Las Puertas de Infierno 83.

Ana

  - Baj van anya? - kérdezte Nico félve.

 - Nincs - erőltettem egy mosolyt az arcomra. - Miért?

 - Mert még mindig a gombomat fogod.

 - Ne haragudj kicsim - engedtem el a szóban forgó tárgyat. Nem akartam, hogy érezzék rajtam, hogy a konyhában elhangzott szavak teljesen felkavartak. - Gyere életem - hívtam magamhoz a lányomat. - Fésülködjünk meg - szó nélkül állt elém és szomorúan nézett ki az ablakon. - Lina, mi a baj? - guggoltam le hozzá.

 - Én ... - lepték el szemeit a könnyek - én annyira szeretnék koszorúslány lenni - sírta el magát. - Nekik olyan szép ruhájuk van.

 - Ó, édesem - öleltem magamhoz, hogy megnyugtassam. - Megígérem, ha valaha is férjhez megyek, akkor te leszel az én gyönyörű koszorúslányom - töröltem meg az arcát.

 - Biztos? - hüppögte.

 - Száz százalék - bólintottam komolyan.

 - Akkor jó - mosolyodott el halványan. - De ne várj túl sokáig - fenyegetett meg apró ujjaival, mire elnevettem magam. Annyira édes volt, ahogy megpróbált felnőttesen viselkedni.

 - Bejöhetek? - dugta be a pilóta a fejét az ajtón.

 - Te vagy itthon - morogtam az orrom alatt nem túl kedvesen, de ez egy cseppet sem zavarta őt, legalábbis nem mutatta.

 - Mit szólnátok egy kiránduláshoz? - intézte a kérdését a gyerekekhez.

 - Szuper! - ugrándozott Nico, míg Lina csak megvonta a vállát, ami nála már haladás volt.

 - Ana? - nézett rám átható kék szemeivel, amitől zavarba jöttem.

 - Van más választásom? - sóhajtottam fel.

 - Hát akkor, nincs más hátra, mint hogy öltözzetek fel melegen és pár perc múlva találkozunk a kocsinál - vigyorodott el majd újra magunkra hagyott minket.

  Előbányásztam a bőröndökből az újonnan vásárolt meleg holmikat, bakancsokat majd szépen felöltöztettem a kicsiket. Mikor kész lettek, leküldtem őket a konyhába Paulához és átmentem a mi szobánkba, hogy én is elkészüljek. Ahogy beléptem, szemem megakadt a finn felsőtestén, amire pont akkor vette fel a pólóját. Ahogy ránéztem, láttam, hogy mondani akar valamit, de a mobilom csörgése megzavarta. A kijelzőre nézve a szám mosolyra húzódott és szinte azonnal válaszoltam a hívónak.

 - Hola Cris! - mosolyogtam a telefonba.

 - Hola Kicsim! Minden oké? Lináék jól vannak?

Imádtam, hogy a gyerekekre is gondolt.

 - Minden a legnagyobb rendben. Hosszú volt az út, de egész jól bírták a törpék.

 - Nagyon hiányzol - szomorodott el a hangja.

 - Még csak tegnap jöttünk el - nevettem fel hitetlenkedve.

 - Az már régen volt.

 - Cris - búgtam a telefonba miközben a velem szemben álló finnre néztem akinek az arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

 - Ana - utánozta a tettemet. - Siess haza, mert nagyon rossz nélküled - mondta, amitől a szívem hevesebben kezdett verni. Arcom elpirult és zavartan fordítottam hátat a pilótának. - Remélem az a vadbarom egy ujjal sem ért hozzád? - váltott hirtelen hangnemet, csábítóból féltékenybe.

 - Nyugi, megígérte, hogy viselkedik, amúgy is a gyerekek miatt vagyunk itt és nem...

 - Kicsim, annyira naiv vagy - nevetett fel a focista. - Melyik férfi ne akarna megkaparintani, ha esélyt látna rá?

 - Cris - kérleltem, mert ez a téma zavaró volt számomra.

 - Oké, befejeztem, de hidd el, hogy ha van egy csöpp sütnivalója, be fog próbálkozni nálad.

 - Kettőn áll a vásár - húztam el a számat.

 - Ez az egy dolog tart vissza attól, hogy felüljek egy repülőre és haza hozzalak titeket.

 - Bolond vagy - nevettem fel a hevességén.

 - Te meg gyönyörű, szexi, okos és az enyém - sorolta.

 - Teljesen zavarba hozol - morogtam a készülékbe.

 - Istenem, bárcsak láthatnám az arcodat. Ilyenkor olyan vagy, mint egy kislány és nem , mint egy csábító vamp...

 - Hagyd abba! - kuncogtam fel.

  Ijedten kaptam hátra a tekintetemet, mikor Kimi megkocogtatta a vállamat és az órájára mutatott.

 - Most le kell tennem, mert programunk van - sóhajtottam fel nem túl lelkesen.

 - Értem - szontyolodott el. - Nagyon vigyázz magatokra és puszilom a gyerekeket!

 - Átadom.

 - Ja és Juni is üdvözöl és nagyon hiányoznak neki az ikrek.

 - Ő is nekünk - mosolyodtam el.

 - Hiányzol Ana - sóhajtott a telefonba.

 - Te is.

 - Csókollak édes...

 - Én is téged - bontottam a vonalat.

 - Mehetünk végre vagy bájologsz még? - kérdezte Kimi fagyos tekintettel.

 - A barátommal beszéltem - feleltem flegmán, fejemet felszegve.

 - Leszarom - horkantott fel, majd kisietett a szobából.

  Elgondolkodva lépegettem utána. Nem értettem, hogy mi baja lehet.

Beültünk az autóba és miután bekötöttük a kicsiket, elindultunk.

 - Hová is megyünk? - érdeklődtem az úti célunk felől.

 - Egy olyan helyre, ami biztosan tetszeni fog a gyerekeknek. Ja, és nem leszünk egyedül. Rami úgy gondolta, hogy minél előbb meg akar ismerni titeket.

 - Értem - nyeltem le a kikívánkozó szavaimat. Nem voltam még felkészülve rá, hogy találkozzak a testvérével, de úgy látszik ez nem érdekelte. Amit ő eltervezett annak úgy kellett lennie.

  Az út további részében csendben bámultam ki az ablakon és figyeltem a havas tájat. Nico és Lina ugyanígy tettek.

 - Meg is érkeztünk - kanyarodott be egy parkolóba a finn.

 - Egy jégpálya? - kerekedtek el a szemeim.

 - Bizony. Gondolom még soha nem voltatok ilyen helyen?

 - Nem, még nem - halt el a hangom és csak most tudatosult bennem, hogy mennyi mindent nem tudtam megadni a gyerekeimnek és ezáltal rengeteg dolog kimaradt az életükből.

 - Sejtettem - segítette ki a kicsiket hátulról.

 - Mi ez a hely? - fogta meg a kezemet Lina.

 - Jégpálya - guggoltam le hozzá. - Tudod, itt szoktak az emberek korcsolyázni.

 - De én nem tudok olyat - görbült le a szája.

 - Majd én megtanítalak - ereszkedett le hozzánk Kimi, arcán eddig sosem látott kedvességgel. - Persze csak akkor, ha megengeded hercegnő.

 - Te tudsz korcsolyázni? - állt mellénk Nico.

 - Egy kicsit - nevetett fel a finn. - Régen jéghokiztam.

 - Azta - kerekedtek el a fiam szemei, de Lina is érdeklődve nézte az apját.

 - Mehetünk? - nyújtotta feléjük a kezét, amit legnagyobb meglepetésemre nem csak Nico, hanem a lányom is elfogadott. Hitetlenkedve sétáltam utánuk. Valahol belül örültem, hogy Lina kezd felengedni az apjával szemben.

 Belépve az épületbe, kellemes hőmérséklet fogadott, így kicsit sem kellett félnem, hogy megfáznak a gyerekek.

 - Kimi! - hallottunk meg egy harsány hangot.

 - Rami! - nevetett fel a finn is. Le sem tagadhatták volna, hogy mennyire szeretik egymást, mert az összes mozdulatuk erről mesélt ahogy összeölelkeztek. Érdeklődve néztem a férfira, aki nagyon hasonlított a testvérére.

 - Szóval te vagy Anabelle - pásztázott végig tetőtől-talpig majd a kicsikhez fordult - és ha jól tudom, akkor ti vagytok az én unokahúgom és unokaöcsém. Sziasztok, én Rami vagyok, az apukátok bátyja - nyújtotta ki a kezét Nicoék felé, amit a fiam el is fogadott, de Lina megint mellettem keresett menedéket.

 - Nico vagyok - mutatkozott be a fiam talpraesetten. - Lina pedig csak megijedt tőled - vonta meg a vállát.

 - Apa! Apa! - harsant fel két erőteljesebb hang, ami mellé néhány pillanat múlva két szöszke gyerek is párosult. Hozzánk futottak, de mikor megláttak minket, lefékeztek.

 - Szia Kimi bácsi - köszönt a nagyobbik gyerek, összeszedve a bátorságát. - Ők kik? - nézett ránk csodálkozva.

 - Justuu, Titus, ők itt Lina és Nico, a gyerekeim.

 - Neked vannak gyerekeid? - döbbent le Justuu - Sose mondtad és nem is hoztad el őket a mamához.

 - Mert... - pislogott ránk kétségbeesve.

 - Mert mi nem itt lakunk - segítettem ki Kimit, amit egy hálás pillantással nyugtázott.

 - Akkor hol? - csatlakozott a bátyjához Titus is a kérdezésben.

 - Spanyolországban, azon belül is Madridban. Amúgy Ana vagyok - mosolyogtam rájuk kedvesen, mert ők nem tehettek róla, hogy a nagybátyjuk egy idióta. - Ők pedig Nico és Lina - mutattam a megszeppent ikrekre. Valamiért most még a fiam is elhallgatott és csak szótlanul állt, farkasszemet nézve a két fiúval.

 - Most, hogy a bemutatkozáson túl vagyunk, menjünk korizni - csapta össze a tenyereit Kimi és elindult előttünk, hogy mutassa nekünk az utat. Kézen fogtam a gyerekeimet és követtem.

 - Hű, milyen szép, hosszú hajad van - hallottam meg Titus csodálkozó mondatát.

 - Köszönöm, nagyon aranyos vagy - mosolyogtam rá, amitől elpirult.

Kimi hátrasandított  és mikor meglátta az unokaöccse zavart ábrázatát, elvigyorodott, de mielőtt megszólalhatott volna, leintettem a fejemmel.

  Megérkeztünk a pálya széléhez és nekem most tűnt csak fel, hogy rajtunk kívül senki sincs itt. Mikor ezt szóvá tettem, a finn gúnyosan elmosolyodott.

 - Gondoltam te is jobban örülnél, ha nem lenne tele velünk a sajtó, mielőtt még nyilvánosságra nem hozzátok a kapcsolatotokat a "nagy" CR7-tel - vágta oda gúnyosan.

 Döbbenten pislogtam rá.

 - Te Cristiano Ronaldoval jársz? - állt meg hirtelen előttem Justuu.

 - Igen - pirultam el mert még mindig szokatlan volt nekem ez a helyzet.

 - Ő a világ legjobb focistája - kezdett áradozni róla .

 - Tudom - túrtam mosolyogva a szőke tincsei közé.

 - Ha szépen megkérlek, szerzel nekem autogramot tőle? - nézett rám hatalmas szemekkel.

 - Justuu! - szólt rá keményen a finn és rosszallóan megcsóválta a fejét.

 - Hagyd - legyintettem. - Amint vissza mentünk, szólok neki, hogy küldjön neked egy pólót és ha nem baj, aláíratom a többiekkel is - a kisfiú arcára hatalmas boldogság ült ki és szertelen örömében a nyakamba ugrott, amit nevetve fogadtam.

 - Milyen nagyvonalú - gúnyolódott a pilóta.

 - Köszönöm - tette a vállamra a kezét Rami és egy dühös pillantást vetett az öccsére. - Ne is foglalkozz vele, egy tuskó!

 - Nem volt szándékomban - vallottam be jókedvűen, mert láttam, hogy mennyire nem esik jól a finnek, hogy a testvére mellettem állt ki.

  Figyelmemet a gyerekeimre fordítottam és segítettem nekik felvenni a korcsolyacipőjüket. Egy kicsit ügyetlenkedtünk, de hát na, nálunk Madridban inkább a foci a divat.