Lola
- Nyugi fiúk - néztem körbe a buszon, ahol szinte tapintani lehetett a feszültséget. - Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, még akkor is, ha ők az ősi riválisok.
- De mégiscsak a Barcáról van szó - nyekeregtek óvódás módjára.
- És akkor mi van? - tártam szét a karomat értetlenül. - Tizenegy focista, akik ugyanazt akarják, amit mi. Nyerni. Ha jól tudom, elég sokan a válogatottban is együtt játszotok - néztem rájuk, mire a spanyolok nagy része bólogatni kezdett. - Akkor nem értem, hogy mi a gond? Elmegyünk, játszunk egy meccset a barátaink ellen.
- Fura ezt így hallani - morgott mellettem Ramos.
- Miért?
- Mert a "Mister" mindig az ellenkezőjét mondta. Ők az ellenség és nekünk kutyakötelességünk leigázni őket, még akkor is, ha ezt csak szabálytalanságok sorával érjük el. Ezért olyan feszült hangulatúak az El Classicók mostanában.
Döbbenten meredtem rájuk. Komolyan arra buzdította őket, hogy rúgják fel az ellenfelet és bármi áron nyerjenek? Most értettem meg igazán az utóbbi években látott meccsek történéseit. A legkeményebb jelenet talán az volt, mikor Ramos felrúgta Messit és a piros lapja után, még Puyolt is felborította. Nem kímélte, az őt nyugtatni akaró, Xabit sem. Piquet pedig, aki baráti kapcsolatban áll a védővel, Iker próbálta lenyugtatni. Csúnya meccs volt, de sose gondoltam volna, hogy ez mögött az edzőjük áll.
- Felejtsétek el ezt a hülyeséget! - csattantam fel. - Az egészséges rivalizálással semmi gondom nincs, de ők nem ellenségek, hanem ellenfelek. A foci egy sport és nem háború - tartottam rögtönzött kiselőadást neki és úgy láttam, hogy néhányan megkönnyebbülten fújják ki a levegőt.
Az öltözőben újra úrrá lett a feszültség, és akárhogy próbáltam velük beszélni, láttam rajtuk, hogy nem fogják az adást. Míg átöltöztek, tettem egy sétát a Camp Nou folyosóin, megcsodálva a rengeteg trófeát és kupát, amivel az ellenfél is büszkélkedhetett. Csak remélni tudtam, hogy egyszer egy vitrinbe az én nevem is bekerül a Realnál.
- Sok év szorgalmas munkája - hallottam meg egy kedves hangot. Megfordultam és magával a Barcelona edzőjével néztem farkasszemet. - Gerardo Martino - nyújtotta a kezét felém.
- Dolores Faria - fogadtam el és közben rajongással néztem rá, hisz ő mégiscsak egy legenda.
- Tudom - mosolygott rám. - A fiaim már felkészítettek, hogy egy gyönyörű hölgy a Madrid új edzője, és nem hazudtak. Meg kell mondanom, hogy kellemesebb látványt nyújt, mint az elődje.
Muszáj volt nevetnem a bókjain.
- Köszönöm. Remélem, hogy nem csak a kinézetem jutott el hozzájuk, hanem az elszántságomról is hallottak.
- Természetesen, és megtisztelő egy ilyen harcos amazon csapata ellen pályára lépni. Remélni tudom csak, hogy nem követi a "Mister" taktikáját.
- A "rúgjunk fel mindenkit, aki a pályán van"? Nem, az nem az én stílusom. Szeretem a tiszta játékot, mert a futball úgy ér valamit, ha a szabályokat betartják. Ezt elmagyaráztam a csapatomnak is, és aki nem fogta fel, az nagyon hamar a kispadon találhatja magát.
- Okos lány maga - fürkészte mosolyogva az arcomat. - Üzenem Romárionak, hogy büszke lehet, a lánya nem csak szép, hanem tehetséges is.
- Megmondom neki, bár mostanában kicsit letörtem a büszkeségéből - utaltam az újságcikkekre, amik még mindig rajtam csámcsogtak.
- Ne foglalkozzon velük. Nehéz helyzetben van, mert nőként megállni a helyét egy tipikus férfi sportban, nem könnyű feladat. Amit eddig tudok magáról, abból kiderül, hogy ügyesen teszi a dolgát.
Ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam soha. Beszélgettünk még sok mindenről, ami a focival kapcsolatos, az átigazolásokról, a többi csapatról és a közeledő FIFA gáláról is, de szóba került a jövő évi világbajnokság is.
- Egy élmény volt magával beszélgetni. Éveket fiatalodtam - nézett rám kedvesen. - Érdekes meglátásai vannak, az biztos. Örülök, hogy megismerhettem, de most már mennünk kell - mutatott a csapataink felé, akik érdeklődve nézték kettősünket, ahogy jókat nevetgélve, közeledtünk feléjük.
- Én köszönöm a tanácsokat. Jól esett végre valaki olyannal beszélgetni, aki nem néz le, mert nő vagyok.
- Nem is mertem volna, mert okultam Simeone hibájából - cukkolt a videóval.
- Ó, jaj - pirultam el. - Soha nem mosom már le magamról, igaz?
- Szerintem ez marad a magácska védjegye.
Odaértünk a csapatok elé, ahol egy-két lenéző pillantás is megvillant az ellenfél játékosaitól.
- Sok szerencsét - nyújtottam a kezem Martino felé, de ő nem megszorította, hanem a szájához emelte és megcsókolta.
- Győzzön a jobb - mondta, én pedig bólintottam. Végig néztem az ellenfél játékosain és a tekintetem megakadt egy barna, csillogó szempárban. Kihívóan elmosolyodtam és beharaptam az alsó ajkam, majd odafordultam a csapatomhoz és szerencsepuszival az arcukon küldtem őket a pályára. Nevetve fogadtam a másik féltől felhangzó "húúú", "az igen", " nekünk is" felszólalásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése