Sergio
A rádiót bekapcsolva, halk zene tölti be az autót. Látom a nőn, hogy ideges, mert a keze idegesen dobol a térdén. Rácsúsztatom a kezem, hogy megnyugtassam. Szomorúan konstatálom, hogy elhúzza tőlem az övét , a lábával együtt, így inkább visszateszem a mancsomat a váltóra. Egy darabig szótlanul ülünk, majd muszáj megtörnöm a csendet.
- Sikerült valamit intézned?
- Nem - néz ki az ablakon. - Nehéz egy kisgyerekkel bárhova is elhelyezkedni.
Akaratlanul is hátra nézek a tükörben, ahol látom, hogy a hercegnőnk elaludt.
Az út további részében hallgatásba burkolózik, így nem szólok hozzá. Inkább hallgatom a zenét és az előttünk álló eseményekre gondolok. Aztán már meg is látom az ismerős utcát és a házat, ahol leparkolok. Cor gondolataiból felriadva néz ki az ablakon, majd lassan kiszáll és az ébredező Angiet kiveszi a babaülésből. Az ajtó már nyitva, így beengedem őket magam előtt.
- Megjöttünk - jelentem be, mintha nem tudnák. Először anya és apa jelenik meg az ajtóban és kritikus szemmel nézik végig Rinát, aki ettől kicsit zavarba jön.
- Jose Maria - nyújtja felé apa a kezét, amit Cor elfogad és ő is bemutatkozik.
- Corina Garcia.
- Paqui - lép felé az anyám és legnagyobb döbbenetemre megöleli a nőt. - Tegezz kedvesem, mert nem vagyok még olyan öreg - mosolyog rá, majd a kislány felé fordul és látom az arcán, hogy mindjárt elolvad tőle. - Ő pedig...? - néz rám kérdőn, mintha nem tudná.
- Angel Felicidad Garcia - mondom a nevet, de az utolsónál elhúzom a szám. Még mindig nem változott semmi.
- Találó nevek - nézi továbbra is a kicsit, aki mivel tudja, hogy róla van szó, produkálja magát és egy hatalmas mosolyt villant a nagyszüleire. Az én szigorú nézésű apám, pedig helyben elolvad.
- Na mi van öcsi, megjöttetek? - hangzik fel a kert felől a bátyám hangja, akit a nővérem követ. A lányom felkapja a fejét a mély hangra és érdeklődve nézi az új alattvalóit, akik természetesen pár pillanat múlva, képletesen, szintén a lábai előtt hevernek. Rene hátba ver és közli, hogy ügyes vagyok, amiért Angel ilyen szépre sikeredett.
- Nem ügyesség kell ide, hanem profizmus - vigyorgok rá, mikor a hátul hintázó Daniellához megyünk.
- Sese bácsi - ugrik a nyakamba Rene lánya, aki eddig a mindenem volt.
- Szia, Királylány - forgatom meg a levegőben. - Hű, mekkorát nőttél.
- Ne aggódj! Kettőt pislantasz és már te is a fiúkat kergeted Angie mellől.
- Keresztapu - rángatja a kezemet a kislány. - Elhoztad a kisbabádat?
- Igen, gyere bemutatlak neki - fogom kézen és vezetem be a családomhoz, ahol már teljes az összhang. Cor anyával a konyhában beszélget, míg Miriam és apa, Angieval babáznak.
- Gyere, Dani - húzom közelebb a lányt. - Ő itt Angie - mutatok a lányomra, aki vigyorogva néz az unokatestvérére.
- Milyen szép - csodálkozik el. - És milyen pici! Én is voltam ilyen kicsi? - néz az apjára, aki nevetve meséli el neki, hogy még ennél is kisebb volt. - Olyan a szeme, mint a tiéd - jelenti ki és én jót mosolygok rajta, hiszen igaza van.
- Kész a kaja - jön be anya és mögötte Rina.
Daniela ránéz Corra és eltátja a száját.
- Te tündér vagy? - kérdezi áhítattal, mire Rina halkan felnevet.
- Nem - rázza meg a fejét és lép közelebb a keresztlányomhoz. - Szia, Corina Garcia vagyok, Angie anyukája.
- Daniella Ramos - mutatkozik be illemtudóan, de a szemét nem veszi le a nőről. - Te Sergio felesége vagy? - teszi fel a kérdést. Cor lefagy, mire én próbálom menteni a menthetőt és válaszolok.
- Nem, "még" nem - nézek Rina szemeibe, amiből meglepettséget, majd haragot olvasok ki.
- Akkor nem sokára az leszel - bólogat Dani felnőttesen és közben nyugtatóan paskolja meg Cor karját. - Mindig így van. Akiknek kisbabájuk van, azok össze is házasodnak - okoskodik, mire Miriam és Rene felnevetnek.
- Most már tényleg menjünk enni - szólal meg az eddig döbbenettől néma édesanyám.
Jó hangulatban telik el az idő étkezés közben. A családom nem hazudtolja meg önmagát. Hangosak, jókedvűek, de pont így szeretem őket. Rina is feloldódik köztünk és örömmel nézem, ahogy Rene vagy Miriam piszkálódásaira nevetve válaszolgat. Anya jelentőségteljes pillantást vet rám, majd feláll, hogy leszedje az asztalt. Cor már ugrik is, hogy segítsen.
- Te csak maradj lányom - néz rá mosolyogva. - Majd a fiacskám segít - bök a fejével rám és én engedelmesen kezdem leszedni a tányérokat. A mosogatógépbe bepakolva, már el is indítja a programot, majd felém fordul.
- A világ legnagyobb marhája vagy, ha veszni hagyod ezt a lányt - néz rám komolyan. - Nem nagyon hittem el amit meséltél róla, de most hogy megismertem, már elhiszem. Az a kicsi pedig 1000%, hogy tőled van - mosolyodik el. - Apád nem volt benne biztos, ezért fogadta olyan hűvösen, de ahogy ránéztünk az unokánkra, mintha téged látnánk kicsiben.
- Tudom anya - ölelem át a vállát. - A szemei győztek meg engem is. Akárhányszor belenézek, olyan mintha tükörbe néznék.
- Kisfiam - fogja kezei közé az arcom -, harcolj érte! Mutasd ki neki, hogy kell neked! Az a lány szeret téged, de még önmagának sem vallotta be.
- Honnan tudod? - nyelek nagyot a mondatára, hiszen annyira elképzelhetetlen amit mond.
- A szemei elárulják. Ahogy rád néz. Hidd el, egy anya kiszúrja az ilyet.
Gondolataimba merülve megyek vissza a többiekhez, akik önfeledten játszanak a lányommal. Nézem Rinát és azon gondolkodom, hogy vajon tényleg igaza van-e anyának?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése