Lola
Nyomomban Sergioval, bedöcögtem az öltözőmbe. Hiába voltam jó kondiba, az orvositól idáig mankózni igencsak fárasztó volt. Szekrényemhez léptem és az ajtajának támasztottam a mankókat. Törölközőt, tusfürdőt és tiszta fehérneműt vettem elő, majd praktikus megfontoltságból, egy rövidnadrágot és egy pólót. Sergio segített felhúzni a zsákot a gipszemre, amit szorosan megkötöttem.
- Rutinos vagy - nézett rám, szemeiben kíváncsisággal telve a védő.
- Nem az első törésem - adtam választ a ki nem mondott kérdésére.
- Tehát törés - sóhajtott fel, majd leült az egyik székre, kezei közé véve az arcát. - Nézd, én tényleg sajnálom. Mond, hogy mivel tudnám jóvá tenni - nézett rám kétségbeesetten.
- Sergio, nem olyan nagy gáz - nyugtatgattam. - Máskor is fordult már elő velem, nem is egyszer. Ha betartom az orvos utasításait, akkor gyorsan meggyógyulok és ott folytatom ahol abbahagytam. - Tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert a rehabilitáció elhúzódhat, de valamivel enyhítenem kellett Ramos lelkiismeret furdalását.
- Akkor legalább azt engedd, hogy segítsek neked a mindennapokban. Nem azt mondom, hogy sztárséf vagyok, de elég jól főzök - mosolygott rám zavartan. - Egy utcában lakunk, ezért nem okozna gondot a dolog - győzködött továbbra is.
- Végül is - morfondíroztam hangosan -, imádok jókat enni. Oké, nem bánom. Kíváncsivá tettél, hogy hogy főzöl - mosolyogtam rá, amit ő megkönnyebbült sóhajjal fogadott. - Most viszont lezuhanyozom, mert már a saját szagomat sem bírom - fintorogtam, majd az ajtóból visszanéztem. - Nem zárom be, de csak akkor gyere, ha hívlak - néztem a szemeibe komolyan és ő bólintott, hogy megértette.
Sergio
Alig lépett be a zuhanyzóba, engem máris képek sokasága árasztott el, ahogy utoljára láttam ott. Önuralmam határait feszegettem, hogy ne menjek utána, főleg, hogy tudtam, nincs bezárva az ajtó. Egyedül az tartott vissza, hogy én voltam ennek az egész helyzetnek az okozója. Hogy lehettem ekkora balfasz? Láttam, hogy nem fogom elérni csak ha becsúszok, és nem gondolkodtam. Még nekem is fájt a találkozás, nem hogy neki, mégsem ejtett egy könnycseppet sem. A földön fekve is az volt a legnagyobb gondja, hogy mit kaphattam volna ezért, ha élesben megy. Marcelo ki is akadt a lány nemtörődömsége miatt. Felállni viszont nem tudott, nekünk kellett segíteni, de amikor megláttam, hogy így se megy neki a mozgás, ölbe kaptam. Vékony karjaival átölelte a nyakam, előhozva belőlem az ősférfit, mert ahogy megéreztem a testét az enyémhez simulni, szívem szerint nem az orvosiba, hanem valamelyik öltözőbe vittem volna és addig szeretkezem vele, míg össze nem esem a fáradtságtól. Illata az orromba kúszott, a haja a karomat csiklandozta. Nem nézett rám, de a fiúknak még kiosztotta a feladatokat. Energikus csaj az biztos. Mindig megtud lepni. A karjaimban tartva kértem tőle bocsánatot, de csak lecseszést kaptam, hogy megint üresen hagytam a jobb oldalt. Itt döbbentem rá, hogy Lola tényleg megszállott. Nem érdekli más, csak a foci. Vajon ezért nincs normális kapcsolata? Mert a portugállal fenntartott viszonya nem normális, de másikról nem tudok, hogy lenne. Az orvosi ajtót belökve, Pirri ijedt tekintetét látva, én is berezeltem, hogy komoly sérülést sikerült összehoznom a lánynak. Ahogy a doki kézbe vette a lábát, szemeit összeszorította a fájdalomtól, de nem adott hangot neki, csak eltorzult arca jelezte, hogy milyen kínokat áll ki. Ott akartam maradni vele, fogni a kezét, de kiküldött. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy senki ne láthassa a gyengeségét. Elképzelni sem tudom, hogy mi történhetett vele a múltban, ami ennyire keménnyé tette őt. Alig csuktam be magam után az ajtót, megjelent Senor Perez és rettentő idegesen lépett be a vizsgálóba. Nem tudom, hogy mennyi ideje szobrozhattam már kint, de nekem óráknak tűnt, mikor megjelentek a többiek és Zidane is. Kérdezgették, hogy tudok-e valamit, de csak a fejemet ráztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése