2013. december 3., kedd

10/10 Tizenegyedik rész

Lola

 Miután végig hallgattam apám kiselőadását, idegesen kopogtam be nagybátyám irodájának ajtaján.
 - Gyere csak, Lolita! - mosolygott rám és én megkönnyebbülten léptem át a küszöböt.
 - Szia, Flo bácsi - adtam puszit az arcára.
 - Nem hazudtoltad meg magad - mutatott az előtte fekvő újságra, aminek a párja a folyosói szemetesben pihent, galacsinná gyűrve.
 - Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet, de legnagyobb döbbenetemre, hangos kacagásba kezdett.
 - Rád sose tudnék - törölgette a könnyeit, amik kicsordultak a túlzott jókedvétől. - Legalább megtudtam, hogy bolond vagyok és kezeltetni kéne magam.
 - Idióták - dühöngtem halkan.
 - Apád tudja már?
 - Az előbb hívott - húztam el a számat. - Nehezen viseli, hogy újra tőlem hangos a sajtó, főleg, hogy őt is megtalálták megint.
 - Majd lehiggad ő is, meg ez a sok pénzhajhász firkász is.
 Beszélgetésünket kopogás szakította félbe, majd nyílt az ajtó és szememet az újonnan érkezőre emeltem.
 - Senor Perez - fogott kezet keresztapámmal, majd érdeklődve pillantott rám. Láttam a szemén, hogy tudja ki vagyok, mégis úgy nézett rám, mintha nem tudná, miért vagyok ott.
 - Zizu - mosolyodott el Flo bácsi -, látom jót tett a pihenés - nézett végig a férfi barnára sült bőrén.
 - Nagyon jó volt - húzta mosolyra száját a francia is. - Igaza volt, kellett ez a hónap pihenő, mielőtt kezdenék.
 Érdeklődve néztem a két férfira, akik valami kódolt nyelven beszélgettek, mert semmit nem értettem a mondandójukból.
 - Ó, ne haragudj, hogy ilyen illetlen voltam - nézett a franciára, majd maga mellé húzott - Bemutatom neked Dolores Fariat. Ő az új edzőnk. Téged pedig, aligha kell bemutatni neki, igaz Lola? - vigyorgott rám.
 - Igaz - néztem a csatárra, akinek az arcán nem tudtam kiigazodni.
 - Mégiscsak úgy illik, hogy megtegyem - nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam. - Zinedine Zidane
 Erősen megszorította a kezem, mintha az erejét és a férfi mivoltát próbálná fitogtatni. Nem adtam meg neki az örömet, hogy bármi érzelmet is lásson az arcomon. Álltam a tekintetét is, amit végül ő szakított el tőlem. Egy apró mosolyt villantottam rá, érzékeltetve, hogy az első menetet én nyertem.
 - Zidane lesz a segítőd - szólalt meg a nagybátyám, én pedig idegesen kaptam fel a fejem.
 - Hogy mi? - emelkedett meg a hangom, legalább két oktávot.
 - Mielőtt felkértünk volna az edzői posztra, egyeztettünk Zizuval, hogy legyen másodedző, amit ő örömmel elfogadott.
 Kérdőn néztem a franciára és az arcáról most letudtam olvasni a választ. Gőze nem volt róla, hogy egy nő mellett kell dolgoznia. Remek - dünnyögtem magamban - még egy dolog, amivel meg kell birkóznom. Valahogy túléltem a bájcsevegést a franciával, aztán sietve öltöztem át az edzésre. A fiúk már bemelegítettek és túl voltak az erősítésen is, így már csak a levezető meccsre csatlakoztam hozzájuk.
 - Szép volt, Lola! - kapott fel és pörgetett meg Marcelo, miután a gólpasszát értékesítettem.
 - Nem tudom, hogy jó ötlet-e ennyire barátkozósra venni a figurát - hallottam meg, a hátam közepére sem kívánt hangot. Marci értetlenül nézett ránk, majd zavartan letett. El akart lépni tőlem, de kezét megfogva nem hagytam, és a francia szemébe nézve válaszoltam.
 - Úgy tudom, hogy én vagyok a vezetőedző, és én döntöm el, hogy miként bánok a csapattal - láttam Zidaneon, hogy elvörösödik a méregtől, de nem szólt vissza, szerencsére. - Ha van valami ellenvetésed - tegeztem le -, azt is leszarom - húztam gúnyos mosolyra a számat, majd megfordultam és otthagytam. A csapat kíváncsian nézett rám.
 - Az öltözőben megbeszéljük - biccentettem neki, és elmentem zuhanyozni. Gyorsan készen lettem, felöltöztem farmerba és egy egyszerű pólóba. Belebújtam a kényelmes csukámba és felkötöttem a hajam. Kiléptem az öltözőmből, majd bekopogtam a fiúkéba. Vártam egy keveset, majd beléptem. Csupa félmeztelen férfival találtam magam szemben. Ilyen lehet a mennyország! - sóhajtottam fel magamban, miközben Ramos kockáin legeltettem a szemeimet. Nem jöttem zavarba, mint ahogy azt ők várták. Láttam az arcukon, azt lesik, hogy beszólhassanak, amint az elgyengülés első jelét felfedezik rajtam. Az nem fog összejönni - somolyogtam magamban.
 - Mindenki itt van? - néztem végig rajtuk még egyszer.
 - Cris, még zuhanyzik.
 - Még mindig? - emeltem fel a szemöldökömet. Gondoltam egyet és elkértem Fabio törölközőjét. Beléptem a zuhanyzóba, miközben a kezemben tartott anyagot összesodortam. Megláttam a portugált, aki nekem háttal állva folyatta magára a vizet, miközben baromi hamisan énekelt. Gonoszul vigyorogva léptem mögé és rácsaptam a fenekére a törölközővel. Hatalmasat ugrott és őrült káromkodással felém fordult.
 - Mi a jó büdös francot...! Lola? - kerekedtek el a szemei. - Te nem vagy normális - háborgott, majd valami felvillant a szemében és én azonnal menekülőre fogtam. Szinte kirobbantam az ajtón, ahol összeütköztem a leselkedő és hallgatózó bagázzsal.
 - Állj meg! Ezt még megbánod! - jött utánam a portugál, egy törölközővel a derekán, én pedig nevetve bújtam Pepe és Ramos mögé. Mindenki hangosan nevetett, de fél szemmel láttam, hogy Benzemának csak egy vérszegény mosolyra futja, míg homlokán a gondterheltség barázdái látszanak.
 - Oké, fiúk! - csaptam össze a tenyeremet. - Most, hogy már mindenki itt van - villantottam egy édes mosolyt Crisre - Muszáj beszélnünk pár dologról - tettem fel a kezem, hogy megállítsam Ronit, aki a mutatóujját elhúzva a nyaka előtt, mutatta, hogy nekem végem. Tudtam, hogy mire gondol, így beharaptam az alsó ajkam, hogy tudja kihívás elfogadva. Visszafordultam a többiek felé és folytattam a mondandómat. - Gondolom láttátok, hogy edzés után a nagy kopasz isten, Zidane tiszteletét tette nálunk - többen is bólogatni kezdtek. - Na, hát az igazság az, hogy nem csak beugrott megnézni a régi klubját, hanem elfogadta a Madrid ajánlatát, miszerint ő lesz a segítőm, vagyis a másodedző.
 Bejelentésemet döbbent csend fogadta, aztán mikor eljutott a tudatukig a hír, egyszerre kezdtek beszélni és éljenezni.
 - Nekem bezzeg nem örültetek ennyire - motyogtam halkan, de Iker így is meghallotta.
 - Mert téged nem ismertünk és mert te... - vakargatta zavartan a tarkóját.
 - Nő vagyok - fejeztem be helyette, egy sóhaj után.
 - Valahogy úgy - vigyorodott el.
 - Lassan felfogom, hogy hiába érek el bármit is az életben, én mindig CSAK egy NŐ leszek - legyintettem idegesen, majd újra az örömködő csapatra néztem. Most még feltűnőbb volt a francia csatár letörtsége. Óvatosan melléléptem és a vállára tettem a kezem. Kíváncsian nézett fel rám.
 - Ha kész vagy, gyere az irodámba - mondtam neki és egy apró biztató mosoly után elhagytam az öltözőt. Pár perc múlva, mikor már a székemben ültem és az következő meccsen gondolkodtam, kopogtak.
 - Gyere! - szóltam ki.
 - Itt vagyok - nézett rám Karim tanácstalanul.
 - Csüccs le! - mutattam a fotelre és ő engedelmesen elfoglalta. Néhány pillanatig csendben fürkésztük egymás arcát, aztán ő zavartan elnézett felőlem.
 - Észrevettem, hogy nem vagy túl jó formában mostanában. Mi a baj? - szegeztem neki a kérdést.
 - Semmi.
 - Karim, a semmi miatt nem néz ki úgy az ember, mint akin épp átment egy úthenger - világosítottam fel.
 - Minden.
 Felsóhajtottam. Ez így nem vezet sehová. Muszáj, hogy megnyíljon, mert különben a teljesítménye rovására megy, ha magába zárkózik.
 - Figyelj! - néztem rá szigorúan. - Ami itt elhangzik, az köztünk marad, de szeretném, ha őszinte lennél és végre elmondanád, hogy mitől vagy ilyen frusztrált. Hidd el, engem érdekel, nem csak mint edzőt, hanem mint embert, mint barátot - néztem a szemeibe, ahol láttam a háborút, amit önmagával vívott. Tudtam, ha egy percen belül megszólal, nyert ügyem van. Megszólalt. Dőlt belőle a keserűség a szurkolók miatt, a gólképtelenség miatt és a szerelmi életének kuszasága miatt is. Megértően végig hallgattam, nem szólaltam meg, csak hagytam, hogy adjon ki magából mindent. Döbbenetes volt hallgatni, hogy mennyi minden nyomasztja őt. Miután elhallgatott, bűntudatosan nézett rám.
 - Ne haragudj, hogy ezt mind rád zúdítottam - kezdett bele a mentegetőzésbe, amit egy kéz felemeléssel leállítottam.
 - Én kértem, hogy mond el, mi bánt. Sok mindenben nem tudok segíteni, pedig hidd el, szívesen megtenném. Viszont, egy tanácsot adhatok. Ha akarod megfogadod, ha akarod nem - rám nézett, én pedig folytattam. - Apám mindig ezt mondta nekem, ha úgy éreztem, hogy megfulladok a fölém tornyosuló gondoktól: "Először itt rakj rendet - mutattam a fejemre - és ha kész, akkor itt is" - csúsztattam le a kezem a szívemre. - Higgy nekem, ha ez sikerül, minden rendben lesz - mosolyodtam el, amit ő viszonzott.
 - Kösz, Lola. Már attól is jobb, hogy valakivel beszéltem róla.
 - Örülök, de még van egy apró tanácsom. A szurkolók fontosak, egészen addig, míg be nem csukod magadra a lakásod ajtaját. Onnantól fogva zárd ki őket. Nem azt mondom, hogy ne foglalkozz velük, de sokkal kevesebb hülyeséget olvass el magadról. Ha én minden faszságot magamra vettem volna, amit írtak rólam, már rég öngyilkosságot követtem volna el, hogy ne szennyezzem a világot a jelenlétemmel - somolyogtam rá a csatárra, aki visszavigyorgott rám.
 - Tényleg kösz - komolyodott el. - Tudod - kezdte zavartan -, eleinte nehezen viseltelek el, akármennyire jól is nézel ki - vigyorodott el újra. - Azt gondoltam, hogy Pereznek elmentek otthonról, hogy egy nőt varr a nyakunkba. Sőt, még fogadtam is rá, hogy van valami közted és a "Nagyfőnök" közt.
 Felröhögtem, hisz annyira tudtam, hogy ezt gondolják.
 - És most? - érdeklődtem kíváncsian.
 - Most? - gondolkodott el. - Már tudom, hogy Perez jó döntést hozott. Tényleg jó vagy abban, amit csinálsz - nézett rám kedvesen.
 - És a másik?
 - Milyen másik?
 - A fogadásod - kérdeztem rá az engem, igencsak érdeklő témára. - Még mindig azt hiszed, hogy én és a "Nagyfőnök"? - ismételtem meg a bácsikám becenevét.
 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Elárulod? - nézett rám huncutul.
 Bólintottam, majd közel hajoltam hozzá, mintha óriási titkot árulnék el neki, ami valamilyen szinten igaz is volt. Suttogva adtam neki választ.
 - Jól sejtetted, tényleg van köztünk valami - elképedve nézett rám, én pedig nem bírtam tovább és hangosan röhögni kezdtem. - Flo, a bácsikám - mondtam el neki a titkom. A szemei még az előzőnél is nagyobbra nyíltak.
 - A...a... bácsikád? - dadogott.
 - Igen. Édesanyám bátyja, így egyben a keresztapám is, de ha most azzal jössz, hogy csak azért kaptam meg az állást, mert rokonok vagyunk, akkor behúzok egyet - néztem rá komolyan.
 A francia még mindig az előző információt emésztette, mikor megfogtam a karját.
 - Karim, ugye bízhatok benned és ez a titok köztünk marad?
 - Ez csak természetes - nézett rám újra. - Köszönöm, hogy a bizalmadba avattál. Te tényleg egy normális csaj vagy.
 - Normális? Ki mondta neked ezt a hülyeséget?
 - Marcelo, és a többiek is.
 - Akkor, lehet, hogy elmentek nekik otthonról, vagy még nem találkoztak normális csajjal - ingattam meg a fejem, de azért jó volt tudni, hogy nem utálnak. - Hétvégén pihenj sokat és tedd rendbe a dolgaidat. Kedden nehéz meccs vár ránk - szóltam utána, mire intett és kilépett az ajtón. Kifújtam a tüdőmből a levegőt, fáradtan dőltem hátra a székemben. A saját tanácsom követve, nekem is rendet kéne tennem a fejemben. A szívemben nincs gond, mert oda nem engedek be senkit. Lehunyt szemmel relaxáltam egy kicsit, majd elővettem a jegyzeteimet, megpróbáltam a legütősebb csapatot és taktikát összeállítani a törökök ellen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése