10/10. 80.rész

Lola

   Ahogy visszatértünk Bilbaoból, újabb kemény edzéseket iktattunk be, hogy legyőzhessük a városi riválist. Cris és köztem még mindig hatalmas volt a feszültség és erre még az is rátett, hogy mostanában Sergio is egyre gondterheltebb arccal jelent meg köztünk. Február ötödikén a feszültség a tetőfokára hágott. A Bernabeaut elfoglalták a "matracosok" szurkolói.
 - Lolita - nézett rám szigorúan a bácsikám. - Remélem mára nem tervezel semmi botrányosat.
 - Én? - néztem a legártatlanabb tekintetemmel rá, de aztán elvigyorodtam. - Amíg Cholo nem basztat, befogom a számat, de ha megint piszkál akkor nem fogom vissza fogni magamat.
 - Ettől féltem - sóhajtott fel Flo bácsi. - Kérlek, kicsim - nézett rám szinte könyörögve - legalább a klub hírnevére gondolj.
 - Megpróbálok, de nem ígérhetek semmit.
 - Nekem ennyi is elég - mosolyodott el megkönnyebbülten mikor kiléptünk az irodájából és elindultunk a pályára. - Bale jobban van? - kérdezte hivatalos hangon, amit mindig elővett, ha más is volt a környezetünkben.
 - Még nem - ráncoltam össze gondterhelten a homlokom. - Idegesítő, hogy megint kiújult a sérülése, pont most amikor már kezdett beilleszkedni a csapatba.
 - Reméljük hamar rendbe jön - nézett rám, majd kezet fogott velem a rengeteg újságíró előtt, akik nem győzték kattogtatni a gépüket. Erőltetett mosollyal az arcomon néztem a kamerákba. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, mikor végre kimehettem a kispadhoz. A fiúk már felsorakoztak és elhangzott a Madrid himnusza is. Amíg a csapatom lekezelt az ellenféllel, addig én jó vendéglátó módjára, a kamerák kereszttüzében, széles mosollyal az arcomon ellépdeltem a másik kispadhoz.
 - No nézd csak - pislogott rám rosszindulatúan Simeone - milyen szemetet fújt ide a szél?
 - Elég nagyot - vigyorogtam rá töretlenül - és ahogy elnézem zsírosat - utaltam a lenyalt frizurájára.
 - Kicsinállak te szuka... - borult el a tekintete és én nem is akartam mást, minthogy premier plánba lássa mindenki, hogy nem én kezdem az ellenségeskedést, mégha nem egészen így is van.
 - Nono Cholo - mosolyogtam rá fogaimat kivillantva - vigyázz, hogy viselkedsz mert minden kamera téged vesz. Szóval sok szerencsét - húztam vissza a kezemet, amit még mindig nem fogadott el majd hátat fordítva neki visszasétáltam az enyémekhez.
 - Ügyes húzás volt - dicsért meg Zizu majd lepacsiztunk.
  Megszólalt a síp és onnantól már csak a meccsnek éltünk.
 - Remélem nem most szakad meg a szériánk - mormogta maga elé a francia miután a tizenharmadik percben Ikernek óriásit kellett védenie.
 - Miről beszélsz? - fordultam felé értetlenkedve.
 - Már huszonegy meccs óta veretlenek vagyunk.
 - Honnan tudsz te ilyeneket? - ráztam meg nevetve a fejemet.
 - Internet, édes Lola, internet - nevetett fel, de aztán fel is ugrottunk, mert Pepe megszerezte nekünk a vezetést.
 - Ez az! - boxoltam a levegőbe örömömben. Mindig szerettem nyerni, de az Atlético ellen külön öröm volt.
  Innentől kezdve a játék jobban hasonlított egy pankrációra, mint focimeccsre. A sárga lapok egymást követve villantak fel a bíró kezében, minket sem kímélve. A szünetre 1-0-val mentünk le, de ez is elég volt ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat, mint az Atletisek. Az öltözőben megdicsértem a csapatomat és megkértem őket, hogy próbálják visszafogni magukat, hogy ne kelljen senkinek se idő előtt zuhanyoznia. Magabiztosságot sugározva mentünk ki a folytatásra. Ellenfeleink arcán is elszántság tükröződött, ami csak még jobban feltüzelte a fiúkat. Amíg a focisták a pályán vívtak kemény harcot, addig én az oldalvonal mellett állva ordítottam ki a tüdőmet, taktikai tanácsokat osztogatva.
  A hetvenharmadik percben lecseréltem a fáradtnak tűnő Benzemát Moratára ami szinte azonnal meghozta a gyümölcsét, mert az ő asszisztjából Di Maria 2-0-ra növelte az előnyünket. Mi örültünk, de innentől fogva az ellenfél elvesztette a fejét. Simeone megpróbált kihozni a sodromból, de ezt egy apró trükkel megakadályoztam. Hallgattam a nagybátyámra és csak mosolyogva figyeltem, ahogy az argentin sárgalapot kap. A játék végét jelentő sípszó után jókedvűen indultunk az öltözőbe, de út közben belebotlottunk Flo bácsiba.
 - Büszke vagyok rád - veregette meg a hátamat kedvesen, majd le is lépett.
 - Szerintem is le a kalappal előtted - karolta át a vállamat Zizu. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire higgadt tudsz maradni.
 - Miért? - néztem rá meglepettséget színlelve.
 - Mert Diego nem túl kedves szavakkal illetett - nézett rám elbizonytalanodva .  - Vagy te nem is hallottad?
 - Nem - nevettem fel, majd benyúltam a zsebembe és elővettem a headsettemet. - Muszáj volt bedugnom a fülemet, hogy kibírjam balhé nélkül - vigyorodtam el.
 - Aj, te lány - röhögött fel Zidane - ha nem volnál ki kéne találni.
  Hangosan nevetve léptünk be az öltözőbe ahol megköszöntem a srácoknak a mai teljesítményüket.
 - Lola! - szaladt utánam Benzema a folyosón.
 - Igen? - néztem rá kíváncsian.
 - Ha nem gond, akkor kihagynám a holnapi edzést...
 - Miért is?
 - Chloé most hívott, már a kórházban van és...
 - Karim! - vágtam a szavába. - Miért nem ezzel kezdted?
 - Akkor nem gond?
 - Nem, de mit keresel még itt? - néztem rá szigorúan. - Nyomás, segíts az asszonynak, ha már bevállalta, hogy szül neked egy gyereket.
 - Köszi - vigyorodott el majd már ott sem volt. Futólépésben tűnt el a szemem elől, az arcomról pedig leolvadt az eddig ott ülő mosoly. Persze, hogy örültem a boldogságának, de belül irigykedtem. Először Iker most Benzema. Lassan mindenkinek összejön a gyerek, csak én maradok egyedül, örökre. Az irodámba érve felkaptam a táskámat és az autómhoz siettem. Ahogy beültem, csengeni kezdett a mobilom. A kijelzőn Pepe neve villogott.
 - Mondd! - szóltam bele a készülékbe miközben elindítottam az autóm.
 - Lola, drága, egyetlen, édes, aranyos edzőnk - kezdte a hízelgést.
 - Hűha, valamit nagyon szeretnél - nevettem fel. - Na, gyorsan nyögd ki!
 - Szóval a fiúkkal szeretnénk elmenni bulizni és eszünkbe jutott, hogy mi lenne, ha te is velünk tartanál.
 - Ez rendes tőletek - mosolyodtam el -, de most inkább kihagynám.
 - Biztos? - kámpicsorodott el a hangja.
 - Teljesen. Fáradt vagyok és nem vágyom másra, csak az ágyamra.
 - Értettem - sóhajtott fel a védő -, de az nem baj, ha mi...?
 - Nem, megérdemlitek - nevettem fel miközben úgy éreztem magam, mint egy tanárnéni, akitől a kisdiákok engedélyt kérnek a bulizásra. - Csak kérlek szépen titeket, hogy ésszel legyetek, mert egyiktek seggét sem szeretném mentegetni a média előtt.
 - Megígérem, hogy jók leszünk - jött a válasz. - Jó pihenést főnök!
 - Nektek is - nyomtam ki nevetve a telómat.
 Ahogy hazaértem, lezuhanyoztam és bezuhantam az ágyba, hogy kipihenjem az elmúlt időszak fáradalmait.