Las Puertas de Infierno 87.

Kimi

   Nem vártam meg míg Ana elkészül, inkább lesétáltam a konyhába, ahol anya és a gyerekek éppen reggeliztek.

 - Na mi van lókötők? Nem haltatok éhen? - simogattam meg a két szöszke haját.

 - Nem - rázta meg a fejét Nico. - A mama csinált nekünk palacsintát - húzta ki magát büszkén és tovább nyammogott a juharsziruptól tocsogó reggelijén.

Anyám elhomályosult szemekkel nézett a kicsikre, én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen könnyen szólítják őt mamának, míg én még mindig Kimi vagyok nekik. Gondolataimból a csengő éles hangja szakított ki.

 - Hagyd, majd én megnézem ki az - intettem le anyámat és a bejárathoz siettem. Ahogy kinyitottam az ajtót, a szám széles vigyorba szaladt.

 - Hei Kims! - nézett vissza rám egy szintén nagyon jókedvű férfi és mögötte ott állt még két barátom.

 - Sziasztok.

 - Na mi van, már be sem engedsz? - veregetett vállba Toni. Oldalra lépve engedtem a szolid erőszaknak.

 - Jó reggelt Paula néni - soroltak be a konyhába, majd a gyerekek láttán értetlenül elhallgattak. Mély levegőt vettem és a kicsik mögé léptem. Tudtam, hogy eljött az ideje, hogy színt valljak nekik.

- Kimi, ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy olyanok, mint te kicsiben - nyögte ki Toni elkerekedett szemekkel. - Bár a pici lány azért sokkal szebb nálad - mosolygott a lányomra, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét és a tányérjára meredt. Most tűnt csak fel, hogy mennyire hasonlít az anyukájához, akit szintén könnyű zavarba hozni.

 - Miért lenne lehetetlen? - emeltem fel a szemöldökömet és kíváncsian vártam a reakciójukat. Uffe-nak esett le legelőször.

 - Ők a te...? - pislogott meglepetten.

 - Igen - somolyogtam rájuk. - Nico és Lina az én gyerekeim.

A döbbenetet szinte tapintani lehetett a konyhában. Anya volt az aki megpróbálta feloldani.

 - Kimi, miért nem mentek a nappaliba? Ott beszéljétek meg. Hagyjátok a gyerekeket enni - nézett rám mérgesen.

 - Oké - tereltem ki a barátaimat a konyhából. Ahogy beértünk a másik szobába, leültek egymás mellé a kanapéra és a tekintetükkel szinte lyukat égettek a bőrömbe. - Most mi van? - mordultam fel.

 - Hogy mi van? - vette át a szót Toni. - Az drága barátom, hogy erről a kis titkodról elfelejtettél minket tájékoztatni - mutatott ki a konyha felé idegesen. -  Miért is nem tudtunk mi róla, hogy a szenilis Jégember örökítette a génjeit? - fűzte össze bosszúsan a karjait a mellkasa előtt.

 - Mert én is csak nem régóta tudom - válaszoltam a valóságnak megfelelően.

 - Baszki - meredt rám Jukka. - Nekem most esik csak le, hogy nem vicceltél és az a két kis szöszi tényleg a tiéd.

 - Gratulálok, gyors a felfogásod - ültem le az egyik fotelba.

 - De mégis hogyan? Mármint oké, hogy tudom, hogyan készül a gyerek, nem kell elmagyaráznotok - vigyorodott el Uffe -, de ők már elég nagynak tűnnek.

 - Mert azok is - húztam el a számat, mikor eszembe jutott az a rengeteg idő, amit kihagytam az életükből.

 - Akkor mégis hogyan? - értetlenkedtek még mindig.

 - Évekkel ezelőtt volt egy pár hetes kilengésem és ők lettek az eredményei - hadartam el gyorsan.

 - Hoppá! - nézett rám Toni áthatóan. - Csak nem nős voltál még?

 - De igen. Sajnos Ana is akkor tudta meg és így lelépett.

 - Várj, várj, várj! - állított meg Uffe. - Azt akarod beadni, hogy a csaj csak úgy otthagyott? Nem is kért lóvét meg ilyenek?

 - Mondom, hogy nem régóta tudok csak róluk - csattantam fel.

 Néhány percig néma csend telepedett ránk. Láttam rajtuk, hogy a gondolataik egymást kergetik.

 - Hogy jöttél rá? - szólalt meg Toni nagy sokára.

 - Nem semmi történet az biztos - vigyorodtam el, majd részletesen elmeséltem nekik, hogyan találkoztam Anával, hogyan követtem le és hogy mennyire meglepődtem mikor megláttam az ikreket.

 - Azta, mint egy idióta filmben - röhögött fel Jukka.

 - Ugye szívatsz minket? - nézett rám döbbenten Toni. - Anabelle vagy hogy is hívják a csajt, nem akar tőled semmit?

 - Azt mondja, de én teszek róla, hogy meggondolja magát - húztam gúnyos mosolyra a számat.

 - Miből gondolod, hogy sikerülni fog?

 - Mert akarom őt - jelentettem ki. - Semmit nem akartam még ennyire.

 - Fiúk, ez nem tréfál - meredt rám Uffe komolyan.

 - Haver neked jól elkapták a töködet - röhögött fel Jukka. - Mondjuk ha az a csaj az, akivel láttalak, akkor nem csodálom. Tényleg, ő az? - nézett rám kérdőn.

 - Igen - bólintottam. - Ő Ana.

 - Jó kis lúvnya - bólogatott elismerően, amitől valami furcsa keserű íz keletkezett a számban.

 - Ne hívd így! - szóltam rá idegesen, mire mind a hárman rám kapták a tekintetüket.

 - Ohohó - meredt rám döbbentem Toni. - Csak nem megolvadt a jégszív?

 - Nem, csak... - fordultam el és ekkor megláttam Anát, ahogy az ajtóból figyelt minket. Nem tudtam mióta állhatott ott, de hálát adtam az égnek, hogy finnül társalogtunk. A fiúk követték a tekintetemet.

 - Aztakurvapicsába - hallottam meg Toni elragadtatott suttogását, amitől a vér elöntötte az agyamat. Végig néztem a három barátomon, akik szinte nyálcsorgatva bámulták, és ettől a lány zavartan nézett rám.

 - Fiúk, ő itt Anabelle - váltottam angolra, hogy vegyék az adást. Toni ugrott fel elsőként és szinte félre lökve engem, elkapta Ana kezét.

 - Hódolatom szép hölgy - csókolt kezet ripacs módjára. - Toni Vilander szolgálatára.

 - Anabelle Montgomery - húzódott el tőle a lány.

 - Ők pedig Uffe és Jukka - vettem át a bemutatást és szikrázó szemekkel néztem a másik kettőre, hogy eszükbe se jusson leutánozni idióta barátjuk tettét.

 - Örvendek - mosolygott rájuk Ana kedvesen. Féltékenyen figyeltem ahogy mind a hárman szinte elfolynak a látványtól. - Csak szólni akartam, hogy elmegyünk sétálni a kicsikkel - fordult aztán felém.

 - Meddig? Hova? Minek? - törtek fel belőlem a kérdések.

 - Paula mesélte, hogy van a közelben egy játszótér és oda - nézett rám Ana szigorúan. - És azért, mert nem lehet a gyerekeket egész napra bezárni egy lakásba. Ja és, hogy meddig? - kérdezte hangját megemelve. - Ameddig kedvünk van - vágta oda majd faképnél hagyott.

 - Mindig ilyen tüzes a kicsike? - kérdezte Jukka röhögve.

 - Mi van Kims? Papucs lettél? - gúnyolódott Toni is. Egyedül Uffe nézett rám elgondolkodva.

 - Kuss! - reccsentem rájuk, majd vissza ültem a fotelba, ahonnan Ana érkezésekor álltam fel.

 - Miért van olyan érzésem, hogy valamit még nem mondtál el vele kapcsolatban? - szegezte nekem a kérdését Uffe. - Miért érzem úgy, hogy valami még van itt a háttérben? - nézett rám áthatóan.

 - Csak nem leszbikus? - nevetett fel gúnyosan Toni.

 - Rosszabb - temettem a kezeim közé az arcomat.

 - Férjnél van?

 - Nem, de van barátja - nyögtem ki és lemondó sóhajjal dőltem hátra a fotelben kezeimet a tarkómra kulcsolva.

 - Kimi, baszd meg! Az hol érdekelt téged valaha is? - rázta értetlenkedve a fejét Toni. - Megmutatod a kiscsajnak, hogy a pénz igenis boldogít és már sínen is vagy. Nem hiszem, hogy bárki is versenyezni tudna veled.

 - Belle-t nem érdekli a pénz - húztam el a számat szomorúan. - De ha érdekelné is, akkor sem rúghatnék labdába a csávója mellett.

 - Miért, ki a tököm az a gyökér? - kíváncsiskodott Toni amitől hálásan néztem rá, mert tudtam, hogy csak engem akart vigasztalni.

 - Biztosan tudni akarjátok? - sóhajtottam fel keserűen.

 - Naná - vágták rá szinte egyszerre. - Hagy utáljuk már mi is azért, mert megkaparintott egy ilyen nőt.

 - Anabelle pasija nem más, mint a portugál nagyágyú, Cristiano Ronaldo - ejtettem ki gúnyosan a focista nevét majd nem kis elégtétellel figyeltem a barátaim döbbent arcát.