Las Puertas de Infierno 18. rész

Ana

   Fél órája fel-alá futkosok, hol egy rózsaszín, hol egy halványkék pólóval a kezemben.

 - Lexy segíts! - néztem a barátnőmre könyörögve. - Melyik? - mutattam neki a két felsőt.

 - A kék, de Ana mi van veled? Csak ebédelni mész egy barátodhoz és a családjához.

 - Igazad van - roskadtam le az ágyamra. - De nem akarom, hogy topis anyukának nézzek ki.

 - Hát annak nem fogsz soha. Ha most keltél volna fel az ágyból, akkor is szuperül festenél - öntött belém lelket.

 - Köszönöm Lex, ez most nagyon kellett nekem, mert mindjárt megőrülök - lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt. Ezt megismételtem egy párszor. Végre lenyugodtam és szépen elkészültem. Egy sötétkék farmert és hozzá a kék pólót vettem fel. A hajamat kontyba csavartam össze, hogy ne zavarjon. A sminket hanyagoltam. Kényelmes tornacipőt húztam a lábamra.

 - Kész vagyok - mondtam megkönnyebbülve.

 - Mi is anya - jelentették ki a kicsikéim.

 - Juni ajándékát eltettétek? - kérdeztem tőlük.

 - Igen, nálam van - mutatta Lina, hogy a plüss kisautó jó helyen van.

 - Akkor nincs más hátra, mint előre - fújtam ki a levegőt. Lexy csak nevetve nézett rám, majd elindult az ajtó felé.

 - Jöttök? - kérdezte.

 - Persze - válaszolt Nico és már ott is volt a barátnőm mellett. Soha nem mulasztotta volna el a kocsikázást. Lexy rendes volt velem, mert felajánlotta, hogy elvisz és ha kell értünk is jön később.

 - Lassan nekem is vennem kéne egy autót, mert már zavaró, hogy mindig valakit meg kell kérnem rá, hogy vigyen el - gondolkodtam hangosan. Bár nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani, de majd csak sikerül.

 - Engem nem zavar, ha furikáznom kell titeket. Addig is veletek vagyok - mosolygott Lexy.

  Hamar megérkeztünk Crissékhez. Mikor kiszálltunk és körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy Roni, Sergio szomszédja. Mikor Iker bulijába mentünk, akkor már jártam itt. Elköszöntem barátosnémtól, majd kézen fogtam a gyerekeket és a kapuhoz lépve becsöngettem. Míg vártam, hogy kinyissák a kaput, valaki ránk köszönt.

 - Hola, Ana! Sziasztok pockok!

 - Hola... - fordultam meg -, Sese! - mosolyogtam rá. Tehát tényleg szomszédok.

 - Hát ti?

 - Dolores meghívott minket ebédelni.

 - Szia, Sergio - köszöntek az ikrek is kisebb fáziskéséssel.

 - Az jó, Dolores finomakat főz - nézett rám áthatóan. - Na nem olyan istenit, mint te, de azért megjárja.

 - Sziasztok! - nyitotta ki a kaput Cris. Megölelt, majd adott egy puszit, amin elcsodálkoztam. Lepacsizott a gyerekeimmel és csak utána fordult a csapattársához.

 - Sergio - biccentett neki, majd kezet fogtak.

 - Cris - tett ugyanígy a védő is.

  Ezeknek meg mi bajuk? - morfondíroztam magamban.

 - Gyertek, mert anya és Juni már nagyon vár titeket - invitált beljebb.

  Nem akartam bunkó lenni, így elköszöntem Sergiotól és adtam neki egy puszit. Elmosolyodott.

 - Akkor a holnap este áll? - kérdezte meg.

 - Persze - válaszoltam neki és nem tudtam, hogy miért néznek egymásra ennyire mogorván. Rákérdezni sem tudtam, mert Roni már terelt is befelé minket. Az udvar hatalmas volt, de a ház... Hát a mi lakásunk legalább háromszor belefért volna. A berendezés nagyon ízléses volt.

 - Ana, de örülök, hogy újra látlak! - ölelt át Dolores, majd puszit nyomott az ikrek fejére. Valahonnan Juni is előkerült és Lina odaadta neki az ajándékát.

 - Ap... ató - mutatta meg Crisnek. Ő leguggolt hozzá és úgy vette a kezébe a plüsst.

 - Azt a mindenit! Ez nagyon szép - nézegette.

 - Nyomd meg a hasát - mutatta Nico, mire az autó zenélni kezdett. Junior pedig hatalmasat kacagott.

 - Néd ap, zené - nyomkodta most már ő is ügyesen. A mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról.

 - Tetszik neki - nézett a fiára Cris. - Köszönjük szépen, de nem kellett volna.

 - Nico választotta és Lina erősködött, hogy Juniornak biztosan tetszene, úgyhogy ha reklamálni akarsz, náluk megteheted - mondtam, miközben néztem ahogy a gyerekek kimennek a kertbe és az ott található kisebb játszótéren kötik le magukat.

 - Ha nem baj, kint terítettem meg - szólalt meg a hátunk mögött Cris anyukája.

 - Nem, dehogyis, így legalább szemmel tudjuk tartani őket - néztem továbbra is a kicsiket, akik minden játékra rácsodálkoztak. - Segíthetek valamit? - mentem utána a konyhába, ami legalább kétszer volt nagyobb az enyémnél. Ámulva néztem végig a gyönyörű konyhaszekrényen és az előkészítőpulton. A sütőről és a tűzhelyről már a szemem sem tudtam levenni.

 - Ez gyönyörű - suttogtam csak magamnak, de Dolores így is meghallotta.

 - Igen, csak kár, hogy nincs kihasználva.

 - Irina nem tud főzni? - kérdeztem.

 - Hogy tud vagy nem, azt nem tudom, de hogy nem főz az biztos. Inkább rendel vagy elmennek étterembe. Pedig a jó kis házikosztnál nincs jobb. Cris azóta is emlegeti a főztödet - mosolygott rám.

 - Szeretek főzni. Jó nézni, mikor percek alatt elfogy a kaja és jóllakott emberek ülnek az asztalnál.

 - Te lány - sóhajtott. - Hol bujkáltál eddig?

  Nem értettem, hogy mit akar kérdezni. Szerintem ő is látta rajtam az értetlenséget, mert megsimogatta a karom, majd magyarázatként ennyit mondott.

 - Kész főnyeremény vagy egy férfi számára.

  Elpirultam ettől a dicsérettől. Mire az arcom visszakapta eredeti színét, addig szépen megterítettünk a kerti asztalon. A gyerekek bementek Doloressel kezet mosni. Cris felém fordult és rám nézett.

 - Mi a baj? - kérdeztem, mert láttam a szemében, hogy valami aggasztja.

 - Mit csinálsz holnap este Ramossal? - nyögte ki a kérdést.

 - Elhívott vacsorázni - válaszoltam az igazsághoz hűen.

  Roni szemei elkerekedtek és csak nézett rám.

 - Most mi a baj? Megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy baráti vacsorára és igent mondtam.

 - Baráti? Jó szöveg - morogta az orra alá.

 - Cristiano, neked mi bajod van Sergioval? - tettem fel neki a kérdést.

 - Semmi, csak meglepett a dolog. Ennyi.

  Nem tudtuk tovább folytatni, mert visszajöttek a gyerekek. Kiszedtük az ételt és jókat nevetgéltünk, miközben megkajáltunk. Evés után segítettem leszedni az asztalt, a gyerekek pedig játszani mentek. Éppen nagyot nevettünk Dolores egyik történetén, amikor valaki odaköszönt nekünk.

 - Sziasztok!

 - Irina! - pattant fel Cris és a lányhoz lépett. Átölelte és megcsókolta. Dolores elhúzta a száját.

 - Szerbusz Irina! - szólt rá.

 - Jaj bocsáss meg, de a fiad elveszi az eszemet - kuncogta.

 - Gyere drágám - húzta magával Cris. - Hagy mutassalak be titeket egymásnak. Irina Swayk, Ana Montgomery - kezet fogtunk, de láttam a szemén, hogy nem leszünk barátnők. Átkarolta Roni derekát és úgy tapadt rá, mint légy a légypapírra, ezzel jelezve nekem, hogy el a kezekkel a pasimtól. Magamban nevettem rajta.

 - Honnan ismeritek egymást? - kérdezte nyávogó hangon.

 - Iker buliján találkoztunk - válaszolt a csatár és én hálásan néztem rá, hogy nem árulta el a munkám. Nem mintha szégyellném, de nem szívesen kötöm mások orrára.

 - Ja igen, én sajnos nem tudtam elmenni, mert fotózáson voltam Japánban - nyafogta és nekem egyre ellenszenvesebb lett.

 - Anya nézd, Juninak milyen szép labdája van! - szaladt hozzám Lina egy focilabdával.

 - Igen szívem, tényleg nagyon szép, de mit kell mondani? - mutattam Irina felé.

 - Csókolom - köszönt megszeppenve az idegen arctól. Ezt a pillanatot várta meg a két fiú és ők is odafutottak hozzánk nagyokat nevetve, de ahogy meglátták a modell lányt lefékeztek.

 - Csókolom - köszönt illemtudóan Nico is, én pedig kíváncsian vártam Junior reakcióját. Csak állt ott, nézte a nőt, majd kézen ragadott és elrángatott a homokozó felé. Bocsánat kérőn néztem hátra, mire Dolores és Cris csak elmosolyodott, míg Irina szeméből tömény undort olvastam ki. Leültem a homokozó szélére és Juniorral és az utánunk szaladó ikrekkel, neki álltunk várat építeni. Nem érdekelt, hogy csupa homok lesz a ruhám. Jól éreztem magam a kicsikkel. Sokat nevettünk, majd mikor úgy gondoltam, hogy már eleget játszottunk, felálltam és leporoltam magam.

 - Gyertek gyerekek - szóltam nekik. - Mennünk kell. - Nico és Lina nagyot sóhajtottak, de szófogadóan léptek mellém. Junior viszont legörbítette a száját és pityeregni kezdett.

 - Ne sírj édesem - vettem ölbe. - Máskor is eljövünk, jó? - próbáltam vigasztalni, miközben a terasz felé tartottunk. Két kicsi kezével átfogta a nyakam és úgy hüppögött. Mikor Dolores meglátott minket, hozzánk sietett.

 - Mi a baj? - simogatta unokája fejét.

 - Eltört a mécses, mert haza kell mennünk - magyaráztam a sírás okát.

 - Máris? Nem tudnátok még maradni? - nézett rám reménykedve, majd a ház felé, ahol látni lehetett, hogy Cris és Irina éppen veszekedtek.

 - Sajnálom, de este még dolgoznom kell. - Junior úgy bújt hozzám, hogy alig kaptam levegőt. - De egy icipicit még maradhatunk - ültem le és az ölembe helyeztem a kicsit. - Még van egy kis időnk, míg a barátnőm ideér értünk.

 - Majd én hazaviszlek titeket - szólalt meg hirtelen a hátam mögött Cris.

 - Köszönöm, de Lexy már megígérte, hogy elvisz.

 - Én szeretnélek hazavinni - könyörgött a szemeivel a csatár. Láttam rajta, hogy ideges.

 - Irina nem fog haragudni? - kérdeztem rá.

 - Nem érdekel - vonta meg a vállát. - Bevágta a hisztit és felment a szobájába duzzogni.

 - Remélem, nem miattunk?

 - Nem, dehogy. Csak most ért haza, de holnap már megint elmegy egy hónapra - sóhajtotta.

  Dolores furcsán nézett a fiára, de mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Juni rám emelte a könnymaszatos arcát és megszólalt.

 - Ana, szej...

  A szívem megállt egy pillanatra, de csak azért, hogy utána dupla gyorsasággal kezdjen el dobogni.

 - Én is téged kicsim - szorítottam magamhoz. Mikor felnéztem, két teljesen elképedt felnőttet láttam.

 - Mi a baj? - értetlenkedtem.

 - Ezt csak nekem mondta eddig - mondta Cristiano -, még anyának se, soha.

  Lina és Nico érdeklődve kapkodták a fejüket köztünk.

 - Anya, mit mondott Juni? - kérdezték.

 - Azt, hogy szeret - válaszoltam és rámosolyogtam a kisfiúra.

 - Mi is! - öleltek meg a gyerekeim, amitől a szemeim könnybe lábadtak. Mielőtt elsírtam volna magam, felálltam és átadtam az apjának Juniort. Már nem sírt, mosolyogva nézett rám. A mosolya tisztára olyan volt, mint Ronié.

 - Sajnálom, de tényleg mennem kell, mert még készülnöm kell az estére és még vacsorát is kell főznöm.

 - Akkor elviszlek titeket, jó?

 - Ha nem probléma?

 - Nem ajánlanám fel, ha az lenne.

  Megöleltem Dolorest.

 - Köszönök mindent. Viszont legközelebb én főzök és ti jöttök hozzánk. Oké? - néztem a nőre.

 - Megbeszéltük. Úgyis kíváncsi vagyok a híres főztödre - cukkol vele.

  Beültünk Roni autójába. A gyerekek elvoltak hátul, mert Junior is jött velünk. Cris nem akarta otthon hagyni. Gyorsan hazaértünk. Kitessékeltem az ikreket a kocsiból, de halkan, mert a kicsi elaludt.

 - Köszönöm az ebédet Cris - néztem rá.

 - Ne nekem. Anya főzött.

 - Ez igaz - nevettem fel. - Ugye Irinával tényleg nem miattunk veszekedtél? - kérdeztem, mert ez azóta bökte a csőröm, mióta eljöttünk .

 - Nem, nem miattatok. Csak fáradt volt, holnap meg már megy is tovább - sóhajtott fel. - Így is alig vagyunk együtt, erre bevállal még egy plusz munkát - kesergett. Teljesen megértettem őt. Szeretne minél többet vele lenni, de így nem jön össze. Hirtelen felindulásból megsimogattam az arcát, mire ő elkapta a kezemet és belecsókolt a tenyerembe. Soha nem tapasztalt érzés kelt életre a gyomromban. Mintha millió kicsi pillangó egyszerre kezdett volna verdesni a szárnyaival. Elpirultam és a kezemet kirántottam a kezéből.

 - Bocsánat - nézett rám csillogó szemekkel.

 - Nincs semmi baj. Érthető, hogy most kivagy, de lesz időtök még együtt nyaralni, vagy elmenni valahová kettesben. Legyél türelmes. Előbb-utóbb rájön, hogy a munka nem is olyan fontos.

  Elbúcsúztam a portugáltól és a gyerekeket kézen fogva léptem be a lakásba. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, neki dőltem. Mi a fene történt? Mi volt ez? Nem volt időm tovább agyalni rajta, mert gyorsan elkészítettem a vacsorát, majd felöltöztem és indultam dolgozni. Molly kérdőn nézett rám, de mondtam neki, hogy majd holnap megbeszéljük. Már ha rájövök, hogy mi az, amiről beszélnünk kell.