Las Puertas de Infierno 79.

Ana

   - Kérsz valamit? - kérdezte kedvesen a mellettem ülő férfi, mire csak megráztam a fejemet. Gondolataimba merülve töprengtem azon, hogy kerülök én egyáltalán ide? Egy magángépen repültünk Finnország felé. Mellettem Kimi ült, velünk szemben pedig a gyerekeink, akik még mindig nem fogták fel, hogy mi is történik velük. Az előző pár napban a pilóta szinte minden percét velük és így velem töltötte. Nico hamar megszokta az új helyzetet, míg Lina még mindig idegenkedve fogadta a férfi közelségét.

 - Most az anyukádhoz megyünk? - kérdezte a kisfiam az apjától.

 - Igen. Ő a ti mamátok és már nagyon kíváncsi rátok - mosolyodott el halványan Kimi.

 - És az apukád is ott lesz? - cserfeskedett volna tovább a kicsi.

 - Nico! - szóltam rá hiszen tudtam, hogy a finn már elveszítette az édesapját.

 - Hagyd csak - kért szomorúan Kimi, majd a fiához fordult. - Tudod, az én apukám már az angyalok közt van.

 - Akkor örülnöd kéne - szólalt meg halkan Lina.

 - Miért? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a finn.

 - Mert most közel vagy hozzá - mutatott ki a kislányunk az ablakon. Mikor kinéztünk egyből rájöttünk mire gondol, hiszen alattunk minden csupa felhő volt. Úgy gondolhatta, hogy közel vagyunk a mennyországhoz.

 - Erre még sosem gondoltam, de igazad van - simított végig a lánya haján Kimi.

Lina szégyenlősen dőlt vissza az ülésébe majd lehunyta a szemeit és néhány perc múlva már édesen szuszogott. Nico először körbe-körbe forgatta a fejét és mindent alaposan megvizsgált majd mikor elfáradt, ő is becsukta a szemeit. Mosolyogva figyeltem ahogy a fejüket egymásnak nyomták és még álmukban is érezhető volt az a testvéri szeretet, ami összekötötte őket.

 - Gyönyörűek - szólalt meg mellettem a finn miközben telefonjával egy rakás képet készített a kicsikről.

 - Igen - válaszoltam, de mint eddig most is zavarban voltam a társaságában.

 - Kérdezhetek valamit? - fordult felém.

 - Persze - sütöttem le a szemeimet.

 - Nico második neve...

 - Igen - vágtam közbe, mert tudtam, hogy hova akar kilyukadni. - Az apukád után kapta.

 - Miért? -szegezte nekem a következő kérdést. Felnéztem az arcára és a szemeim megakadtak a pilóta különleges színű íriszein.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Mikor a kezembe adták és ránéztem, azonnal láttam, hogy mennyire hasonlít rád. A te nevedet mégsem adhattam neki, hiszen abból azonnal következtethettek volna az apja kilétére, így inkább apukádét kapta. Azt szerettem volna, ha valami köti őket valamennyire a gyökereikhez, ezért is kaptak mindketten finn neveket.

 - Köszönöm - szorította meg a kezemet. - Nem is tudom, hogy mennyit jelent ez nekem és nem csak ez, hanem az is, hogy vállaltad és felnevelted őket egyedül. Tudom, hogy nem volt egyszerű, de te mégis megtetted.

 - Igazad van, nem volt könnyű - húztam el a kezemet tőle -, de megérte - néztem mosolyogva a két szőke hajú tündérre.

 - Ana - sóhajtott fel Kimi. - Gondolod, lehetünk barátok? Már csak a kicsik miatt is - magyarázkodott. - Nekik is jobb lenne, ha azt látnák, hogy a szüleik jól kijönnek egymással.

  Megütközve néztem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is itt ülök vele és ilyen dolgokról beszélgetünk. Eszembe jutottak Cris szavai amiket a búcsúzásnál mondott. "Vigyázz vele, mert nekem már az sem tetszik ahogy rád néz!"

  Halványan elmosolyodtam az emléktől majd egy apró sóhaj hagyta el a számat. Hiányzott, de nem csak ő hanem a többiek is.

 - Valami baj van? Rosszat mondtam? - figyelte az arcomat a finn.

 - Nem - ráztam meg a fejemet - csak tudod annyira furcsa ez az egész - mutattam kettőnkre. - Pár napja még nem is tudtál róluk aztán megfenyegettél most meg azt kéred, hogy legyünk barátok. Nekem ez annyira hihetetlen.

 - Már ezerszer bocsánatot kértem tőled azért - szűrte szavait a fogai közt idegesen.

 - Nem erről van szó - állítottam le. - Csak... te nem érzed ebben a visszásságot?

 - Nem tudom miről beszélsz - fordult az ablak felé és a felhőket kezdte tanulmányozni.

 - Mindegy - sóhajtottam fel. - Lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgokat - zártam le a témát, de valahol legbelül tudtam, hogy igazam van. Valami nem stimmelt, de egyenlőre nem tudtam rájönni, hogy mi.

  A repülő út további része csendben telt. A gyerekek jóízűen aludtak. Kimi lehunyt szemekkel ült mellettem, de mérget vettem volna rá, hogy nem alszik. Unalmamban elővettem a füzetemet és újabb számolásokba kezdtem. Felirkáltam, hogy még miket kell elintéznem ahhoz, hogy végre megnyithassam az üzletemet. Annyira belemerültem a számolásba, hogy nem is vettem észre a felém hajoló finnt csak amikor megszólalt a fülem mellett.

 - Ezek mik? - rekedtes hangja felborzolta a nyakamon lévő pihéket amitől megborzongtam. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - nézett rám pimasz mosollyal a szája szélén.

 - Mégis sikerült - nyeltem nagyot, mert a közelségétől a múlt furcsa képei kezdtek peregni a szemem előtt.

 - Szóval? Mit csinálsz? - húzódott ki az aurámból.

 - Kiszámoltam, hogy mennyit kell még dolgoznom, hogy minden tökéletes legyen - hadartam el.

 - Ezt nem értem - nézett rám kíváncsian.

 - Mit nem értesz rajta? - csóváltam meg a fejemet. - Minden estéért kapok egy bizonyos összeget. Eddig világos? - pislogtam rá kérdőn mire bólintott. - Na már most, kiszámoltam, hogy még hány estét kell végig táncolnom ahhoz, hogy végre meglegyen a pénz amiből megtudom nyitni az éttermemet.

 - Én azt hittem... - lepődött meg.

 - Mit? Hogy hetven éves koromig egy rúd mellett fogok vonaglani? - csattantam fel ingerülten.

 - Nem, én arra értettem, hogy mivel te és Ronaldo... szóval, hogy ő tudna támogatni a pénzével - fejezte be.

 - Na látod, ebben teljesen igazad van. Az az Ő pénze, ez pedig az enyém és Cris tudja a legjobban, hogy soha semmilyen körülmények között nem fogadnám el az anyagi segítségét.

 - De miért? Hiszen annyira kézenfekvő dolog lenne - értetlenkedett.

 - Neked lehet, meg másnak is, de nekem nem. Mióta elvesztettem a szüleimet, mindenemért egyedül küzdöttem meg. Akárcsak értük - mutattam a gyerekeimre. - Soha nem engedném senkinek, hogy kitartott nőt csináljon belőlem és pont ezért nem fogadnám el senki pénzét sem - néztem a finn szemeibe, ahonnan először csodálkozást majd elismerést olvastam ki.

 - Még akkor sem, ha én adnám? Mondjuk, mint elmaradt gyerektartás - kérdezte puhatolódzva.

 - Nem - húztam ki magam. - A te pénzed sem kell.

 - Pedig sokkal könnyebb lenne. Már most abba hagyhatnád a munkát - nézett rám.

 - Tudom, de nem érdekel. Az az én éttermem lesz, az én álmom, amit a saját két kezemmel teszek össze és soha senki nem vághatja az arcomba, hogy nélküle nem ment volna.

 - Oké, felfogtam - adta fel a győzködésemet. - Tudod - meredt maga elé elgondolkodva - rengeteget változtál - emelte rám a tekintetét. - És nem csak külsőleg - mosolyodott el - bár régen is csinos voltál, de most... nagyon jól áll az anyaság.

 - Köszönöm - pirultam el a hirtelen jött bóktól.

 - Amikor megismertelek - folytatta - egy naiv kislány voltál, aki rajongással szeretett. Most pedig már egy komoly, céltudatos nő vagy, aki nem hagyja magát befolyásolni senkinek. Ez tetszik nekem.

 A döbbenettől tágra nyílt szemekkel néztem a finnre, aki az egyik kezét rásimította az arcomra és úgy folytatta.

 - Az sem elhanyagolható tény, hogy szültél nekem két gyereket, de még ha nem is lenne így - nézett merően a szemembe - akkor is el kellene ismernem, hogy hatással vagy rám.

  Rémülten figyeltem ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Ajkait már csak néhány centi választotta el az enyémektől. Úgy éreztem magam, mint a vad, akit ledermesztett az autó fényszórója. Moccanni sem bírtam.

 - Anya, mikor érünk már oda? - térített vissza a kábultságomból Lina hangja. Kimi néhány finn káromkodást elnyomva az orra alatt fordult tőlem el és kezét végre elvette az arcomról.

 - Nem sokára kicsim - néztem a lányomra, aki még álmosan dörzsölgette a szemeit.

 - Kb. fél óra és a földön leszünk - nézett az órájára a finn majd rám mosolygott.

  Pirulva fordultam el tőle. Nem akartam a szemébe nézni, de nem is tudtam volna. A bennem tomboló érzések maguk alá temettek, mint egy cunami. Kérdések százai villantak fel előttem. Miért csinálja ezt velem? De ami a legjobban foglalkoztatott, az az volt, hogy miért lódult meg a szívem egy pillanatra mikor hozzám ért?