2014. január 29., szerda

10/10 Huszonnyolcadik rész

Lola

   Szemem a képernyőre tapadt, míg a telefonom kihangosítva feküdt előttem az asztalon.
 - Mi a faszomat csinálnak? - hőbörögtem, miközben azt néztem, hogy mennyire szenvednek a fiúk a szokatlan pályán.
 - Ne káromkodj, attól nem lesznek jobbak - hallottam meg Zidane hangját a vonal túloldaláról. - Egyszerűen nem érzik se a labdát, se a pályát.
 - Látom - sóhajtottam lemondóan, mikor már a huszadik labdát adták el a kapu előtt, veszélyeztetve ezzel a továbbjutásunkat. - Mond meg nekik, hogy nem akarok több sérültet. Elég nekem Fabio, Varane és Sami. Aki lesérül, azt megverem.
 - Átadom nekik - nevetett Zizu a telefonba.
 - Jé, pont téged mutatnak - vigyorodtam el. - Furcsa, hogy tudom, hogy velem dumálsz, de ahogy a kommentátort hallom, ők is kitalálták, csak azt nem tudják, hogy miért nem vagyok veletek - kuncogtam.
 - Ne aggódj, előbb-utóbb úgyis kiderítik.
 - Sergionak mond meg, hogy mégegy ilyen belépő és két hétig dupla edzései lesznek - néztem elkomorulva a védő megmozdulását. Alig vártam a félidőt, hogy kioszthassam őket, mégha csak telefonon keresztül is.Végre meghallottam a szünetet jelentő sípszót.
 - Most megyek be az öltözőbe - tájékoztatott Zizu.
 - Elmondod, mit csinálnak a fiúk? - hülyéskedtem vele, hogy lehiggadjak kicsit, mielőtt leordítom a csapatom fejét.
 - Ó, hát persze - vette a lapot. - Na nézzük csak... Iker éppen pólót cserél, Marcelo és Pepe smárolnak, Ramos pedig éppen önkielégít.
  Félrenyeltem az ásványvizemet, ahogy a felsorolást hallgattam.
 - Baszd meg! - köhögtem fel a tüdőmre szaladt folyadékot. - Meg akarsz ölni?
 - Nem csak téged - röhögött a telefonba. - Kár, hogy nem láttad a fiúk arcát, mikor meghallották, hogy mit mondtam neked.
 - Ó, igen. Gyere Bongyi! Még, ne hagyd abba! - hallottam meg Pepe hangját.
 - Édesem, gyorsabban, mélyebben. Úristen, még sose láttam ekkorát - kontrázott rá a brazil.
  Nem bírtam megállni röhögés nélkül. A könnyeim is potyogtak, úgy nevettem.
 - Ti nem vagytok komplettek - nyögtem bele a vonalba, mikor már kaptam levegőt. - De azért nem felejtem el, hogy nagyon szarok vagytok - tértem a tárgyra, mert már csak két percem maradt kiosztani őket. - Próbáljatok pontosabb passzokat adni. Ne az ellenfelet rugdossátok, hanem a labdát. Tudjátok, az a gömbölyű sporteszköz, amire ez a játék felépült - húztam az agyukat, miközben magam elé képzeltem a fintorgó arcukat.
 - Mennünk kell Lola - szólalt meg Zidane.
 - Oké. Fel a fejjel fiúk, ezt is túléljük, ha meg nem, akkor majd a dupla munka jót fog tenni nektek - adtam burkoltan a tudtukra, hogy mire számítsanak, ha veszítenek.
  Csengettek, így szóltam, hogy mindjárt visszajövök.
 - Miattunk nem kell sietni - hallottam meg Zizu viccesnek szánt mondatát. Megforgattam a szemeimet és elbicegtem az ajtóig. Kinyitottam és egy mosolygós baszk állt előttem.
 - Hola, Lola!
 - Szia, Xabi - sóhajtottam fel.
 - Bocs, hogy késtem, de az asszony kitalálta, hogy most hívja el a szüleit hozzánk. Így volt egy kellemetlen beszélgetésem az apósommal, aki közölte, hogy ha lefekszem veled, akkor elbúcsúzhatok a nemesebbik testrészemtől.
  Döbbenten néztem a baszkra.
 - Hogy mi van?
 - Az öreg látott rólad fotókat és közölte, hogy jó bőr vagy. Ő is meghúzna, ha nem lenne az anyósom.
 - Jó fej lehet - vigyorodtam el.
 - Az - mosolyodott el Xabi is. - Na mit alakítanak a fiúk? - lépett beljebb és mint aki otthon van, levetődött az egyik fotelba, lábát felrakva az asztalra. Lassabban, de követtem őt. Elfeküdtem a kanapén, lábamat felpockoltam ahogy az orvos mondta.
 - Ha kérsz valamit inni, akkor arra van a hűtő - mutattam neki a konyhám felé. - Nem foglak körbe ugrálni, mert én most pihenek - húztam el a számat.
 - Helyes - szólalt meg a telefonomból Zidane hangja, akiről teljesen megfeledkeztem. - Gondolom, Xabi érkezett meg. Hola, Alonso - köszönt a focistának.
 - Szia, Zizu! - nevetett fel az említett. - A frászt hoztad rám. Azt hittem, hogy Lola pihen és nem dolgozik.
 - Úgy ismered? - röhögött a francia.
 - Hé, én is itt vagyok - sértődtem be. - Te fogd be - mutattam a mellettem ülőre -, te pedig mesélj, miről maradtam le, amíg beengedtem ezt az ősembert.
 - Naa! - horkant fel Xabi. - Kikérem magamnak!
 - Kérd, csak el ne csodálkozz, ha egyszer ki is kapod - vigyorogtam rá, majd újra a telefon és a tv felé fordultam. - Mi volt eddig?
  Zidane gyorsan elhadarta a történteket, amik semmi jóval nem kecsegtettek. Szenvedtek a srácok. Megkönnyebbülten, de elégedetlenül dőltem hátra, mikor vége lett a meccsnek, ami 0-0-ra végződött.
 - Lehetett volna rosszabb is - mondtam mind Zizunak, mind Xabinak. Az utóbbi bőszen bólogatva adott igazat.
 - Remélem, hogy csak a pálya miatt volt ez az egész - gondolkodtam hangosan.
 - Te is tudod, hogy nem ehhez vagyunk szokva - védte be a csapatot azonnal Zidane, amin mosolyognom kellett. Ahogy nem csíptük egymást az elején, mostanra nagyon megkedveltem a franciát. Rengeteget ökörködtünk az edzéseken és nagyon sok remek meglátása és jobbnál-jobb ötlete volt, aminek jó hasznát vettük. Úgy éreztem, hogy mára már ő is elfogadott, mégha nehezen ment is neki.
 - Tudom, de akkor is szar volt látni - szögeztem le. - A tv-n keresztül még feltünőbbek voltak a hibák, de így legalább láttam, hogy mire kell még rágyúrnunk. Mond meg a fiúknak, hogy fel a fejjel és ügyesek voltak. Holnap beszélünk - köszöntem el a segítőmtől.
  Kinyomtam a telefont és elgodolkodva dőltem hátra. Mostanában megint szétszórt lett a csapat és nem tudtam, hogy miért. Utoljára akkor láttam őket ilyennek, mikor a Barca ellen készültünk. Frusztráltak és figyelmetlenek voltak. Valamilyen szinten megértettem, mert az ősi riválissal vívott csaták kemények voltak, de a mostani állapot rejtély volt számomra. Mi a fene lehet a háttérben?
 - Jól vagy? - hallottam meg Xabi aggódó hangját, akiről teljesen elfelejtkeztem.
 - Persze, csak fáradt vagyok. Mivel nem tudok a szobámba fel menni, ezért itt aludtam a kanapén, de nem volt túl kényelmes - fintorogtam.
 - Segítsek valamiben? - érdeklődött kedvesen.
 - Nem kell, hacsak nem akarsz főzni - vigyorogtam rá.
 - Isten mentsen a főztömtől - röhögött. - Te még nem tudod, de én konyhai analfabéta vagyok. Általában a konyha bánja, ha én a közelébe kerülök. Egyszer sikeresen felgyújtottam a sültkrumplit.
  - A sültkrumplit? - pislogtam rá meglepetten. - A világ egyik legegyszerűbb kajája és neked sikerült még azt is elrontanod? - hüledeztem.
 - A tehetség, az tehetség - legyezte magát bohóckodva.
  Elnevettem magam. Megint csengettek, Xabi felpattant és elment ajtót nyitni. Pár perc múlva Clarisseval az oldalán lépett be a nappaliba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése