Lola
A buszban már feszült volt a hangulat. Látszott a csapaton, hogy az előtte álló feladatra koncentrál. Az utóbbi napokban rengeteget edzettünk, erősítettünk. Milliószor átvettük a taktikákat. Mindenki kívülről fújta, hogy mi a feladata. Zidaneval még mindig nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de megpróbáltuk nem éreztetni a csapattal. Beérve, a stadionba már sistergett a levegő a szurkolók által gerjesztett hangulattól. A fiúk bementek az öltözőjükbe, hogy felkészüljenek a meccsre. Nekem pedig a szokásos pofavizitre kellett mennem. Nem volt egyszerű dolgom, hiszen ebben a kultúrában a nők más megítélés szerint élnek. Lenéző tekintetek, gúnyos mosolyok kereszttüzében pózoltam a fotósoknak és adtam interjút idióta firkászoknak. Fellélegeztem, mikor végre elindulhattam az öltözőink felé. A fiúk már a játékos kijáróban álltak a másik csapat mellett. Karim rám nézett, én pedig bíztatólag rámosolyogtam. Cris huncut mosolyra húzta a száját és egy hármast mutatott. Felnevettem a magabiztosságán, mire az ellenfél játékosai rám kapták a tekintetüket. Nem értettem, hogy mit beszélgettek, de a kéjsóvár fejükről szinte mindent le lehetett olvasni. Ügyet sem vetve rájuk léptem a fiúkhoz és mindegyiknek adtam egy puszit, mire a Galatások morgolódni kezdtek.
- Így könnyű - nevetett fel mögöttem Fatih Terim, a másik csapat edzője. - A csillagokat is lehozzák az égről egy szép nő csókjáért - bókolt a maga módján, én pedig elhúztam a szám. Végre megindultak kifelé a bírók és a csapatokat kísérve, követtük őket. Kezet fogtunk, aztán sok szerencsét kívántunk a másiknak. Leültem helyemre a francia mellé, majd körülnéztem a lelátókon. Elképesztő mennyi ember jött el, hogy megnézze ezt az összecsapást. Rengeteg török szurkoló, egy maroknyi spanyol ellen.
- Szegény fiúk - sóhajtottam fel, tudtam, hogy milyen rossz érzés lehet úgy pályára lépni, hogy szinte mindenki az ellenfélnek szurkol. Hatalmas nyomást jelent még pluszban. Elhangzott a kezdő sípszó. Iker már a harmadik percben óriási bravúrt mutatott be. A törökök próbáltak letámadni minket, rögtön az elején. Az ütő is megállt bennem, mikor a tizedik percben Sergio nekiütközött Ikernek. Felugrottam a kispadról és aggódva vártam a híreket. Pillanatnyi megnyugvást hozott, hogy a kapus vállalta a folytatást. A fél szemem mindig Ikeren tartva, néztem tovább a meccset. Valami belső sugallatra hallgatva, elküldtem Diegot melegíteni, ami pár perc múlva, jó ötletnek bizonyult. Ikernek újabb rúgást kellett védenie és utána fájdalmas arccal kapott az oldalához. Kirúgta a labdát és én tudtam, hogy nem tudja folytatni. Csalódottan vette le a kesztyűjét és indult el felénk, útközben átadta Sergionak a kapitányi karszalagját. Diego már az alapvonalnál várta, ahogyan én is. Könnyes szemeibe nézve, megsimogattam a vállát. A csapatorvos és a gyúró eltűntek vele a kijáróban. Nehéz volt így a meccsre koncentrálni. A fiúk összezavarodtak, ezért muszáj volt a lelkemet kiordítva kommunikálni velük. Crisre és Benzemára számíthattam. Ők próbálták összeszedni a többieket fejben, míg Ramos teljesen megtört. A harmincharmadik percben Isco megszerezte nekünk a vezetést és látszódott a többieken is, hogy végre lélekben is visszatértek a pályára. A félidő lefújása után idegesen indultam az öltözőbe. Nem tudtam, hogy mi vár rám bent. Benyitottam és Iker sírástól vörös szemeivel néztem farkasszemet.
- Mi a diagnózis? - kérdeztem a dokit.
- Ahogy megtudom állapítani, zúzódás - felelte.
- Mennyi idő, míg rendbe jön?
- Kb. 2-3 hét.
Nem tudtam tovább kérdezősködni, mert kivágódott az ajtó és megérkezett a csapat, élükön Ramossal.
- Jól vagy? - sietett a barátjához és elé térdelt. - Ne haragudj, akkora egy ökör vagyok. Nem figyeltem csak a labdára.
- Nyugi Sese - szólalt meg Iker és rájöttem, hogy nála alkalmasabb embert nem ismerek a csapatkapitányi posztra. Most is Ramost nyugtatja, ahelyett, hogy a saját dolgával törődne. - Két hét és újra játszhatok - eresztett el egy halvány mosolyt a védőnek. - Különben is én nem kiabáltam, hogy jövök, így én is ludas vagyok a dologban.
Láttam, hogy Ramos nem teljesen nyugodott meg, de már nem lesz gond a koncentrációjával. Gyorsan átvettünk még egy-két felállást, majd megdicsértem Iscót és buzdítottam a fiúkat, hogy minél több gólt várok tőlük. Megnyugodva, lelkesen mentek pályára a 2. félidőre. Úgy látszik jót tett nekik a pihenő, mert Karim az 54. percben betalált az ellenfél kapujába. Óriási volt az örömöm, hisz végre láttam, hogy a francia kezd magára találni. Kilenc perc múlva azaz a 63. percben Cris volt eredményes. Teli szájjal vigyorgott rám, mert tudta, hogy mi lesz a jutalma, de nem állt meg itt, ugyanis három perc múlva újabb góllal kápráztatott el minket. 4-0 volt az állás, amivel én szívesen kiegyeztem volna, de a csapat nem így gondolta, mert Karim újabb gyönyörű gólt varrt be az ellenfél hálójába. Sajnos egy taktikai hiba miatt a 84. percben, Bulut lőtt gólt Diegonak, amire a 91. percben Cris válaszolt. 6-1-re nyertünk és én a büszkeségtől dagadó mellkassal fogadtam a gratulációkat. Kezet fogtam Fatihkal , majd szépen, lassan lesétáltam és vártam a fiúkat.
- Szép volt - szólalt meg Zidane mellettem.
- Jé, te beszélni is tudsz? - gúnyolódtam, mert az egész meccs alatt nem szólt hozzám egy szót sem.
- Bocs, hogy nem ugrállak körül, mint a többi hímnemű - vágta hozzám, mire bennem felment a pumpa, de mielőtt kioszthattam volna, Benzema jelent meg mellettünk és egy hirtelen mozdulattal átölelt.
- Köszönöm - suttogta a fülembe, miközben vigyorát nem lehetett letörölni az arcáról. Rámosolyogtam és megborzoltam nem létező haját.
- Nincs mit. Nekem is jó, ha rendben vagy - kacsintottam rá. Zidane érdeklődve nézett ránk.
- Lolának köszönhetem, hogy jobban érzem magam - magyarázta a másik franciának. - Csúcs szuper ez a csaj! - áradozott, mire nevetve befogtam a száját és elküldtem zuhanyozni. A volt csatár fürkészve nézte az arcomat egy ideig, majd halkan megszólalt.
- Lehet, hogy mégis adnom kéne neked egy esélyt.
Furcsán nézhettem rá, mert felnevetett.
- Karim a honfitársam, ezért jobban odafigyelek rá, mint a többiekre. Régen láttam őt ilyen felszabadultnak és ha jól vettem ki a szavaiból, neked köszönheti. Szóval... - vakarta meg a tarkóját - tűzszünet? - nyújtotta felém a kezét, amit én pár pillanatnyi hezitálás után, elfogadtam.
- Tűzszünet - mondtam én is, és néhány kaviccsal kevesebb nyomta a szívemet utána. Egy gond letudva.
- Lola! - hallottam meg kedvenc portugálom hangját és arcomra hatalmas mosoly kúszott.
- Igen? - rebegtettem meg a pilláimat Ronaldonak, aki gratulációnak álcázva átölelt és belesuttogott a fülembe.
- Betartottam a szavam, hármat lőttem. Te jössz. Mikor és hol?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése