10/10. 82.rész

Cris

   Percekig csak bámultam a kerítést, ahol a lány eltűnt a szemem elől a vizes ruhájában. Bele sem akartam gondolni, hogy mi történhetett volna, ha ő nincs.
 - Cris - térített magamhoz Irina érintése. - Összeszedtem néhány ruhát Juninak.
 - Kösz - eszméltem fel, majd én is besiettem átöltözni. Percek múlva már az autómban ültünk és a kórház felé száguldottunk.
  A recepciónál elmagyaráztam, hogy a fiamat keresem akit nem rég hoztak be. A nővérke kedvesen útbaigazított, így a barátnőmmel kézenfogva nemsokára megtaláltuk a keresett folyosót.
 - 324-es - olvastam le a szobaszámot majd benyitottam. Kicsi fiam ott feküdt az ágyban és ijedt tekintettel nézett ránk.
 - Itt vagyok - léptem hozzá és a karjaimba zártam. Úgy ölelt át, mintha többé nem akarna elengedni. - Most már nem lesz semmi baj, itt vagyok veled - pusziltam a hajába.
 - Jó napot! - nyitott be egy orvos. - Dr. Antonelli vagyok - nyújtott kezet. - Én vizsgáltam meg a nagylegényt és örömmel jelenthetem, hogy az ijedtségen és a homlokán lévő puklin kívül semmi baja sem lett. Szerencse a gyors és szakszerű elsősegély nyújtásnak - mosolygott a fiamra.
 - Köszönjük - sóhajtottam fel megkönnyebbülve majd leültem az ágy szélére.
 - Jól ránk ijesztettél - simított végig Juni arcán Irina.
 - Nem direkt volt - pislogott még mindig rémülten. - Csak futottam és megcsúsztam. Beütöttem a fejem és semmire sem emlékszem csak arra, hogy Lola megcsókolt - suttogta a mondat végét pipacs piros arccal majd értetlen tekintetünket látva fejére húzta a takarót.
  Először semmit nem értve pislogtam rá, majd leesett a tantusz. Juni az újraélesztésre gondolta azt, hogy Lola megcsókolta. A szám magától húzódott széles mosolyba.
 - Kicsim, neked tetszik Lola? - kérdeztem két vigyorgás közben.
 - Apa, hagyjál már - fordult el durcásan, ezzel is elárulva magát.
 - Nem tudom, kiről van szó - szólt közbe a doki -, de ha arról, aki újraélesztette a kisfiút, akkor meg kell hogy mondjam, megmentette az életét. Sajnos az ilyen esetekben nem mindig van ott az emberrel olyan valaki, aki nem veszíti el a lélekjelenlétét. Néha csak perceken múlik, hogy a dolgok olyan jól süljenek el, mint ebben az esetben.
  Hatalmasat nyeltem, hiszen az orvos most tudatosította bennem, hogy akár el is veszíthettem volna a fiamat. Könnyes szemekkel néztem a kicsi arcára. Bele is őrültem volna a fájdalomba, ha többet nem láthatom. Önkéntelenül húztam közelebb a mellkasomhoz és magamban hála imát rebegtem annak a nőnek, akinek rettenetes dolgokat vágtam a fejéhez, mégis neki köszönhetem, hogy még van értelme az életemnek.
 - Mikor mehetek haza? - kérdezte Junior az orvost.
 - A biztonság kedvéért még éjszakára bent tartanánk - magyarázta nekem -, ha nem lesz gond, akkor holnap már haza is mehetnek. - Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. - Most megyek, mert még mások is várnak rám - köszönt el a férfi.
 - Felhívom anyukádat - simított végig a hátamon Irina majd magamra hagyott a fiammal, akivel csak szótlanul néztük egymást. Nem tudom, meddig ültünk így, de egyszer csak csörögni kezdett a telefonom, megtörve a ránk nehezedő csendet.
 - Igen? - szóltam bele, meg sem nézve, hogy ki keres.
 - Cris, Iker vagyok - hallottam meg a barátom aggódó hangját. - Minden oké?
 - Nem mondhatnám, de miért? - tettem közben a kezem Junior hajára és simogatni kezdtem, mert láttam rajta, hogy elálmosodott.
 - Sara szólt, hogy tele van a net Junival ahogy kiveszik egy mentőből. Mi történt?
  Lehunytam a szemeimet és felidéztem a képeket, amiktől még most is megborzongtam.
 - Kint futkározott, megcsúszott, beverte a fejét a medence szélébe és ha nincs Lola... - csuklott el a hangom.
 - Lola? - kérdezte kíváncsian a kapitány.
 - Ő élesztette újra - suttogtam megint a történtek hatása alá kerülve.
 - Úristen - halkult el Iker. - De ugye minden oké?
 - Most már igen. Holnap már haza vihetem.
 - Az jó - sóhajtott fel a kapus. - Akkor gondolom holnap ne várjunk?
 - Ne, és ha lehet mond meg Lolának, hogy nem megyek edzésre...
 - Nyugi - higgasztott le Iker. - Szerintem ő sem várja el, hogy gyere, de ha téged az megnyugtat, akkor beszélek vele.
 - Köszönöm - hálálkodtam, mert nem akartam bevallani neki, hogy nincs pofám felhívni a lányt.
  Elbúcsúztunk  majd kinyomtam a telefont és tekintetemet Juniorra függesztettem, aki a simogatásomtól elaludt és most halkan szuszogott, elveszve a hatalmas takaró alatt. Annyira kicsinek és törékenynek tűnt, pedig mikor elemében volt, a tűzön sem égett volna meg. Halványan elmosolyodtam mikor eszembe jutott, hogy mit szoktak leművelni Enzoval és Ivanoval. Megint a szívembe mart a gondolat, hogy majdnem elvesztettem őt. Késztetést éreztem rá, hogy mellé feküdjek és belélegezzem az illatát, ami már rég nem volt az az igazi baba illat, de számomra mégis nagyon finom volt. Lerúgtam a cipőimet és végig dőltem az ágyon. Juni mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, addig fészkelődött míg teljesen az ölembe nem bújt. Elmosolyodtam hiszen mikor kisbaba volt, akkor is mindig ezt csinálta.
  Halkan kinyílt az ajtó és belépett rajta Irina. Halvány mosolyra húzta a száját, mikor meglátott minket.
 - Szia - suttogta.
 - Szia.
 - Beszéltem anyukáddal, holnapra itt lesz - bólintottam, hogy értettem.
 - Haza jössz éjszakára?
 - Nem , itt maradok vele, mert nem akarom, hogy ha felébredne, akkor megijedjen. Miért? - néztem rá érdeklődve.
 - Reggel megy a gépem - nyögte ki.
 - Nem tudnád lemondani, most az egyszer?
 - Nem lehet. Tudod, hogy...
 - Tudom - vágtam a szavába mérgesen. - Első a karriered.
 - Ne haragudj - pislogott rám ijedten.
 - Nem haragszom - néztem az alvó fiamra -, de így soha nem fogod átérezni a felelősséget, ami az anyasággal jár.
 - Cris, én még nem akarok anya lenni - motyogta az orra alatt, amivel szinte tőrt döfött a szívembe és amivel eszembe juttatta Lolát, aki bármit megtett volna egy kisbabáért, de számára ez már lehetetlenné vált. Az agyam egy pillanat alatt szállt el és nem titkolva az érzéseimet néztem a barátnőmre.
 - Most jobban teszed, ha elmész! - szóltam, fejemet elfordítva róla.
 - Cris...
 - Menj már! - dörrentem rá, mire Junior megmoccant az ölemben.
  Irina szomorú szemekkel pislogott rám, de mikor látta, hogy nem foglalkozom vele, összeszedte a cuccait és lelépett. Sóhajtva hunytam le a szemeimet. Majdnem felnevettem kínomban mikor rájöttem, hogy milyen igazságtalan is az élet. Az egyik nő bármit megtenne azért, hogy anya lehessen, de nem lehet neki kisbabája, míg a másik minden követ megmozgat, hogy még csak véletlenül se kelljen felelősséget vállalnia egy másik életért. A sors kegyetlen tréfája - horkantam fel magamban. Zavaros gondolataimmal a fejemben merültem álomba, a fiammal a karjaim között.