattunk, mert teljesen elszeparálták őket, de azért mindenkinek küldtem egy-egy biztató sms-t.
- Mi lesz ma? - néztem a portugálra, míg a Maracaňa stadion felé tartottunk egy bérelt autóval.
- Nem tudom, nagyon kétesélyes - gondolkodott el. - A hazaiak már háromszor nyerték meg ezt a kupát és ráadásul itthoni terepen vannak. A spanyolok pedig kétszeres EB győztesek arról nem is beszélve, hogy nem rég nyerték meg a VB-t. Ezt még én sem tudom neked megmondani.
- De mit súg a szíved? - nyaggattam tovább.
- A szívem spanyol, míg az eszem brazil győzelmet mond - zárta le a témát.
- Ezzel sokra megyek - puffogtam magamban.
A stadionnál kiszálltunk a kocsiból és amíg Cris lezárta, addig én nézelődtem. Kígyózó sorok mindenhol. Gyönyörűen elválik a két szurkolótábor egymástól. A spanyol piros-sárga mezek éles kontrasztban állnak a brazilok sárga-zöldjével. Mi a VIP-bejárathoz mentünk, ahol Cris lerendezte a nyakba akasztható kártyáinkat amivel szabadon mozoghattunk az épületben.
- A meccs után lemehetünk az öltözőkhöz - vigyorgott rám a csatár. Helyünkre siettünk, de útközben Crist letámadta néhány riporter. Elnéztem, ahogy készségesen válaszolgatott a kérdéseikre, míg én próbáltam láthatatlanná válni. Egész jól sikerült, mert nem foglalkoztak velem. Úgy negyedóra múlva végre leülhettünk a helyünkre, ahol idegesen néztem körül. A szívem majd kiugrott a helyéről.
- Ne izgulj már ennyire - simított végig Cris a karomon.
- Könnyű azt mondani. Te már megszoktad, de nekem ez nagyon új. Ide nézz - mutattam felé a kezeimet, amik úgy remegtek, mint a nyárfalevél.
- Add ide! - fogta le őket és magához húzott, amitől nagyon gyorsan megnyugodtam, csak a szívem vert még mindig hevesen, de már nem az idegességtől.
- Köszönöm - húzódtam el tőle, mert nem akartam, hogy félre értsék a mozdulatainkat.
Az emberek hirtelen felzúgtak és már én is láttam, ahogy a barátaim megjelentek a pályán. Arcukon látszott a koncentráció. Megszólaltak a himnuszok és mindkét ország szurkolói csodás hangulatot teremtettek. A sípszó után nem sok idő telt el, mikor Fred gólt szerzett. Ránéztem a portugálra, akiről sütött, hogy szíve szerint ő is ott rúgná a labdát a többiekkel. Néha felmordult, néha felszisszent, és nem bírta szónélkül végig nézni a meccset, mindent kommentált. Én rólam ez nem volt elmondható, mert akkora gombóc volt a torkomban, hogy egy hangot sem tudtam kinyögni. Láttam, hogy a spanyolok kicsit szétcsúsztak a hamar bekapott gól miatt és ebből kifolyólag elvesztették a fejüket. Arbeloa után Sergio is kapott egy sárgát, ami után Roni elborult arccal nézett a védőre. Az első félidő utolsó percében Neymar is betalált a kapuba, így még nagyobb hátránnyal mentek a szünetre a spanyolok. Egyik szemem sírt, míg a másik nevetett.
- Most mi lesz? - fordultam a mellettem ülő felé kíváncsian.
- Del Bosque kiosztja őket és próbálja mentálisan összekaparni a csapatot. Felvázolja a lehetséges támadási módokat és próbál beléjük rengeteg energiát tölteni.
A második félidő is hasonlóan kezdődött, mint az első. A negyvennyolcadik percben Fred újabb találatával már 3-0-ra vezettek a brazilok. Nem kellett látnom Iker arcát, hogy tudjam, magát hibáztatja. Cris, mintha érezte volna, mire gondoltam, átölelt és a fülembe súgta.
- Túlélik.
Ő már ekkor tudta, hogy a 2013-as konföderációs kupa nyertese Brazília. A pályán már nem sok minden történt, hacsak az nem, hogy Piquet a hatvannyolcadik percben kiállították.
- Idióta - morgott mellettem a portugál.
Már mindenki a játék végét jelentő sípszót várta, mikor végre megszólalt. A brazilok mámoros ünneplésbe kezdtek. Láttam Neymart, Marcelot és David Luizt, hogy egymás nyakába ugrálva örültek a győzelemnek. A másik oldalon viszont Sergio, Torres, Iker és a többiek álldogáltak szomorúan, még mindig hitetlenül. Néztem, ahogy Marcelo odasétált a csapattársaihoz és bátorításként megölelte őket. Végig néztük a díj átadókat is. Az aranykesztyű tulajdonosa Júlio Cesar lett. A FIFA fairplay díját a spanyol csapat kapta, ami nem kis megtiszteltetés. Figyeltük a gólkirályokat, ahogy fordított sorrendben szólították őket. Nene a négy góljával harmadik helyen végzett. Fred lett a második, míg Torres lett az abszolút gólkirály.
- De csak azért, mert én nem játszottam - vigyorgott rám Cris nagyképűen.
- Kicsit se vagy beképzelt - ütöttem a karjára nevetve.
Tovább figyelve láthattuk amint kiosztották a legjobb játékosnak szóló díjakat is. Harmadik lett Paulinho, a második Iniesta és a legjobb, aki megkapta az aranylabdát, Neymar. A szívemet büszkeség öntötte el, mikor a barátomat figyeltem, ahogy könnyeivel küszködve veszi át a díjat. Az egész stadion felállva tapsolt neki.
- Gyere! - fogta meg a kezemet Cris és maga után húzott. Elindultunk a stadion kacskaringós folyosóin. Az ajtók megnyíltak előtte, amit ő csak egy kisfiús mosollyal nyugtázott. Erősen szorította a kezemet, nehogy lemaradjak tőle. Ahogy körülnéztem, mindenhol boldog és ünneplő brazilokat láttam. Végül megérkeztünk az öltözőkhöz.
- Még várni kell, mert ilyenkor fényképezkedés, riportok és ilyen nyalánkságok várnak rájuk, de ne aggódj nem húzzák sokáig, mert szeretnének lezuhanyozni és tiszta ruhába bújni - mondta tapasztalatból. Leültünk két fotelba és hallgattuk, a brazil közönség idáig elhallatszó ünneplését.
- Te tudtad - néztem a csatárra.
- Sejtettem - komolyodott el. - Ikerék fáradtabbak, mint a többi csapat. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, mert mindenki azt várta, hogy az EB-k és a VB után ezt is megnyerjék. Nekik nem volt választási opció, kötelező lett volna a diadal. Ez baromi frusztráló tud lenni és óriási nyomást helyez a csapatra - magyarázta és folytatta volna tovább is, ha nem jelennek meg a folyosó végén az örömtől megrészegült brazilok.
- Húgííííííííííííííííí! - szaladt felém ordítva a bongyor hajú barátom, majd felkapott és megpörgetett. - Nyertünk! - kiabálta és én kacagva néztem a boldog arcát. Egyszercsak egy másik kéz fonódott a derekamra és magához ölelt.
- Ana, sikerült! - kiabálta a fülembe Neymar vigyorogva, és elvette a többiektől az utána hozott és mindenki által megcsodált aranylabdát és bronzcipőt. - Ezeket én nyertem - húzta ki magát büszkén.
Hihetetlen, mennyire csillogott a szeme. Le se tagadhatta volna, hogy rettenetesen örül, de nem csak ő, hanem az egész csapat boldogságban úszott.
- Ugye jöttök velünk bulizni? - nézett rám Marcelo, én pedig elbizonytalanodva pislogtam a portugálra.
- Marci, nekünk még beszélni kell Ikerékkel is - válaszolt Cris.
- Persze - biggyesztette el a száját csalódottan. - Azért még találkozunk holnap?
- Szerintem még délelőtt itt vagyunk és csak a késő esti géppel repülünk haza. De ha nem találkoznánk, Madridban az edzésen fogunk - vigyorgott Roni.
Már indulnánk, mikor a frissen zuhanyzott barátom elkapja a derekamat és magához ránt.
- Azt hitted elfelejtem? - nézett rám somolyogva. - Boldog szülinapot Kicsilány! - nyomott egy puszit az arcomra. - Az ajándékod már otthon vár.
Nem tudtam, hogy mi lehet az, de ahogy az arcára néztem, semmi jót nem tudtam leolvasni róla.
- Kinyírlak, ha valami drága dolgot vettél, azt ugye tudod? - fenyegettem meg.
- Akkor már ásom is a sírom.
- Ne csináld! - néztem rá könyörgő szemekkel. - Tudod, hogy nem szeretem a puccos dolgokat.
- Ne parázz! Ez tetszeni fog.
- Ezért még számolunk - méregettem bosszúsan, mire hangosan kinevetett és arcon csókolt.
- Úgyis én vagyok az erősebb.
- Te csak azt hiszed - morgolódtam tovább, mire egyszerűen a fotelba tolt és csikizni kezdett. Nem tudtam szabadulni a kezei közül. Cris, és Marcelo után egyre több brazil játékos nevet körülöttünk.
- Feladod? - kérdezte Nene.
- I-i-gen - nyögtem ki és megtöröltem nevetéstől könnyes szemeimet. Ahogy ellépett tőlem, felugrottam és a portugál háta mögé bújtam.
- Védj meg! - könyörögtem neki hülyéskedve - ez egy vadállat - mutattam a brazil csatárra.
Cris nevetve ölelt magához, mert Neymar újra harcra készen állt velem szemben.
- Elég volt - mondta. - Mennünk kell.
Pillanatok alatt illant el a jókedvem. Éreztem, hogy a másik csapatnál közel sem lesznek ilyen jókedvűek. Búcsúzóul megöleltem Marcit és Neymart. Utóbbival megígértettem, hogy hogy nem sokára meglátogat David Lucaval.
Lassan sétáltunk a spanyol öltöző felé, húztuk az időt, hogy minél később szembesüljünk a csalódott barátainkkal. Mikor az ajtóhoz értünk biztatólag egymásra mosolyogtunk, majd lenyomtuk a kilincset. Az öltözőbe lépve nyomott csend fogadott minket. Mindenki csak bámult maga elé és sokuknak vörösek voltak a szemei a sírástól. Sergio rám nézett és a világfájdalom ami sugárzott gyönyörű szemeiből, teljesen mellbevágott. Leültem mellé és átöleltem. Nyakamba fúrta a fejét és csak szorított erősen, hogy megnyugtassam, simogattam a hátát, mint egy kisgyereknek. Ahogy körülnéztem, feltűnt, hogy valaki hiányzik.
- Iker hol van? - kérdeztem halkan.
A védő felnézett, és a zuhanyzó felé intett a fejével. Elnézést kérőn mosolyogtam rá majd felálltam és elindultam megkeresni a kapust. Óvatosan nyitottam be, de ami a szemeim elé tárult, arra nem voltam felkészülve. Iker lecsúszva a fal mellett csak meredt maga elé. Odasiettem hozzá és elé térdeltem.
- Szia bátyó - simogattam meg borostás arcát.
- Szia - lehelte alig hallhatóan és rám nézett, egy halvány mosolyt megeresztve. - Nem sikerült - nyögte ki, és szavai után egy könnycsepp is legördült az arcán. - Elbasztam.
- Nem a te hibád - ültem mellé és ölembe húztam a fejét. Haját simogatva magyaráztam neki.
- Ez volt megírva. Túl sok volt a nyomás rajtatok - ismételtem a portugál szavait. - Mindenki azt várta, hogy még ezt is zsebeljétek be, de mindent nem lehet. Nem testileg, hanem mentálisan fáradtatok el.
- De csalódtak bennünk - pislogott fel rám.
- Igen, most csalódottak, de alszanak rá egyet és holnapra ugyanúgy fognak imádni titeket, mint eddig. Ha elgondolkodnak, ők is rájönnek, hogy milyen nehéz ekkora nyomás alatt teljesíteni. Higgy nekem. Minden csoda csak három napig tart, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba.
Láttam rajta, hogy emészti a szavaimat. A csönd körül ölelt minket. Nem hallatszott más, csak a lélegzetünk hangjai, majd résnyire nyílt az ajtó ahol Torres kukucskált be.
- Jól vagytok? - kérdezte, de láttam rajta, hogy ő sincs a helyzet magaslatán.
- Megleszünk - küldtem felé egy bátorító mosolyt, amit egy biccentéssel nyugtázott. - Megjött Sara - nézett az öltöző felé, de alig mondta ki, a lány már be is lépett hozzánk. Arca aggodalommal volt teli, de ahogy meglátott, elmosolyodott.
- Köszönöm - súgta, miközben helyet cseréltünk. Már léptem volna ki az ajtón, mikor Iker utánam szólt.
- Szeretlek Húgi!
Széles mosoly kúszott az arcomra és úgy néztem vissza rá.
- Detto bátyó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése