Házasság extrákkal 49.rész

Cris

   Miután beszéltem Ikerrel, még mindig nem értettem, hogy miért tűnt el Kendra, de megnyugodtam, hogy semmi baja sincs.

 - Na? Nem rabolták el az ufók? - nevetett rajtam anya, aki végig asszisztálta a kiakadásomat, mikor a feleségem nem vette fel a telefonját.

 - Nem, Ikerrel és Sarával vásárol - húztam el a számat.

 - Apa, mi az az ufó? - nézett rám az ekkor felbukkanó Juni kíváncsian.

 - Na már csak ez hiányzott- sóhajtottam fel frusztráltan.

 - Az ufók kicsi zöld űrlények és csak a mesékben léteznek - vette át a szót anya.

 - De akkor hogy tudnák elrabolni Kendrát, és miért? - pislogott ránk értetlenkedve a kicsi.

 - Nem tesznek olyat - ráztam meg a fejemet immár vigyorogva. Juni ragaszkodása a lányhoz megmosolyogtatott.

 - De a mama azt mondta - görbült sírásra a szája.

 - Azt csak úgy mondtam - simogatta meg a fiam fejét anyám, miközben mérges pillantásokkal bombázott, bár nem értettem miért. Nem én mondtam ekkora hülyeséget.

 - De miért? - makacskodott tovább Juni.

 - Mert...mert ez egy mondás.

 - Mi az a mondás?

Anya lemondó sóhajjal ült le az asztalhoz majd az ölébe vette az unokáját és hosszas magyarázatba kezdett. Mosolyogva hagytam magukra őket és elindultam felfelé a szobámba, ahonnan a telefonom hangos csörgését hallottam meg. Ahogy felkaptam és tekintetem a kijelzőre tévedt, a szemeim elkerekedtek. Kíváncsiságomnak eleget téve nyomtam rá a fogadás gombra.

 - Halló!?

 - Szia Baby - hallottam meg az exem túlzottan kedveskedő hangját.

 - Mit akarsz Irina? - ültem le az ágy szélére és érdeklődve vártam a magyarázatát.

 - Hé, miért vagy ilyen mufurc velem?

 - Ezt komolyan kérdezed? - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet, amit ő nem láthatott.

 - Jaj, Cris cicám, még mindig amiatt az idióta cikk miatt vagy így kiakadva? Elismerem, igazad volt, tényleg nem kellett volna akkora ostobaságot nyilatkoznom, de annyira megbántottál - szipogott a készülékbe.

 - Térj a tárgyra - közöltem vele szenvtelen hangon.

 - Találkozzunk - váltott hirtelen hangszínt és az előbbi megtörtsége már sehol sem volt.

 - Hogy találtad ki, hogy ez minden vágyam? - röhögtem fel cinikusan.

 - Kérlek. Felnőtt emberek vagyunk. Lépjünk túl a sérelmeinken és kezdjünk mindent tiszta lappal.

 - Te miről beszélsz Irina? Ha nem tűnt volna fel, akkor én már túl léptem rajtad és lezártam életemnek azt az időszakát. Nem olvasol újságot? Meg-nő-sül-tem! - tagoltam el neki a szót.

 - Ja igen - hangzott fel gúnyos hangja. - Elvetted a kis házicselédet. Kendra vagy hogy is hívják? Nem értelek, miből gondolod, hogy bárki elhiszi, hogy jelent is neked valamit?

 - Mert aki egy csöppet is ismer az tudja, hogy mit érzek iránta - emeletem fel a hangomat.

 - Miért mit?

 - Szeretem - válaszoltam hevesen és még én is meglepődtem, hogy milyen egyszerűen ki tudtam mondani. Baromi jó érzés volt, amitől vigyorogni kezdtem.

 - Ugyan már - horkant fel Irina. - Te meg a szerelem?! A focin és a fiadon kívül semmi és senki nem fér el a te tökéletes kis világodba.

 - Vagy csak te nem fértél bele? Erre még nem gondoltál? - kérdeztem bosszúsan.

 - Nem, mert én mindent megadtam neked, ami egy férfinek kell - vágta rá magabiztosan.

 - Persze, közben meg lefeküdtél a barátommal - juttattam eszébe a Castello incidenst.

 - Nem tudom, miről beszélsz.

 - Kár tagadni. Találkoztam Marcossal, aki mindent elmondott - tudatosítottam benne, hogy tényleg tudok a piszkos kis ügyükről.

 - Figyelj Cris... - kezdett volna szánalmas magyarázkodásba.

 - Nem, te figyelj! - csattantam fel, mert már nagyon elegem volt belőle. - Te és én befejeztük. Ne hívogass, mert nem tudsz olyat mondani, ami érdekelne. Fogd fel, hogy vége. 

 - De...

 - Nincs de, Irina. Keress magadnak másik palimadarat. Szia - nyomtam ki a telefont. Végig dőltem az ágyon és lehunytam a szemeimet. Jól esett a pillanatnyi csend, mert a volt barátnőm affektáló hangja még mindig a fülemben csengett. 

 - Anya! - csendült fel a fiam boldog kiáltása hirtelen. Villám gyorsasággal ültem fel majd siettem le a nappaliba, ahol megláttam a szőke lányt. A szívemben lévő melegség azonnal szétterjedt az egész testemre. Az ajtófélfának dőlve, csendben figyeltem ahogy Juniort beültette az ölébe és közösen kezdték átnézni a szatyrokat.

 - Ez is az enyém? - kérdezte a fiam miközben már a sokadik ajándékot tartotta a kezében.

 - Nem szívem, azt apának vettem - puszilta meg Kendra a kicsi arcát.

 - Mit vettél neki? - kíváncsiskodott Juni tágra nyílt szemekkel.

 - Majd meglátod.

 - De én most szeretném látni - hízelgett neki, bevetve a kiskutya nézését, amivel nálam is mindig elérte amit akart.

 - Nem, nem - rázta nevetve a fejét a lány. - Majd ő kibontja - vette el a dobozt Junior kezéből, aki már lelkesen kapargatta a csomagoló papír szélét.

 Halk nevetés hagyta el a számat, amivel lebuktattam magam és mind a két személy rám kapta a tekintetét.

 - Apa! - pattant fel a fiam Kendra öléből és azonnal hozzám szaladt. Kezeit felemelte, így jelezte, hogy vegyem fel. Amint megtettem, arcát az enyémhez dörgölte és közben a fülembe suttogott, mint egy összeesküvő. - Anya vett neked valamit.

 - Igen? - emeltem meg a szemöldökömet mosolyogva. - És mit?

 - Nem tudom, mert nem engedte, hogy kibontsam - biggyesztette le az ajkát.

 - Akarod, hogy együtt nézzük meg? - kérdeztem amit ő heves bólogatással fogadott. - Szabad? - néztem a lányra, aki csak mosolyogva megvonta a vállát.

Leültem mellé és Juniorral közösen kibontottuk a dobozt. Először egy kisebb, majd egy nagyobb becsomagolt dolog akadt a kezembe. Kendra mosolyogva nézte, ahogy felülkerekedett rajtam a gyermeki énem és szinte cafatokra téptem a papírt az ajándékomról.

 - Hű - kerekedtek el a szemeim a csodálkozástól.. - Ez egy digitális képkeret - simítottam végig a téglalap oldalán.

 - Pontosan. Ha bedugod a konnektorba már láthatod is amiket Ikerrel feltöltöttünk rá.

Gyorsan csatlakoztattam a hálózathoz a gépet és szinte azonnal feltárult a szemem előtt az első kép, amit még jó pár másik követett. Volt itt fotó a csapatról, Juniról, anyámról, de a kedvencem az esküvői csókot megörökítő pillanat volt.

- Ez nagyon szuper - mosolyodtam el és letettem magam elé az asztalra. Juni elé ült és tátott szájjal figyelte a váltakozó képeket. Kezeim közé vettem a másik csomagot és azt is megszabadítottam a csomagolásától. 

 - Úgy gondoltam tetszeni fog, ha magaddal is viheted őket - vonta meg a vállait a lány miközben a kezemben megpihenő digitális kulcstartóval szemezett.

 - Még jó, hogy tetszik - kapcsoltam be a kisebbik kütyüt. - Ezen is vannak képek? - kérdeztem.

 - Nem tudom, mert azt Ikerre bíztam. A másiknak a feltöltése volt az én feladatom - pillantott ő is fürkésző pillantással a kezemben tartott kis keretre. 

 - Akkor nézzük - nyomtam be a gombot és nevetve figyeltem, hogy ugyanazok a képek jelentek meg rajta, mint a másikon, egy kivételével. Megállítottam a lapozást és szinte felfaltam a szemeimmel az előttem lévő látványt. 

Az utolsó kép Kendrát ábrázolta amint szemeivel a távolba révedve ül egy kávézó asztalánál. Haját felborzolta a szél, arcán enyhe pír ült, de ami a legjobban megfogott benne, az a szemeiből áradó szomorúság volt. Annyira "élőnek" láttam a pillanatot, hogy a szívem összefacsarodott a látványra. Nem tudtam, hogy miért volt ott a szemében ez az érzés, de szerettem volna örökre kitörölni onnan.