- Mindjárt itt lesznek! - kiáltottam be az ajtón, de alig mondtam ki, már le is fékezett a taxi a ház előtt. Oli és Cor szálltak ki nevetve belőle. A függöny mögül leskelődtem és gyorsan megállapítottam, hogy jót tett nekik ez a hosszú wellness hétvége. Hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, majd beléptek a lányok.
- El sem hiszem, hogy újra itthon vagyunk - hallottuk Cor hangját, majd mikor beljebb lépett, ijedten nézett ránk.
- Hát ti?
- Meglepetés! - néztünk rá, vigyorogva.
Oli mellém lépett, hiszen ő tudott a mi összeesküvésünkről, és segített Corinát eltávolítani, három napra a városból, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni.
- Mi az? - tapsikolt örömében Rina, mint egy kislány.
- Gyere - fogtam kézen és a kisebbik szoba felé kezdtem húzni. - Csukd be a szemed - szóltam rá és ő vigyorogva engedelmeskedett.
- Ne csalj! - szólt rá Juan.
Kinyitottam az ajtót, majd behúztam őt oda.
- Nyithatod - mondtam neki és figyeltem a reakcióját. Elcsodálkozva nézett szét.
- Ez gyönyörű! - suttogta áhítattal, miközben végighúzta a kezét a bútorokon. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - csorogtak le a könnyei az arcán.
- Egy, "köszönöm fiúk" elég lesz - léptek be a többiek is.
- Nem, az biztos, hogy nem elég. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok nektek - mosolygott ránk a könnyein keresztül. Még egyszer körülnézett a szobában, amit három nap alatt változtattuk át, hercegnői lakosztállyá. A falakat kétféle rózsaszínnel festettük ki, míg a bútorok hófehérek voltak. A padlóra meleg, puha szőnyeg került, játékos motívumokkal. A falra szívecskéket rajzoltunk, és minden szívben más-más focista aláírása tündökölt. Bebé még csak most vette észre az aláírásokat, közelebb lépve, próbálta kibetűzni, hogy melyik kié lehet. Minden egyes névnél elmosolyodott. Persze a legnagyobb szív az ágy fölött volt, amibe én írtam a nevem és most, Olalla felé nyújtottam a filcet, aki az enyém alá firkantotta az övét.
- Most van teljesen kész - közöltem vele, mire megölelt. Aztán sorra ölelgette az itt lévő fiúkat.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm - lelkesedett -, neked is - ölelte magához Olit.
Néztem, hogy milyen boldogságot tükröz az arca, de a szemeiben szomorúság bujkált. Tudtam, hogy mostanában megint sokat beszélget Ikerrel, ami miatt honvágya támadt. Bár a babát nem mondta el neki, de azért sok mindent megosztott vele.
- Tudom már! - nevetett fel. - Meghívlak titeket, egy óriási kajálásra - mindenkinek tetszett az ötlet. - Akkor, holnap délután várok mindenkit szeretettel - nézett körül, majd elkomorult. - Hogy fogtok ide beférni?
Gyorsan megoldottam a problémát és felajánlottam a mi házunkat a bulihoz. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját, majd leült és lerúgta a cipőit. Láttam rajta, hogy elfáradt, ezért intettem a többieknek, akik vették a lapot és elköszöntek. Kikísértem őket, majd mikor visszaértem, lehuppantam mellé a kanapéra.
- Oli hazament hátul - mutatott a kertajtóra, ami összekötötte a házainkat. - Hiányoztak neki a gyerekek - ásított egy nagyot.
- Fáradt vagy. Miért nem fekszel le? - cirógattam meg az arcát.
- Mert ez most olyan kényelmes - döntötte a fejét a vállamra. - Nino?
- Hm? - simogattam tovább a haját, mire laposakat pislogott.
- Szerinted én mindig egyedül leszek? - kérdezte, mire csodálkozva néztem rá.
- Miért lennél egyedül? Itt vagyunk neked mi. Oli és én, meg a gyerekek. Itt van Juan, David, Frank, Eden és a többiek is, ráadásul, nemsokára megszületik a hercegnő is.
- Tudod, hogy nem így értettem - sóhajtott fel. - Félek - suttogta -, nem tudom, hogy fogom egyedül felnevelni őt - simított végig a már eléggé megnőtt pocakján.
- Soha nem leszel egyedül - öleltem át, és magamhoz szorítottam. - Én mindig itt leszek neked.
- Köszi, Nino - bújt hozzám, és éreztem, hogy nem sok választja el a sírástól. Ezért muszáj voltam egy kicsit jobb kedvre deríteni.
- Amúgy is, egy gyereknek sem volt még annyi apukája, mint neki lesz.
Elmosolyodott.
- Az igaz. Nagyon lelkesek a fiúk.
- Főleg, Juan - néztem rá jelentőségteljesen, mire elpirult.
- Tudom, de én csak úgy gondolok rá, mint barátra. Nem szeretnék megint pofára esni. Ő is focista - szinte lehelte, a mondat utolsó felét, de így is megértettem.
- Hidd el, ő nem bántana meg - játszottam a kerítő szerepét, nem sok sikerrel.
- Zárjuk le a témát - mondta, majd eldőlve, a fejét befészkelte az ölembe. Összekuporodott a kanapén, én pedig simogattam a haját, míg el nem aludt. Óvatosan csúsztattam egy díszpárnát a feje alá, majd betakartam. Végignéztem rajta. Gyönyörű kismama volt. Arca kisimult, nyugodt, nem úgy mint napközben, mikor sűrűn kaptam rajta, hogy csak bámul maga elé. Tudtam kire gondol. Ilyenkor legszívesebben felhívtam volna Ramost, hogy elküldjem őt melegebb éghajlatra. Feltevésem igazolódni látszott, mikor motyogni kezdett álmában.
- Sergio - suttogta a védő nevét, mire szája sarkában, apró mosoly bujkált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése