2014. február 1., szombat

10/10 Huszonkilencedik rész

Lola

 - Szia, Lolo! - nevetett rám és mielőtt észbe kaptam volna, már a nyakamba ugrott.
 - Lolo? - húzkodta a szemöldökét Xabi vigyorogva.
 - Kuss! - dörrentem rá. - Csak Clarisse hívhat így. Ha megtudom, hogy elmondtad valakinek, megkeserítem az életed - néztem rá szigorúan, majd a barátnőmhöz fordultam.
 - Hiányoztál, te dinka!
 - Én is szeretlek - dobta le magát mellém, vigyázva, hogy ne érjen a fájós lábamhoz.
  Alonso csak kapkodta a fejét köztünk.
 - Ezer éve nem láttalak - néztem végig a nőn, aki nagyon csinos volt, még a szülés után is.
 - Hát ja, utoljára akkor találkoztunk, mikor... - hirtelen hallagtott el, mert neki is bevillant az utolsó találkozásunk, ami egy kórházi ágy mellett történt.
 - Maradjunk annyiban, hogy régen volt - tereltem el a gondolatainkat.
 - Ja - pislogott rám megértőn. - Mesélj, mi a fenét csináltál, hogy megint gipszben vagy?
 - Loholtam a pasik után - vigyorogtam, mire Xabi felröhögött. - Mi van? - néztünk rá kíváncsian.
 - Olyanok vagytok, mint két öregasszony egy kabaré jelenetből.
  Két oldalról kapta a nyakonvágást, hogy nehogy csálé legyen a feje.
 - Segítség! - kiabált nevetve. - Meg akarnak ölni!
 - Ha megakarnálak, már nem élnél - néztem rá gúnyos mosollyal.
 - Cöcö - adott hangot hitetlenkedésének.
 - A helyedben nem kezdenék ki Lolával, mert három évig önvédelmet tanult - nézegette a körmeit Clarisse.
  Xabi tátott szájjal nézett rám.
 - Te tudsz verekedni?
 - Egy kicsit - mutattam az ujjaim közt egy elenyésző távolságot. Nem akartam a baszk orrára kötni, hogy az egyetem alatt illegális verekedéseken vezettem le a feszültségemet.
 - Kezdek tőled félni - húzódott arrébb Xabi.
 - Azt jól teszed - nevetett fel a barátnőm.
 - Ne ijesztgesd már - néztem csúnyán Clarissera
 - Most már értem, hogy Simeone mitől borult akkorát - hümmögött a focista.
 - Nem jegelhetnénk ezt a témát? - húztam el a számat. - Beszéljünk másról.
 - Akkor vissza a kiindulópontig. Mit csináltál a lábaddal? - kérdezte újra a barátnőm.
 - Tegnap, edzésen, Ramos véletlenül eltrafálta.
 - Mert olyan béna, mint a ...
 - Xabi! - szóltam rá. - Elbaszta. Ő is tudja, mi is tudjuk, de nem kell ezért folyamatosan piszkálni.
 - Eltört? - kíváncsiskodott tovább a nő, meg sem hallva Alonso morgását.
 - Igen, de nem olyan vészes. Csak nem csinálhatok semmit egyedül.
 - Szívás - kacagott fel, mert tudta, hogy útálok másokra szorulni.
 - Még fürdeni se mehetek egyedül. Segítenél? - néztem rá bociszemekkel.
 - Persze, szívesen. Mit csináljak?
 - Először is fel kéne jutnom az emeletre, hogy legyen váltóruhám, aztán gyere be velem, mert állítólag egyedül veszélyes zuhanyoznom - forgattam meg a szemeimet, Pirri szavait idézve.
 - Menjünk - segített fel a kanapéról, kezembe adva a mankóimat. Elbicegtem a lépcsőig, majd felnéztem a tetejére. Így mankóval nagyon hosszú útnak tűnt.
 - Na gyere, te lány! - kapott fel Xabi az ölébe és én egy apró sikkantás után, a nyakába fontam a karjaimat.
 - Bolond vagy? - szidtam meg azonnal. - A frászt hoztad rám.
 - Ne ijedezz vagy talán rossz a lelkiismereted? - vigyorgott, miközben lerakott a szobám előtt.
 - Nem, csak nem vagyok hozzászokva, hogy pasik kapkodjanak fel az ölükbe.
 - Pedig biztos hozzá lehetne szokni - ábrándozott Clarisse, aki a mankóimmal a kezében követett minket.
 - Majd beiktatom Marcelo edzéstervébe, hogy naponta legalább kétszer kapjon ölbe és vigyen végig a házon - ugrattam a nőt, aki vállon boxolt. - Naaa! - adtam hangot a nem tetszésemnek. - Nem ér bántani a kisebbet, aki ráadásul még sérült is - játszottam az óvodást.
  Mindhárman egymásra néztünk és kirobbant belőlünk a röhögés. Mikor végre befejeztük, kipirult arccal és a nevetéstől könnyes szemekkel kapkodtuk a levegőt.
 - Veletek aztán nem lehet unatkozni - nézett ránk a baszk jókedvűen.
 - Hányszor hallottuk mi már ezt? - legyintett Clar.
 - Marci rengeteget tudna mesélni róla, hogy milyen az, ha összeengedsz minket - vigyorogtam, mint a tejbetök.
 - Inkább nem akarom tudni - nyögött fel játékosan Alonso.
  A nagy nevetéstől megéheztem és megkordult a gyomrom. Ekkor jutott eszembe, hogy ma még nem is ettem.
 - Xabi, lent a nappali kisasztalán találsz egy szórólapot, légyszi rendelj valami kaját, mert éhen halok - kértem meg.
 - Okés. Mit szeretnél enni?
 - Két gyrost pitában - nyaltam meg a számat, a kajára gondolva.
 - Kettőt? - kerekedtek el a szemei. - Nem lesz az sok? Az, hogy én kettőt eszek, az egy dolog, mert én egy nagydarab férfi vagyok, de te?
 - Mi bajod velem? - kuncogtam fel.
 - Olyan vékony vagy, hogy be tudnálak fűzni egy tűbe. Ki nem nézném belőled, hogy salátán kívül mást is eszel.
 - Pedig de - somolyogtam. - Utálom a salátát. Imádok jókat enni és tudok is. Majd meglátod, de ha nem igyekszel, nem tudom megmutatni, mert feldobom a pacskert, mielőtt táplálékhoz juthatnék. Úgyhogy indíts rendelni! Pénzt találsz a tv melletti kisdobozban.
 - Tehát két gyros - engedte el a füle mellett az utolsó mondatomat. - Neked Clarisse?
 - Én is gyrost kérek, de csak egyet. Én nem örököltem olyan szuper géneket, hogy fél ökör felzabálása után is nádszál vékony legyek - húzta el a száját.
 - Akkor öt gyros - vigyorgott Xabi. - Ha megjön a kaja, rendezhetnénk egy versenyt, hogy melyikünk eszi meg hamarabb.
 - Benne vagyok - néztem a baszkra. - Csak nehogy sírj, ha vesztesz.
 - De nagy a szája valakinek - cukkolt Alonso. - Nem baj, majd megmutatom, hogyan kell nyerni.
 - Elhitted? - néztem az önelégült fejére. - De most már menj, mert soha nem eszünk, ha itt rontod a levegőt.
  Xabi megfordult és lelépett. Clarisse segített összeszedni a ruhákat és bejött velem a fürdőbe. Rengeteget szerencsétlenkedtünk és nevettünk közben.
 - Tegnap hogy oldottad meg az öltözést? - kérdezte, miközben a bugyimat segítette rám.
 - Ööö... - pirultam el.
  Döbbenten nézett rám.
 - Lola, te elpirultál? Mi történt?
  Nyögvenyelősen meséltem el neki a tegnapi tusolós jelenetet Ramossal. Aztán beavattam a garázsban történtekbe is. Jó érzés volt valakivel megbeszélni ezeket, mert lassan már szétfeszített belülről.
 - Neked bejön Sergio - állapította meg.
 - Nagyon hasonlít Rá - mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
 - Jaj, te lány - ölelt magához. - Még mindig nem tetted rajta túl magad? - kérdezte és nekem kigördültek az első könnycseppek a szememből. Előtte nem féltem gyengének mutatkozni.
 - De, csak még mindig fáj - suttogtam.
  Magához ölelt és simogatta a hátam, hogy megnyugodjak. Percek múlva bújtam ki az öleléséből. Megigazítottam a hajamat és hideg vízzel lehűtöttem az arcomat.
 - Szerintem már megjött a kaja - nyitottam ki az ajtót és elindultam a lépcső felé. Mankóimat a szótlanul követő Clarisse kezébe nyomtam és a korlátba kapaszkodva, egy lábon ugráltam le a nappaliba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése