Las Puertas de Infierno 80.

Kimi

   Furcsán éreztem magam mikor kiszálltunk a gépből. Le sem tudtam venni a pillantásomat a velem együtt utazókról. Figyeltem minden reakciójukat és szinte rimánkodtam magamban, hogy tetszen nekik a hazám.

  Ana, mint egy tyúkanyó úgy terelgette a gyerekeket a terminálon át. Én még megköszöntem a pilótámnak és a személyzetnek a zökkenőmentes utazást, majd újdonsült családom után siettem. Családom? Milyen fura volt kimondani, mégis annyira jó. Ösztönösen fontam  a karomat Anabell derekára és így irányítottam őt a parkolóban várakozó autóm felé. Ha nem is tetszett neki a mozdulatom, egy szóval sem említette, csak vezette a két kicsit, hogy minél előbb biztonságban tudja őket. Beülve a kocsiba Ana nagyot nézett, mert a hátsó ülésen két vadonatúj gyerekülés terpeszkedett.

 - Ezt hogy csináltad? - kérdezte döbbenten miután segített a kicsiknek becsatolni magukat.

 - Titok - vigyorogtam sejtelmesen, de aztán mégis válaszoltam. - Tudod néha jól jön, ha van az embernek egy bátyja, aki gyakorló apuka és akinek elég egy telefon és már meg is csinálja amit kérek.

 - Rendes volt tőle - nevetett fel a lány és ettől a gesztustól megbolondult a ketyegőm.

 - Többet kéne mosolyognod - szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam, mert Ana elkomorodott. Tudtam, hogy régen mikor együtt voltunk rengeteget nevetett és éreztem, hogy ennek az elhagyása velem kapcsolatos.

 - Mikor érünk már oda? - nyafogott Nico, amit nem is csodáltam, hiszen mint megtudtam soha ennyit nem utazott egy huzamban.

 - Fél óra és ott vagyunk - néztem hátra a tükörbe bátorítólag.

 - Az még nagyon sok - görbült le a pici szája. Ijedten néztem Anabellre.

 - Kicsim - fordult hátra a lány - mit szoktunk csinálni, ha nagyon unatkozunk?

 - Nem tudom - rázta a fejét szomorúan a fiam.

 - Gondolkodj egy kicsit - mosolygott rá halványan Ana.

 - Én tudom - kiáltott fel Lina, amin elcsodálkoztam, mert eddig szinte a szavát sem hallottam. - Énekelünk - csapta össze a kis kezeit izgatottan.

 - Úgy van - bólintott a mellettem ülő. - Ilyen hosszú útra csak egy ének jut eszembe - mondta, majd halkan bele kezdett. - Egy üveg alma...

 - Két üveg alma, három üveg alma - sorolták a kicsik jókedvűen. Ana visszafordult hozzám.

 - Kíváncsi vagyok, hány üveg almátok lesz mire megérkezünk - szólt még hátra.

 Mosolyogva hallgattam a gyerekek lelkes számolását.

 - Kösz - pillantottam a mellettem ülőre lányra. - Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem vagy itt.

 - Biztos sikerült volna megoldanod valahogy - biccentett felém.

 - Miből gondolod?

 - Valahol olvastam, hogy Rami fiait is úgy szereted, mintha a sajátjaid lennének.

 - Te olvastál rólam? - döbbentem le.

 - Csak néha - pirult el. - Nico nyúzott vele, mert ő mindent tudni akart rólad - fordította el a fejét és kifelé kezdett bámulni az ablakon.

 - Annyira hihetetlen, hogy anélkül is rajongott értem, hogy tudta volna az igazságot. Mintha érezte volna...

 - Igen - suttogta Ana, de nem fordult felém.

  Az út további részében csendbe burkolóztunk, csak a gyerekek éneklése, számolása hallatszott hátulról, ami bensőségessé tette számomra az utazást.

  A házunk előtt leparkolva a gyomrom borsónyira zsugorodott az idegességtől. Ahogy megállt az autó az örök mozgó Nico már pattant is ki az üléséből.

 - Hű, de szép - mondta, miután végig nézett a házon, és ettől dagadni kezdett a mellkasom a büszkeségtől. - Gyere Lina, nézd! - rángatta ki a húgát is a kocsi belsejéből.

 - Nico, légyszíves viselkedj - szólt rá Ana. - Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy egy vadembert neveltem fel - nézett rá szigorúan.

 - Bocsi anya - hajtotta le a fejét a fiam. Lenyűgözött, hogy mennyire jól neveli a gyerekeket.

 - Gyere, hagy igazítsam meg a kabátodat - lépett elé már mosolyogva az anyja és egy puszit nyomott a kicsi fejére.

 - Mehetünk? - türelmetlenkedtem, mert már be akartam őket mutatni a számomra legfontosabb személynek.

 - Persze - fogta kézen a gyerekeket, majd észre vettem, hogy idegesen kifújja a levegőt.

 - Megjöttünk! - kiáltottam el magam miután beléptünk a házba.

 - Na végre! Már el sem tudtam képzelni, merre vagytok - hallottam meg édesanyám hangját, majd ő is felbukkant, kezét éppen a kötényébe törölte.

 - Lassabban jöttem, mert nem akartam száguldozni - öleltem magamhoz majd a vendégeink felé fordultam. - Anya, hagy mutassam be neked Anát és a gyerekeimet. Nico és Lina - terült szét hatalmas vigyor az arcomon.

 - Jó napot! - nyújtott kezet a lány anyának zavartan. - Anabell Montgomery. Köszönjük a meghívást.

 - Paula Raikkönen, de hívj csak Paulának - fogadta a köszönését, miközben jól megnézte magának az előtte állót. - Ne köszönd lányom, mert ha jól tudom, mostantól ti is a családhoz tartoztok - mosolyodott el. - Na és hol vannak az én unokáim? - fordult a két kicsi felé, akik megszeppenve nézték őt az anyjuk háta mögül.

 - Édeseim, mutatkozzatok be szépen - kérte tőlük Ana, mire a fiam felbátorodott.

 - Nicola Matthias Montgomery.

 - Nagyon szép neved van - hatódott meg anyukám, egy kérdő pillantást vetve rám, mire én bólintottam. Tudtam, hogy neki is apa jutott eszébe. - És ezt a gyönyörű hercegnőt vajon hogy hívják? - fordult a lányom felé.

 - Lina Emma Montgomery - suttogta halkan a kicsilány, de el nem mozdult volna az anyja mellől.

 - A tiéd is csodálatos - mosolygott rájuk, ellágyult szívvel. - Mondjátok csak szeretitek a sütit?

 Erre a szóra mindketten felkapták a fejüket. Nemhiába na, a Raikkönen vér...

 - Úgy látom igen - nevetett fel anya. - Ha anyukátok megengedi, akkor mindjárt kaphattok valami finomat - nézett kérdőn Anára, aki bólintott.

 - Jöttök velem? - nyújtotta nekik a kezét, amit a kicsik rövid habozás után megfogtak. - A mama sütött nektek valami finomat - magyarázta miközben eltűnt velük a konyhában.

 - Azt hiszem levették a lábáról az öreglányt - kuncogtam fel.

 - Kimi - nézett rám Ana felháborodva. - Hogy beszélhetsz így az anyukádról?

 - Tudja, hogy így hívom - nevettem el magam - és azt is, hogy attól még imádom.

 Néhány pillanatig szótlanul álltunk egymással szemben. Kedvem lett volna magamhoz szorítani és addig csókolni, míg el nem felejtetem vele azt a portugál majmot, de nem tehettem. Nem akartam elijeszteni. Ana olyan volt nekem, mint vadásznak a zsákmány. Szép lassan, élvezettel akartam becserkészni, hogy aztán a meglepetés erejével terítsem le.

 - Szeretnék elmenni a mosdóba - mondta halkan, de így is kizökkentett a beteges fantázia világomból, ahol csak ő és én voltunk, na meg egy franciaágy.

 - Basszus, de udvariatlan vagyok - kaptam észbe. - Gyere, megmutatom a fürdőszobát és azt is, hogy hol fogtok aludni - vigyorogtam perverzül.

 Fellépcsőztünk az emeletre.

 - Itt a fürdő, az ott szemben a bátyám volt szobája, de most a kicsik fognak ott aludni. Ez pedig - nyitottam ki a mellettünk lévő ajtót - az én szobám.

  Figyeltem az arcát, ahogy felfogta a mondottakat majd először elpirult, utána elsápadt.

 - És én...hol fogok aludni? - nyelt nagyot miközben szemei a szoba közepén terpeszkedő ágyra tapadtak.

 - Sajnos csak az én szobámban van hely - haraptam az ajkaimba, hogy el ne áruljam magam egy ide nem illő vigyorgással.

 - Mi? - emelkedett meg a hangja. - Az nem...nem lehet - dadogta. - Én nem fogok veled aludni - emelte fel a fejét dacosan.

 - Ana, kérlek - tettem az ártatlant. - Értsd meg, nincs több szobánk.

 - Akkor inkább a kanapén alszom, nekem az is megfelel - jelentette ki.

 - Nem engedhetem - csattantam fel. - Bell - léptem közelebb hozzá - megígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád. Így jó lesz? - fúrtam a tekintetemet az íriszeibe. Láttam rajta, hogy valami más megoldáson töri a fejét, de aztán feladta. - Rendben - sóhajtott fel. - De ha egy ujjal is...

 - Megígértem, hogy nem - tettem a szívemre a kezem, de magamban vitus táncot jártam, ugyanis a számat egy szóval sem említettem.